A HALDOKLÓ SKORPIÓ HÁZA: DE (ÉN DALOLLAK)
1999 november
Bikák és fügefák már nem ismernek,
sem házad lovai s a pici hangyák.
A délután s a gyermek nem ismernek,
mert meghallál, mert elmentél örökre.
A sírkő vállai már nem ismernek,
sem a fekete selymek, ahol bomlasz.
Elnémult emlékeid nem ismernek,
mert meghallál, mert elmentél örökre.
Majd jön az ősz, csigákkal és homállyal,
a köd fürtjeit préselő hegyekkel.
De szemed fényét nem keresi senki,
mert meghallál, mert elmentél örökre.
…
NEM ISMER TÉGED SENKI.
NEM. DE ÉN DALOLLAK.
(Részletek Federico Garcia Lorca: Siratóének Ignatio Sánchez Mejías torreádor fölött című verséből. Nagy László fordítása)
Előfordul velem is, hogy szépnek és magasztosnak érzem a létet, s ilyenkor mindig szürke, bádogszínű égbolt van fölöttem; legtöbbször a novemberé. Nem tudom, miért van ez így. Hogy miért nem a nyári verőfénynek hódolok. November a születésem hónapja, de nem hiszem, hogy ettől lennék elfogult. Csupán sejtem, miféle őssérelmek színezték bádogszürkére a lelkemben Isten trónusát: türelmes pogányságom illemhelyét.
nem hazudik az életnek
Nekem gyönyörű a kietlen, szürke novemberi ég. Olyan, akár egy szívós, végigmondható történet fedezete. Az igazság egyetlen fénye, fakó őszintesége. Tiszta józanság és tiszta szenvedély. Delek és éjszakák kavarognak ebben a színben, melyet a fehérnél és az aranynál is fenségesebbnek látok; nem tudom, miért. Talán mert nem hazudik az életnek, de elfogja, visszaveri, megszégyeníti a semmit.
Nem voltam elragadtatva, mikor megtudtam, hogy Skorpió vagyok; egy ilyen ádáz féreg a sorsgazdám, vezérlő csillagképem. Az Oroszlán tetszett volna. Híres jegytársaimmal sem lehetett megvigasztalni; később aztán már nem érdekelt ez az egész hóbortos csillagkép-sematika. Nietzsche akaratkultuszát választottam a végzet kultusza helyett. Vagy Nietzsche, vagy az asztrológia, gondoltam. Nemes, teremtő szándék – vagy trágár dependencia, gyönge vallástalaj a szorongás szobanövényeinek. De nemsokára az akaratkultusznak is befellegzett. Rendre megsajnáltam az élet gyalázóit, a „betegeket”.
1973-ban Csobánkán laktam, s ott összebarátkoztam Szilágyi Karcsi bácsival, a nyugdíjas könyvtárossal. Ifjúkorától a költészettel kacérkodott, ismerte József Attilát, beszélt Kosztolányival; főleg négysorosokat írt, gnómákat, haláláig legalább háromezret. Emellett asztrológiával és grafológiával is foglalkozott. Ő is Skorpió volt. Elkészítette a horoszkópomat, kielemezte a kézírásomat. Az eredményt a kocsmában kívánta közölni velem, de mire odaértem, már meglehetősen részeg volt. Miattad kellett berúgnom, mondta. Napok múlva, némi öncenzúrával, józan sétálgatás közben hozta szóba, mi mindent tartogat számomra a sors. Semmi jót, mondta. DE! Ha megbékélsz a szenvedélyességeddel, s ha fölneveled magadban a józanságot, talán egész sokáig elhaldokolhatsz, mondta. Te mindenestül a Skorpióban vagy. A halál és újjászületés házában.
vénbetyár-mosoly
Mindig csakis a legnagyobb erőfeszítések árán haldokolhatok. Keményen kell küzdenem, védekeznem. Mert a Skorpió éppen hogy nem bosszúálló; csak a dilettáns asztrológusok locsogják, hogy az, mondta. Nekünk, Skorpióknak a fejünkre kell a legjobban vigyáznunk. És, persze, a farkunkra. Látod, Ady is hogy járt, mondta Karcsi bácsi. DE! Mi, ugye, tudunk vigyázni. Maradt róla egy fényképem. Fogatlan vénbetyár-mosoly; kávéspohárba pálinkát tölt nekem.
Nem tudhatom, milyen erősek a csillaglények, s mire képes az akarat. Nem tudom, hogyan kell nem pusztítva, de nem is pusztulva, haldokolva élni. Talán valami józan szenvedélyesség vagy „belátásos öntörvényűség” megtartja az embert, hogy nyugodtan haldokolhasson a Skorpió; hogy „értelme legyen” a bádogszínű, üres égnek. És lehessen hatalmas, józan áradása a szenvedélynek, amiképpen a Garcia Lorca-versben is.