TEMETÉS

– Üdvözlöm – szorított kezet a fiatal rabbi a fordítóval. – Az elhunyt fia?

– Nem. A fia meghalt.

A rabbi bólintott, levette sokdioptriás, vastag szarukeretes szemüvegét, és megtörölgette. A ravatalozó előtt ácsorogtak.

– És – kérdezte a rabbi, miután a szemüveget visszaillesztette hosszú, vékony orrára – maga a legközelebbi hozzátartozója?

– Mondhatjuk úgy is. Illetve… én eltartási szerződést kötöttem vele. De tudtommal egyetlen rokona sem él.

A rabbi ismét bólintott.

– Várhatunk még valakit? – kérdezte.

– Nem hiszem.

– Akkor mondjon valamit az elhunytról. A búcsúztatóhoz.

A fordító kinyitotta a száját, majd becsukta.

– Gondolom, igen jó asszony volt – segített a rabbi.

– Persze. Jó asszony volt.

Nagydarab kövér férfi érkezett sebbel-lobbal, szélesen emelte meg kalapját a rabbi felé, aki udvarias meghajlással viszonozta a köszöntést.

– A kántor úr – intett a rabbi magyarázólag a barna kalapos húshegy felé. Az eltűnt a ravatalozó mögötti alacsony épületben.

– És más egyebet?

– Sokat szenvedett a háborúban. A családja elpusztult, őt meg elhurcolták.

– Igen. Valami egyénit mondjon még.

A fordító apró köröket rajzolt cipőjével a ravatalozó előtti terecske fehér zúzalékkövei közé.

– Ez elég egyéni – mondta.

– Itt nem. – A rabbi ismét a szemüvegét törölgette.

– Régebben tenyérjóslással foglalkozott – jegyezte meg némi hallgatás után.

– Tenyérjóslással?

A rabbi felvonta szemöldökét, végignézett a temető központi sétányán, szeme megállapodott egy hajlékony gallyra röppenő rigón. Most, hogy profilba fordult, feltűnt kiugró ádámcsutkája.

A fordító bólintott: – Kiromanciával.

– Maga… – köszörülte torkát a rabbi – zsidó?

A fordító lába megállt a tucatnyi köröcske fölött. – Nem vagyok vallásos – mondta kissé kihívó határozottsággal.

A rabbi változatlanul kérdőn nézett rá a vékony orrnyergen ülő, aránytalanul nagy okulárén keresztül.

– Nem. Egyébként sem – és folytatta a köröcskék rajzolását.

– Sapkát majd ad a kántor úr – mondta a rabbi.

A fordító fölnézett. – Ennyit azért tudok – hangja egy hajszállal élesebb volt, mint amilyennek szánta. Farzsebéből kopott baszksapkát húzott elő, s a fejébe nyomta.

– Elnézést – mondta a rabbi. – Akkor kezdhetjük is – intett a ravatalozó felé. Majd megállt egy pillanatra, mint aki elfeledkezett valamiről.

– Nem rögzítettük a koporsó fedelét. Ha még egy pillantást kívánna vetni az elhunytra…

– Köszönöm, nem szükséges.

– Kérem.

Beléptek a félhomályos ravatalozóba.

A kántor szertartásosan hajlongott, torkából nyújtott, soha nem ismétlődő dallam indázott elő. Vadnai néni koporsója feketén nyújtózott a vászonnal borított katafalkon.

A rabbi következett. Halotti búcsúztatójában ismerősnek ható kifejezések követték egymást. A nemzedékek szenvedéséről beszélt. A tenyérjóslásról nem.

A koporsót a kocsira helyezték. A temetési menet az éneklő kántorból és a fordítóból állt. Egyedül ő lépkedett a halott mögött. A rabbi futólépésben érkezett, utolérte őket, szuszogva lassított. Egy darabig szótlanul ballagtak. A fordító a kocsi nyikorgó kereke alól kipergő fehér zúzalékköveket nézte. A kövér kántor vontatott éneke úgy simult bele az álmosító délutáni csendbe, mintha a tájhoz tartozna, az enyhén ereszkedő domboldal zöldülő sírkőerdejéhez, a külvároshoz.

