EGYSNITTES
Hátra tolod a széked.
Íróasztal, gyerekkori telep, házasság mögül
bambán ülök veszteségeimen:
– költöm, kotlom?
vagy tán a babérjaimon. Kispadon?
Mintha részese volnék. Akkor én most játszom?
Talán testblendével oldották meg
vagy lepkeszárnyon ül a gép, épp repes
jössz, jössz, felemelkedem,
valamit mond a rendező, meg se hallom,
pocsék a hangosítás.
Ez most tényleg vágás nélkül lemegy?
Fülcimpámhoz igazítanám hajvégeimet
vagy legalább valami bújtatott vágást
– kenyérszeletelés, falcolás, áttűnés, mindegy.
Nem engedik.
Sminkelni még kimennék, vagy egy gyors fogmosás?
Az irodából indul, tán daru süllyeszti a kamerát,
pipacsos rétre kerülünk.
Már tizenhat perce jössz felém,
a kameramozgás egy tapasztalatlan
operatőr remegő kezét imitálja.
Illesztjük a nézésirányt. Legyen egyfelé?
Az eddig valóságosnak tűnő színészek
(rézsútos fényben) a néző szeme előtt
átlényegülnek.
Néma szimbólumok a pipacsos réten
(a pipacsok pirosak).
Vagy áldokumentumfilm.
A műfaj akár mellékes is lehet
jelen vannak.
Ha sokáig húzódik,
minden statisztát zsebből kell fizetnem.