EGY ORSZÁG GYÓGYÍTÁSA

a mélyebb megismerés izgalma
Hányszor beszéltem, írtam az orvosi hivatás egész személyiséget befolyásoló, alakító hatásáról — szaknyelven szólva: az orvosszerep erősen pervazív jellegéről. Mégis meg­lep, amikor rádöbbenek, hogy orvoslétem egész látásmódomat, gondolkodásomat meg­határozza. Még legszemélyesebb kapcsolataimban is tetten érem a négy évtized alatt ki­alakult, „bejárt”, (vagy talán már rögzült?) gondolatmenetet. Mindez ellentmondásos érzelmeket kelt bennem. A szakmai beszűkülést a ma orvosát fenyegető veszedelemnek tartom. Ugyanakkor érzem e látás- és gondolkodásmód segítségét a probléma­ felismerés és -megoldás folyamatában, mert bátorít és valamiféle biztonságot ad a sötét­be merészkedőnek. Az orvosi tehetséghez, mint sok máshoz, szükség van adottságok­ra, de legalább annyira odafigyelésre, problémaérzékenységre, tapasztalatra, gyakor­lásra, amely tévedésekkel jár. S ahhoz, hogy ezeket a tévedéseket ne szemlesütve „túlélje”, hanem szembenézzen velük az orvos, bátorság kell, a felszínes hiúság helyett mélyebb rátartiság. Mindezek nem a semmiből jönnek, fejleszthetők. Azt is mondhat­nám, hogy az orvosi önépítkezés termékei. Mert a külső szemlélőnek talán csak miszti­kus jelenségnek tűnik, ami a munkájában jártas orvosnak is élmény, mikor tudat-szintre emelkedik a megérzés a panaszos vagy panasztalan beteg láttán: itt baj van, nagy baj van, nincs baj… A bajmegállapítás, az orvos diagnosztikus tevékenysége bizonyos szintig nem igényel orvosi intuíciót. A jelenségszinten mozgó, a laboratóriumi leletek­re, eszközös vizsgálati eredményekre támaszkodó orvos jól boldogul enélkül is, ha elég információja, az értékelésben elég rutinja van és kíváncsisága, mohósága az összefüg­gések megértésében a „szakma szabályai szerint” kielégíthető. Az intuíció a perma­nens elégedetlenséghez, a mélyebb megismerés izgalmához, szenvedélyéhez kell, mindahhoz, amiből éppen megszületik, fejlődik, szövődik. Mert az orvosi intuíció nem rejtély, hanem további információk megszerzésének és felhasználásának képessége. Mi az útja ennek? Például az orvos nem elégszik meg a jelenlegi állapot, a „status praesens” észlelésével, a vizsgálati, laboratóriumi stb. leletek értékelésével, hanem a jelen­ségeket keletkezésükben, fejlődésükben is érteni akarja. Feltárja a kórtörténetet, az anamnézist. A történelmiség igénye a megismerésben rengeteg információt nyújthat, mert a betegségtörténet feltárása kikerülhetetlenül összefonódik az élettörténettel, a be­teg személyiségének anamnézisével. De az életút vizsgálata arra is rávezet, hogy az em­ber nem izolált személyiség, hanem társas lény, számos családi, munkahelyi, társadal­mi kapcsolattal rendelkezik, amelyeknek zavara ront, rendezése javít a beteg helyzetén. És ez sem elég. Iparosodó, városiasodó fejlődésünkben egyre több figyelmet kelt a ter­mészeti miliő, a bioszféra változása, az ökológiai viszonylatok negatív és pozitív hatá­sa. Így tágul az orvosi megismerés látóhatára, így gazdagszik a szokványos szomatikus orvoslás szűk határait átlépő, több dimenzióban mozogni képes orvosi tevékenység. A bajmegállapítás ilyen tágas orvosi szemléletben már az információk tömegével rendel­kezik, csak élni kell vele. Hiszen a bajok megismerése során feltárulnak a bajba jutott ember lehetséges kapaszkodói, az elrendezés lehetőségei is, vagyis a gyógyítás útjai. Ezek tágítása erősíti az orvosban is a reményt, hogy a beteg helyzete javítható, hogy a betegség gyógyítható.

baj van, nagy baj
Ez a hosszabb bevezetés olyan, mint a mély lélegzetvétel. Tudom, nem mondok újat, ha bajokra figyelmeztetek. Az orvosnak, az egészségügyben dolgozónak meg minden­napi tevékenysége ez. De ahhoz talán kell bizonyos nagyzolás, ha egy gyakorló orvos a világ, az ország helyzetét érzékelve kimondja: baj van, nagy baj. Olyan nagy baj, hogy erről csak őszintén érdemes szólni; az elkenés, a mellébeszélés még a hallgatásnál is bűnösebb. És azt remélem, az őszinteségből fakadó hitelesség társakat toboroz, nálamnál okosabbakat, mást tudókat, hiszen a jó változásokhoz a különféle tudások össze­kapcsolására van szükség.

