A FOTEL

A pók a talán távoli, de biztos léptekkel közeledő jövőben befonja az elvesztegetett időt, a szú meg belerág a finoman kidolgozott fába, a pók természetesen a kitűnően felhasznált időt is befonja, és a szú étvágya nem egyezik a műértő bútorkereskedő ízlésével, így aztán a műbútorasztalos nemes tradíciója, a szú étvágya, az idő múlása és a pók még meg nem valósult, de már tökéletesen kidolgozott terve együttműködik a kényelmemért, hogy jól üljek és figyeljem, hogyan perceg az idő.

Kényelem és jó felszerelés. Ezt szeretem.

Ez a megvalósult álom. Pillanatnyilag még frissen, szú- és pókmentesen. Tisztázzuk: nem magamtól jöttem, hanem hívtak. A felelősség az övék. Majd megmondják, hogy mit akarnak. Várok. Mint a csillagok. Vagy a pókok. Beleágyazva a fotelbe és az időbe. Elterpeszkedve és kényelmesen.

Kár cifrázni, Jenőt várom.

Csak így hívom, egyszerűen Jenőnek, mert nem félek tőle. Kényelmesen elhelyezkedem. Mindenki láthatja, hogy kényelmesen terpeszkedem, mint akit ide hívtak, mint akire számítanak, mint akire szükségük van. És Jenőt várom.

pálinkára vártak

Mikor először képzeltem el a fotelt, hűvös volt a hajnal. A kocsma előtt hosszú sor állt. Pálinkára vártak fegyelmezetten, csendesen, ünnepélyesen. Az arcok egyforma komolysága egyiptomi falfestményekre emlékeztetett. Hajnali díszőrség a piramis előtt. A ködből pedig mentőautó bontakozott ki és szirénázva tűnt el újra a ködben. De a sorban álló emberek mereven a pénztárt nézték. Nem fordították el a fejüket.

Kényelmesen ülök, de azért hallgatózom. Aha. Mégsem. Tévedtem. Jenő lépéseit pontosan ismerem. Élesen kopog a sarka, de nem túl szaporán. Messziről is, akármilyen zajon keresztül megismerem Jenő lépéseit.

Természetesen nem félek tőle. Különben is, ez a beígért látogatása tiszta formalitás. Ha jól meggondoljuk, ő is csak alkalmazott, éppen olyan, mint más tisztviselő, csak hát rá esett a választás, ő kapta a megbízatást. Más is kaphatta volna. Állítólag a hangjában nincs semmi különös, és a szavai is közönségesek, mindnyájunk közönségesen használt szavai. Természetesen nekem nem kell félnem, mert engem hívtak. Nem magamtól jöttem. Akarnak valamit tőlem. És alkalmas vagyok. Ezért kényelmesen ülök.

Emlékszem, mikor először gondoltam erre a fotelre, közönséges téli reggel volt. Reszkettem a hajnali hidegtől és remegett a térdem a fáradtságtól, mikor elmentem a pálinkáért kígyózó sor előtt. Abban az időben álmomban sem jutott volna eszembe, hogy valaha beleülhetek, és azt sem tudtam, hogy mire várok és mi vár rám. Különben, hogy félreértés ne essék, hangsúlyoznom kell, hogy Jenőt ide várom ugyan, de nem félek tőle. Közvetít valamit és őt is figyelik, mint ahogy engem is figyelnek, akit ide hívtak, és ebbe a kényelmes fotelbe ültettek. Ha ugyanis bírál, ellenőriz vagy utasít, esetleg értékel, bármit belevehet a jelentésébe, de azért őt is ellenőrzik, és ezért ő sem ugrálhat korlátlanul. Úgy értelmezik a jelentését, ahogy akarják. Lehet, hogy fontosabb, mint amilyennek látszik. Sőt. Egyszer már arra is gondoltam, hogy ő a Főnök. Álruhában. Ebben is volna logika, hiszen a főnököt nem ismerem személyesen. És azok sem, akikkel máskülönben kapcsolatban állok. És azt sem tudom biztosan, hogy akik a főnökre hivatkozva parancsolgatnak és bírálgatnak, ismerik-e személyesen a főnököt. Egy biztos: kitűnően ülök ebben a fotelben. És, ha Jenő megérkezik, nincs mitől félnem. Addig is hadd szóljon ez a rohadt zene, addig sem jár a sok hülyeségen az eszem, csak rázkódom a zenére, és sodródom ebben a híg és mégis ellenállhatatlan közegben. Amúgy utálok várakozni. Csönd.

