„A SZABADULÁS VÁGYA”
Az Ez című versben te és a költői én észleléseit rögzítik a rövid párbeszéd takarékos mondatai. Ez elfagy mondtad / hószagot szimatoltam a szélben / Ez el mondtam […] a novemberben rügyeket hajtó fehér orgona láttán. A lépcsőházban már […] a jelképesült szavak jelentésükkel / jelezték jelentésképtelenségüket. A „rügy” és a „fagy” és az „orgona” sőt a „hószagú szél” együttes képtelensége adja fel a megfejtésre váró leckét.
távlat
A versen epikus szál húzódik végig. Mintha a költő elmesélne valamit: november huszadika volt […] rügyeket hajtott a hószagot nem érezte. Ám hamar kiderül, hogy az epikum itt csak a líra hátteréül szolgál. A másik – ennél jelentősebb – történés a tudatban megy végbe. A költő, már a lépcsőházban szembesül az élmény valódiságával, emlékezetének vásznára vetíti a megmunkálásra alkalmas anyagot: leképez, felbont, mérlegel, igazít, következtet. Ehhez persze szüksége van korábbi tapasztalataira, de kezére játszik térben és időben a távlat is, mely terjedelmében éppúgy lehet percnyi, mint években számlálható.
Az 1984-ben megjelent Miféle mulatságok című kötetbe került verset továbbolvasva egy – nyelvünkben nem létező – régebbi múltba jutunk, egészen a fa ültetéséig, a cipővel szűk gödörbe taposásig, melyet a költői tett megnyugtató mederré varázsol.
Horgas Bélát a fagy rideg, sőt, gyilkos közönyétől fenyegetett orgonához erős empátia köti: fa és ember sorsközösségének érzete meghatározó. De nem szorul-e részvétre, féltésre a jóakaratú törekvés egy dermesztő idővel szemben?
Ha hószagot szimatolunk a nagyon közeli múltban, ez a hó és orgona azonos fehérségének is köszönhető. Hogy a kétféle anyag hasonló felületeken – ágakon – jelenik meg. Vagy épp a diszparát minőségek keverednek a hasonlóságoktól megtévesztve: az eleven orgonavirág illatostól s a hó szagtalanságával, hidegével. Megidézve így az ősz és tavasz – két ellentétes – évszakát. S ha a fa kibírta a régmúlt megpróbáltatásait, képes lesz túlélni, s még inkább, a versbe ültetés kései jelenét is. Sőt, ennél mi sem nyújt biztonságosabb és tisztesebb jövőt. Lám, csak egy orgonafa, s túlél minden igeidőt! Hát persze. Ami megmarad – állítja Hölderlin –, azt a költők hozzák létre. Igaz, igaz.
A szürrealisztikusan távoli, mégis követhető képzettársításokra itt a természet szolgáltat anyagot, hozzátenni vagy elvenni belőle valamit alig szükséges. Horgas kitűnő művészi fegyelemmel és arányérzékkel bánik ezzel az adománnyal. Nem akarja túlcsillogni. Teremtő képzelete nem hajszolja vágtára lovait, s közéjük sem dobja a gyeplőt.
folyamatos változásban
„Megkésve”, mint a lépcsőházi ember, gondol vissza és próbál válaszolni egy történés, egy jelenség üzenetére – s nem ezt teszi-e valamelyest minden igaz poéta? Figyelmét visszafordítja arra, ami kívül-belül megesett, tanúságra, értelmezésre felkínálkozott. Idősíkok vetülnek egymásra, képzetek tükröződnek a folyamatos változásban, s ennek a változásnak szerez érvényt a költemény. Újra lehet olvasni, le lehet képezni üzenetét, elemeire bontani, összerakni, korábbi élmények mellé illeszteni, későbbiekkel társítani, emlékezetünkre bízni, megálmodni, hordozni tovább.
A költőben azért ott marad a kérdés: mit is mondhatna, hallgathatna még róla el? Hisz nem a megoldás, csak a szabadulás vágya hajtja. A művész egyedi választ keres az élet egyetemes érvényű kérdéseire. S mert mint létezőnek létformája a mozgás, egy bimbó kipattan, virággá teljesedni, szépségével gyönyörködtetni, illatozni szeretne. Megvalósulásra törekszik az eltévesztett évszakban is.