hiába re­méltük
Pár évvel ezelőtt az alkoholizmusról és más devianciákról Csoóri Sándorral beszél­getve úgy fogalmaztunk, hogy beteg az ország, beteg a népe. Sokaknak nem tetszett a kife­jezés, túl sommásnak és harsánynak ítélték, s joggal felvethető még az is, hogy nem az ország, hanem egész mai világunk beteg. Magam is végletesnek érzem a megfogalma­zást, de bennem a betegség ténye nem pesszimizmust kelt, hanem kihívást a cselekvés­re, a gyógyításra, és rögeszmésen bízom abban, hogy a más szakmájúak körében is so­kan akadnak, akiket a bajok, a mégoly súlyos tünetek nem megbénítanak, hanem tenni löknek. Tudom, hogy a 19. század elejétől fel-felrémlik legjobbjainkban a nemzethalál látomása. S én mégis vitatkozom barátaimmal, akik a népesedési, halálozási, öngyil­kossági, népegészségügyi mutatóinkat látva, a társadalmi beilleszkedés szaporodó és súlyosbodó zavarait figyelve a régi, romantikus veszélyt idézik. A fenyegetettségnek ez a megfogalmazása inkább lefegyverez, csak erősíti nagy bajunkat, a beletörődést és az amúgy is fokozódó nihilizmust. Költők szavai talán mozgósíthattak, de én orvos va­gyok, egészséghívő, a gyógyítás ügynöke. Számomra például az egészségügyünk hely­zetét jellemző mutatók nem elvont számok, hanem élő, veszélyeztetett emberek. A ha­sonlóan fejlett országokhoz viszonyítva nálunk rosszak a halálozási mutatók. A fiatal, 35­–45 év közti férfihalálozás egész Európában itt a legnagyobb. Világelsők vagyunk az öngyilkosságban, és élmezőnybe jutottunk az alkoholfogyasztásban, az alkohol okozta szervi károsodásban. A statisztikai mutatók persze nemcsak felfedik, de takarják is a valódi helyzetet, én azonban élményszerűen érzékelem az alkohol pusztítását a be­tegek szervezetében, családjában, környezetében. Hiába emeltünk szót sokan, hiába re­méltük, hogy a vezetők hallgatnak ránk – születtek jó szavak, jó döntések is, de a hatá­rozatok papíron maradtak, mintha titkos ellennyomás érvényesülne. A szószólók bele­fáradnak, beleöregszenek, tehetetlenségükben a barátok is összekülönböznek, szkepti­kussá és cinikussá lesznek, elhallgatnak. Ki akarja ezt? A helyzet évről évre romlik, emberek, családok pusztulnak. Ha mindent megtennénk, amit lehet, akkor is óriási erőfeszítésre volna szükség. De azt sem tenni meg, amit megtehetnénk, bűn, ha a fele­lősség nehezen is állapítható meg. Lehet, hogy akit felelősnek vél az ember, csak bűnbak.

Életem sok bajáért kárpótolt az a tudat, hogy részese lehettem a hazai tbc-elleni küz­delemnek – tüdőgyógyász kollégáimmal együtt érezhettem erőfeszítésünk sikerét. A legutolsókból az elsők közé kerültünk. Bizonyára innen a remény, hogy a magamfajta orvos országos népegészségügyi gondok megoldásában hatékonyan tud dolgozni. Mára ezen a téren Európa-szerte javult a helyzet. Mi azonban nemcsak képtelenek voltunk terveink szerint gyökeresen felszámolni a tbc-t, de járványtani mutatóink megint az eu­rópai átlag alatt vannak. Pedig egyáltalán nem volt irreális az a nagy elégtételt is hordo­zó, öntudatunkat emelő, sérülésünket gyógyító törekvés, hogy a morbus hungaricust el­sőnek a mi kis országunk számolja fel véglegesen.

