Levendel Júlia

ÉLET-MŰ

1990 tél

ÉLET-MŰ

Kamaszkoromban úgy hittem, az írók élete és műve összhangban van, hogy azt írják, amit élnek, hogy esztétika és etika elválaszthatatlan, egyik szavatolja a másikat, és így tovább. Lehet, a „hittem” kifejezés pontatlan, hiszen nemigen tűnődtem erről, de most, hogy tudom: az összhang fájdalmasan hiányzik, hogy rossz ember is alkothat remekművet, a jószándék pedig semmit sem számít az esztétikában, most úgy érzem, annak idején az egység-kép nagyon is határozottan élt bennem, s az első valóságra-döbbenések csalódást okoztak. Sőt, ma is könnyen csábulok arra, hogy bizonyítékokat keressek: a mű igenis része az élet-műnek, s a széttartásnak esztétikai következményei vannak. Szeretném, ha volna. Már jócskán felnőttként mormolgattam, öndédelgető jelmondatként használtam az 1846-os Heine-levélrészletet, amelyben tíz esztendővel a halála előtt „szomorú agóniájáról ír kiadójának és barátjának, Julius Campénak, s megjegyzi: „Az az üdvös tudat, hogy szépen éltem, még ezekben a gondokkal teljes időkben is betölti a lelkemet, és remélem, még utolsó óráimban is elkísér, egészen a sírig”.

„Szépen élni” – rettenetesen nehéz, talán lehetetlen is meghatározni, mit jelent. Meg aztán az egyszerűség egyben védtelenség. Szépen élni, ez olyan igény, ami nyomban hálás felületet kínál a kétely-szuronyoknak.

törekvés a szép életre

Tolsztoj magabiztosan jegyzi a naplójába: „Egy dolog hasznos és szükséges: megtanítani az embert, hogy helyesen éljen. De hogyan lehet ezt elérni? Egy módja van: nekünk magunknak kell jól élnünk” – amire szaporán bólogatok, csakhogy a „jól éléséről ez még mindig nem árul el többet. Milyen az, szépen, jól, helyesen élni? Bizonyára egészen más Heinének és Tolsztojnak, X.-nek és Y.-nak és nekem, s ha az ember megpróbál ítélni és választani a merőben különböző „szépségek” között, hát csakis csúnyát és helytelent, mert nem neki valót ragadhat meg. Úgy tűnik, hogy a „szép élet” egyetlen, kétségbevonhatatlan kritériuma: a törekvés a szép életre, írónál az élet és a mű újbóli konvergenciájára. Újbóli, hiszen ha a valóságban a korábbi századokban sem volt összhang élet és mű között, az eszményekben mégiscsak így létezett – olyannyira, hogy a 20. század második felében egy gyerek még természetesnek, szinte ősi evidenciának tarthatta. Éppen Tolsztojról szólva írja Török Endre, hogy ,,A tökéletesedés törvénye mint feltett törvény teremtette Tolsztojban az emberként élő ember és a művének élő ember elérhető egységét, ami Goethe után, nagyjából a romantika óta, a létegyensúly általános válsága miatt egyre ritkább jelenség. Az egyénben az emberként élő ember és a művének élő ember általában távolodik egymástól, vagy a mű pusztítja az embert, tehát az egyén a mű áldozata, vagy az ember a művet, és ebben az esetben a mű az áldozat, amennyiben az egyén által valamilyen okból nem képes beteljesülni. Tolsztoj esetében az ember és mű folyvást közeledik egymáshoz, a mű az embert, az ember a művet alkotja. E folyamatban mindig olyan egyensúly jön létre, amely azonnal, mihelyt létrejött, máris kérdésessé válik egy újabb, teljesebb érték és egyensúly elérése érdekében”.

Az ingoványos terepen tehát a legbiztonságosabb pont az emberi törekvés – nevezhetjük, ugyancsak a felvilágosodás eszmeköréből származó szóval, tökéletesedési vágynak –, a jó sóvárgása, a képesség, hogy életünk irányításában a belső hang súgására figyeljünk, daimónunkat vagy a kategorikus imperatívuszt meghalljuk. S ha megfordítva is igaz Tolsztoj felismerése, a ,,szép élet”-re találva egyben a továbbadás kulcsát is a kezünkben tudhatjuk.

a daimónja azt súgta

Csakhogy ez a sok kultúr-gyönyörűség – daimón és imperatívusz – mind a megnevezhetetlent kerülgeti, s persze bármelyik, mihelyt konkrétabb, testesebb, receptszerűbb változatban jelenik meg, nyomban élvezhetetlen badarsággá silányul. Ha – mint hírlik – Szókratész nyugodtan elutasította halálra ítélése után a szökést, mondván, a daimónja azt súgta, maradnia kell, én ezt minden porcikámmal értem, eztán valóban felesleges a kérdezősködés és a vita, hogy ugyan hol az a daimón, egyáltalán, miféle szerzet, milyen az ábrázata, s hogy bármit is sugdos, mégiscsak okosabb pucolni – nem. Remélem, senki nem is mondott neki semmit ott a börtönben. Ennél racionálisabb és teljesebb érvvel ugyanis aligha szolgálhatott volna.

