A CHICAGÓI LABORATÓRIUMTÓL A RÓMAI KLUBIG

A humánökológia nem környezettudomány, hanem együttéléstan. A félreértés a fogalom körül akkor keletkezett, amikor a kifejezés a környezeti tudatosság jelszavaként terjedt el. Hiába kérlelte a kilencvenes évek elején Juhász Nagy Pál a hazai zöldeket, ne használják fedőnév gyanánt egy biológiai résztudomány nevét. Nem mintha ez lett volna az első eset, amikor egy tudományos módszer vagy felfedezés világnézeti jelentőségre tesz szert, és terminológiáját a köznyelv eredeti illetékességétől távol eső területeken kezdi alkalmazni. Ez történt többek között a pszichoanalízissel és a kibernetikával is, nem beszélve a piaci közgazdaságtan fogalmairól, melyek parttalan és illetéktelen használatát már észre se vesszük. Az ökológiával sem az volt a baj, hogy túlságosan tágan értelmezték. Éppen ellenkezőleg, a félreértések alapja az, hogy jelentése beszűkült, a humánökológiát azonosították a társadalmi jelenségek és természeti létfeltételeik közötti kölcsönhatások vizsgálatával.

egy új világ körvonalai

Először a század első harmadában Chicagóban tevékenykedő társadalomkutatók nevezték humánökológiának a szociológia általuk művelt válfaját. Az új paradigma kidolgozását, úgy tűnik, az tette számukra szükségessé, hogy a tapasztalati anyag, amellyel szembesültek, kezelhetetlennek bizonyult a társadalomtudományok odáig bevett módszereivel. Robert Ezra Park és munkatársai a világtörténelemben is ritkaságszámba menő események tanúi voltak. Az Egyesült Államokban, különösen annak nyugati felén egy-két emberöltő alatt, szinte a semmiből bontakoztak ki a kutatók szeme előtt egy új világ körvonalai, milliós nagyvárosokkal, újszerű szokásokkal és intézményekkel. Végy sok millió embert a világ valamennyi tájáról, helyezd el őket lombikodban, és figyeld, miképpen alkotnak közösségeket, hogyan formálódnak csoportjaik és szervezeteik, mi tartja össze és választja el ezeket egymástól, miféle rend az és honnan származik, ami a földből kinőtt új metropoliszok lakóinak viselkedését meghatározza? Az ,,in vivo” kísérlet olyan folyamatokat koncentrál és gyorsít fel, amelyek normál körülmények között évszázadokig eltartanak. Leírásához nem szolgálnak viszonyítási pont gyanánt a néprajz, sem a szociológia értelmezési keretei. Nincs „nép” – majd most keletkezik. Nincsenek társadalmi intézmények, csak most alakulnak. S maga a környezet, a modern nagyváros sem kész adottság, amihez alkalmazkodnának, hiszen még fel sem épült.

Éppen a települések és közösségek keletkezése, a kulturális minták formálódása és differenciálódása az, ami magyarázatra szorul. Újfajta intézmények és embertípusok bukkannak fel: a szervezet embere, a hobó, az „utcasarki társadalom”, a gang, a suburb-lakó, a modern nagyvárosi gettó. Első hitelt érdemlő leírásukat a chicagói iskola szociológusainak köszönhetjük, akik ezzel máig érvényes mintákat teremtettek a város-antropológiai kutatások számára.