Egyszer azt álmodtam, hogy hanyatt fekve napoztam a járdán, egy felhőkarcoló tövében. Az épületet éppen tatarozták, és a kőművesek végtelen hosszú létrák között keskeny deszkapallókon járkáltak… Ez kevéssel azelőtt történt, hogy Jenőt megismertem… Olyan magas volt az épület, hogy csókák vittek fel csőrükben sajtot, feketekávét a kőműveseknek. És a járókelőket nem zavarta, hogy ott fekszem hanyatt az aszfalton. A csókák fáradhatatlanul repültek, élvezték a pincérszolgálatot. Fekete szárnyaikkal ügyesen kanyarogtak a vakító napsütésben és osztogatták a sonkászsemlét, a feketekávét.

törtem a fejem

Aztán megláttam apámat, aki elindult felém az egyik hosszú pallón. Sántított, mert az egyik lába rossz volt. Én meg törtem a fejem, ott a járdán fekve, hogyan engesztelhetném meg. Mit találhatnék ki, amit megért, és ami megállíthatná. És csak kínlódtam ott a verőfényben és nem jutott semmi eszembe. Apám pedig mind közelebb jött, és én azt se tudtam, miért kapom majd a verést. Tehetetlenül vártam, és a csókák csendben keringtek. A kőművesekkel együtt mind feljebb szálltak, és én akkor jöttem rá, hogy a gyerekes bizakodás csókái ők, és azért nem segítenek, mert tudják, mi következik, hogy mit hoz a jövő.

Fulladozva ébredtem, és észrevettem a mókusokat a lábamnál. Rendkívül kellemetlenül érintett, hogy ilyen nyomasztó álom után mókusokat látok. A mókusok és molyok gyűlölete nálunk régi, családi örökség. Már gyerekkorunkban azt tanították, hogy a mókusok és a molyok minden baj okai. Mikor ezt apám esténként a lámpafénynél előadta, mindnyájan áhítattal hallgattuk, néztük, arca ragyogott, kegyetlen volt és kiismerhetetlen. A mókusoktól pedig a mi családunkban mindenki rettegett. Üldöztük őket.

Ilyen előzmények után el lehet képzelni, milyen undor fogott el az ágy végében kuporgó mókusoktól. Vadul csapkodtam, azok meg kapaszkodtak. Sírtak, mert a körmük beleakadt a takaróba. Én irtóztam tőlük, és nem tudtam lerázni őket, ők meg féltek, és nem tudtak elmenekülni.

Ha meggondolom, hogy most itt ülök a fotelben kényelmesen – akkor meg a takarót ráztam és szenvedtem, abban a pokoli helyzetben –, elégedett vagyok. Mindenki láthatja, hogy elértem valamit. Itt nem meredeznek felhőkarcolók, nem röpködnek csókák, és apám nem jön sántítva a pallón. És ébredés után nincsenek mókusok.

Pedig mindez közvetlenül Jenővel való első találkozásom előtt történt. Akkor még nem ismertem sürgető hangját, nevetését, és nem ismertem föl lépéseinek kopogását sem. Pedig már előzőleg is hallottam. Csak nem tudtam megkülönböztetni a többitől.

Apám, anyám és a testvéreim ünnepnapokon az elhibázott évek gondosan font és műanyaggal bevont kerítésénél álltak, merev ujjaikkal a kerítésbe kapaszkodva a park fáit nézték. Vad gyűlölettel figyelték a bajt hozó mókusokat. Ez volt az ünnepi szórakozásuk. És mókuségetést tervezgettek.

ZENE!

