Tóth Károly

A TÓ, A FIÚ MEG A LÁNY

1993 július

A TÓ, A FIÚ MEG A LÁNY

A fiú már jó ideje úszott. Élvezte a vizet, a levegő, az ég kékjét. A túlpart egyre közeledett: jól látszottak a mólók, a horgászok székei. A parti nádat borzolta a szél. Kiszemelt egy stéget. Ott majd hanyatt veti magát, és minden porcikájával beszívja a napot.

Az utolsó pillanatban vette észre a lányt. A szomszédos stégen feküdt meztelenül és olvasott. Tompora feszesen ívelt az aranyosbarna haj mögött. A fiú leállt a vízben és nézte a lányt. A lány olvasott. Csend volt. Aztán a fiú megszólalt:

– Hallottad, hogy a középkor végén Magyarországon állítólag minden huszadik, Franciaországban meg csak minden századik ember volt nemes?

A lány kissé fölemelkedett, kedvesen megrázta a fejét.

– Nem, nem hallottam.

És tovább olvasott.

A fiú egy darabig tanácstalanul várt, aztán indult vissza a túlsó part felé.

*

Egy év múlva ugyanazon az úton indult el. Jólesően érezte testének megbízható működését. Semmire sem gondolt. Úszott, és szinte észre sem vette, hogy partot ért. A mólón olvasásba merülve, ugyanolyan testhelyzetben ott volt ugyanaz a lány. A fiút nem is lepte meg. Hallgatott. Úgy tűnt, nagyon sok idő telt el, mikor a lány icipicit elmosolyodott és azt mondta:

– Nem, nem hallottam róla. Most sem hallottam róla.

És olvasott tovább.

A fiú boldogan süllyedt a vízbe és indult visszafelé. Úgy érezte, a hatalmas tó végtelen jósággal fogadja be, és időtlen időkig ringatja egyik parttól a másikig. A víz itta a fényt, körös-körül zöldek voltak a dombok és kék az ég.

kép | Fortepan / Korenchy László