A PUSZTÍTÓ BŐSÉG

Michael Foley The Age of Absurdity című könyvének^[1] egymásra épülő esszéiből a bőség korának beteges világa rajzolódik ki. Ahogy a gyarapodó túlsúly vonzza az újabb és újabb nyavalyákat, úgy mutat a növekvő gazdagság társadalma egyre több patologikus vonást. Álljunk meg egy pillanatra! Embermilliók élnek világszerte a gazdasági válság dermesztő rémületében. Már a felületesen átfutott napihírek is azt sugallják, amit az Edukators című 2004-es német-osztrák film újbalos betörő-kommandósai üzengettek „túl gazdag” célszemélyeiknek: die fetten Jahre sind vorbei – a bőség napjai meg vannak számlálva. Anakronisztikusnak tetszhet tehát a szerző aggodalmaskodása. Már csúsztatnánk is előadói asztalára a sebtében felfirkált papírcetlit: eltévesztette a házszámot, le van maradva egy brosúrával. Az emberek gondja hamarosan nem a bőség lesz, hanem a fojtogató nyomorúság.

Aztán meggondoljuk magunkat.

A mediatizált világban falra hányt borsó, amit a forradalmi hevületű népnevelők mondanak. Vagy azzal vallanak kudarcot, hogy magukra maradnak, vagy azzal, hogy ők is beilleszkednek a kárhoztatott életformába. Amiként a fogyasztói világszemlélet kialakulásához nálunk, Köztes-Európában elegendő volt a bőség utáni áhítozás, úgy a bőség általános elapadása sem vezet a nyomában kisarjadt életfelfogás eltűnéséhez. A kollektív tudat a változásokra tetemes késéssel reagál, s van, amire sehogyan sem – rögzöttségei megmaradnak. Épp mert tartós jelenségek, települt rájuk a marketing, melynek célja, hogy a fennálló tüneteket, köztük először is a tehetetlenséget – mindannyiunk tehetetlenségét – kihasználja és jövedelmezővé tegye. A mai ember kiszolgáltatottsága történelemformáló erő. Miközben egyre több jel mutat a felívelést követő aláhanyatlásra, a média intézményei – természetüknél fogva – még mindig az újdonságok varázsával kecsegtetnek, és a fogyasztás régről ismert, jól bevált vágyképeit gerjesztik a kielégületlen emberekben, tekintet nélkül arra, hogy a színes, szélesvásznú álmok betölthetők-e, s ha igen, ki mivel fizet érte.

Bőség és kiüresedés amúgy sem zárják ki egymást. A legújabb nemzedékek hamar telítődnek a rengeteg készen talált, figyelmükért versengő információval. Kíváncsiságuk elapad, és könnyen kialakul bennük a teljes érdektelenség.

a weboldalak csak feldühítenek

A szemléletes képeket kedvelő Foley így ír a bevezető fejezetben: „Odalépek a padlótól plafonig érő könyvfal elé, ahol a maradék helyekre még vízszintesen is könyveket tömködtem, és úgy érzem, egyiket sincs kedvem olvasni. Továbblépek tornyokban álló CD-gyűjteményemhez, mely bár hatalmas, és világzenét, dzsesszt, rockot és klasszikus zenét egyaránt tartalmaz, még sincs benne meghallgatásra érdemes mű. Ihletért szemlátomást máshová kell fordulnom. Előveszem hát a legvaskosabb éttermi kalauzt, mely a londoni vendéglőket a huszonkét jellegzetes konyha szerint csoportosítja. Ingerülten lapozgatok benne, s morogva állapítom meg, hogy egyetlen érdekes új hely sem akad benne. Tovább kell kutatnom. A külföldi vakáció zavartalan örömöt ígér. De a weboldalak csak feldühítenek. Miért nem találni kedvező árfekvésű szállást a varázsos hangulatú óvárosban, ahonnan csak pár perc séta a tenger, közlekedése jó, grillteraszáról pedig pompás kilátás nyílik az odalent nyüzsgő piacra? Ennél kevesebbel ki érné be?”^[2]

Változás és szabadság

Foley szemügyre veszi a modern kor két alapmetaforáját, melyekkel önmagát legitimálja, a változást és a szabadságot.

Kezdjük az elsővel! A változás kultuszát a piac és a technológiai fejlődés közösen építette ki. Minden változás jó. Az új vonzóbb és ígéretesebb a réginél – nem utolsósorban azért, mert még azt képzelünk róla, amit akarunk. Ebben szorgos emberek a segítségünkre is sietnek. Az új: jobb. A modern kor emberének jószerével ez az egyetlen kikezdhetetlen meggyőződése – nem meglepő például, hogy a legtöbb választási kampánynak ma már tulajdonképpen nincs is más üzenete, mint maga a változás (pl. Obama, 2008). Váltsuk le a most hatalmon lévőket, jöjjön az új csapat, mely friss tavaszi szellőként söpör át az előző rendszer bűzhödt termein! Demokráciákban az állampolgároknak időről-időre végig kell hallgatniuk ezeket a roppant pénzen közzétett ízléstelen ódákat. Mindig más szájából, de mindig ugyanúgy – változatlanul. Kötelező gyakorlatok ezek, mint a hagyományos diktatúrákban a vezér dicséretét zengő műalkotások.

A másik modern alapmetafora, a szabadság is összefügg a változás általában vett dicsőítésével. A hetvenes években, mikor a nők, a homoszexuálisok, a feketék, a fiatalok jogairól vagy a szexuális szabadságról volt szó, a kérdések közelebbi tanulmányozása nélkül is természetesnek tűnt, hogy az elnyomás igája alól kitörve minden ember vagy embercsoport kivirul. Kezdettől a szabadságnak, illetve a változás képzetét is felidéző felszabadulásnak ebbe a bódító metaforájába kapaszkodott a pénzpiaci liberalizáció is. Paradox módon a szabadságra és a felszabadulásra hivatkozva oldozta el a pénzt a fizikai értékek világától és vezette be a számok közvetítette önkény uralmát, mely zsaroláson és látszatkeltésen alapszik.

A termelő gazdaságtól függetlenné vált pénz misztifikálódik. Akik változást remélnek vagy szabadságra vágynak, többnyire eszközöket hajszolnak a cél örvén, s a legegyetemesebb eszköz, mely folyton céllá válik, természetesen maga a pénz. Ami viszont általában nincs, vagy nem elég.

A lehetőség mindenekfelett

A hétköznapok mitológiájában, hívja fel a figyelmet Foley, a boldogság helyszíne mindig a jövő, sosem a fakó és fárasztó jelen. Már Schopenhauer is észrevette, hogy az emberek saját életük helyett egyfajta állandó várakozásban élnek. Csalódnak, ám annál nagyobb reménnyel tekintenek a soron következő lehetőség elé. A boldogság tehát nem abban rejlik, ami van, hanem abban, ami lehetőségként vár ránk.^[3]

A modern ember állandó reménye, éltetője a várva várt új munka, az új kapcsolat, a soron következő vakáció vagy étkezés. Ilyen beállítottság mellett nagy a kísértés, hogy a munkában vagy magánéletben tapasztalt nehézségekre azzal válaszoljunk, hogy egyszerűen továbbállunk egy házzal. Aki így tesz, annak kimarad az életéből az erőfeszítés élménye, s lassanként elveszíti képességét, hogy felülkerekedjen az adódó megpróbáltatásokon. Aki a puszta lehetőséget ennyire nagyra tartja, óhatatlanul leértékeli a már ismerős tapasztalatokat.

