KÓRUS
2011 október
Mert foglyok vagyunk mi mind: bent
rekedtek és kivetettek, felhő az égen,
folyó a földön, csónak a folyóban, ember
a csónakban, háló a vízben; ellenszegülünk
és meghódolunk, úszva az egymással
birkózó erők áramlatainak hátán. A hullám,
amely elsodor, a hideg haragú törvény,
amely fölemel vagy mélybe taszít, idegen
tőlünk s egyszersmind rokonunk, legsajátabb
lényegünk mégis a remegés és a homály,
cél és rendeltetés sejtése, de nem tudása,
törekvés és akarat, mely megfeszül és
összesűrűsödik, nyugtalanság, mely mindig
tovább űz felhőt az égen, folyót a földön,
csónakot a folyóban, embert a csónakban,
hálót a vízben. Nem részünk a megnyugvás,
mint ahogy a tudás sem, csupán a vonzódás
öntudatlan plazmateste ölt bennünk más
és más formát: átváltozás óhajtása. Világunk
egy idegen világba kéredzkedik, mert bár
azt hihetné bárki, s magunk is úgy hisszük,
hogy harcainkban változatlan valónkat őrizzük,
más az igazság: minden mozdulatunkkal
magunkat adnánk fel, futnánk a nem ismertbe
kérdés nélkül, de mert az alakcsere nem és
nem adatik meg, a vágyakozó imádkozni
kezd, holott nem tudja, mi az imádság, sőt,
szavai sincsenek hozzá, mégis puszta létével
fohászkodik felhő az égen, folyó a földön,
csónak a folyóban, ember a csónakban,
háló a vízben; szólítja alkotóját hang nélkül
nyüszítve, kérve a mindenhatót, mutassa
meg a végső változás útját, oldozza fel
foglyait, adjon békét a megsemmisülésben.