az életközösséget fenntartó kapcsolatok

Az új jelenségek elfogulatlan tanulmányozásához tényszerű kiindulópont gyanánt úgyszólván csak a fizikai állapotváltozások kínálkoztak: a népesség térbeli elhelyezkedése és mozgása, valamint a történések időrendje. De már ekkor sem a demográfiai tényezőknek (lélekszám, népsűrűség) a földrajzi térben vizsgált eloszlásáról van szó, hanem – Roderick McKenzie szavaival – ,,az emberek közötti térbeli és időbeli kapcsolatokról, mint amelyeket a környezeti kiválasztódás, eloszlás és alkalmazkodás tényezői befolyásolnak. A humánökológia alapvetően a térbeli és időbeli elhelyezkedésnek az emberi viselkedésre és intézményekre gyakorolt hatásával foglalkozik”^[1], állítja. Ugyanő másutt elmagyarázza, hogy a humánökológia központi fogalma, a „hely” nem topográfiai viszonylatot jelöl, hanem azt a pozíciót, amit kölcsönhatásban álló emberek és csoportok egymáshoz képest a társadalmi térben elfoglalnak.^[2] Ezt a teret a helyi közösségek nem betöltik, hanem maguk alkotják és szabályozzák szerkezetét az életközösséget fenntartó kapcsolatok természetének megfelelően. McKenzie alapjában determinisztikus felfogását jelzi, hogy ő „funkcionális vagy ökológiai” kapcsolatokról beszél. „A humánökológia számára a vizsgálódás alapegysége a közösségi szervezet lesz”, írja másutt, „amely egyszerre 1. egymástól független személyek sokasága, 2. lakóhely a szó földrajzi és kulturális értelmében és 3. kölcsönhatások és kölcsönös függőségi viszonyok alkotta bioszociális egység. Az így tekintett közösség számos vonatkozásban azonosságot mutat az állatok és növények társulásaival. Alkotóelemeit a specializációból és a munkamegosztásból származó kölcsönös függés kötelékei fűzik egymáshoz.”^[3]

Az „ökológiai komplexum” elemei, a fizikai környezet, a népesség és a társadalmi szervezet – valamint a rendelkezésre álló technológia – közti kölcsönös meghatározottságot emeli majd ki az ötvenes években Otis D. Duncan is, a chicagói iskola örökségének egyik jelentős folytatója.^[4] Hangsúlyozza, hogy a humánökológia nem a többi társadalomtudományi ágazattól különböző tárgyválasztása alapján formál igényt az önálló tudományos diszciplína rangjára, hanem magyarázó elveinek és problematikájának sajátossága folytán. Szerinte az ember társadalmi életének, a társadalom változásainak és a kultúrák sokféleségének magyarázatát a humánökológia abban fedezi fel, ahogyan egy térben és időben körülhatárolt népesség a mindenkori természeti és kulturális környezet kihívására válaszol. Ez a válasz: a társadalom szervezete. Az a mód, ahogyan az egymásra utalt egyedekből álló népesség az együttélés rendjét kialakítja.

Kortársa és kollégája, Amos H. Hawley a chicagói városszociológusok által művelt humánökológiát – helyesen – nem önálló tudományágként, hanem szociológiai irányzatként azonosítja. Az iskola eredményeinek elméleti összegzésére vállalkozó tanulmányában hangsúlyozza, hogy maradandó teljesítményük nem a környezeti meghatározottság vagy a térbeli eloszlások jelentőségének kimutatása volt, hanem a közösség mint szupraindividuális szerveződési szint helyes fogalmi megragadása és elsődlegességének bizonyítása – az egyénhez és a társadalom intézményeihez képest. Ezen a ponton szolgált számukra döntő tanulságokkal az élőlénytársulások működését vizsgáló biológiai ökológia is. Bármely embercsoportnak ezekkel közös vonása, úgymond, hogy a környezethez való aktív alkalmazkodás nem az egyén, hanem a közösség szintjén megy végbe, vagyis „az alkalmazkodás folyamata a népesség tagjai közötti kölcsönös függőségi viszonyok kialakítása útján zajlik.”^[5] Hogy ez a felfogás nem reked meg a biologizmus vagy a pozitivista determinizmus korlátai között, arra bizonyság a humánökológia programját elsőként megfogalmazó Robert Ezra Park eredetileg 1915-ben közzétett tanulmánya. A város – javaslatok az emberi viselkedés vizsgálatára városi környezetben címet viselő irat mondanivalójának újszerűsége éppen abban rejlik, hogy felhívja a kutatók figyelmét: a város több mint az egyének, létesítmények és intézmények együttese. Túl ezeken, „inkább elmeállapot, szokások és hagyományok együttese, valamint azoké a szervezett beállítódásoké és érzelmeké, amelyek átörökítik ezeket a szokásokat és maguk is öröklődnek a hagyománnyal. Más szóval a város nem csupán fizikai mechanizmus és mesterséges konstrukció, hanem emberi életfolyamatok alkotják. Tehát, ha úgy tetszik, a város a ’természet’ alkotása, mindenekelőtt az emberi természeté.”^[6]