Akkor szerettem meg ezt a zenét, amikor téglát rakosgattam. Szállítószalag hozta be a téglákat az ablakon, mi pedig ott álltunk ketten, és szedtük le a téglákat a szalag végéről. Hosszú, elszakíthatatlan kötelekről beszélgettünk, mikor hirtelen megszólalt a szomszéd szobában ez a zene. Egy darabig küzdöttünk ellene és tátogtunk, mint a halak a hentesüzlet medencéjében, aztán abbahagytuk, mert nem értettük egymás szavát. Raktuk a téglákat és közben néztük, ahogy ezek a hatalmas zenedübörgés-labdák végigugrálnak a padlón. A kivasalt sikoltások, kerekek rendezett csikorgása, ütemezett segélykérés, vonyítások hulláma adta ezeknek a rugalmas labdáknak a szövetét.

Harmónia.

Csak nem? Ő volna? Nem. Megismerem a lépését. Nem ő.

ez így nem helyes

Jenővel ugyanis az a helyzet, hogy nem szereti az ilyen dolgokat. Az a véleménye, hogy ezek elkalandozások, és figyelmeztet, hogy ez így nem helyes. Így nem lesz fotel, állandó, egyenletes meleg és biztonságos ellátás. Teljes erővel egy irányban. A fotelt és a tartozékait csak ebben az esetben tudja biztosítani.

Akkoriban találkoztunk először, mikor a parkban a kutat ástam. Addigra már a kastélyt kisajátították és berendezték óvodának. Gyerekek sivalkodtak a teraszon, és egymás kezét fogva jártak körbe. Az öreg grófnő pedig két birkát terelgetett a park füves tisztásain. Dúdolt magában, ahogy a birkái után járt, de már nem állt szóba senkivel. Csak a madárijesztőnek köszönt, amely véletlenül ott maradt kifakult, fekete gyapjúkabátjában.

Mély kutat ástam és a kiásott agyagot egy vödörbe raktam, a vödröt pedig, mikor tele lett, felhúzták. Agyagos volt a talaj, és nagyon mélyre kellett ásnom. Csak kis karika eget láttam magam fölött, és abba is belelógtak a faágak. Az ásóm pedig bele-beleragadt az agyagba, és minden erőmet meg kellett feszítenem, hogy kihúzzam belőle. A hangok formátlanul hullottak le a kútba és ott összekeveredtek. Csapkodták, végigsimogatták a nedves agyagot, de sosem karcolták meg a sima felületet.

Mikor sárosan és fáradtan kimásztam a kútból, Jenő ott ült egy felfordított vödrön és nevetett. Alig ismertem rá. Tudtam, hogy ő, de nem ilyenre emlékeztem.

– Ezt nem bírom tovább – mondtam neki nem is tudom, hányadik kút ez, de sohasem érem el a vizet. Csak kínlódom a ragadós agyaggal, és végül még az ásóm is odaveszett.

Jenő csak ült a vödrön. Nevetett. Ki ez a nyiszlett alak, gondoltam magamban. Mögötte a réten, a kanyargós ösvényen lányok mentek. Alakjukat és mozdulataikat kitörölhetetlenül belerajzolták az égbe. Túl sokáig voltam lenn a kútban, gondoltam aztán magamban. Túl sokáig erőlködtem abban a nyirkos sötétségben, és most mindent összekeverek.

Jenő csak nevetett és bólogatott, aztán azt mondta, hogy ne mérgelődjek.

– Tudom, hogy mit akarsz. Rosszul mennek a dolgaid. Nem találtál vizet, és végül még az ásódat is elvesztetted. Most aztán kérdéses, hogy kapsz-e újabb rendelést. Meg hogy kifizetnek-e. – És nevetett, mert tudta, hogy nem is erre gondolok.

– Nem akarok többé ezen a csúszós, cuppogós talajon állni, és elegem van a mélységnek ebből a fojtó levegőjéből. Ez itt maga a bizonytalanság, és nekem valaha azt mondták, hogy jogom van a biztonsághoz.