Az egészségügy 7. ötéves tervében kiemelt jelentőséget kap a szív- és keringési beteg­ségek megelőzése, gyógyítása és gondozása, a rák elleni küzdelem, a népesedési hely­zettel összefüggő egészségügyi kérdések, a mentálhigiénia, azon belül az alkoholizmus. Jogosan. Hiszen megbetegedési statisztikáink egyértelműen ezekre irányítják a figyel­met. Máris ide sorolhatnám a légzőszervi (nem tbc-s) betegek, elsősorban az ún. obstruktív légzési betegek gyorsan növekvő számát. Az orvosi közvélemény is bagatelizálja az idült hörghurut jelentőségét. Ezeket a légzési betegeket a helytelen életmód, a do­hányzási szokások, az iparosítás, az urbanizáció, a környezet- és a levegőszennyeződés, a rossz minőségű szénfűtés, a motorizáció stb. kárvallottjainak tekintjük. Ma már a tü­dőgyulladásos betegség mintegy kétszáz kórokozóját ismerjük, az antibiotikumok és más gátlószerek egyre nagyobb választéka áll rendelkezésünkre és mégsem csökken a tüdőgyulladásos betegek száma, sőt halálozási aránya sem javul. Lényegében hasonló a helyzet a tüdőrákos megbetegedések és halálozások tekintetében. Az orvosi erőfeszí­tések ellenére évről évre romlik a helyzet. Hasonló a kép az üzemi, a közúti, a háztar­tásban bekövetkező balesetek, a mozgásszervi betegségek és károsodások, a táppénzes napok, az egészségügyi okokból rokkantosítottak esetében. Egyáltalában: mit mondha­tunk egészségügyünk állapotáról? Hogy bár elfogadott a társadalomorvoslás koncepci­ója, mégis éppen a tömeges betegségeknél bizonyulnak az erőfeszítések elégtelennek, éppen itt nem javul a helyzet, sok vonatkozásban inkább romlik.
a bajok gyökerei azonosak
Az elmúlt pár évben alkalmam volt betekinteni az orvos számára nem közvetlenül lát­ható területekre: a kriminalitás, a gyerekkori mentálhigiénés károsodások és a felnőtt­kori zavarok, a neurózistól a pszichózisig terjedő betegségek világába. A szociálpoliti­kai reformok reményével ragadtam meg a lehetőséget, amit a Hazafias Népfront Családvédelmi Tanácsában vállalt tevékenység is kínált: képet alkotni népesedési hely­zetünkről és a mai családok összetett, sokrétű gondjairól. Az eredmény nem nyújtott vigaszt. Az egészségügyben szerzett sok negatív tapasztalatom után inkább erősítette bennem az érzést, hogy a bajok gyökerei azonosak. Ha az ember csak orvosok között mozog, könnyen hiheti, hogy egészségügyi ellátásunk főbaja a technikai lemaradás, a műszerezettség hiánya. Igen, bizonyára ez is baj, de az egész ország egészségi, szociál­politikai helyzetét tekintve világosan látom, hogy nem ez a főbajunk.

Hanem? Szinte reflexesen itt lép be az orvosi gondolkodás, vállalva még a megalomá­niás attitűdöt is: beteg az ország. Mindenekelőtt tehát kórismére van szükség, mélyre­ható, tisztességes, igazmondó diagnózisra, olyanra, amiből el lehet indulni az enyhítés, a javulás, a gyógyítás útján. Máig kísért az élmény, a tbc elleni küzdelem első sikerei­nek korszakáról. Hatékony gyógyszerrel a betegek tünetileg gyorsan – igaz, csak át­menetileg – javultak, de sokan nem vállalták a kezelést, tömegesen gyógyulatlanul hagyták el az intézeteket. Így nőtt óriásivá idült tbc-s betegállományunk – még ma is ennek következményeivel bajlódunk. Ebben az országban a tömegek az utóbbi évtize­dekben jóllakhattak, sokan el is híztak. Ennyit soha nem ettek, így nem öltözködtek, soha a gyerekeknek nem volt ilyen ellátottsága, szinte elkényeztetettsége. Mindez jó, csak ne tévesszen meg bennünket. Ne homályosítsa el azt a tényt, hogy 10 milliós or­szágunkban másfél millió a kizsákmányolt, az önkizsákmányoló, a családjából, környe­zetéből kiszakadó, városba