Zac Goldsmith

VISSZA A JÖVŐBE

1999 március

VISSZA A JÖVŐBE

Az indiai Rajasthan észak-keleti részén fekvő Sariska tigris rezervátumban és környékén az embereket a nyolcvanas évekre rabul ejtette a haladás legfőbb ismérvének hitt „gazdasági fejlődés”. A következmények rendkívül pusztítónak bizonyultak. A csodálatos Ruparel (szó szerinti fordításban „szépséggel teli”) patak, a Sarsa, Arvari és más patakok egyszerűen eltűntek. Az egykor buja növényzetű területek kiszáradtak, a talaj erodálódott. A marhacsordák éhen pusztultak vagy lelegelték a még fennmaradt kis zöld területeket. Az emberek egészségi állapota leromlott, az egészségesebbek pedig sorra elhagyták falujukat, hogy a környező városok növekvő nyomornegyedeiben munkát keressenek. Röviden: a környezet oly mértékben elpusztult, hogy az élet lehetetlenné vált.
Sötét Zóna
Mintegy tíz évvel ezelőtt egy kicsiny, elszánt civil szervezet, a Tarun Bharat Sangh (TBS) felbecsülhetetlen értékű projektet indított el a térségben, amely több száz falu és a körülöttük fekvő területek számára nagy fordulatot hozott. 1986-ban a kormány nyilvántartásában már „Sötét Zóna”-ként szereplő Alwar körzetében felállították központjukat. (A kifejezés a súlyos szárazság okozta körülményekre utal.) Két falu, Bheekampura és Kishori között, a Sariska tigris rezervátumtól néhány, Thanagazi városától pedig húsz kilométernyire felfedeztek egy területet, amelynek lakossága és környezete hihetetlen mértékben elszegényedett.

Az illegális bányászat és a korrupt vállalkozók erdőirtása következtében az egykor termékeny terület elsivatagosodott. Mivel a közeli területeken már nem lehetett legeltetni, a pásztorok mind távolabbi tájakra kényszerültek, amelyeket a kiéhezett állatok gyorsan lelegeltek. A lecsupaszított területeken aztán a gazdálkodók próbáltak némi termést learatni, így a termőföld tovább pusztult, majd teljesen tönkrement; a természet már nem tudta az esővíz áradását és felszívódását szabályozni. A júliustól szeptemberig tartó monszunok során az óriási mennyiségű csapadék szabályozhatatlan és veszélyes áradásokat okozott. A lecsupaszított, napszítta föld szabad utat adott az áradásnak. A korábban halakban bővelkedő folyók a monszunokat követő néhány nap kivételével kiszáradtak. A patakok eltűntek, a falvak forrásai kiapadtak.

Sariska tigris rezervátum, wikipedia.com

Sariska tigris rezervátum, wikipedia.com

Az egyik öregember, aki még emlékezett a dúsan hömpölygő Ruparel folyóra, elmesélte, hogy amikor az emberek már nem tudták állataikat ellátni, inkább szabadon engedték, annyira szerették a szerencsétlen teremtményeket. A mezőgazdaság, néhány igénytelen és jobbára hasznavehetetlen növény termesztésétől eltekintve, ellehetetlenült. A fiatalok a városokba menekültek, az idősebbek az alkoholhoz fordultak. Az asszonyokra maradt, hogy a megmaradt javakat gondozzák, de ők idejük nagy részét azzal töltötték, hogy vizet hordtak haza a lelőhelyekről. Az itt lakókat ráadásul fokozatosan kiközösítették. A TBS egyik vezetője elmondta, hogy „a szülők nehezen tudták megházasítani fiaikat, mert a más területről származók, még az alacsonyabb kasztbeliek sem akarták, hogy lányaik egész nap vizet cipeljenek.” Ez persze még inkább elkeserítette az embereket.
ökológiai jólét
Ebben az állapotban találtak a Sariska körül lakó közösségekre a TBS aktivistái. Az első falu, amelyet meglátogattak, teljesen elhagyatott volt, a másodikban két lakosra leltek. A csapat tagjai már világosan látták, hogy a „haladás” mit jelent az indiai közösségekben, s nekifogtak, hogy elnyerjék a falusiak bizalmát — és tanuljanak tőlük. Az idősebbek a térségre egykor jellemző társadalmi és ökológiai jólétről beszéltek, arról az időről, amikor a folyók még minden évszakban vízzel telve futottak. Egyértelműnek tűnt, hogy ha az emberek életben akarnak maradni ezen a vidéken, ismét a régi módszereket kell alkalmazni. Újra olyan életkörülményeket kell teremteni, amelyekben az alultápláltság, munkanélküliség, depresszió vagy a környezet elpusztítása ismeretlen fogalmak, és csak a kiközösített bűnözők menekülnek a városokba.

