AKIRE NEMET MONDANAK

Dobosi Bea kötetnyitó novellájának már az első két mondatában megszólal a nyugtalanító hang, mely aztán az összes írásban hallatszik: „Anyám kérte, hogy Évának szólítsam. Azt mondta, így nem érzi olyan öregnek magát.”

Látszólag ártatlan kívánság. De a novella elbeszélőjének az anya–gyerek viszony megmásíthatatlan tényét, s így saját identitását kell záró­jelbe tennie (ezért gyakorol a fürdőszobatükör előtt): ha nem akar rosszat annak, aki világra hozta, le kell tagadnia ezt a kapcsolatot és vele önmagát. Anyjának gyermeke lehetett, Évának legjobb esetben is csak barátnője. De korántsem biztos, hogy a legjobb eset áll fenn („azt mondta, nehezére esik megosztania velem a gondolatait”). Erkölcsi nyomás nehezedik rá: le kell tagadnia a viszonyt, melyet anyja ezzel a kéréssel megtagad – s vele szükségképpen őt is. Elvégre az anyjával nem teheti meg, hogy kérése ellenére Anyunak szólítsa.

A tagadás parancsának erejét tehát az a kötelék adja, amit a parancs szerint le kell tagadni.

kitörölhetetlen bűntudat

A lány az identitás természete miatt sosem lehet biztos benne, hogy tökéletesen sikerül önmagát meg­tagadnia – ezért homályos, kitörölhetetlen bűntudat ébred benne. „Rosszkedve okát sosem firtattam, mert féltem, hogy miattam szomorú.”

Az anya fiatalságát csorbító, lehúzó erőnek, terhes kötelességnek tekinti az anyaszerepet. Gyermeke előtt nehe­zen nyílik meg. Műtétje után groteszk módon a mellrákra való hajlamban és az emiatti aggo­da­lomban fedezi fel a közös tartalmat, melyre bizalmi viszonyuk épülhetne. Épp az anyát a csecsemővel összekötő szerv betegsége, a biológiai örökség belülről érkező fenyegetése az összefűző kapocs. Ezt a lány – érthetően – elutasítja.

A Kivételes magány gyomorszorító novelláiban a bizalmatlanság, a felszíni igenlés és rejtett meg­tagadás számtalan rafinált alakzatával találkozhatunk. Az igenlés gépiesen ismételt üres általánosság, a meg­tagadás mélyről jövő, személyes és kreatív. Az igenlés tudatosan kimódolt, a megtagadás spontán és tudattalan. A meghitt, őszinte kapcsolatot szerepek közötti kommunikáció helyettesíti. Mindenki a másikról alkotott képéhez beszél. Jellegzetesen kisszerű világ épül így, ahol mindenfajta nyitottság, tágas­ság elérhetetlen messze­ségbe kerül, de ezt is leplezik: hamisított-zsugorított változatukat giccses dekorá­cióként alkalmazzák. „A hűtő­mágnesek olyan helyeket ábrázolnak, ahová nem jutottunk el.”

mint a halott

A szülő bosszúként megfogalmazott átkai („Beléd nem szorult semmi tehetség”, „Veled nem lehet együtt élni”, „Téged egyetlen férfi sem fog elviselni”) azért átkok, mert erejük akkor sem csökken, ha a felnőttkorba érő gyermek megkérdőjelezi ezeket, „különbséget tesz tény és vélemény között” – ugyanis nem logikai állítások, hanem világot közvetítenek, amiben szemlátomást mindennek megvan a helye („az ingek vasalását a válluknál kell kezdeni”), neki azonban – sajnos – nincs keresni­valója. Sztereo­tip funkciók vannak, azoknak pedig betöltőik. A szülők A sövény című novellában a vizslákat „unoka­pótlék­ként” tartják. Az egyik fekete szemetes­zsákban a halott nagymama holmija, a többiben lányuk – az elbeszélő – gyerekkori ruhái. Mellettük bedobozolt általános iskolai füze­tek, tankönyvek várják, hogy a maj­dani unoka kezén hasznosuljanak, aki aztán ön­magával tölti ki a ruhákat – és az előkészített szerepet. Lányukat ugyanúgy hátra­hagyott holmijai képviselik, mint a halottat. A szülőknél a komódra rakott, bekere­tezett fénykép is hasonló szerepet tölt be: mint hűtő­mágnes a távoli tájakat, úgy helyettesíti gyermekük keretek közé szorított ideája a tényleges, testi valójában jelenlévő személyt, a funkció gyarló betöltőjét, akin rengeteg kifogásolni való akad. „Számos tulajdonságomban vagyok rosszabb másoknál”, foglalja össze az elbeszélő az apjától tanult leckét.