Mivel a virtualitás elszakít a valós tapasztalatoktól, a várva várt lehetőség gyakran csak a képzelet műve. Foley szerint a hetvenes években úgy gondolták, az a felszabadulás, ha az ember végre önmaga lehet. Aztán kiderült, hogy ez mennyire nehéz. A 21. században ezért a szabadság inkább abban testesül meg, hogy másvalaki lehetünk. Az interneten álnév mögé bújva azt mondunk, amit akarunk. Kiadhatjuk magunkat ellenkező neműnek is. Az új számítógépes játékokat ma már a sajtó is olyan ünnepélyes recenziókkal fogadja, s olyan gusztussal ízlelgeti, mint hajdanán a művészfilmeket. A külvilág túlerejétől és a maguk jelentéktelenségétől szenvedő emberek a hatalom, az erőszak, a bosszúállás, a pusztítás, a leigázás fantáziái között keresnek menedéket és cselekvési lehetőséget. Nekik az a felszabadulás, amit a képzelet világában találnak meg.

a legvadabb kétségbeesés

Foley Kierkegaard-ra is hivatkozik, aki azt írja A halálos betegségben: a vágy, hogy másvalaki legyünk, a legvadabb kétségbeesés tünete. Ez a kétségbeesés modern jelenség. A hagyományos társadalmakban nem sok esély volt rá, hogy az ember kiszakadjon onnét, ahová született. A modern világban viszont a személyes szabadság növekedése azt a képzetet kelti, hogy ma már bárkiből bármi lehet. A médiában számos példát lát arra, hogy híressé lehet válni tehetség és kemény munka nélkül is. Az izgalmasabb és kielégítőbb élet ott lebeg előtte, szinte karnyújtásnyira. Mennél színesebb a fantázia, annál szürkébb a hétköznapi valóság. Mennél szürkébbek a hétköznapok, annál nagyobb az igény a fantáziára.

A lehetőségekbe vetett makacs remény: kapaszkodás az utolsó szalmaszálba. Ez avatja fontossá a vásárlást is. A vásárlás adja az életből hiányzó kalandot: a keresés, a becserkészés, a kockáztatás és a felfedezés örömét. Mivel maga a szükséglet, amit a vásárlás betölt, egyre kevésbé érdekes, a megvalósult vásárlási aktusok egyre kisebb örömöt okoznak, a lényeg az izgalom folyamatos fenntartása. Rendkívül sikeresek az internetes árverési portálok, szaporodnak a megvásárolt, de el nem olvasott könyvek, a beszerzett, de legfeljebb egyszer feltett CD-k. Az internetes fájlcsere korszakában sokan zenei albumok ezreit tárolják merevlemezükön, miközben elenyésző töredéküket tudják csak meghallgatni. Ami a gyűjtőt boldogítja, már nem a zene maga, hanem a tudat, hogy megvan.

A közösségek gyülekezőhelye, találkozási pontja sok ezer éve a piac. A modern ember bevásárlóközpontba jár. A leszálló ágra került gazdaság miatt a város tönkremegy, vagy legalábbis pusztul, de a mesterségesség eme jól ápolt szigetein még minden csillogó. Az idelátogatók nem is bonyolódnak egymással hosszas beszélgetésekbe – az értesülések cseréjének ezer más, divatosabb módja van. Magányos vadászok róják a körutakat, süllyednek-emelkednek a mozgólépcsőkön, a lehetőségek bűvöletében. Olyan helyen járnak, ahol lefoszlik róluk minden egyedi jellegzetesség. Egyetlen megmaradt hatalmukat élvezik: vásárlóerejüket. Lehet, hogy alkalmazottként hallgass a neve, de szabadidejében vásárlóvá alakulhat – a vásárlónak pedig mindig igaza van.

Körfolyamatok

Gondolkodásunkat, emlékeztet Foley, egyszerre alakítja a társadalmi közeg nyomása és a társadalmi lét maga (Marx), másrészt a tudattalan tartalmak ereje (Freud). A két tényező között kölcsönhatások alakulnak ki, s ezekből körfolyamatok bontakoznak ki.

Kezdődik például azzal, hogy néhány embernek új szükségletei támadnak. Élelmes vállalkozók erre felfigyelnek, s hamarosan jelentkeznek a megfelelő új termékkel vagy szolgáltatással. Az emberek tehát megerősítve érzik magukat: lám, igényük teljes mértékben jogos volt. Megindul a fordított folyamat: immár a termék hívja fel a figyelmet a szükségletre, mely ezáltal terjedni kezd. A növekvő igényre egyre több vállalkozó reagál. Így lesz az új szükségletből hamarosan divat – majd norma.

Reklámháború és memetika

A kilencvenes évek elején az Itt kísértünk című számban ezt énekelte Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó frontembere:

reklámháború bomba nők gyönyörű áldozatok – sajnálom
de én nem fogom senki arcát viselni a ruhámon
és nem tudom hogy jön el a holnap nem tudom mi az ami várni fog
de ha húsz év múlva a tükörbe nézek nem őket akarom látni ott
pedig azt akarják azt akarják azt akarják hogy azt akard
azt akarják azt akarják hogy azt akard

Eltelt a húsz év. A nyári égbolttól a vizeldefalakig minden szabad felületet betölteni igyekvő reklámok agresszivitása egyre növekszik. A természetesen kialakuló elhárító mechanizmusokat a háttértudományok – tömeglélektan, idegélettan – eredményei alapján igyekeznek megkerülni. A neuromarketing olyan piackutatás, ahol az agyműködést korszerű képalkotó eljárásokkal megjelenítve dekódolják az agyi folyamatokat. Azt keresik, hogyan, milyen tényezők hatására születnek a vásárlók döntései.

álcázva az agitációt

A fejlődés új, divatos formákat dob felszínre. Nemcsak a politikai propaganda alkalmaz marketinges fogásokat, de a marketing is átveszi a politikai szubkultúrák nyelvezetét, harci eszközeit. Megjelenik a spontaneitást imitáló gerillamarketing, melynek olcsón (például falakra felragasztható matricákon) terjeszthető üzenete olyan, mintha „alulról jönne”. Ennek egyik alfaja, a vírusmarketing, mely a horizontális propagandát, a pletykát, a szóbeszédet imitálja. A régről ismert multilevel marketing minden kellékkel felszerelt propagandagépezet, ez a személyes kapcsolati hálókra igyekszik rátelepedni, baráti tanácsnak álcázva az agitációt. Kiderült, akár ijesztő tartalmakkal, fenyegetéssel is lehet reklámozni – működik. Az ellenállás leszerelésének másik lehetséges módja az önirónia. Az ilyen reklám azzal vonja magára a figyelmet, hogy más reklámokat parodizál, sőt, gúnyt űz magából a reklámozásból is – ez azonban csak adalékanyag, olyan, mint a szúnyog nyála, mely nemcsak a véralvadást gátolja, de érzéstelenít is. Ezt a technikát a politikai újságírás is alkalmazza (például az Index internetes hírportál).

azt hiszed hogy adnak amikor éppen elveszik
nem neked adják el a dolgokat hanem téged adnak el nekik
[Európa Kiadó: Itt kísértünk]

Ami a politikai propagandában nyilvánvaló, hogy tudniillik a hirdető vállalatok bennünket próbálnak eladni a politikának, a piaci marketingre is egyre inkább érvényes.