– Akkor kaddis sem lesz? – kérdezte a rabbi. Verejtékcsöppek gyöngyöztek az orrnyergén, a szarukeretes szemüveg mellett. A tenyérnyi, fekete sapka kissé a homlokába csúszott.

– Kaddis?

– Az elsőszülött imája. Tíz felnőtt férfi jelenlétében mondandó. A szertartás része – mondta a rabbi oktatólag.

– Hát…

– Ha kívánja, szólok a kántor úrnak, elmondja a megboldogult fölött.

– Jó – bólintott a fordító. – Mondja el.

– Ma már kevesen tudják. A vallásosak sem értenek héberül. De majd a kántor úr.

– És a tíz felnőtt férfi? – körülnézett. – Nem vagyunk annyian.

A rabbi széttárta a karját.

– Megváltoztak a körülmények – mondta.

Az ösvény végén feltűnt a frissen ásott sír. Hárman álldogáltak mellette ásónyélre támaszkodva, Amint megpillantották a menetet, sapkát húztak a fejükre. Egyikük földre állított aktatáskából vette elő, a másik kettő a zsebéből. Kopott svájcisapkák.

A koporsót a gödör tetejére fektetett lécekre emelték, kötelet fűztek alá, majd a sírgödörbe eresztették.

A rabbi és a kántor fejtől álltak, a fordító szemben velük, lábtól. A rabbi még szólt néhány szót, a koporsóra nézett, az égre, majd ismét vissza. Befejezte.

– A kaddist, kántor úr – mondta.

A hústorony körülnézett. – Nem vagyunk elegen.

– A kaddist – ismételte a rabbi, s szemöldökét felvonva figyelmeztetőleg pillantott a sírásókra. Egyikük bólintott, könyökével megbökte társait.

A kántor monoton torokhangokkal tűzdelt, el-elcsukló imába kezdett, az ősi nyelv elevenen lüktetett elő a kövér fejen ülő sapka alól. A sírásók topogtak, fel-alá járkáltak a sír két oldalán, néhányszor meg is kerülték.

– Ámen – fejezte be a kántor.

A sírásók mozgása gyorsult. Jöttek, mentek.

– Ámen – mondták. – Ámen – hajtogatták hol magas, hol mély hangon: – Ámen.

A fordító ámultan figyelt. Mit ugrálnak, jó, hogy táncra nem perdülnek.

– Ámen – dörögte a kántor komor basszusa. – Ámen – ismételte nevetségesen fejhangon, mely sehogyan sem illett hordóalakjához.

A fordító lassan megértette. A hiányzókat pótolják. A távollévő felnőtt férfiakat. Az elhullt, elpusztított, elmaradt rokonságot. A felbomlott közösséget. Nézte őket. Nézte a sírásók és a kántor groteszk topogását, hallgatta kiáltozásukat, s egyszerre úgy érezte, egyetlen fontos dolog van az egész világon: el kell hitetni Istennel, hogy tízen vannak. El kell hitetni mindenáron. S már szóra nyitotta a száját, de a többiek elnémultak.

A rabbi lehajolt, felemelt egy rögöt. – Porból lettünk és porrá leszünk – mondta. Várt.

A fordító sietve a sírba hajított egy göröngyöt. A többiek követték. Föld záporozott Vadnai nénire. A sírásók munkához láttak, a rabbi és a kántor némán elköszöntek. Néhány perc múlva halom domborult Vadnai néni fölött.

A sírásók tiszteletteljes főhajtással tették el a borravalót, vállukra emelték az ásót és elmentek.

A fordító egyedül maradt. Zsebre vágta kezét, lábával apró köröket rajzolt az ösvény fehér kavicsai közé. Nézte az ideiglenes fát: özv. Vadnai Károlyné, Rachel lánya, Malke. Élt 82 évet. Ösztönös mozdulattal levette sapkáját. Keze megállt a levegőben, visszahúzta fejére a viseltes barettet.

– Ámen – mondta. – Kifelé indult.

kép | Raoul Ubac művei, wikiart.org