Roppant korszerűtlen, sőt eretnek elgondolás, hogy a túlélés érdekében a fejlesztés előtti állapotokat állítsuk vissza. A TBS hatalmas ellenállásba ütközött, nem a falusiak részéről (akik eleinte terroristáknak vagy gyerekrablóknak nézték őket, de hamarosan megbíztak bennük és csodálattal adóztak munkájuknak), hanem a szegénység fenntartásához anyagi érdekekkel fűződők felől.

A falu öregjeivel folytatott hosszú beszélgetésekből kiderült, hogy nem is olyan régen egy tradicionális öntözési, csatornázási és tárolási rendszer, a johad tette lehetővé a talajvíz, a források, sőt a folyók feltöltését is. A johad az állatok számára szükséges vizet is biztosította. A TBS tehát elhatározta, hogy felveszi a harcot a helyi szegénység fő okozójával, a mérhetetlen vízhiánnyal. Elegendő információt gyűjtöttek az idősektől, hogy egy kisebb sorozat johadot építsenek, amelyek a helyben található iszapból és kőből készültek, így előállításuk viszonylag könnyű és olcsó volt. Mindössze időre és munkaerőre volt szükségük. Először Gopalpura faluja vett részt tevékenyen a munkában. A faluban az érinthetetlenek kasztjához tartozó Meena törzs lakik, amely állattenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkozik.

Sariska tigris rezervátum – johad, wikipedia.com

Sariska tigris rezervátum – johad, wikipedia.com

A johad egyszerű módszer: a helyben található alapanyagokból kis, félkör alakú tavacskát építenek, amelyet a hegyek lejtőjébe vájva alakítanak ki, hogy felfogja és tárolja az esővizet, feltöltse a talajvízkészletet és helyreállítsa a helyi kutak természetes vízszintjét. A meredek lejtőknél vagy a súlyosan erodálódott hegyeknél egy sor johadot vágnak, hogy a gyorsan lefolyó és áradó esővizet kordában tartsák. Minden johadhoz kis öntözőcsatornát építenek, hogy a környező földek vízigényét biztosítsák. Amíg a hegyek talaja vissza nem nyeri természetes állapotát, addig az ár által elsodort értékes humuszréteget tárolókba gyűjtik, hogy újra felhasználhassák. A johad fekvését és méretét környezete határozza meg. Hatása egyértelműen pozitív — modern változatainak hibái azonban jól ismertek és dokumentáltak. Mivel a lakosság helyi alapanyagokból állítja össze a johadokat, alkalmazásuk nem vezethet a külső piactól vagy a kormányzati erőktől való gazdasági függéshez.

Gopalpura faluja az Aravali-hegység lábánál, a Sariska rezervátum szélén fekszik, 52 Meena családból áll. 1986-ban a TBS segítségével a lakosság felépítette a 11 hagyományos johadból az elsőt. Munkájukat azonnali siker koronázta, „a vízforrások mintegy varázsütésre megszaporodtak”. Többek között a kukorica, búza és mustárföldek termése megnégyszereződött, sőt akár megtízszereződött. A marhák ismét egészségesen szaporodtak és több tejet adtak. A siker híre a többi faluba is eljutott, ahol az emberek gyanakvással fogadták az idegen beavatkozást, hiszen mindaddig csak katasztrófát okozott. Most mindenhonnan tömegek érkeztek, hogy Gopalpura csodájára járjanak.
elmosta a monszun
Felesleges megemlíteni, hogy a kormány igyekezett lejáratni a TBS-t és tönkretenni munkájukat. Az állami öntözési osztály első intézkedése 1987-ben egy hatósági értesítés kiadása volt, amelyben kijelentették, hogy minden vízgyűjtési célt szolgáló berendezés az indiai állam tulajdona és a TBS által felállított rendszer illegális. Állításuk szerint a módszer nem bizonyult hatékonynak, kivitelezése szegényes és nem veszi kellőképpen figyelembe a megfelelő technológiai útmutatásokat. (Ez az utóbbi érv azért is volt meglepő, mert a kormány által építtetett gátakat sorra elmosta a monszun, míg ez egy johaddal sem fordult elő.) Az emberek nyíltan megtagadták, hogy felhagyjanak a johadok építésével, és így arra kényszerítették a kormányt, hogy visszavonja követeléseit. A sors iróniája, hogy a kormány később maga ajánlotta fel: támogatja további gátak építését, de visszautasították, mert „a kormánytól származó pénz túl sok kötöttséggel jár” — mondta a TBS volt elnöke. Egyik aktivistájuk szerint „a kormánytól származó intézkedések, rendszabályok és tervezetek mindig rosszul végződnek, főleg a széles néprétegek számára.”