Az írástudó – s csak somolygok, hogy éppen Szókratésszel példálózom, akinek nem az írás volt az erőssége –, szóval az írástudó törekvése ma is racionális és teljesség-igényű. Ez utóbbi pedig feltételezi, hogy a művel párhuzamosan az élet is nyitott, gazdag – folyamatosan formált.

A hatvanas évektől elég közelről figyelhettem jó pár ,,ellenzéki”-nek, „másként gondolkodó”-nak az útját; politikai erkölcsük tiszteletet parancsolt, kitartásuk, bátorságuk – ez vitathatatlan – „hasznos és szükséges” volt, de mintha az erkölcsből csak a politikai szeletet ismernék, s úgy tűnt, súlyosan kifosztottak így, szikárak, áldozatok, de nem a hatalom, hanem önmaguk áldozatai. A keménységek, valamiféle élet-hiány némelyiküknél látványosan megmutatkozott a hatalomváltás idején. Belőlük – már aki eléggé szuggesztív – lehet próféta, vátesz, népvezér; nem írástudó, hanem veszedelmes „homo morális”. Akadnak – a múltbeli és a jelenlegi irodalomban is szép számmal –, akik nem a politika, a közélet oltárán áldozzák életüket, hanem a művészetén. Ők távolról sem árthatnak annyit, mint politikai ambícióktól fűtött társaik, talán csak vérszegény, unalmas műveket hoznak létre – bár az egyre inkább hódító, és éppen a kultúrával még kapcsolatot tartók körében terjesztett esztétika – az elvonulás esztétikája – meglehetősen árulás-szagú. Érthető, hiszen a diktatúra működésére adott öncsonkító válasz ez is. Nagyon sokáig ellen kellett állnunk a célirányos irodalom kötelező eszméjének, nem csoda, hogy a legjobbak közül is többen átestek a ló túlfelére, s éppen mert a „legjobbak”, nem csupán szólamokban, hanem egész lényükkel, életükkel. Nagyon jól emlékszem, mennyit derültünk, bizseregve idézgettük a hatvanas évek közepén, végén azt a nemzetközi írótanácskozást, amelyen Szimonov az író felelősségét a pilótáéhoz hasonlította, és szenvedélyesen kijelentette, hogy az író vezeti a népét és felelős érte, mint a pilóta a repülőgép utasaiért, amire Robbe-Grillet tiltakozott, hogy az irodalom nem közlekedési eszköz. Szívünk minden melegével az ironikus-cinikus Robbe-Grillet felé fordultunk. Az ilyesféle bemondások erőt adtak, tudtuk, nekünk le kell döntenünk azt a hamis ideológiaépítményt, amely magasröptű szavakkal szól, többek között az írói felelősségről. Ellenállásba tömörülni, összenevetni, fél pohár bor mellett, egymás tiltakozó gondolataitól, lendületétől mámorosan szellemi elitet játszani roppant vonzó kép ma is. Meg a legszebb hagyományőrzés ezen a tájon. De mintha nem érzékeltük volna, hogy a ledöntött építmény helyére is nekünk kellene valamit odarakni. Egyáltalán: azzal a hellyel valamit kezdeni. De mit? Hiába meresztgetem a szemem, semmilyen kívánatos eszmény-szobrot nem látok. A félelmetes és az egyszerűen csak bugyuta világáramlatok, ideológia-divatok között lehetne választani. Mozgalmat szervezni, mozgalomhoz csatlakozni – nem. Maradjon akkor üres a hely, jusson ebek harmincadjára? Már megint a sztereotip kérdezősködés: két rossz közül melyiket választod? Szeretném egyiket se. Az írástudó – végül is ez megkerülhetetlen – úgy hiszem, a kisebbiknek tartott rosszat sem választja. Az a lélekhely, amely párszáz év óta, de az első világháborútól bizonyosan az ürességtől vagy a pótépítményektől pusztul, inog, tátogva megnyílik, éppen mert lélekhely, csakis spirituálisat visel el. Az írástudó dolga, hogy eltakarítsa onnan a hulladékot, s hogy odahordja – legelőbb is a kapcsolatai, kötődései szépségét.

nem ragad az agyagba

Vagyis az írástudó, ha helyesen, szépen, jól él, nem egyszerűen csak hitelesíti a művét, nem csupán azért küzd meg, hogy ne mondhassa rá senki: vizet prédikál, bort iszik. Ennél alapvetőbbnek látom élet és mű összetartozását. S a primátus mégiscsak az életé – abból lesz a mű is. Ha igaz volna a tükrözési elmélet, talán manipulálni lehetne a tükröket, mechanikai trükkökkel avatkozni az esztétikum „termelésébe” – csakhogy azt hiszem, nem igaz; a művész, az írástudó sohasem érte be a visszaverődés szolgálatával. A tapasztalatait keveri a sóvárgásaival, a nyers tényeket az eszményekkel, hagyományt a jövő ígéretével – nem ragad az agyagba, de úgy repül, hogy teste, tudása terhét is viszi, úgy kötődik a földihez, hogy a felfelé törekvésről nem mond le.