A Közepes képességű gyerek című novellában a rendőr apa távolról, idegenül tekint a lányára. Nem szereti, ezért bosszantják sutaságai – és nem sutaságai miatt nem szereti, mint a gyerek véli. Az apa tele van elvárásokkal (férfiember nem megy bevásárolni, nem melegít ételt, a feleség szereti a házimunkát). Magától azt várná el, hogy szeresse a lányát (ahogy ugyebár szokás), ezért minden helyzet, ahol ennek hiányával szembesül, dühítő és nyugtalanító számára. Önbecsülését úgy állítja helyre, hogy a gyereket okolja: ingerültségét tárgyilagosnak tűnő ítéletekkel, folytonos elmarasztalással fejezi ki.

saját szeretetlenségével szem­besíti

Az anya viszont belekapaszkodik a gyerekébe, túlságosan közel húzza magához, a kislány ébredező ambícióit és érzelmeit habozás nélkül írja felül saját verziójával, s közhelyes igazságokkal torlaszolja el az utat az önkifejezés előtt. Az apa nem érdeklődik a gyereke iránt, mert saját szeretetlenségével szem­besíti, ezért eltolja magától, bűnbakká teszi, de nem kíváncsi rá az anya sem, csak érzelmi mankónak használja. Az összeolvadás a csecsemőkorban még evidens, később a „mi-érzést” különvált, határaikat felismerő, de egymást igenlő személyiségeknek kell kiformálniuk a kölcsönös bizalom terében – ennek kereteit adná a család. A novellabeli anya azonban csak meghatározásokat kínál, melyek nem valamely meglévő közösséget nyilvánítanak ki, hanem kicsinyes normákat fogalmaznak meg: „mi nem szeretünk flancolni”, „mi nem szeretünk szerepelni”. Ez a közösség, ez a „mi” tehát feltételekhez kötött: ide csak az elvárások teljesítésével lehet bekerülni. A megfelelő viselkedés jutalma az elfogadás, de hogy mi lett volna a meg­felelő viselkedés, sokszor csak utólag derül ki. Mivel a gyereknek előírják, hogy egy adott helyzetre milyen érzelmekkel kell (kellett volna) reagálnia, megtanulja, hogy saját ösztönös reakcióját, tényleges érzéseit el kell hallgattatnia.

Dobosi Bea szülőfigurái határozottnak tűnnek, de ezzel inkább tanácstalanságukat takargatják gyermekük, s főleg önmaguk előtt („szeretik megfellebbezhetetlennek hinni magukat”). Nem tudnak mit kezdeni a szülőszereppel, ezért sztereotípiákba kapaszkodnak, feléledő dühüket pedig aggódásként vagy nevelési igyekezetként magyarázzák a gyermek sorsáért – maguk és mások előtt is. Az elutasítás lehetséges forrása a novellák egyik visszatérő motívuma: az apa nem biztos benne, hogy a gyermek tőle van. Hogy ez igaz-e, nem tudjuk, de pontosan kifejezi, hogy az apa a gyermeket nem érzi magáénak. A novellákban jól nyomon követhető, hogy a családtagok közötti leplezett feszültség milyen hosszan képes eredetéről leválva gomolyogni a személyközi térben, s milyen gyakran csapódik le a család legvédtelenebb tagján.

Akit nyíltan tagadnak meg, arra ugyan nehéz sors vár, de jól látható erőkkel kell felvennie a küz­del­met. Akire a felszín alatt, öntudatlanul mondanak nemet, a lehető legsúlyosabb büntetést kapja, mert még a védekezés lehetőségétől is megfosztják. Óhatat­lanul felteszi a kérdést, hogy mi a baj vele. Persze csak magának, hiszen az ilyesmit nem lehet megbeszélni. A látszatok világát bejáratott rendszabályok óvják – ott ennél egyszerűbb dolgokat sem lehet szóba hozni (még azt sem, hogy a töltött káposztában kemény maradt a rizs). Akit büntetnek, kétségbeesetten magyarázatot keres, és talál – többnyire saját magában. Megjelenik benne a folyton tárgyát kereső, fojtogató bűntudat.

