BAKA ISTVÁN VERSÉRŐL
2012 május
SZÜRKÜLET
A menny kilép medréből, szennyes árján
felhők – felpuffadt angyaltetemek –
sodródnak és keringenek,
a süllyedő nap örvényébe bukva.
Álarcot vált a város, most a benne
kiterjedt űrt a villanyfény befutja,
s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran
pislog a végtelenbe.
Alkonyat mint apokaliptikus vízió. Reménytelenség mint a szürkületet ábrázoló olajkép alaptónusa. Milyen nap lehetett, amely így ér véget, ilyen kilátástalanul? – kérdezzük a nyolc sor olvastán. Mindenesetre a nappal és az éjszaka szokványos őrségváltása, a fény átmeneti búcsúja ezúttal egyet jelent a katasztrófával. János jelenéseibe illő végromlás vízióját éljük át: az égbolt, mint valami dühöngő folyó, kiárad és gyilkolni kezd, magába fojtva szolgáinak seregét, a tiszta lelkű angyalokat, akiknek hullái – a felhők – magatehetetlenül tűnnek el a süllyedő nap örvényébe bukva. (Mindig örömteli felfedezés egy költői képben a jelenségeket úgyszólván tudományos pontossággal megfigyelő és leíró éleslátás eredményére bukkanni: tapasztaltuk, hogy aki a lemenő napba néz, utána pár pillanatig csak lángoló vörös kavargást – örvényt – lát, míg meg nem nyugszik káprázó szeme.) És a mi világunk, idelent? Az sem különb: nappali arca is álarc volt – az alkonyati sem lehet más. Felgyulladó esti lámpái pedig bambán bámulnak az örökkévalóságba. Iskolás éveink szeretett vagy utált, jó vagy rossz irodalomóráin tanultuk, milyen az, mikor a költő a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat vetíti ki a természetbe, a tőlünk független, külső, nagyobb világ bemutatásával ábrázolva a függőt, a belsőt, a kisebbet. A tankönyvek által leírt poétikai fogás tankönyveken túlmutató tökéletességű példáját kínálja a harmincnégy éves Baka István, a depressziós önvizsgálat Francisco Goyához méltó ecsettel festő nagymestere a Szürkületben (1982), ebben az elegánsan laza rímelési technikájú, a jambikus sorok szótagszámát improvizatívnak tetsző esetlegességgel váltogató, ugyanakkor páratlanul tömör és koherens képi világú miniatűrben.