Mindez persze csöppet sem új. Gyanítom, hogy a témakörben aligha fog valaki teljesen eredeti fölismerésekkel, új erkölcsi, esztétikai, lélektani törvényekkel előrukkolni. Az elmúlt két és félezer évben, amelyről meglehetősen sok információnk van, oly gyakran nyilatkoztak írástudók a maguk szerepéről – élet és írás összetartozásáról is. Mi az, amiért mégis más lehet a válasz? Nekem úgy tűnik, hogy ,,a létegyensúly általános válsága” óta, vagyis az utóbbi jó másfélszáz évben a régi kérdésekre nagyon is eltérő feleletek és életgyakorlatok adódtak: a történelem merőben új helyzeteket kínált, s ez még a klasszikus válaszokat, a hagyományos eszményeket (mint amilyen Babitsé) is új színben-alakban láttatta.

közöttesség

Olyan polarizálódás tanúi lehetünk, az ellenpontok olyan hatalmas távolságra tolódtak egymástól, aminek szinte semmiféle előzménye nincsen. Csak a romantika óta tudunk népvezér, lángoszlop, fáklyavivő, küldetéses íróról – s persze akkor már a l’art pour l’art híveiről is. A 19. század eleje óta alkotnak írók, akik programszerűen a saját szenvedélyüket, érzelmi életüket éneklik – s nyomban mutatkozik az ellenhatás, az objektivitás, a visszahúzódó szemérem követelménye. Egyszerre uralkodik a felfogás, hogy az író példakép, és élete, minden döntése a figyelem középpontjában áll, s az is, hogy a művész szertelenebbül élhet, mint a közönséges polgár, hogy a konvenciók felrúgásával is bizonyítja szellemi-lelki szabadságát, függetlenségét. A klasszicizmus eszményképe a kiegyensúlyozott, teherbíró, egészséges alkotó, de egyidejűleg hat a szentimentalizmusban, romantikában gyökerező hit, hogy a zsenialitás, sőt a tehetség összenőtt a betegessel. Együtt létezik a közösségi és a magányos dalnok, a „szakma” öntudatos művelőjének meg az őstehetségnek az ideálja – és így tovább, sorolhatnám sokáig. Az életstílus és a műépítés gyakorlatában számomra valamiféle közöttesség a legvonzóbb, nem mintha kedvelném az arany középút józanságát vagy a kompromisszumok diktatúráját. A közöttesség lehetőséget ad, hogy kibújjunk a merev kategóriákból, a természetességhez közelítsünk — törekedjünk. A közöttesség póztalanabb, s mint Ottlik Géza írja, a művészet voltaképpen „az élet gyakorlása”, az írói pálya – az írástudás – pedig azt jelenti, hogy valaki „a létezés-szakmában” dolgozik. Logikusan következik ez a szemlélet abból az ironikusan patetikus önképből, amely az írót is királynak és lidérces messze fénynek tudja – no meg egy ürgének.

A modern írástudó akkor válik árulóvá, ha egyik vagy másik szélsőséges irányt követi, ha egészen lemond a pátoszról, vagy ha nem ismeri az öniróniát. Ha nincs képessége arra, hogy egyszerre legyen állhatatos és nyugtalan, kemény és lágy, sziklaszilárd és hajlékony. Ha kiválasztottság-tudata nem csupán többletfelelősséget jelent számára, ha nem ragaszkodik az elveihez, vagy nem meri felrúgni az elveit.

extra árulás

Julien Benda, aki 1927-ben a tiszta Szellemet eláruló írástudók vádiratát fogalmazta, 1949-ben – ahogy Fejtő Ferenc emlékezik – ,,fenntartás nélkül helyeselte a FKP álláspontját”. Az FKP ugyanis „gyűlést rendezett a Mutualité csarnokban, ahol a lelkes tömeg nagy tapssal üdvözölte Rajknak és társainak… a kivégzését”. Egy élet keserűsége-csalódása préselődik Fejtő mondataiba, a tárgyilagosságot szétrobbantó felkiáltásba: „Ó, ezek a makulátlan, kifogástalan, szigorú férfiak, ó, ezek a cicerói tógában díszelgő állítólagos nagy gondolkodók és szabad szellemek, ezek a Lukácsok, Althusserek és Bendák! A szellem extra árulói!” Magam is így gondolom: extra árulás, de nem merném kétségbevonni, hogy Lukács vagy Benda írástudó volt. Az ember kifordítja a tenyerét, könnyeivel küszködik és vigyorogva leplezi, mint egy clown, s azt mondja: a kor lelke. Bennük, ezekben a torzulásokban is ott van az egész csempe szájú kor. A kor, amelyik bizsuként csörgeti magán válságait, nincs távlata, nem ígér semmit, de szorongó-üres tekintete kérlel: segíts.

A kor lelke című, könyvalakban is megjelent összeállításba készült írás.
kép | Zoya Kriminskaya, shutterstock.com