folyamatos újjáalkotás

Az emberek nem egyszerűen közösségekben élnek, hanem mindaz, ami az életüket emberivé teszi, a közösség életében realizálódik, nem az egyedében. Ezt a meggyőződést a humánökológia a századforduló talán legnagyobb hatású amerikai gondolkodójától, John Dewey-től veszi át. „Az élet önmagát megújító folyamat, amely a környezet alakítása után zajlik. Az élet folytonossága a környezet folyamatos újjáalkotását jelenti az élő szervezet szükségleteinek megfelelően… A fizikai lét megújítása emberi lények esetében együtt jár hiedelmeik, eszméik, reményeik, örömeik, bánataik és gyakorlati eljárásaik megőrzésével és újjáalkotásával. Az emberi tudás folyamatosságát a társadalmi csoport fennmaradása biztosítja. A társadalom életében pedig e folytonosság fenntartásának eszköze a tanulás, a szó legszélesebb értelmében. Minden egyén, a társadalmi tapasztalat valamennyi hordozója idővel eltűnik, a csoport élete mégis folytatódik. A társadalom a tudás közvetítésének folyamata révén létezik, legalább annyira, mint biológiai folyamatok által. És nem egyszerűen fenntartja létét a közvetítő kommunikáció útján, helyesebb úgy mondanunk, hogy a közvetítésekben és a kommunikációban létezik… A kommunikáció gondoskodik az egyén részesedéséről a megértés közösségében, biztosítja az érzelmi és intellektuális beállítottságok hasonlóságát.”^[7] Dewey nézeteit abból a cikkből idéztem, amelyet a chicagói iskola alapítói, Park és Ernst W. Burgess közölnek tőle szociológiai olvasókönyvükben. A könyv – Bevezetés a szociológia tudományába – igen fontos helyén maguk a szerzők Dewey szinte szó szerint megismételt kijelentéséhez kapcsolódva jutnak az egész irányzat megítélése szempontjából döntő következtetésre: „Az emberi társadalom ezek szerint, az állatok társadalmától eltérően, lényegében mint egy közös örökség létezik, amelyet a kommunikáció teremt és közvetít. A társadalom életének folyamatossága azon múlik, hogy mennyire sikeres a nemzedékek között a szokások, erkölcsök, technikai eljárások és eszmék közvetítése… A társadalom, ha elvontan szemléljük, az egyének szervezete, konkrét létét tekintve azonban inkább a szervezett szokások, érzelmek és attitűdök komplexuma – röviden: a konszenzusé.”^[8]

Íme, a felismerés, ami a humánökológiát ténylegesen az emberi együttélés tudományává teszi.

Legyen az nemzet, városrész, bűnszövetkezet vagy a csavargók utcasarki társadalma, egy emberi közösség élete, működése és változásai sohasem érthetők meg és nem vezethetők le a csoportot aktuálisan alkotó egyének törekvéseiből, szükségleteiből, cselekedeteiből és nézeteiből. A társadalmi egyénnek nincs valóságos léte a kommunikáció közösségétől elvonatkoztatva. A társadalmi valóság a közös tudás világát mint a maguk kommunikációs teljesítményét fenntartó és megújító konkrét emberi életközösségek műve.