Sajátos átfordulás tanúi lehettünk: régen a filmek előtt vetítettek-sugároztak hirdetéseket. Ezek aztán beszivárogtak a filmekbe. Némi pénz fejében felbukkant egy-egy jól azonosítható tárgy valamelyik szereplő kezében. A kutatók közreadták: az ilyen észrevétlen reklám megkerüli a reklámblokkok ellen védekező mechanizmusokat. Ahol a televíziózás pénztelenséggel küzdött, ott hamarosan meg is jelentek azok a kifejezetten a reklám kedvéért készült, szórakoztatónak álcázott filmek vagy sorozatok, ahol már a cselekményt is a reklámozandó termékekhez igazították.

Foley bemutatja a célszemélyekre irányuló marketing speciális esetét: a kamerával felszerelt, a szemlélő nemét és életkorát szoftveresen azonosító digitális hirdetőtáblát, mely mindig a célcsoportnak megfelelő hirdetést veszi elő. Az interneten mindez jóval egyszerűbb: a weboldalakba böngészési szokásaink alapján is beilleszthetnek reklámokat. Nekünk adják el a dolgokat, de minket is eladnak nekik. Ez a két komplementer állítás ugyanazt a jelenséget írja le, csak különböző vonatkoztatási rendszerekből – az ember (a vásárló), illetve a termék (annak forgalmazói) felől nézve. Olyan ez, mint a mém-elmélet, mely szerint a mémek, ezek a kulturális alapegységek (eszmék, hittételek, stílusok, divatok, műszaki megoldások stb.) „használják” az emberi gondolkodást saját újratermelődésük közegeként. A biológiai evolúció a gének, a kulturális evolúció a mémek mutációjának és kiválasztódásának története, melyben a mémek táptalaja és sokszorozó közege az emberek közössége.

A memetika maga is eredményesen terjedő mém. A marketing (és általában véve a propaganda) számára ugyanis valóban egyszerűbb a memetika vonatkoztatási rendszere. Saját feladatát ebben úgy is leírhatja, mint fennmaradni és gyorsan szaporodni képes mémek előállítását.

Ha mindezt avíttas, emberközpontú fogalmakra próbáljuk lefordítani, óvatosan kell eljárnunk. A mém nem feltétlenül eszme. A propaganda célja nem az, hogy eszméket terjesszen, hanem hogy kiváltson egy bizonyos viselkedést. Ehhez vagy igénybe vesz eszméket, ideológiákat, vagy sem. Táptalaját csakugyan az emberek, pontosabban az emberek vágyai és félelmei képezik. Ezek maguk is társadalmilag kondicionáltak, s ekként kifejezik a közállapotokat. Abból tehát, hogy milyen mémek milyen körben és milyen eredményességgel terjednek, következtetni lehet a társadalom viszonyaira – valahogy úgy, mint az ultrahang terjedéséből-visszaverődéséből a belső szervek állapotára.

Tanulságos mindezt végiggondolni a tőzsdei hisztériák, vásárlási rohamok és pánikok, eladási hullámok vonatkozásában. Ezek politikai megfelelői a hecckampányok, a tüntetések szervezése-szerveződése, melyek kutatásából tudós elemzők kellő pénzért akár átviteli görbéket és karakterisztikákat is előcsiholhatnak (a puszta divatjelenségnek tűnő, villámcsődületként magyarított flash mob például az internetes mémterjedés „ultrahangos vizsgálata”). E téren már a jeles patafizikus, Eugène Ionesco is figyelemreméltó eredményeket ért el például az elorrszarvúsodás jelenségének tanulmányozásával. Mindeme jelenségek a modern életforma, a zsúfolt városi lét, a nagy információsűrűség közegében jelentkeznek igazán látványosan.

Kultusz és kultúra

De hogyan fest mindez az ember vonatkoztatási rendszeréből?

A memetika redukcionista: csak az átvétel és továbbadás érdekli, semmiféle tartalmi különbséget nem tesz. Mi, emberek, ha emberek szeretnénk maradni, ezt nem engedhetjük meg magunknak: különbséget kell tennünk divat és kultúra között. Ahogy például Király Jenő teszi, amikor a két világháború közötti magyar szellemi életről ír: „…az áleurópaiság nem az európai kultúra feldolgozása, csupán importja, misszionáriusi terjesztése, formális tisztelete és propagandisztikus erőltetése. Az önálló szellemi műveleteket, folyamatos múlt- és jelenfeldolgozást paralizáló akkulturációs hisztéria a saját problémáinkat elemző és megoldó valóságos kultúra önmagunk kialakításán végzett állandó munkája helyébe más kultúrák nekibuzdulásszerű követését állítja, a kultúra mint létforma helyébe a puszta kultuszt, szellemi cselédmentalitást. Kultúraelméleti probléma, hogy kultúra-e még mindez egyáltalán? Mert nem az a kultúra, amit kapunk, hanem amit adunk; a kultúra adni és nem pusztán kapni tudás; az átvett, őrzött, alkalmazott, adaptált kultúra csak félkultúra, ez a banalitás, passzivitás, puszta reprodukció nyárspolgári világa, melynek érzéketlen falaiba ütközve nemzedékek véreztek el. […] A kultúrát a továbbgondolás őrzi, a passzív átvétel és puszta alkalmazkodás során megmerevedik: az importkultúra csak kísértetjárás.”^[4]

A fogyasztói társadalom a kultúrát az áruk sorába illesztette, s így lassanként azonosította a divathullámokban terjeszkedő szórakoztatóiparral, ami passzív szemléletet feltételez. A fogyasztás feladata azonban végeérhetetlen: a bőség világa nemcsak feldolgozhatatlan, de megtekinthetetlen mennyiségű tartalmat kínál párhuzamosan, a nap 24 órájában. A fotelben ülő, képernyőre meredő ember agya valóban pusztán mémek táptalaja.

A figyelem utáni vágy

te is mondhatsz bármit de senki nem figyel rád
mert valaki más mondja meg hogy milyen a világ
hát persze hogy gyönyörű hát persze hogy kegyetlen
hát persze hogy gyönyörű hát persze hogy kegyetlen
[Európa Kiadó: Itt kísértünk]

A modern ember a túltengő kínálatok erdejében nem találja a helyét. A nyilvánosság, a figyelem utáni vágy az elveszettség érzéséből táplálkozik. Az ingatag ént csak valamely külső tekintet tudja kellőképpen megszilárdítani – máskülönben elhagyja magát, elhatalmasodnak rajta a szenvedélyei, és lezüllik, mint az öregemberek, akik magukra maradva nem takarítanak. Foley azt állítja, Nyugaton gazdagabb körökben egyre népszerűbbek a vállalkozások, amelyek – havi díj ellenében – folyamatosan szemmel tartják ügyfeleiket. Minden lépésüket nyomon követik. A megfigyeltség érzete állandó összeszedettséget követel, és pezsdítőleg hat: különleges és fontos személynek érezhetik magukat.