A közeli Tolawas Mala falu két megmaradt női lakosa annyira fellelkesült Gopalpura példáján, hogy elhatározták, újjáépítik saját vízrendszerüket. 1987 végére elkészültek a johad építésével és az eredmény megdöbbentő volt. Az első évben a monszunok után három hónapig fogta fel a vizet, a másodikban hat hónapig, a harmadik évben pedig egy egész éven át. Az asszonyok élete megváltozott és követendő példa lett a környező falvak számára.

A TBS gopalpurai munkája azonban nem csak a kutak vízszintjének megemeléséből állt. A lakosság, több más faluval egyetemben, az újra feltámadt, a régi tudás és tapasztalat útján kialakult környezettudatosságtól vezérelve hozzálátott a csupasz lejtők erdősítéséhez és a még megmaradt erdők karbantartásához. A hatékony megvalósításhoz meg kellett próbálniuk visszaállítani a hajdani kulturális és társadalmi körülményeket, amelyek biztosították az ember és a környezet közti harmonikus kapcsolatot. Ismét az idősebbek elbeszélésére hagyatkoztak: így kezdődött el a régi rendszer feltámasztása, a megőrzés ritualizálása.

Sariska tigris rezervátum, wikipedia.com

Sariska tigris rezervátum, wikipedia.com

Mielőtt a johadot megépítenék, a falusiak tanácskozást tartanak, ahol kiválasztják a bölcs öregekből álló tanácsot, a Gram Sabhat. Az ő feladatuk, hogy biztosítsák: a falu összefogásából épült johad megfelelő helyen áll majd. Ők felügyelik a szent, őshonos vagy gyógyító hatású növények és fák ültetését szerte a kopár földeken. Ők szervezik a rituálékat, amelyek kiegészítik és biztonságossá teszik az újjáteremtés folyamatát. Ha vita tör ki, igazságot szolgáltatnak, és ha egy család vagy személy valamilyen módon akadályozza a munkát, ők gondoskodnak a közösség összetartó erejéről. A társadalmi és környezeti mechanizmusok felügyelete és végrehajtása sokrétű tevékenység. Ha például valaki a marháját védett területen hajtja át vagy letöri egy szent vagy védett fa ágát, a tanácsnak a helyi törvények értelmében joga van egy kisebb bírságot kivetni. Amennyiben a szabálysértő nem tud fizetni, le kell dolgoznia a büntetését. Ha másodszorra is eltér a falu terveitől, a Gram Sabha dharanát rendez, amely során összegyűlnek a háza küszöbénél, kántálnak, énekelnek és megszégyenítik a családot. Ezek után ritkán fordul elő a harmadszori szabálysértés, de ha mégis megtörténik, a végső büntetés a kiközösítés, amelyet még a halálnál is rosszabbnak tartanak.
az igazság megőrzése
A hagyományaikhoz visszatért falvakban a monszunok előestéjén évente megrendezik ősi ünnepüket, a Rakhit. Az emberek énekelnek, táncolnak, lakomáznak és kiválasztanak egy fát, amelynek törzsére felkötik a szent szalagokat, a rakhikat, így szimbolizálva az élet védelmét. A TBS aktivistái elmondták, hogy a Sariska dombság népe szent kötelességének (Dharmájának) tartja a vizek és környezetük oltalmazását, és hisznek abban, hogy a helyes úton járókat, az igazság megőrzéséért harcolókat kozmikus erők segítik. Ma az erdők gondos óvásával elkerülhetik a szárazságot nyáron és megelőzhetik az áradásokat a monszunok idején. 1996-ra az elültetett fák száma meghaladta az egymilliót.

A környezet megóvása mellett helyreállt a falvak társadalmi szerkezete is, és ezzel visszatért az emberek méltósága és büszkesége. Évek óta először fordult elő, hogy az eddig virágzó kocsmák forgalma hanyatlott, sőt egyesek bezárásra kényszerültek. Megszűnt a tömeges vándorlás a városokba, ahol a bizonytalan fizetés reményében bármilyen munkát elvállaltak az emberek. A helyreállt közösségi élet sok fiatalt visszacsábított a nyomornegyedekből. Egy legutóbbi tanulmányból kiderül, hogy Gopalpurában még a munkanélküliség fogalma is megszűnt, mert mindenkinek fontos munkája van.