áramló, ingázó, munkásszálláson lakó, a teljes emberi, kul­turális sorvadás állapotában lézengő ember. Még nem panaszkodik, mert ehet, ihat és apái helyzetéhez viszonyíthat. De ez a réteg minden elintézetlen ügyünknek kiszolgálta­tott kárvallottja, fokozódó egészségügyi, szociális bajaink hordozója, utánpótlása. Ve­lük egy sorban, csak még lenézettebb állapotban él a hazai cigányság. Mindkét réteg száma nő. Értelmiségi elitünk jobbára tudomást sem vesz róluk – talán ösztönösen érzi helyzetének veszélyeztetettségét. Az önkizsákmányolókhoz csapódnak a GMK-ban pi­henő nélkül 12 órákat dolgozó „pénzkeresők”, a lakásra gyűjtők, és az életmódot, ér­tékrendet tévesztők, a robottal meggazdagodni remélők, akik csak anyagi javak szerzé­sében látnak életcélt.
fantomfájdalom
Nem tudom, jelentősen segítené-e oknyomozói munkánkat, ha életünk mind több te­rületén igyekeznénk feltárni a diszfunkcionális jelenségeket. Bizonyára erősödne érzé­sünk, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó és a bajok gyökerei azonosak. Mint ahogy egyes betegeim sokféle bajának megértéséhez az élettörténet megismeréséhez fordulok, figyelmem most is a múlt, a história felé irányul. Csakhogy egy ország törté­nelmének elemzése, az összefüggések megértése tudomány, amihez a magamfajta orvos sejtései elégtelenek. Együttgondolkodó társak kellenének tehát a magyar történelem sorsfordulóinak mélyebb értéséhez. Ami a húszas évektől történt az országgal, ha rész­leteiben, a történész szintjén nem is ismerem, a lényegét már sejtjeimben érzem. Az is­kolákban szajkóznunk kellett: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyaror­szág mennyország”. Micsoda bűn volt ez az én nemzedékemmel szemben. Nemcsak azért, mert uszításra használták, hanem azért is, mert azonosságtudatunkat megbetegítették. Nekünk, a húszasoknak, nem volt országunk, mert Csonka-Magyarország, ugye, nem ország… És mindez akkor történt, amikor egy bután, történelmi értelemben erkölcstelenül megcsonkított országnak nem a sebeit próbálták gyógyítani, hanem a ténylegesen létező fantomfájdalmaival manipuláltak. Nem ötletszerűen használtam a fantomfájdalom kifejezést. A személyiséglélektanban oly jelentős testvázlat fogalom megalkotója, Mejerovics is a fantomfájdalom létezéséből indult ki. A trianoni Magyarországnak a csonkolásból eredő, fogható bajai mellett ott volt és ott van még mindig — feldolgozatlanul — az ezzel járó testvázlat-zavar, a bizonytalanság méreteinek, helyze­tének, képességeinek, lehetőségeinek megítélésében. Az „egyedül vagyunk” mellett ott van a „kicsinyek vagyunk”. A kicsinység tudatát még erősíti a múlt „nagysága”, a történelmi Magyarország meg-megújuló nosztalgiája. A két világháború közti politikai vezetés, a második világháborúban elfoglalt helyünk, sorsunk ebből a most már törté­nelmivé merevedett testvázlatzavarból is következett. Ezt a torzulást csak fokozza a je­len geopolitikai, illetve világpolitikai helyzetének naponkénti érzékelése. Úgyis min­denről a nagyok döntenek. Mit akarhatunk mi? A trianoni országban felerősödött a tragikus hazafogalom. A haza, amit szenvedéssel, életünk árán is szeretni kell. Ezt is kijátszották az uralkodó rétegek, erők, és nézzük meg: a vesztett háborúk után mi ma­radt az emberekben – nem frázisokban, hanem valóságos érzelmekben – a hazaszere­tetből? Ami maradt, az megzavarodott, olykor bűntudattal keveredett. Hiszen a vesztes háború után a szerencsétlen választás, a tehetetlenség, és az aktív bűnök zűrzavara jól manipulálható volt idegen célok érdekében. Meg is tették, s ez nem segítette a nemzet önismeretét.