A modern világban szinte mindenről képek közvetítésével értesülünk, s a hírekben általában olyan eseményekről számolnak be, amiről nincs személyes tapasztalatunk. A 21. század elején minden a képernyők köré szerveződik. Ezek egyre nagyobbak, egyre jobb felbontásúak, egyre több van belőlük. A nézők Platón barlangjának lakói, akik az ideák falra vetülő árnyainak mozgását figyelik. A képernyő vibrál, villódzik, hogy lekösse a figyelmünket. Ha véletlenül kinézünk az ablakon, ott minden szürke, lassú, unalmas, formátlan. Képpé kell válnia, hogy valóság legyen belőle. Csak azt tekintjük igazán megtörténtnek, amiről fénykép vagy videófelvétel van.^[5] A videómegosztó portálok és közösségi oldalak felhasználásával rengetegen igyekeznek saját élményüket feltenni a netre, s ezzel a valóság rangjával felruházni.

megindul a körfolyamat

A szegényebbek vigasza, a televízió is hatalmas csábító erőt gyakorol, és sok irigységet terel a maga csatornáiba. Sokakban felhorgad a vágy, hogy a nemlétezésből átlépjenek a létezésbe, azaz átjussanak a képernyő túlfelére, ahol hírességként születnek újjá.^[6] S ha igény van, lesz üzlet is, hogy kiszolgálja – megindul a körfolyamat. A kisemberek a valóság-show műfajában, mely sorra avatja rövid életű sztárokká a legközönségesebb embereket, saját figyelem iránti vágyuk beteljesülését, megvalósulását láthatják.

X,Y,Z

A munkaerő áruvá válása régóta tanulmányozott jelenség, de Foley szerint ez a piac átalakulóban van. Egyre több helyen építenek ki rugalmas szervezeti kereteket: nem hosszú távra vesznek fel dolgozókat, csak egy-egy projektre toboroznak csapatot. A modern munkavállaló ezért nem mélyül el semmiben, rugalmas, élelmes és minél rövidebb idő alatt igyekszik minél nagyobb pénzhez jutni, mert nem tudhatja, mikor jön a következő munka. Főállásban tulajdonképpen önmagának mint munkaerőterméknek a marketingese. Úgy él, mint a szabadúszók, de ha munkát kap, szigorú szervezeti rendben kell helytállnia.

Foley kissé sarkítva felsorolja az előző korszakok értékeit: stabilitás, az elért eredmények megbecsülése, hűség, személyes kapcsolat, érettség, elköteleződés, kötelesség, törődés, megküzdés a nehézségekkel. Mik a bőség nemzedékeinek (az X, Y, majd Z generációnak^[7]) kulcsszavai? Készség az állandó változásra, a kompromisszumokra, a csapatmunkára, a lehetőségek felismerésére, az üzleties gondolkodásra és kapcsolattartásra, ugyanakkor infantilizmus, passzivitás, türelmetlenség, a nehézségek elkerülése, a jogosultság érzése és érvényesítése.

Foley listáit és a generációkról írottakat olvasgatva fogalmazhatnánk úgy is, hogy az előző nemzedékek létrehozni akartak valamit, a mai nemzedékek használni akarják, amit mások létrehoztak. Az előző nemzedékek alakították ki a világot, a mai nemzedékek készen kapták (persze azzal fizetnek érte, hogy alkalmazkodniuk kell hozzá és függnek tőle). A vezérigazgatói forgószékekben már ülnek. Az új generációnak – még ha a legtehetségesebbek ki is tudnak emelkedni – maradnak az adott keretek között kiosztható részfeladatok, az egysíkú kulimunka, s ha nem tetszik, elszegődhetnek felszolgálónak, gyorséttermi eladónak. Alakítani már nem kell semmit, csak működtetni. Nem meglepő, hogy a bőség időközben felnőtt nemzedékei nem érzik felelősnek magukat a világrendért, nem is különösebben büszkék rá, ellenben – a reklámok nyomán – úgy vélik, az örömtelen munkáért cserébe rengeteg mindent megérdemelnek. Jár nekik.

Jogosultságok

A nyugati világban kit nem kergetett még őrületbe a kielégítetlenségből, nyugtalanságból, vágyakozásból és sértettségből kevert toxikus koktél? Ki ne akart volna fiatalabb, gazdagabb, tehetségesebb, megbecsültebb, ünnepeltebb, s mindenekelőtt vonzóbb lenni? Ki ne érezte volna, hogy többet érdemel, s ki ne sértődött volna meg azon, hogy nem kapja meg?^[8]

élvezhessük a szexet

A modern embert egy őt meghaladó civilizációs mechanizmus tartja életben, melynek összefüggéseit nem ismeri. A jogosultság kultúrájának gyermeke nem is akar tudomást venni ilyesmiről. Foley szőke nő-vicceket idéző karikatúrája szerint: „…működjenek a közszolgáltatások, de ne kelljen adót fizetni, a jogokhoz ne társuljanak kötelességek, lehessünk híresek anélkül, hogy bármit is elértünk volna, élvezhessük a szexet anélkül, hogy kapcsolatba bonyolódnánk, hordjunk futócipőt, bár futni már lusták vagyunk, a diplomamunkából a munkát inkább kihagynánk, és sértetten bosszankodunk, hogy a szőlőben mag van.”^[9]

A jogosultság érzése a kívánságok beteljesülését ígéri, de csalódást szül. A csalódást viszont sokszor nem az a felismerés követi, hogy az igényeink túlzóak voltak és alaptalanok, hanem hogy megakadályozták: megkapjuk, ami jár nekünk. Foley szerint mára a jogegyenlőségért folyó küzdelem és az igazságtalanságok elleni lázadás is kifordult önmagából. A konkrét jogokért való küzdelem helyére a bőség korszakában az a meggyőződés lépett, hogy az embernek bármit joga van megtenni, a konkrét igazságtalanságok elleni felzúdulás pedig átadta helyét egyfajta általános sértettségnek.

