Fenyő Ervin

A ROHANÓ IDŐ ELLENÉRE

2008 szeptember

A ROHANÓ IDŐ ELLENÉRE

Este lett. Tegnap is volt este, ma is van. Két alkonyi pillanatot kötök össze, s azt mondom utólag: ez hamar történt. Megállok egy pillanatra, visszanézek. Kizökkenek az addigiakból, valamit felmérek, amire addig nem gondoltam. Utólag rálátok arra, ami elmúlt. Egy pillanat elég hozzá. A rohanó időt nem tapasztalom. Különben is merő absztrakció, legtöbbször jó adag önsajnálat tartozik hozzá. Meg fájdalom. Leginkább egy-egy rosszul megélt pillanat vagy elmulasztott lehetőség miatt. Elszaladt egy nap, hónap, év, évtized. Vagy fordítva: lám, húsz év eltelt, mi minden megesett, milyen szép a történet! De sem a múltba, sem a jövőbe révedő öntetszelgésnek nincs értelme.

Ahonnét a „rohanó időt” látjuk, magunkat is benne, vagy ahonnét elgondoljuk a jövőt – az épp nincs időnek alávetve. Nem érzékeljük mulandónak. Ha „mulandó lenne” – nem tudna a mulandóságról. Egy kilencvenéves ember ugyanúgy szólíthatja meg társaságában a többieket, mint egy hatéves: nem érzi a korát. Időnek alá nem vetett lényünket egyáltalán nem érzékeljük. Akkor hát ki vagyok? Kik vagyunk? Azok vagyunk-e, akiknek története, életrajza van – vagy aki mindezt látja?

nehezen múlik

Az időről sokat tudunk, de aki az időről tud: alig valamit. Időnk akkor tűnik föl, amikor nehezen múlik. Ha fáj a fogam vagy vesegörcsöm van: magam vagyok a fájdalomérzés, ki sem látok belőle, érzem, valami a testemmel összeforraszt. Annyira így van, hogy nem tudom a figyelmemet elvonni tőle. Ilyenkor nehezen múlik az idő. A vágyaim sem segítenek. A nagy bérházban, ahol laktam, délutánonként fociztak a gyerekek. Gyerekként semmi másra nem tudtam figyelni. Alig vártam, hogy kiszabadulhassak, s együtt játszhassak velük. Vasárnaponként meccs volt a televízióban. Álltak az öregek a gangon, fennszóval tárgyalták a várható történéseket. Hogy milyen összeállításban fut majd pályára a csapat, mi lesz az eredmény. Kora reggeltől izgalomban tartott a meccs – mivel ütöm addig agyon az időt? Kamaszként lenyűgözött a színház. Esténként a Nemzetiben vagy a Madáchban ültem. A nyári szünetben nem tudtam, mit kezdjek magammal. Ólomlábon haladt az idő.

Jó esetben persze „rohan”. Bár ez is csak ráfogás, hiszen semmit nem tapasztalok a „rohanásból”. Észreveszem – utólag –, hogy egész nap dolgoztam, és lám, este lett. Épp nem érzékeltem közben az „időt”, zavartalanul figyeltem valami másra. Öregszem, változik a testsúlyom, tekintetem, bőröm jellege. Ezt is utólag veszem észre. De hát a testem vagyok én? Nem inkább az, aki érzi, látja a testét? Ha a testem volnék, nem tudnék róla. Mondom is: „ez az én testem”. A birtokos személyrag jogos. De ki az „én”, akire hivatkozom? Ki a birtokos? Hol van? Keveset tudok róla. Ha tudomást szerzek róla egyáltalán.

Idővel egyre növekszik, „torlódik” a múltam, egyre több, amire emlékeznem kell, amire emlékezni tudok. Az elöregedés egyik kiáltó jele, ha valaki nem lát ki már az egykor történtekből, újra és újra átéli ugyanazt. De aki voltam, már nem vagyok. Múltam is változik, mert én változom. Talán felfedezhető lenne ennek az alanynak a változása is, ha nem lennék szinte teljes mértékben saját múltam foglya. Az vagyok. Kivételes pillanatokban tudok csak „magamra ébredni”. Amikor például kilépek szokásaimból, vagy éppen képes vagyok valamit egészen másképp látni. Vagy ha újat gondolok. Ez megtöri az „időt” is, pontosabban a megszokást, ahogy az időt átélem. Egészen „ott” vagyok. Tértől és időtől függetlenül.

negatív teremtés

Ez tőlem függ. Pontosabban attól, hogy változom-e vagy sem. A változás életünk utolsó pillanatáig történik. Lehetek aktív a magam alakításában, önmagam tovább teremtésében, lehet szemléletem egyre koncentráltabb és őszintébb. Így máshová jutok, mint ha mindezt a véletlenre vagy esetlegességekre bízom, vagy épp megelégszem azzal, amivel épp „eleve rendelkezem”. Ez a negatív teremtés, a teremtő mozdulat elmulasztása, egyenes út az elbutulás felé.

Énünk egyik fele mindig az időtlenségben él, ahol épp nem „rohan az idő”. „Idő” is csak azért lehetséges, mert épp ez az alany nincs benne az „időben”. Keletkezik. Az „idő” csak ráfogás. Mint ahogy az időtlenség is az. Pusztán következtetünk rá, absztraháljuk, nem tudjuk megragadni, folyton lemaradunk róla. Csak valaki számára van, mint ahogy az időtlenséget is csak valaki tudja észrevenni. „Kis életünket alvás veszi körül” – mondja Shakespeare Prosperója. Az alvás-tudat – mindennapos én-tudatunk – épp a felébredés előfeltétele. Ez csak saját akaratból történhet. Nem adott, nincs kész. Tér és idő elvesztését jelentené, a forrás tapasztalását mégis, melynek jelenvalóságából élünk. Ez a köznapi figyelem irányától eltérő, időnek alá nem vetett alany megpillantása felé nyitna utat. Születés lenne és feltámadás. Kilépés az egyutcás időből.

Múlt, jelen, jövendő – egy következtető tudat absztrakciói, akár a „rohanó idő”. E tekintetben a „jelen” ugyanolyan múltszerű, kikövetkeztetett kategória, mint a másik kettő. Éppen a „jelent” nem tapasztalom. Amikor erről beszélek, ami épp most lett „egyáltalán”, már el is múlt; csak ráfogom, hogy „jelen van” – azért tudok róla, mert „volt!” –, most maradok le róla, most szalasztom el. Jelen akkor volna, ha képes lennék megmaradni az IDŐBEN, amikor éppen történik, amikor éppen „halad vagy rohan”. Mulandó életünk azért tragikus, mert annak az alanynak a jelenvalóságáról maradunk le, aki mindezt – múltunkat, jelenünket, egész látott és érzékelt világunkat teremti számunkra.

Az alkotó ember – a költő, az író – fölfelé figyel, a Szó forrásvidéke felé. Ebben az irányban nyitott. Figyelmének ideje a mindenkori jelen. Aztán szavakkal mondja el, persze, amit a szavak felettiben tapasztalt. Ez az égi Liget. Élő Szó – időnek alá nem vetett. Bármikor megteremthető – ha az olvasó is úgy akarja.

A rohanó idő ellenére.

A ROHAN AZ IDŐ című összeállításból
kép | shutterstock.com