Az internacionalizmus vörös zászlaja mellett ma is minden ünnepünkön ott van a ma­gyar trikolór. A hazaszeretetre most is szükség van, csakhogy ezt nem lehet szólamok­ban erőszakolni a népre – a nép érdekei ellen. Különben is: tartósan szeretni csak jó hazát lehet. A haza, a nemzeti közösség nem áldozati oltár, hanem jóérzés, biztonság, védelem, szorongásoktól szabadító, szabadságot hozó. Az üres frázisokat pedig, mint a rontást, az élő, egészséges test nem viseli el.

Az én nemzedékem meghatározó élménye a 45-ös történelmi fordulat. Nekem, a bori koncentrációs táborba hurcoltnak, a cservenkai SS-tömegmészárlás egyik túlélőjének, és a nincstelen millióknak, az öntudatos baloldaliaknak, sok jóérzésű, reménykedő em­bernek igazi felszabadulás volt a háború, a fasizmus rémségei után. De nem mindenki­nek. Sokaknak a vesztett háborút, a belénevelt, interializálódott ideológia összeomlá­sát, a tényleges anyagi és társadalmi presztízs csökkenését, meghurcolást és sok-sok félelmet, szorongást jelentett. Az ország népe rettentően megosztott volt az osztályhely­zet, a világnézet, a személyes sors és a kapcsolatrendszerek szerint. A felcsapó vagy rejtegetett indulatok, a gyűlölködések és hazugságok, az önvád és a szerecsenmosdatás, bosszúvágy és megadás tépték, betegítették az országot. És akinek a felszabadulás az életet jelentette, az sem érezhetett egyértelmű boldogságot. Hiszen a felszabadulás dön­tően nem a belső forradalmi, népi erők műve volt, hanem az antifasiszta koalíció kato­nai győzelmének eredménye. Most, több évtized távlatából világosan látom, hogy a megbetegítő feszültségek elhallgatása, a tények meghamisítása mennyire nem a gyó­gyulás irányában hatott. A tényleges forradalmi változások, a földosztás, a demokrácia megízlelése, az újjáépítés öröme s közben a türelem és a fokozatosság megtanulása le­hettek volna a szükséges gyógytényezők. Voltak esélyeink. A zsarnokság évei azonban felmorzsolták ezeket az esélyeket. A jó törekvések nem tudták megteremteni a társadal­mi konszenzus szükséges fokát, a zsarnokság visszájára fordította a reményt, viszont lassanként kialakult egy másfajta egyetértés: az egész politikai visszaélés elutasítása. Az akkori értelmiség legjobbjai, a baloldali, szocialista írók, újságírók, szocializmus mellett elkötelezett új értelmiségiek, a volt népi kollégisták adtak hangot az elégedet­lenségnek, vállalva az ezzel járó retorziót. 1953 és 56 között fejlődött ki nálunk bukta­tókkal és ellentmondásokkal, de szinte egyedülálló eltökéltséggel a lázadás a sztáliniz­mus és hazai válfaja ellen. Olyan kommunisták vezették ezt az érlelődést, akik sok súlyos tévedés után ocsúdtak, akik először önmaguk ellen tudtak lázadni. 56 tragédiája, hogy a humanista-szocialista törekvések besározódhattak, a hazai progresszió gyengé­nek bizonyult a restaurációs reakciós, konzervatív s ugyanakkor a sztálinista erőkkel szemben. Miért hozom elő ezt harminc év után, hiszen az akkori történések cselekvő résztvevői már alig élnek, kiöregedtek. Mert – és újból: a bajmegállapításhoz, az or­szág önérzetének, öntudatának visszanyeréséhez, a gyógyuláshoz szükség van az igaz szóra. Trianonról, 1945-ről és 1956-ról is. És 1956 a nemzet betegségtörténetében külö­nösen meghatározó állomás. Igaz ez akkor is, ha jól érzékeltem az 56 utáni politika po­zitív vonásait. Számomra a konszolidáció évei úgy tűntek, mint a nagybeteg szanatorizálása. Ha nem hozhatott gyógyulást, a túlélést, valamiféle „leengedést” segíthette.
nagyobb baj történt, mint gondoltuk
A konszolidáció üteme az 56–57-es évek után meglepő volt. Talán tévedtem, talán mégsem olyan letaglózó a csapás, ahogy a reménykedést követő reménytelenségben lát­szott. Az élet ment tovább, mert az emberek élni akartak. Megszűnt a tömeges menekü­lés, enyhült, majd eltűnt a megtorlás. Javult az emberek megélhetése, jött az életszínvonal-politika. S a jelszó, hogy „aki nincs ellenünk, velünk van” – bevált. A fejlődés meggyorsult. Az új politikai vezetés reálisabban mérte fel és közelítette meg tö­megkapcsolatait. Valamiféle kiegyezés jött létre, sajnos nem közvetlenül a meghatározó hatalom és a közösség közt, hanem az egyéni kis kompromisszumok módszerével. A kezdetben makacskodó értelmiség kapitulációja szinte teljes volt. S még nem látszott, hogy az értelmiség domesztikálása maradandó kárt okoz. A hagyományos és meghatá­rozó értékek devalválása máig érezhető minden bajunkon. A konszolidáció politikai si­kere, a gazdasági fellendülés, a falun bekövetkezett fejlődés számomra is a gyógyulás jele volt. Úgy tűnt, hogy a régi beidegzettség, a passzív rezisztencia, az örökös kuruckodás, az ellenzékiség feladása előmozdítja az ország ügyét, segíti a józan alkalmazko­dást, a sebek behegedését. Mégis ezekben a felemelkedést jelző években figyeltem fel a bajok szaporodására és súlyosbodására. Évről évre nőtt az alkoholbetegek, az öngyil­kosok száma, romlott népesedési helyzetünk, nem javult a lakosság egészségi állapota, pedig az emberek tömegei jobban éltek, gyarapodtak, egyesek még gazdagodtak is. Azt gondoltam, hogy a társadalomorvoslás szemléletével „megvert” orvos helyzetéből kö­vetkező rossz optika adja a sötétülő képet. A jelzéseimre, írásaimra adott reakciók is pesszimizmussal vádoltak. Idő kellett, míg fölismertem, hogy felszínes volt korábbi di­agnózisom. 1956-ban nagyobb baj történt a magyar néppel, mint gondoltuk. Talán a ko­rábbi vereségei után következő elnyomás és az elszenvedett fizikai következmények sem hatoltak ilyen mélyre. A konszolidáció mögött a lelki betegség tüneteit érzékeltem, „mint akit titkos féreg foga rág”. Valami megtört belülről: az a bizonyos „ősbizalom”, az életigenlés. Talán mert most a passzív rezisztenciának sem látszott már értelme, és így ez az immunitást nyújtó védekezés is kiesett? Talán mert világszerte értékrendzavart lehetett tapasztalni: a távlatok helyett mindenfelé jobban nyűgözte (és nyűgözi) az em­bereket a jelen megragadása, a jelen anyagi értékeinek birtoklása? Mert az addig nem tapasztalt anyagi fellendülés közepette megkezdődött a tömegek menetelése a nihil, a cinizmus felé, és ami különösen fájó, bár természetes volt, hogy mindezt a fiatalok közt is érzékelni lehetett. S nekik már nem volt az én korosztályomhoz hasonló „történel­mi” élményük. Az életösztön megfáradásának jeleit, a „többlet devianciákat” vizsgál­va könnyen belátható, hogy ezek nálunk nem agresszív jellegűek, mint sok nyugati or­szágban. Nem a gyilkosságok, az erőszakos bűntettek szaporodtak, nem ütötte fel fejét a terrorizmus. A visszavonulási anómia meghatározta devianciák szaporodnak, tehát az öngyilkosság, az alkoholizmus, a betegségbe menekülés, a „leszázalékolás–rokkantosítás” fokozódó igénye, a családalapítási kedv, a gyermek utáni vágy hanyatlá­sa, a pszichikus megterhelés elviselésének csökkenő készsége (házastársi konfliktus megoldása a válás, a munkahelyié a munkahely-változtatás vagy betegállomány). Most, közel 30 évvel 56 után úgy tűnik, hogy a történelme során annyiszor traumatizált ma­gyarság mélyen sérült a „jó években”, részint mert a traumák hatása „kummulálódik” az egyénnél és eljut a legrosszabbhoz: a „minden mindegyhez”, az önfeladáshoz.