Relativizmus

A bőség korszakában, mondja Foley, a munkával járó nehézségek ellenszenvessé válnak: megkérdőjelezik jogosultságainkat, kibillentenek az ábrándozásból, elvonnak a szórakozástól, csökkentik a rugalmasságunkat és a mobilitásunkat, és különféle avíttnak tetsző értékek elfogadására kényszerítenek: felelősséget, elköteleződést, összpontosítást és gondolkodást kívánnak. Kilépést a felhasználó, a fogyasztó passzív szerepéből. Meg is indult egyfajta lázadás az elitista és elnyomó értelem ellen. Vajon nem csak arról van szó, hogy a felhasználók és fogyasztók mindent készen találnak, ezért nem szembesülnek a valóság tapasztalati törvényeivel, ahogy a világot két kezükkel építő előző generációk? Nem ezért mondják elkényeztetett gyerekek módjára – némiképp parodisztikusan szólva –, hogy úgysincs abszolút igazság, nincs objektivitás, nincs valóság, nincsenek tények, minden csak vélemény, minden csak konstrukció? Hogy az oktatásban magyarázatok helyett elég bemutatni a tárgyat, hiszen a képek mindennél többet mondanak, a tudomány csak hideg fejű, embertelen és dölyfös figurák világot tönkretevő agyszüleménye? Hogy az észszerű érvelés helyére kerüljön inkább valami átélhető, érzelemdús, emberi, pozitív és felszabadító üzenet? Hogy a forráskritika lehetetlen, a különböző beszámolók egyformán érvényesek? Ugyan mi alapján ítélnénk meg őket? A szöveg egyébként is azt jelenti, amit az olvasó kiolvas belőle. A gyorsan virtualizálódó világban a tanár nem áll diákjai, a szülő a gyermeke felett. Régen az egyetemen, mondja Foley, ha nem értettek egy magyarázatot, kérték a tanárt, ismételje el. Később némi sértettséggel kijelentették, hogy a tanárnak nem sikerült elmagyaráznia, amit akart. Ma már nyugodtan hátradőlve nevetnek a tanár erőfeszítésein. Kit érdekelnek az elvont elméletek? Hiszen a technikát is csak használni kell tudni, hogy miért működik, az mellékes.

A harmadik természet

nincs élet a halál előtt
még emlékszünk a múltra
már sejtjük a jövőt
még el se kezdődött és máris véget ért
és mi itt kísértünk egymás kísérteteiként
ez egy koszos kis üzlet én most ide bemegyek
és az utolsó pénzemen veszek egy napszemüveget
én nem tudom hogy ez mennyit ér fogalmam sincsen
de hogyha semmid nincsen egy napszemüveg lesz minden
[Európa Kiadó: Itt kísértünk]

Foley megfigyeléseit olvasva időről időre felötlik a kérdés: mivé alakul a nyugati mintájú társadalom, s benne az ember, ha mindeme pusztító bőség odalesz.

A huszadik században a pénz sokkal gyorsabban szaporodott, mint az anyagi javak, s a termelésnek is fölébe kerekedett. Ennek megfelelően a bőség egyre inkább csupán az információ bőségét jelenti.

Távolodunk a fizikai világtól, az első természettől, a második természettől (az ember teremtette világtól, a társadalomtól), átlépünk a harmadik természetbe (a második természettől is elszakadó kreált világba és szimulált társadalomba, ami pótlék, korrekció és narkotikum). Amiként a második természet sem csupán a fizikai világ törvényszerűségeit ismétli, a harmadik természet sem pusztán a második természet meglévő tartalmait görgeti tovább. A webkettő^[10] nem a képviseleti demokrácia kiteljesedését vagy a kollektív bölcsesség térnyerését hozta – pedig technikai értelemben mindkettőre alkalmas lenne.

A második természet, az ember által épített világ mintegy az első természet zord viszonyai ellenében, védőfalként, szigetelőként jött létre, barátságossá téve, antropomorfizálva az ember közvetlen környezetét. A harmadik természet a társadalmi valóság zord viszonyaival szembeni védőfalként, szigetelésként működik. Még kényelmesebb, még tovább antropomorfizált világ ez, amihez képest már a második természet is „odakint van”.

A civilizációba zárt ember nemcsak a természettel veszti el a kapcsolatot, de a technikával is – ami épp a technika legfrissebb eredménye. Az emberbarát kezelőfelület ügyesen elrejti a megvalósítás részleteit. Ha elromlik az autó, egyre kevesebben nyitják fel kíváncsian a motorháztetőt, s valóban egyre kevesebb odabent, ami házilag javítható – cserélni kell.

A számítástechnikai piac legújabb slágere a billentyűzet nélküli táblagép, a tablet. Egy ideje már minden hasonló szerkezet annál fejlettebb, mennél laposabb. Az a jó, ha már-már anyagtalan, mélységi kiterjedés nélküli felszín, merő idea. Egyetlen kijelző, kényelmesen lekerekített ablak a virtualitás világára.

Leszálló ágon

A huszadik század második felének egyik fő törekvése volt a jólét demokratizálása – elsősorban persze a nyugati mintára szerveződött modern társadalmakban.

A vasfüggöny mindkét oldalán azt hirdették, a közember is haszonélvezője lehet a tudományos-technikai forradalom expanziójának. Ami korábban az uralkodó osztályok luxusa volt, az a gépesítés és a tömegtermelés jóvoltából széles körben elérhetővé válik. Sőt, annál több is: ma már kevesen érnék be azokkal a tisztálkodási lehetőségekkel, melyek mondjuk Goethe rendelkezésére álltak. A modern ember vásárolhat számítógépet, televíziót, saját autóval járhat – régi korokban fejedelmeknek sem lehetett részük ilyen fényűzésben.

A tömegtermelés kiszélesedése azt jelentette, hogy gyors ütemben, sőt, gyorsulva nőtt a nyersanyag- és erőforrásigény. Ameddig a kitermelés lépést tudott tartani az igényekkel, a fejlődés megállíthatatlannak látszott. Az erőforrások véges mennyisége, a kitermelés lemaradása miatt az erőforrások drágulni kezdtek. Ezért a jólét viszonylagos demokratizálódása minőségromlással járt. Egyre többeknek egyre több minden elérhető, de egyre alacsonyabb színvonalon. Az ipari szemlélettel nagyban termelt zöldségek ízetlenek, ásványianyag-tartalmuk a töredéke az ötven évvel ezelőttinek.^[11] A tömegtermékek egyre silányabbak: a valaha kevesek számára adatott jólét szimbólumainak mind gyatrább imitációi. Az egy főre jutó globális energiafelhasználás maximuma a hetvenes években volt.

A növekvő igények, szűkülő erőforrások, egyre szélsőségesebb egyenlőtlenségek, szaporodó konfliktusok világa merőben különbözik a látványosan és öntudatosan fejlődő-terjeszkedő múlt századtól, bár nyelve és beidegződései még onnan származnak. Rendületlenül bízik benne, hogy előbb-utóbb helyreáll a növekedés. Pedig alighanem akkor is vissza kell találnunk a lemondás erényéhez, ha a nyomorgókat általában jómódú harácsolok szokták kioktatni a lemondásról és takarékosságról – így több marad nekik.

A sérelmi politizálás és a pszichológia relativitáselmélete

A fogyasztói társadalmat eredetileg nem a sérelmi csoportok szembenállása határozta meg. A bőség rendje a mellérendelésre épült. A csokoládégyárak úgy növelik eladásaikat, hogy termékeiket többféle, s lehetőleg újfajta ízesítéssel dobják piacra. A választék folytonos bővülése kipróbálásra – azaz fogyasztásra – ösztönöz.