minden kiábrándító részlet

A kamaszkor lázadást hoz, de el is mélyíti a problémát. Ahogy a Közepes képességű gyerek elbeszélője mondja: „Megfigyeltem, hogy azok a dolgok válnak valóra, amiket el tudok képzelni”. Csakhogy az „elképzelhető dolgok” körét, a gyer­mek világát a szülő világa formálja, és a nemet mondás hamar belső program­má válik. Akit megtagadnak, maga is türel­metlenül és idegenként figyeli saját cselekedeteit: átveszi a szülők szemléletét, hiába kezd tőlük is távolságot tartani. Felismeri, hogy a „nevelés” hazug és kisszerű, sematikus világba vezet. Amilyen fellengzős általá­nos­ságokat vágtak a fejéhez, cserébe olyan aprólékosan figyel most rajtuk minden kiábrándító részletet: az elsimítani próbált ráncokat, az elfedni próbált szagokat, az orvul növekvő szőrszálakat, zsírpárnákat, az idősödő emberekre rászáradó apró, gépies szokásokat, később betegségüket, növekvő kiszolgálta­tott­ságukat, következetlen gondolkodásukat – de mindenekelőtt: a hazugságaikat.

A távolságtartás képessége és a megfigyelőkészség teszik a prózaírót.

Persze, ha átlátjuk a problémákat, attól még nem válnak megbeszélhetővé. Az Apikának mindenben igaza van fel­nőttkorba lépett elbeszélőjének apjánál érettebben, csakugyan felnőttként kell viselkednie, felül­emel­kedve a kimondatlan elmarasztaláson: „Előléptetésem óta úgy tett, mintha elismerne. Láttam a szemén, hogy nem tudom megvezetni. Megesett rajta a szívem, kérdéseire semmitmondó válaszokat adtam.”

A távolságtartás és megfigyelés az általános életstratégiának is része lesz: az emberek önkéntelenül elárulják magukat. Mivel a kötet novellái jórészt az igazában biztos kicsinyesség, a giccsek közt be­ren­dezkedő érzéket­lenség elleni csendes lázadás dokumentumai, a bennük feltáruló igazság szinte mindig viszolyogtató (hiszen épp azért tagadják le): „A városban kortalan nők jártak az utcán, vidéken mindenki meg­öregedett harmincévesen. Valószerűtlenül megvastagodott láb­ikrájuk feszesen fénylett, szekré­nyeik­ből a szoknyákat kiszorították a melegítőnadrágok. Ha tátott szájjal nevettek, látni lehetett szuvas fogai­kat.”

A kamaszkor először a szülők világának „cikivé vált” külsődleges elemei, látható díszletei elleni tilta­kozást hozza. Szembeszegülni a szabályokkal, megkérdőjelezni a családban elfogadott állításokat már nehezebb, de nem lehe­tetlen. Ennél is komolyabb, sokszor megoldhatatlan feladat ellenben változtatni a szülőktől öntudat­lanul átvett megoldás- és reagálásmódokon.

letagadott rész­letek

A lefolyótisztító elbeszélője már felnőtt, de világa éppúgy nélkülözi a szeretetet, mint a gyerekeké. Úgy érzi, valami jóvátehetetlenül elakadt, eldugult, átjárhatatlanná vált benne, talán ezért tervezi, hogy öngyilkossági szándékkal lefolyótisztítót iszik. A kamaszlázadás sikeres volt, elvégre levált a szülőkről, és sikertelen, mert az átkok változatlanul hatnak, továbbra is vannak elfogadható és elfogadhatatlan, ezért felszín alá szorított érzelmek és gondolatok, megmaradt a csonkaság-érzet, az önbizalomhiány és a félelem mások ítéletétől. Ha a gyermekkor állandó fenyegetettségében ki is alakult a letagadott rész­letek és valós viszonyok iránti felfokozott érzékenység, hiányzik a kifejezés, a megosztás képessége – és főként az élmény, hogy elfogadják és meghallgatják. Ez hajtja a művészet felé. Az elbeszélő fotós (de lehetne író is), aki tevékenységét visszhangtalannak ítéli. Környezete értetlenül áll komor alkotásai előtt, mindenki „nyitott, meleg­szívű embernek ismeri”, hiába mondja – művészete kapcsán –, „hogy senki sem annyi, amennyit magából látni enged”. Ahol a rendet és a szépséget csak hazudják, ott az igazságért folyó küzdelem szükségképpen a káosz, a csúfság, a romlás feltárásával kezdődik. S mivel a szavakat a közhelyes használattal lejáratták, elkoptatták, maradnak a képek. A „mosogató alatti” világban „ismeretlen eredetű foltok között hosszú, soklábú rovarok iszkolnak a fény elől a nyirkos sötétség felé.”