Tételezzük fel, hogy ez a diagnózis a nép lelki betegségét illetően most már helytálló – mit kezdhetünk a diagnózissal? Egyetértésre jutni mindazokkal, akik felelősségüket képesek érezni, akik akarnak és részt tudnak venni a gyógyítás folyamatában. Nem az a fő baj, hogy a magyarság feladta korábbi védekező mechanizmusát, a passzív rezisz­tenciát. A passzív rezisztencia egy idő után többnyire haladásgátló, a régit akarja vissza és a konzervatív tendenciákat erősíti. Egy nemzetnek is, mint az egyénnek, szüksége van az aktív önépítésre, amely önérzetre alapozódhat. Feltétlenül pozitív hatású az utóbbi egy-két évtized tünete: az ország tekintélyének növekedése nyugaton s keleten is. Meg kell látni, fel kell kutatni a kapaszkodókat. Meg kell őrizni, felszínre kell hozni értékeinket. És értékké lehet a magyarság egész megszenvedett történelme. Egy Ázsiá­ból Európába szakadt kis nép különös helyzetéből, sorsából sokféle tapasztalás fakadt. A fennmaradási képesség tudatára például elemi szükség van az önépítéshez, s talán ez segít kialakítani egy fejlettebb történelmi tudatot is. Különösen sürgető a sokszor meg­vert, megbukott magyar progresszió mártírjainak, bukott, meghurcolt, beszennyezett hőseinek erkölcsi rehabilitációja. Nem nekik, nekünk van szükségünk erre az erkölcsi elégtételre. Nekünk lenne segítőnk a mártírok tetteinek differenciáltabb elemzése – a közönnyel, a nihilizmussal, az önmegtagadással szemben. Nem hagyhatjuk a „történel­mi tömegsírban” azokat, akik a humanizmus, a szabadság, a demokrácia, a szocializ­mus eszméitől áthatva dolgoztak egy életen át és meggyőződésükért az életüket adták.

A magyarság lelki gyógyulásához szükség van annak tudatára, amit tehetségnek nevezünk. Nem véletlen, hogy ennek a kis népnek kiemelkedően sok a zseniális alkotó­ja; még arra is tellett, hogy diaszpórában éljenek. Nem magyar faji adottság ez, inkább a soknemzetiségű magyarság kevertségével és főleg sok feszültséget hordozó történel­mével, az átélt viharokkal, a létért való permanens küzdelem „élettapasztalatával” ma­gyaráznám. A „tehetséges nép” fogalmát, gondolom, művész-betegeim személyiségé­nek, életútjának, önkifejtésének követéséhez hasonlóan lehet megérteni. A művészek többsége nem tekinthet vissza konfliktusmentes, kiegyensúlyozott családi és társadalmi miliőre, életútra. Elfogulatlanul látom ennek az átlagon felüli tehetségnek a létezését, és óriási erőt, kapaszkodási lehetőséget sejtek benne az önépítéshez, a gyógyuláshoz. Nem munkál bennem semmiféle soviniszta gőg, mikor rendkívüli tehetségről szólok és közben nemcsak a kiemelkedő művészekre, alkotókra gondolok; sokkal tömegesebb je­lenségnek vélem a „magyar tehetséget”, s ezt iskolázatlan betegeimnél is alkalmam nyílt felfedezni. Hányszor látom a körülmények változására bekövetkező jó fordulatot, amihez az addig szunnyadó képességek, rejtett tehetségek segítenek. 35 év alatt 18 ezer olyan betegem volt, akit hónapokig, évekig kezeltem, gondoztam. Csak a tbc-s és az al­koholbetegeimre gondolva: több ezer személyiségvizsgálat (biopatográfia, pszichológi­ai teszt) igazolja tudományosan is állításom valóságalapját. Igen, a körülmények ked­vező változása — sajnos, ezt nem lehet receptre felírni. Mint ahogy szabadságot, személyi autonómiát, önbecsülést sem. Ehhez az egész társadalom kedvező változása, fejlődése szükséges.
kicsinységtudat
Nemcsak a magyarság történelmi „élettapasztalatát”, a sok tehetséget tekintem még kellően ki nem aknázott értéknek, hanem magát ezt a kis országot, a ,,csonka” kis or­szágot, azt, ami maradt. Trianon után az elveszett történelmi Magyarország siratása szinte elvonta a figyelmet arról, ami megmaradt. Azért is kell az említett testvázlatzavar meggyógyítása, kis ország voltunk tudomásul vétele, vállalása, mert az ország gyógyu­lásához nélkülözhetetlen intenzívebb birtoklása, tájainak, vidékeinek, településeinek, a helytörténetnek, hagyományoknak és főleg az embereknek a mostaninál sokkal elmé­lyültebb ismerete. Iskolákban, gyermek- és ifjúsági közösségekben, s a családok szabadidő-felhasználásában is vonzóvá, örömszerző forrássá kellene fejleszteni a hon­ismeretet. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jelent és a jövőt formálhatjuk. A nosztalgikus történelemtudat a hazafiasság köntösében jelenik meg, és könnyen vesze­delemmé válhat. Ahogy az egyénnel a fel nem dolgozott diszparitás-élmény állandó fe­szültséggenerátor, úgy válhat kóros mechanizmussá ez egy ország életében. Tapasztal­hattuk, hogyan lesz a történelmi nosztalgiából revizionizmus, majd sodródás a fasizmus, a csatlóslét felé. De vajon a kicsinységtudat kompenzálásának nem volt-e szerepe az ötvenes évek alakulásában, a „vas és acél országa” szédületében és volunta­rista kártevéseiben? Magyarország valóban kis ország. Az egész földi bioszféra 0,018% -a, a szárazföldiekhez viszonyítva is csak 0,06%. Európából területi részesedé­sünk egy századnyit sem ér el (0,88 %). Adhat-e védelmet és biztonságot is jelentő haza­tudatot egy ilyen kis ország? A világot fenyegető katonai konfrontációs feszültségek helyzetében biztosan nem. Még nálunknál nagyobb, erősebb, történelmében kevésbé megviselt országoknak sem. Ez a helyzet csak fokozza kicsinységünk, kiszolgáltatottsá­gunk tudatát. Nekünk egyetlen esélyünk a béke és ezt a magyarság minden békepropa­ganda nélkül, az ösztöneiben érzi. A világ szegényebbjeit sokszor elkápráztató, gazda­ságilag fejlett, fogyasztói társadalmak ideológiai kiéltségét, hatalmi, társadalmi, ökológiai feszültségeit, humán deficitjét érzékelve csak erősödik meggyőződésem, hogy ennek a kis országnak, ha magára talál, van és lesz mondanivalója a világ számá­ra. Ehhez a nép tudatzavarát kell gyógyítani, leszámolni a nagy és erős országok után­zásával vagy éppen szolgai követésével. Kicsinységünk tudata azért is terel újra és újra az erősek uszályába, mert erősíti elmaradottság-érzésünket. Miért ne azonosulhatnánk öntudatosan kis ország voltunkkal? A szomszédos Ausztria példa rá, hogy nemcsak ka­tonai erő védhet meg kis országot. Miért ne lenne bátorságunk saját utunk választására, saját lehetőségeink kibontására? Az ország mélyebb ismerete, igazi birtokba vétele rá­ébreszt a fenyegető veszélyekre, de az adottságokra is.