A rendszerváltás ígéretei közé tartozott a szocialista hiánygazdálkodás meghaladása: a jövőben a forgalmazók versengenek majd a vásárlókért, s nem a vásárlók a termékekért. A nyugatra tekintgetőknek mára bele kellett törődniük, hogy a fényes új kor szimbóluma egészen más. Az akrilfesték után kiáltó jelenet, melybe a kor sűrűsödik: turkáló bálabontáskor.

az áldozat jogos védekezése

Az új generációk csoportjai többségükben már nem a társadalom terében, hanem a hálózati (verbális) térben szerveződnek. A lecsúszást a narkotikumok teszik elviselhetővé. Ami az előző generációnak a tévé, a sorozatok, az az új nemzedéknek a világháló. Amíg van műsorsugárzás, amíg él a net, nagy baj nem lehet. De aki a csábítások és a jogosultságok világában él, és nem kapja meg, amit szeretne, azon elúrhodik a türelmetlen sértettség^[12]. A növekvő elidegenedés közegében gyorsan terjed az üres követelőzés és a sérelmi politizálás, melynek legfőbb vonzereje, hogy benne akár a legnyersebb formában is ki lehet élni az agressziót, úgy, hogy nem kíséri lelkifurdalás: minden az áldozat jogos védekezése, sőt, szent ügyek védelmében elkövetett erkölcsi hőstett. A csoportidentitás alapja az anonim virtuális-verbális térben gyakran nem is több, mint hogy a csoport tagjai – egy körfolyamat eredményeképpen – ugyanarra a sérelemkészletre hivatkoznak.

Márpedig a bőség megcsappanásának korszakában egyvalamiből mindig lesznek fölös készletek: sérelemből. Ami a lehető legjobb táptalaja a propagandának. A propaganda eredményeképpen a csoportokban kialakul a saját sérelmi nyelv, mely a csoporton belül rendkívül megkönnyíti, kifelé viszont megnehezíti, sőt, lehetetlenné teszi a kommunikációt. Az avatatlan szemlélő számára úgy tűnik, mintha a csoportok egymást szándékosan félreértenék. Ennél azonban többről van szó. Ha két sérelmi csoport tagjai ugyanarra a tárgyra más érzelmeket vetítenek, akkor – lévén a rávetített tartalom fontosabb, mint a tárgy maga – már az is csak látszat, hogy ugyanarról beszélnek, mert a tárgy a két rendszerben valójában egészen mást reprezentál. Nevezhetjük ezt félreértésnek is, de a félreértés olyasvalami, ami egy adott nyelv keretein belül tisztázható. Itt azonban a két csoport eltérő nyelvet beszél. A „tárgyról” folyó „vita” nem lehet érvek ütköztetése – nincs közös alap, melyről elrugaszkodva az érveket ki lehetne fejteni, ám a felek még ezt sem ismerik fel. Mi történik vita helyett? Olyasmi, ami nagyjából a házastársi veszekedések forgatókönyvét követi, s elemzéséhez, tréfásan szólva, a pszichológia relativitáselméletére van szükség.

Az A csoport sarkos vélekedése a B csoport rendszeréből nézve felháborító, ami igazolja, hogy a sérelmi csoport léte jogos. A B csoport kötelességének érzi, hogy a fenyegetést vagy a vádakat határozottan és keményen elutasítsa. Ez az A csoport rendszeréből nézve szintén agresszió, mellyel növelheti sérelemkészletét, megerősítheti a csoport ellenségképét, és visszamenőleg is igazolja saját agresszív lépéseit. Olyan kölcsönhatás ez, mely eldurvuláshoz, a sérelmek eszkalációjához, a nyelvek fokozódó izolációjához, a csoportok megmerevedéséhez és végérvényes bezárulásához vezet. Esetükben ironikus értelmet nyernek Wittgenstein szavai: „Nyelvem határai világom határait jelentik.”^[13] Akit elnyelt a csoportnyelv, annak ott végződik a világ, ahol a csoport határai vannak.

Az internet információbősége és kommunikációs formái ezeket a folyamatokat nemhogy fékeznék, éppenséggel lendületet adnak nekik azzal, hogy a propaganda új formáit vezetik be a társadalom életébe. A facebook-támogatással végbevitt egyiptomi „forradalom” első tüntetői sem a nyomornegyedekből érkeztek: az európai nívót megtartani vágyó középosztály tagjai lobogtatták jogosultságaikat.

sérelmi csoportok

A szemben álló propagandákkal áthatott társadalmakban az ellentmondó értelmezések határvonala mentén nagy sérelmi csoportok alakulnak ki. A kölcsönös gyűlölködésnek egyébként nemcsak terméke, de előfeltétele is ez a fajta izoláció. Közismert, hogy az életközösségben, egymásrautaltságban tevékenykedő emberek sokkal kevésbé hajlanak egymás propagandisztikus szempontok szerinti értékelésére. A nagy távolság ellenben tág teret enged a fantáziálásnak, a kivetítésnek.

„A kultúra úgy hull le rólam…”

Ha a bőség hirtelen érne véget, a sokkhatástól olyan üdvös változásokat is remélhetnénk, mint hogy az utcákon sétálgató emberek újra szóba állnak egymással, mint Magyarországon 1956-ban. Ha egyik napról a másikra megszűnne a reklámháború, a politikai propaganda, ha hirtelen leállnának a modern ember sajátos pszichológiai állapotát fenntartó körfolyamatok, gondolkodásunk számtalan motívuma úgy elillanna, mintha sosem létezett volna. A háborúban kibombázott vagy elhurcolt emberek élnek át ilyen hirtelen változásokat: kiesnek a környező társadalmi lét addigi formáiból. Az importált, fogyasztott, ruhaként kötelezően felöltött, társadalmi státuszt jelző, hivalkodó „kultúra” ilyenkor pillanatok alatt semmitmondóvá és fölöslegessé válik, majd szétfoszlik, s csak az marad meg, amibe kapaszkodni lehet: kinek-kinek annyi kultúrája marad, amennyit csakugyan elsajátított, megértett, személyessé tett. De maga a sokk, maga a kiürülés is hoz olyan kijózanító felismeréseket, amelyek átformálják a személyiséget.

Az elszegényedés önmagában nem feltétlenül eredményezi a kultúra megroppanását. Ahogy Király Jenő írja: „…a kulturális felvirágzáshoz pedig önbizalom, önbecsülés és szabadság kell, és nem gazdagság. A kultúra megelőzi a gazdagságot, gazdagsággá válik, míg a tolvajkézre került, kulturálatlan gazdagságot a kontraszelekció, a hűtlen kezelés és a hosszú távú, közös érdekek fel nem ismerése romlásra ítéli.

Az Ady-féle ’intés az őrzőkhöz’ ma is aktuális értelme az, hogy a kultúra őrzi az embert s az országot, sokkal jobban, mint a fegyverek, mert fenntartja az egyén és csoport önbecsülését és óv az igénytelen, reménytelen, vegetáló, bármire felhasználható emberanyaggá válástól, mely minden hódító számára rendelkezésre áll.”^[14]

A periférián maradt, az itt lehetséges kapitalizmust enerváltan forszírozó Magyarország most is éppúgy a keservesen fenntartott látszatok országa, mint a késő kádárizmusban. Groteszk léthelyzetét ma is jól érzékelteti Schwajda György Csoda című, 1978-ban írt kisregénye, melynek főhőse betűszedőként megvakul, de az SZTK-ban keresőképesnek nyilvánítják. Nincs mit tennie, el kell tartania a családját. A továbbiakban ehhez a fikcióhoz alkalmazkodva él: elhiteti magával, hogy lát, és igyekszik másokat is meggyőzni erről.

nincs felébredés

A lassú pusztulás másként működik, mint a sokkhatás. Ha a bőség megcsappanása fokozatos, az információs infrastruktúra pedig – mint stratégiai ágazat – fennmarad, mindenki otthon, a képernyője előtt követi az eseményeket. A propagandagépezet folyamatos működése a változatlanság illúzióját kelti: a romló-bomló második természet szigetelő szerepét valamennyire átveszi a harmadik természet – a lassan korhadozó épület belsejét egyre ügyesebben tudjuk kifesteni. Nincs felébredés, csak minden egyre furcsább. Ha látszólag minden ugyanúgy zajlik,

mint eddig, csak épp az elszegényedő tömegeknek jut egyre kevesebb, az importált termékek lesznek egyre silányabbak, ha a formák tartalmukat vesztve fokozatosan kiüresednek, a nyomorúság kínjai mellett a látszatok mentén tájékozódó fogyasztói világszemlélet romboló következményeit is el kell viselnünk. Akkor is, ha Európa keleti felében sosem volt nyugat-európai értelemben vett bőség, csak áhítozás.