A tanult reakció a folytonos és elháríthatatlan szülői elmarasztalás tükörképe-lenyomata: az ön­agresszió. A lefolyó­tisz­tító-ivás a belső megtisztulás morbid paródiája. Eltüntetni a megtagadott, meg­gyű­löltetett s épp ezért integrálatlan vonásainkat – ha kell, az összes többivel együtt. Az elbeszélőt ironikus módon épp az tartja vissza a halálos cselekedettől, ami annak küszöbére űzi: képtelen elviselni a megszégyenülést. Hamlet azért retten vissza az öngyil­kosságtól, mert nem tudja, halála után miféle álmok látogatják, A lefolyótisztító elbeszélője a halálban utoljára kihunyó érzék kínos tanúság­tételétől tart: maga­tehetetlen állapotában végig kéne hallgatnia a fölébe hajlók becsmérlő meg­jegy­zéseit.

A szülők zavaros világképének cserépdarabjaiból, a tőlük öntudatlanul átvett reagálásmintákból semmi nem áll össze: még egymással is ellentmondásban vannak, nemhogy segítséget nyújtanának az élet kihívásai közepette. Dobosi Bea felnőttkorba ért novellahőseit benső üresség, idegenségérzet és kommunikáció­képte­lenség kínozza. Nem becsülik és nem fogadják el magukat. Másokkal kialakított viszo­nyaik leg­fel­jebb részfunkciókat képesek betölteni. Az őszinte megnyilatkozás külső és belső akadá­lyokba ütkö­zik, a mondandó teljesen bent reked vagy kerülőutakra kényszerül. A néma szenvedés (Látni az eget) alter­natívája és kiegészítője a névtelen bosszúállás (Kültéri egység).

törvényadó

A Nagyapának borzasztóan nehéz volt három generációs családban keresi az együttélés mintáza­tait. A nagyapa temetése felől visszatekintve látjuk az életrend változását kísérő férfiúi tekintélyvesztés fokozatait. A szocialista állam kivette az emberek kezéből a kezdeményezést, megszabta a kereteket, cserébe engedelmességet várt. A saját szerepfelfogása szerint törvényadó, az életnek irányt szabó nagyapa, aki saját házában él fiával, menyével és unokájával, már nem valamely szigorú, de átlát­ható életrend gazdája, maga is alkalmazott csupán: váltott műszakban dolgozik, s az általa szabott törvények szerepe csak annyi, hogy a család az ő aktuális időbeosztáshoz igazítsa az étkezés és az alvás ritmusát. Mi alapozná meg a férfitekintélyt? A pénz? A tulajdon? Hogy a ház és a kocsi nagyapáé? A határozott, ellent­mondást nem tűrő vélemények a világ dolgairól? A fölényeskedés? A régmúltból itt rekedt gon­dolat, hogy az autóvezetés bonyolult, amit nők nem képe­sek megtanulni? A garázsban liba­kopasztás közben a klottgatyá­ból kikandikáló fütykös? A nagyapa kétségbeesett gesztusokkal igyekszik megőrizni az oda­vesző tekintély maradékát, de az idő nem neki dolgozik. Már a halálos ágyán fekszik, de a sírból felnyúló csontkeze még mindig úgy markolja a család legfiatalabb tagjának csuklóját, mintha át akarna adni valami fontosat.

Az idős családfő mégsem csak szánalmas figura. Ő még igyekezett mindennek megadni a módját, valahogy egyben tartani, ami szétesni készül. Unokája ballagására összehívja az egész rokonságot, nagy ünnepséget rendez (az efféle „felhajtást” szükségtelennek érző fia már ócska, foltos nyakkendőt, méltat­lanul rövid szárú nadrágot adat rá a koporsóban: a föld alatt úgyis mindegy). A plafonon nyíló repedést látva a nagyapa utolsó erejéből még a halál küszöbén is bandázsszalagot, glettet és falfestéket kér. Úgy kell visszanyomni az ágyra. A legalább a látszatot megmenteni igyekvő generációt követő, a fogyasztói gondolkodásba mind jobban belesüppedő nemzedékek már nem glettelgetik a repedé­seket.

Dobosi Bea: Kivételes magány

kép | adobe.com