A történelmi világnak az ember annyiban alkotója és szuverén törvényhozója, amennyiben önmagát mint e másokkal közös valóság – a közös tudás világának – részesét képes felfogni. Így tesz szert a személyiség öntudatára a társaival a kölcsönös megértés reményében folytatott párbeszéd során. Ez a kommunikáció az új tapasztalatok és új értelmezések számára elvileg mindig nyitott (ez a szimbolikus gondolkodás univerzalitásából következik); világa szüntelenül formálódó, sohasem „kész” adottság. Ezért a kommunikációs közösség tagjainak kölcsönös függése egymástól a személyi szabadságnak nem korlátja. Éppen ellenkezőleg, a közös értelem (konszenzus) világának megújításán együtt munkálkodó partnerek tehetik csak egymás számára emberivé az együttlét, azaz a kölcsönös alkalmazkodás természetadta kényszerét.

absztrakt kollektívumok

Ez a felfogás azonban mégsem a humánökológia chicagói iskolájának kezdeményezése nyomán terjedt el a huszadik századi társadalomelméletben. Filozófiai megalapozását elsősorban a fenomenológia, illetve a hermeneutikai mozgalom hatása alatt álló gondolkodók végezték el, valamint a személyiség interszubjektív elméletét megalkotó pszichológusok. A modern társadalmak keretei között élő konkrét közösségek „ökológiájának” tanulmányozása pedig a kulturális antropológia és egyes szociálpszichológiai irányzatok szakterülete lett, miután a szociológia fő áramlatának érdeklődése világszerte a személyes kapcsolatok szintje „alatti” és „fölötti” jelenségekre irányult: az egyéni választás és viselkedés tömeges jellemzőire egyrészt, másrészt az intézményrendszer működésére és azokra a funkcionális csoportokra, absztrakt kollektívumokra, melyeket elvont ismérvek szerint maga a szociológus alkot magának megismerési tárgy gyanánt (ilyenek pl. a szegények, a középosztály, a nők, a színes bőrűek, az adófizetők, a munkavállalók stb.).

A humánökológiai elkötelezettségű szerzők figyelmét eközben, különösen a század második felében egyre inkább az emberi társadalom és a természeti környezet közötti kölcsönhatások tanulmányozása vonta magára, éspedig jó okkal. Az élővilág pusztulása az emberi beavatkozás következtében, a technológiai civilizáció működésmódjának egyre nyilvánvalóbb fenntarthatatlansága parancsoló szükségszerűséggé tette egy újfajta környezeti tudatosság megalapozását az „ökológiai komplexumot” alkotó kölcsönhatások egységes szemléletének helyreállítása útján. Ez megkívánta a különféle tudásnemek, illetve tudományágak közötti merev munkamegosztás meghaladását. A nemzetközi és interdiszciplináris összefogás igénye hívta életre a Római Klubot, a földi életlehetőségek vészes romlásáért felelősséget érző tekintélyes gondolkodók közös vállalkozásainak egyikét. A Római Klub 1972-es felhívását általában mérföldkőnek tekintik abban a küzdelemben, melynek eredményeként a következő évtizedekben a világ közvéleménye legalább megismerkedhetett az emberiségre leselkedő veszedelem valóságos dimenzióival. A környezetvédő mozgalmak fellépése szoros összefüggésben állt az úgynevezett jóléti társadalmak esztelen pazarlását, a globalizálódó technológiai „haladás” ember- és életellenes fejleményeit a hatvanas évektől kezdve mind hevesebben bíráló újbaloldali, zöld, kommunitárius, neokonzervatív és ökofeminista politikai irányzatokkal, illetve életmódkísérletekkel.