Föld és aszfalt

Ha a nyomor okait keressük, az erőforrások szűkösségénél mégis sokkalta fontosabbak a szervezett kizsákmányolás és adósrabszolgaság jól bejáratott, személytelen mechanizmusai.

Oswald Spengler A Nyugat alkonyában a történelmi civilizációk egyetemes törvényszerűségének mondja, hogy a bukásukat megelőző utolsó lépcsőfok mindig a végletes elvárosiasodás.^[15] Elsőként a tájjal, a vidékkel még egyenrangú kapcsolatban álló mezőváros alakul ki, mely lassanként kultúrvárossá lesz. (Az írott történelem ezért javarészt városok történelme.) A városlakók eltávolodnak a primér tapasztalatok körétől (az első természettől) és absztrakt életrendet alakítanak ki (második természetet). Az adott kultúra életfolyamatának végpontján jelenik meg a „világváros” kőkolosszusa, mely már úgy hiszi, végleg uralma alá hajtotta a lenézett és megvetett, kizsákmányolt „vidéket”, ám lakossága miközben egyre intellektuálisabb, egyre terméketlenebb. A pusztító bőség tünetegyüttesének bizonyos elemei tehát minden túlérett civilizációban jelentkeznek. Az a bőség, mely már nem teremt, csak elvesz, pusztít azzal is, hogy másutt szűkösséget okoz. Az óriásváros annak a „vidéknek” a kiszolgáltatottja, melyet ő maga fojt meg, tesz tönkre, elvágva ezzel tulajdon létalapját.

„Szamarrát már a X. században elhagyták; Asóka rezidenciája, Pataliputra, amikor a kínai utazó, Hszi-en Csiang felkereste, kísérteties, teljesen kihalt épülettörmelék volt, és a nagy maja városok közül is soknak már Cortez idejében üresen kellett állnia. Polübiosztól kezdve antik leírások hosszú sora áll rendelkezésünkre: régi híres városok, melyeknek üresen álló házsorai lassan összeomlanak, miközben a fórumon és a gümnaszionban marhacsordák legelnek, és az amphiteátrumban, ahol még szobrok és hermák állnak, gabonát termesztenek.”^[16]

Mint az utolsó mondatból is látszik, a „világvége” egyáltalán nem azt jelenti, hogy a bőséggel megszűnik minden élet. A második természet jó része persze elpusztul. Mi az, ami megmarad? Az első természet.

„A paraszt történetietlen. A falu a világtörténelmen kívül helyezkedik el, és az egész fejlődés a ’trójaitól’ a mithriadészi háborúig, a szász császárok háborúitól a világháborúig, átviharzik a vidék e csöppnyi pontjai felett, azokat alkalmasint meg is semmisítve, vérüket fel is emésztve, de anélkül, hogy bensőjüket valamennyire is megérintené […] A paraszt az örök ember, függetlenül mindenféle kultúrától, ami a városokban honos. Megelőzi és túl is éli azokat, érzéketlenül, nemzedékről nemzedékre tenyészve, földhöz kötődő foglalkozásokra és képességekre korlátozódva.”^[17]

propaganda a filantrópia álruhájában

A megalopoliszokban kibontakozó kultúra elszakad saját alapjaitól, egyre kevésbé ismeri, kifosztja és pusztasággá változtatja a vidéket. Ez a tendencia a nyugati civilizáció esetében egészen kézzelfogható. William F. Engdahl The Seeds of Destruction [A pusztítás magvai] című könyvében^[18] kimutatja az összefüggést a génmódosított szervezetek (elsősorban növények) terjesztése, illetve a hagyományos mezőgazdaság felszámolása és nagyiparrá alakítása között.^[19] A génmódosított vetőmagok terjesztéséhez kapcsolt propaganda a filantrópia álruhájában tör előre: nagyobb terméshozamokat ígér, s váltig állítja, hogy a technológia segítőtársunk az éhezés elleni küzdelemben. Az új: jobb.^[20] Aki megvásárolja a speciálisan rezisztens magot és a hozzá tartozó totális gyomirtót, jegyet vált a bőség világába – valójában függő helyzetbe kerül a vetőmagforgalmazótól, aki technikailag megakadályozza^[21] vagy megtiltja, hogy a termésből tegyenek félre vetőmagot. Az új technológia véget akar vetni a földművelés sok ezer éves, önellátásra épülő rendjének, hogy az élet bizonyos formáit szabadalmaztatva^[22] irányítása alá vonja a társadalmak élelmezését.

Korántsem mindegy, a bőség minek a bősége.

Az iraki háború kapcsán épp az egyik legősibb földművelő kultúra, Mezopotámia területét alakították át a génkezelt növények termelésének kísérleti terepévé. A háború előtti évek aszályos időjárása miatt nehéz helyzetbe került gazdáknak segélyszállítmányként ajánlották fel a vetőmagvakat, melyek bevizsgálását azonban megtiltották. „Azért vagyunk Irakban, hogy elültessük a demokrácia magvait, s azok szárba szökkenve elterjedjenek minden önkényuralmi rendszer területén”, szónokolt George W. Bush. A megszálló hatóság feje, Paul Bremer, Kissinger egykori munkatársa, rendeleti kormányzást vezetett be, s a száz új törvény közül a 81. lényegében a multinacionális konszernek kezébe adta a mezőgazdaságot. Nem meglepő. A szabályozás részleteit a kormányzó számára a Monsanto szakemberei dolgozták ki. A helyi természetes vetőmagfajtákat tartalmazó vetőmag-bankok a háború során megsemmisültek, megmaradt részüket Szíriába szállították. A gazdáknak a minisztériumhoz kellett fordulniuk „jó minőségű” – immár amerikai – vetőmagért.