A bioszféra féltése a kérdéssel foglalkozó gondolkodókban, írókban nagy érzelmeket mozgat. Kialakult a környezetvédő irodalomban valamilyen bibliai, prófétai, pontosab­ban jeremiási hangvétel. Ez nekem azért is feltűnő, mert ugyanakkor az orvosi iroda­lom hangneme sokkal tárgyilagosabb, ha úgy tetszik, szenvtelenebb. Jól értem, hogy a világért, a bioszféráért való aggódás a természet féltéséből, szeretetéből ered. A közeli világvég szuggesztiója azonban lehangolja a közvéleményt, nem cselekvésre, hanem elégikus beletörődésre, a tehetetlenségtudat fokozására késztet.

1980-ban az ökológiai szemléletű tüdőgyógyászatról értekezve írtam a hazai szaklap­ban: ,,Természeti adottságaink kedvezőek, elsősorban a napenergiával való ellátottsá­gunk következtében. Az évi sugárzó energiának csak 1%-át hasznosítjuk, azt is a nö­vénytakaró révén. Ez még nem rossz, hiszen az ország több mint 80%-át növényzet borítja (56% szántó). Sajnos, erdősültségünk (16%) alacsony a környező országokhoz képest. Az erdő oxigéntermelő, asszimilációs, légtisztító, csapadékszabályozó… stb. szerepe miatt a bioszféra szempontjából a legértékesebb ökoszisztéma, melynek kisebb arányát nálunk a relatív nagyobb területű szántó és legelő pótolja. Ha horizontálisan nem is, de vertikális irányban, a napfényenergiát jobban értékesítő ökoszisztémák ala­kításával természeti adottságaink jobb kihasználására megvannak a lehetőségeink. – Jelenlegi ismereteink mellett már nem szükségszerű elkövetni azokat a hibákat, melyek következményeit minduntalan tapasztalhatjuk. Mindez növeli társadalmi felelősségün­ket is”. (A Magyar Szociológiai Társaság „Egészség és Társadalom” I. Vándorgyűlése. Pécs, 1979. okt. 26-án elhangzott előadás nyomán.)