Ő meg csak nevetgélt és dülöngélt azon a felfordított vödrön, és mintha egész távolról mondta volna: eléred, eléred.

nyugodt és határozott

És mikor elment, akkor hallottam először lépéseinek jellegzetes kopogását. Azt az éles, nyugodt és határozott hangot. És mikor a lépései elhalkultak, akkor is pontosan meg tudtam különböztetni minden más hangtól. Mintha ezt a hangot már régebben is hallottam volna, de akkoriban még nem tudtam senkihez sem kapcsolni. Akkoriban még nem volt más, csak kísérteties, arc nélküli, távoli kopogás, és nem is gondoltam arra, hogy valaha valami közöm is lehet hozzá. Sőt, most már abban is biztos vagyok, hogy ezt időnként mindenki hallja, csak nem tudja, hogy Jenő ment el mellette, és hogy az ő cipője kopog. De azért, ha nem is beszélnek róla, sokan találkoztak már vele. Azt aztán épp úgy lesik, mint én, hogy meghallják-e cipőjének kopogását, és ki tudják-e szűrni a többi hang közül.

Megint ez a zene! De talán csak azért, hogy utána még mélyebb legyen a csönd.

Kényelmes ez a fotel. Nincs mitől tartanom. A végsőkig következetes voltam. És nyugodtan jöhet Jenő. Nem félek tőle.

A parkot azóta kiirtották. A helyébe csirkefarmot telepítettek. Ha apámék arra járnak, és átnéznek az új drótkerítésen, nem látják már a mókusokat. A madárijesztő is eltűnt, és ma már a molyok sem veszélyeztetik az erkölcsöket.

Még nem szerelték le az állványokat az új felhőkarcolóról, mikor utoljára arra jártam. A napsütésben megcsillant a csókák fényes, fekete szárnya.

Apám pedig, akitől ezt a mókus- és molyideológiát örököltem, végiglépkedett a pallón. És mikor meglátott engem, azonnal tudtam, hogy meg akar büntetni. Keresgéltem az emlékeim között, hogy miért is érdemlem meg most a büntetést. De hirtelen észrevettem, hogy a habarcsos láda már zuhan lefelé, és tudtam, hogy végem van, ha eltalál. Elugrottam, és a láda jó néhány méterrel odébb esett a kövezetre. Először örültem, hogy megmenekültem, de aztán fölnéztem az állványon álló apámra, és összeszorult a szívem, és a torkomat is fojtogatni kezdte valami. Őszen, fáradtan és elkeseredetten nézte a szétesett ládát és a büntetlenségemet. Régebben nem tudtam volna elmenekülni. És ott a csókák alatt, a felhőkarcoló tövében mind a ketten megértettük, hogy az ő régi hatalmának vége.

Az óceánjáró minden motorja teljes erővel dolgozott. Ötezer ember tartózkodott a fedélzeten, és az étteremben kifogástalan volt a kiszolgálás. És mikor kiderült, hogy ezzel az óriási erőfeszítéssel csak a kisebbik műanyag mosdótálat úszkálták körül, egyesek sírtak, mások pedig bűnbakot kerestek. Csak Galilei, a lottóárus, ingatta egykedvűen a fejét és mondta ki határozottan, hogy vagy a hajó volt kicsi vagy a mosdótál túl nagy.

Mert amikor kinyitjuk az elveszett évek perselyét, és nem találunk benne semmit, feltételezhetjük, hogy a bedobált valutának csak magunk között volt valami értelme, és ezt nem fogadták el sem a csillagok, sem az összeégetett homokszemek, sem az iszap a kozmikus mosdótál mélyén. Ezt pedig már akkor észrevettem és meg szerettem volna mondani, amikor gyerekkoromban a nagymisén az oszlop mellett álltam és láttam, hogy egy kutya betévedt a templomba, de finom szaglása nem érzett semmit az ott felvetett ügyek fontosságából.

És ha lesem is a lépések zaját, mindenki láthatja, hogy nem félek Jenőtől. Jöhet ellenőrizni. Itt ülök kényelmesen ebben a gyűlöletes fotelban, és nem futkosnak mókusok körülöttem. Sőt, már régóta nem láttam belőlük egy darabot sem. És ha rávágok a fotel párnázott karfájára, nem szállnak ki belőle molyok, csak a rovarirtószer porfelhője.

felső kép | Rumena Zlatkova, flickr.com