„Az óriásváros mármost kiszipolyozza a vidéket – telhetetlenül, az emberek mindig új tömegeit követelve és felemésztve, egészen addig, amíg egy már alig lakható sivatag közepén ki nem tikkad és meg nem hal”, írta Spengler.^[23]

Argentínában a jó amerikai kapcsolatokkal rendelkező Carlos Menem elnök idejében vezették be a génmódosított szója ipari arányú termelését, mondván, az ország csak az export felfuttatása árán tudja visszafizetni hatalmas államadósságát. A tervet a Monsanto, a Syngenta, a Dow AgroSciences és más biotechnológiai óriáscégek emberei felügyeletével sok éves előkészítés után 1996-ban indították el. Az adósságválság és az elszegényedés miatt sok kistermelő tönkrement. A bankok árverésein olcsón lehetett jó termőföldhöz jutni, de pénze senkinek sem volt, csak a nagy külföldi cégeknek, akik ki is használták a helyzetet és bevezették a monokultúrát, a gépesített nagybirtokrendszert, az iparrá alakított mezőgazdaságot. A vetésforgó nélküli művelés következtében csökkenő talajerőt műtrágyákkal kellett pótolni – a Monsanto készségesen szállította a megfelelő kemikáliákat. 2004-re már a megművelt területek 48%-án szójabab termett, az is 97%-ban génmanipulált. A hagyományos szarvasmarha-tenyésztés oly mértékben visszaszorult, hogy már a tejet is importálni kellett – a korábbinál drágábban, miközben nőtt a szegénység, megjelent az addig alig ismert alultápláltság, szűkült a megfizethető élelmiszerek választéka. Argentína a spengleri provincia mintapéldája lett. Amerre a szem ellát, a megtestesült hatékonyság jelképei: hatalmas méretű ipari táblák. A pusztító bőség sivatagai.

1. Michael Foley: The Age of Absurdity, Simon & Schuster, London, 2010. ↑

2. Foley, i. m. 3. o. ↑

3. Idézhetnénk akár a Felhők-ciklus Petőfi Sándorát is: „Mögöttem a múlt szép kék erdősége, / Előttem a jövő szép zöld vetése; / Az mindig messze, és mégsem hagy el, / Ezt el nem érem, bár mindig közel. / Ekkép vándorlok az országuton, / Mely puszta, vadon, / Vándorlok csüggedetten / Az örökké tartó jelenben.” (Mögöttem a múlt…) ↑

4. Király Jenő: „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete, 1929–1936 (Magyar Filmintézet, Budapest, 2000), 21. o. ↑

5. Mikor az első sikeres holdra szállás és holdséta után az űrhajósok földet értek, hamarosan tudomásukra jutott az eseményt övező médiafelhajtás. Buzz Aldrin ekkor ezekkel a szavakkal fordult a másik Holdon járt űrhajóshoz, Neil Armstronghoz: „Te Neil, mi az egészről lemaradtunk!” ↑

6. Egy amerikai felmérés szerint a fiatalok 31 %-a őszintén hiszi, hogy híres ember lesz belőle. (The New York Times, 2007. október 28.) ↑

7. A jellegzetes nemzedéki beállítódások nem egy időben alakulnak ki a régiók és társadalmi rétegek különböző fejlettsége és eltérő kultúrája miatt. Vannak viszont korszakos változások, melyek egy időben zajlanak különböző társadalmakban. A generációknak ezért nincs éles körvonaluk. Az Egyesült Államokban az X generációt nagyjából az 1965 és 1980 között születettek alkotják, az Y generációt az 1980 és 1995 között születettek. Utánuk az internet bűvkörében nevelkedett Z generáció következik. Az angol ábécé végére értünk. Mi lesz a folytatás? Lásd még: Douglas Coupland: X generáció (Európa, Budapest, 2007), Tari Annamária: Y generáció (Jaffa, Budapest, 2010), Tari Annamária: Z generáció (Tericum, Budapest, 2011) ↑

8. Foley, i. m. 4. o. ↑

9. Foley, i. m. 112. o. ↑

10. A webkettő (web 2.0) olyan internetes szolgáltatások gyűjtőneve, ahol a felhasználók közvetlen információcserével, kollektíven állítják elő az oldalak tartalmát. Ide tartoznak például a közösségi oldalak, blogok, fórumok, aukciós oldalak, online játékok. ↑

11. „A franciák egész évben szeretnének paradicsomot enni, még télen is – mondja Robert, az egyik dél-franciaországi Carrefour hipermarket zöldség- és gyümölcsosztályának vezetője. – Ezért mi ellátjuk őket. Csakhogy – akárcsak a németek, a britek, a hollandok, a lengyelek stb. – a franciák nem hajlandók két eurónál többet fizetni a paradicsom kilójáért, még rosszabb évszakokban sem.” A paradicsomot Andalúzia egykor sivatagos tájain lakásokba, kunyhókba összezsúfolt illegális marokkói vendégmunkások termelik a kilúgozott földeken, mintegy harmincezer fóliasátorban. A termést még zölden indítják el, többnyire olcsó ukrán sofőrökkel. A paradicsom útközben csak megpirosodik, de nem érik tovább. (Pierre Daum: Paradicsom a tél közepén – Le Monde Diplomatique, magyar kiadás http://magyardiplo.hU/kezdlap/168-spanyolorszag-es-franciaorszag-a-jok-a-rosszak-es-a-csufok-paradicsomi- toertenet-) ↑

12. Némely magánszorgalomból működtetett népszerű és ingyenes internetes szolgáltatás leállásakor hamar felcsap a rászokott és tőle függő viszonyba került emberek dühe. A követelőző fogyasztói érzülethez tartozó viselkedés-repertoár tehát akkor is működésbe lép, amikor teljesen inadekvát. ↑

13. Logikai-filozófiai értekezés, 5.6. ↑

14. Király Jenő: i. m., 21.0. ↑

15. Oswald Spengler: A Nyugat alkonya (Európa, Budapest, 1994), II. kötet, 121–151. o. ↑

16. Spengler, i. m. II. 150–151. o. ↑

17. Spengler, i. m. II. 134–135. o. ↑

18. William F. Engdahl: The Seeds of Destruction (Global Research, Montréal, 2007) ↑

19. Magyar nyelven hozzáférhető hasonló témájú könyv: Robin, Marie-Monique: Monsanto szerint a világ (Pallas Páholy, Budapest, 2009) ↑

20. A génmódosítás körüli problémák nagyban hasonlítanak a radioaktivitás felfedezése után előállt helyzethez, mikor az ismert kémiai analógiák alapján közelítettek a jelenséghez, figyelmen kívül hagyva a sugárzó anyagok még csak részben feltárt és megértett fizikai tulajdonságait. A génmódosítás jelenleg pontosan nem ismert következményekkel jár. A helyzet átfogó ismertetését adja egy kitűnő könyv: Pusztai Árpád-Bardócz Zsuzsa: A genetikailag módosított élelmiszerek biztonsága (Természetesen Alapítvány, 2006) ↑

21. Az ún. terminátorgén megöli annak a növénynek a magvait, amelybe beépítették. ↑

22. A kilencvenes évek végén egy amerikai biotechnológiai cég, a SunGene például kifejlesztett egy magas olajsavtartalmú génkezelt napraforgót. A szabadalmi védelmet azonban nemcsak a fajtára jegyeztette be, hanem a magas olajsavtartalomra mint jellegzetességre, majd tájékoztatta a nemesítőket, hogy aki a továbbiakban bármilyen más magas olajsavtartalmú napraforgót hoz forgalomba, jogsértést követ el. (Engdahl, 203. o.) ↑

23. Spengler, i. m. II. 143. o. ↑

felső kép | Artem Beliaikin, flickr.com