Ligetmagyarország
Azt a kis országot, amiről mindvégig beszélek, amelyről „ábrándozom”, legszíve­sebben Ligetmagyarországnak nevezném. Ligetmagyarország: Európa közepén, a Duna-medence ökológiai értékeit féltő, megtartó s ezzel példát mutató ország. — A vi­lág jövőjéről gondolkodó emberek sorában László Ervin, a Római Klub tagja A mo­dernség észrevétlen elavulása című remek írásában is hasonlót üzen. Időszerű, hogy itt és most a „merre tovább” meghatározásakor több szkepszissel vizsgáljuk meg a bálvá­nyozott tudományos-technikai fejlődést. Már csak azért is, mert ezt a technikai forra­dalmat nem előzte meg, nem kísérte a filozófia, a humanista kultúra forradalma. Jól láthatjuk, hogy a szükségletek bővítése, a fogyasztói rendszer kialakítása ellentétbe ke­rül a szabadsággal; másképpen, de növeli a függést, a kiszolgáltatottságot, már a gyors hozzászokás miatt is. Gyakrabban kelt egzisztenciális félelmet, mint a tisztes szegény­ség, vagy a mértéket tartani tudó, nem gazdagságra, hanem gondtalanságra törekvő élet. Mi kis ország vagyunk, sokaknál szegényebbek, de ez nem zárja ki, hogy a világ, az élet globális problémáit jobban átlátva, nagyobb bölcsességgel éljünk. Nehezebb ez annak a nemzedéknek, amely megismerte az éhezés gyötrelmét. Emberileg természete­sen érthető a korlátlan jóllakás vágya, a fölhalmozás reflexe. De orvosként is megjegy­zem, káros, ha ez „zabálásba” csap át. A mértéktartás az étkezésben, minden „szer­zésben” nagyon is időszerű életvezetésbeli kívánalom.

A modem technika egyeduralma, ideológiája – ha valamit meg lehet csinálni, meg kell csinálni – megláttatja ennek az egyoldalú fejlődésnek a veszélyeit. A természet­ben, a bioszférában nap nap után bekövetkező – betervezett! – kártevés kiáltóan fi­gyelmeztet.

Ligetmagyarország „ábrándja” nagyon is időszerűvé válik. Nem elméleti megfonto­lások, hanem az ország nehéz gazdasági helyzete miatt, lelassult az ország „moderni­zálásának” egy időben erőszakolt, majd a hazai valóságot jobban számba vevő prog­ramja. Most akarva-akaratlanul időt nyertünk a gondolkodásra, a világról való ismereteink, szaktudásunk használására. De érdekes, hogy éppen a nehéz gazdasági helyzet, a modernizálási program megtorpanásának idején figyelt fel a világ erre a kis országra. Nem a gazdasági sikereink, hanem útkeresésünk miatt. A mi gazdasági refor­munk, a polarizált világ feszült előterében köztes utakat keres és talán ez érdekes a világ számára. Mezőgazdaságunk fejlődését úgy érzékelem, hogy a nagyüzemi, kemény technikájú gazdálkodáshoz sikerült a lágy technikájú, hagyományosabb háztáji gazdál­kodást illeszteni. Vajon az iparban a nagyüzemet kiegészítő kis vállalkozások csupán szükségletek kielégítését, anyagi ösztönzést, jobb kereseti lehetőséget biztosíthatnak csak, vagy egy nyersanyag-szegény, a nehézipar fejlesztésére önmagában nem predesz­tinált kis országban lehetőséget nyújthatnak a lágy technikák alkalmazására — a nagyi­par teljesítményének javítására? A globális problémákat szem előtt tartó, a saját erőit is­merő ökológiai ökonómiának kibontása Ligetmagyarországhoz vezet. Magam az egészségügy munkásaként négy évtizede észlelem népegészségügyünk bajait, lehetősé­geinek alulmaradását, az ebből is származó feszültségeket. Az egészségügynek világ­szerte az a baja, ami a világnak. A specializáció, az orvosi technika kápráztató fejlődé­se nem oldotta meg az igazán nagy népegészségügyi gondokat. Még nálunk sem, ahol pedig a társadalomorvoslás elvileg elfogadott, hiszen a szocialista fejlődés kardinális követelménye. Toldozgató-foltozgató kis javításokkal nem lehet megoldani a hazai gon­dokat. Szemléletváltásra van szükség, hozzáértő cselekvésre, amely beilleszkedik e kis ország és a tágasabb világ jobbító törekvéseibe.

A magyar mezőgazdaság kiugrását magyar csodaként is emlegették már. Pedig nem csoda volt, csak a hazai valóság, a hagyományok és értékek ismerete, és bátorság a le­hetőségek megragadására. Persze kellettek hozzá a magyar paraszti világból kinőtt, el­kötelezett emberek, politikusok, akik látták a paraszti érdekeket és az egész magyarság, a nemzet érdekét. Nagy gazdasági nehézségeink közepette bizonyára vezet út egy olyan szociálpolitikához és népegészségügyhöz, melyre új magyar csodaként figyelne a világ, s amely támasza lehetne a gyógyulást kereső magyarságnak is. Egy ilyen népegészségü­gyi reformvállalkozás sikere sok fejlődő és közepesen fejlett ország, egyszerűbben: a szegények számára is biztatást jelenthetne. A boldogság kék madara hátha nem a nagy, gazdag országok felhőkarcolós modern városaiban érzi jól magát, hátha ellátogatna Li­getmagyarország szelíd tájaira, ahol nem a vagyon, a fegyverek ereje, a más népek és a természet feletti uralom, hanem a nehéz sorsban edződő tehetség, a szellem ereje, a másik ember szeretete jelenti az értékeket, az ember önérzetét, egészségét, a teljesebb életet.

[1985]

A képeket a Levendel-gyűjteményből válogattuk.