Ezekben az évtizedekben a „környezet” kifejezés leggyakrabban a környezeti válság szókapcsolatban szerepelt. A válság következményeinek hiteles diagnózisát a biológiai ökológia szolgáltatta, ellenszerét a természettel szemben követendő emberi magatartás erkölcsi normáit újrafogalmazó mélyökológia környezeti erkölcstanától remélték, míg a „tettes” azonosítása a kritikai és alternatív gazdaságtanra várt, ide számítva a természeti erőforrások felhasználásának elveit kutató új ágazatot, a környezetgazdaságtant is. Az ember–természet kölcsönhatások (újra)felfedezése a humán tudományok szinte valamennyi területén „ökológiai” indíttatású kutatások beindulását eredményezte, az „ökológia” fejezés azonban lényegében a „környezeti” szinonimája lett. Így, sajátos módon, a századvégi ökológiai konjunktúra aránylag a legkevesebb újdonsággal éppen a humánökológia szorosabb értelemben vett tárgyára, az emberi együttélésre nézve szolgált. Ez pedig megbosszulta magát. Miközben a természet- és társadalomtudományok határterületein működő környezettudományi vizsgálódások eredményeként egyre pontosabb és világosabb kép alakult ki a krízis mibenlétéről és lefolyásáról, másrészt kikristályosodtak és némi ismertségre tettek szert olyan, nehezen vitatható magatartásszabályok és erkölcsi elvek is, amelyek helyességét mindenki kénytelen belátni, aki nem akarja nyíltan tagadni felelősségét utódai jövőjéért, és nem közömbös teljes mértékben a földi élet ezernyi változatának visszafordíthatatlan pusztulása iránt, a gyakorlatban úgyszólván semmi se történt a kibontakozó katasztrófa elhárítása érdekében.

Az ökológiai vagy környezetvédő politika valószínűleg azért is maradt ez ideig ennyire hatástalan, mert – mint ellenfelei kárörömmel hangoztatják – nem rendelkezik önálló, átfogó és kidolgozott elképzeléssel magáról a társadalomról. A fenntartható (és szerethető) társadalom kialakításának „a reálisan létező” emberiségre szabott programja nélkül hatástalan marad a dörgedelmes bírálat, hiába hivatkozik nyilvánvaló – bár rendszeresen lehazudott eltitkolt és meghamisított – tényekre. Enélkül az elvont morális követelmények legfeljebb elszigetelt csoportok számára teszik lehetővé, hogy a természettel különbékét kössenek.

fölmorzsolódás

Igaz, a posztmodern világállapotnak nevezett kulturális erózió viszonyai, a kommunikáció elszemélytelenedése, a közösségek széthullása és az értelmiség öndestrukciója korántsem kedveznek egy új, különösen nem egy konstruktív társadalomkép kidolgozóinak. Ez azonban maga is csak az elharapózó válság tüneteinek egyike. Maga a válság pedig azért nevezhető mégiscsak inkább „ökológiainak”, mintsem környezetinek, mert talán még mindig nem a természeti környezet romlásának a jelei a leginkább szembeszökőek, hanem az emberi kapcsolatok minőségének elsilányodása, a sorsával szembenézni képes, autonóm személyiség fölmorzsolódása. Ennek csupán a következménye mindaz, ami eközben a földi ökoszisztémával történik.

Ahhoz azonban, hogy az ökológiai alternatívát kereső környezetvédő gondolkodás kialakítsa a maga politikai filozófiáját, előbb törlesztenie kellene a humánökológiával mint az emberi együttélés tudományával szemben felgyülemlett adósságát.

1. Roderick McKenzie: The ecological approach to the study of the human community – in: R. E. Park–E. W. Burgess–R. McKenzie: The city (University of Chicago Press, 1925.) 63–64.o. ↑

2. Roderick McKenzie: The scope of human ecology – In: E. Burgess ed. Urban Society (Univ. of Chicago Press 1926) ↑

3. Roderick McKenzie: Demography, Human Geography, Human Ecology – In: A. Hawley ed. Roderick McKenzie on Human Ecology (The Univ. of Chicago Press, Chicago–London 1968) 411 o. ↑

4. Otis D. Duncan: Human ecology and population studies – In: P.M. Hauser–O. D. Duncan ed. The study of population (The Univ. of Chicago Press 1959) ↑

5. Amos H. Hawley: Human ecology (The Univ. of Chicago Press 1986, eredeti kiadás uo. 1950) 7. o. ↑

6. Robert Ezra Park: The city – In: Park–Burgess–McKenzie: The city (1925) 1. o. ↑

7. John Dewey: Social life – In: R.E. Park–E. W. Burgess: Introduction to the science of sociology (The Univ. of Chicago Press, Chicago–London 1969, eredeti kiadás 1921) 184–185. o. ↑

8. uo. 163. o. ↑

kép | Konstantinos Parthenis művei, wikiart.org