A TBS — miközben mindvégig hangoztatta a gazdasági és kulturális autonómiát és függetlenségét a kormánytól vagy az ipartól  – kezdeményezte  egy ayurvédikus orvosi központ felállítását, amely az őshonos növényeket és ásványokat hasznosítja. Miután fokozatosan megszabadultak a túlzott gyógyszerfogyasztástól, kidolgoztak egy széleskörű, óriási tudáson alapuló kezelést, amely főként a megelőzésre helyezi a hangsúlyt. A változatos és bőséges étrendnek és a tiszta víznek köszönhetően az emberek egészsége jelentős mértékben javult.

Gopalpura sikerei után Tilwari faluja is belefogott környezetének és társadalmának újjáépítésébe, de számos nehézségbe ütközött. A TBS-t valójában ez az ügy tette politikailag híressé. Az történt ugyanis, hogy a johad nem fogott fel egy csepp vizet sem két egymást követő monszun után. Kitört a pánik. A harmadik monszunkor aztán kiderült, hogy a bányászat során kialakult hatalmas üregek nyelték el a vizet. A bányamunkák nagy része illegális volt, de szinte mindenkinek, aki számított a politikai életben, érdeke fűződött hozzá [1]. Így kezdődött az anyagi érdekeltségek elleni elképesztő és elhíresült harc. A TBS elnökét, Rajendra Singh-et úgy emlegették, mint a „Sariska igazi tigrisét”, mert szembeszállt a modern fejlődés óriásával, a politika és gazdaság együttesével. Győzelmet győzelem követett, de mindez összeomlott, amikor a bírósági ítéleteket, sőt még a legfelsőbb bíróságét sem vették figyelembe. A falvak lakosságát az erdészet és a rendőrség emberei terrorizálták.

Sariska tigris rezervátum, Bianca Polak, flickr.com

Sariska tigris rezervátum, Bianca Polak, flickr.com

A TBS maga is a hadjárat szenvedő alanya lett, de végül a helyiek akarata és a szervezet megkérdőjelezhetetlen tisztessége győzött: több mint 470 bányarészleget bezártak.

Mostanra a TBS 250 faluban közel 600 johad építésénél segített. Az igazán életképes, önálló közösségeknek nincs szükségük a Nyugat szerkentyűire, elvont oktatási módszereire, az olcsó import élelmiszerekre és társadalmi mankókra, amelyek elárasztják a déli piacokat. Csak az öregek otthonában lakók érzik magányosnak magukat, ha nem nézhetnek televíziót, és a faluból kiközösített ember nem tud alkohol nélkül élni.

A TBS legnagyobb érdeme, hogy megcáfolta a régi mondást: „ami megtörtént, az megtörtént: az eseményeket nem lehet nem megtörténtté tenni.” Az idő kerekét nem fordíthatjuk vissza, de felelőtlenség azt állítani, hogy ha egy társadalom letér a helyes útról és ökológiai-társadalmi katasztrófa felé tart, akkor többé már nem képes helyreigazítani lépteit és levonni a tanulságokat. A történelmet sem lehet visszafordítani, de amikor a modern elvek katasztrofálisnak bizonyulnak, a visszatérés az ősi életvitelhez nemcsak lehetséges, de egyenesen életmentő.

Az írást a The Ecologist 1998. júliusi—augusztusi száma alapján, rövidített és szerkesztett formában közöljük.
[1] A hatvanas években Rajasthan szövetségi kormánya engedélyezte a márvány, dolomit és mészkő bányászatát Sarika területén. Bár ezzel megszegték a vadvilág és az erdőségek védelmét biztosító törvényeket, senki nem tiltakozott. 1991-ben már több mint 400 bánya működött. A gazdasági érdekek egészen Európáig húzódtak, ahol a sariskai kőport kozmetikumokban használták fel. A szövetségi kormány évente több mint egymillió font hasznot húzott az engedélyekből. A központi és állami törvényhozó testület tagjai és a miniszterek közül sokan kijátszották a bányák tulajdonjogát szabályozó összeférhetetlenségi törvényt. Családtagjaik nevére íratták a tulajdonjogot, de mivel láthatóan minden párt benne volt az ügyben, nem csináltak belőle politikai kérdést.
felső kép | Sariska tigris rezervátum, wikipedia.com