A MEGÁTALKODOTT JÓHISZEMŰSÉG ESÉLYEI AZ EZREDFORDULÓN
2001 március
Egy politikai gondolkodó életművének szembesítése a jelenkor politikai viszonyaival izgalmas, ám kényes feladat.[1] A „Mit szólna ehhez Bibó István, ha élne” típusú megközelítés számos veszélyt hordoz magában. Jó esély van arra, hogy a Bibó szájába adott képzeletbeli helyzetértékelés valójában a saját világnézeti és politikai preferenciáinkat fogja tükrözni. Ám ez az eljárás — föltéve ha kellő óvatossággal párosul, és tudatában vagyunk annak, hogy óhatatlanul hipotetikus jellegű — mégsem haszontalan, mert segíthet abban, hogy egy új és sajátos aspektusból vegyük szemügyre az életművet.
sohasem élt politikai demokráciában
Bibó demokráciamodelljének rekonstrukciója során azonban meg kell birkóznunk néhány nehézséggel. Ezek a szerző sajátos életútjának, illetve az ezt meghatározó történelmi-politikai helyzeteknek a következményei. Nem kerülhető meg a tény, hogy Bibó István valójában sohasem élt politikai demokráciában. Politikai szocializációja abban a Horthy-rendszerben zajlott le, amelyről ma történészkörökben meglehetősen élénk vita folyik, de abban azért legtöbben egyetértenek, hogy parlamentáris rendszer volt ugyan, ám aligha demokratikus. Bibó életének másik fele pedig lényegében abban a baloldali totalitárius rendszerben telt el, amelynek Rákosi, illetve Kádár nevével fémjelzett periódusa között nyilvánvalóan nagyon lényeges különbségek voltak, de politikai élet és politikai szféra a fogalomnak abban az értelmében, ahogyan azt a politikai filozófia használja, tulajdonképpen egyikben sem létezett.
a rendszerváltások specialistája
Mindeközben Bibó István átélője és részben cselekvő részese volt — az ő szavait idézve — 1944 álforradalmának, 1945 félforradalmának és 1956 forradalmának. Bibó személyesen demokráciával akkor találkozott, amikor a harmincas években hosszabb-rövidebb tanulmányi időket töltött Svájcban, Franciaországban és Hollandiában, s ez is akkor történt, amikor a demokrácia határozott defenzívában volt a különféle típusú totalitarizmusokkal szemben. Bibó politikai gondolkodásának angliai értelmezője, R. N. Berki erre a léthelyzetre utalva mondta, hogy Bibó nem élvén egy létező politikai demokrácia konfliktuális politikai világában, hajlott a demokráciának mint kissé testetlen és idealisztikus politikai formának a megjelenítésére.[2] Hogy ez valóban így van-e, egyelőre talán hagyjuk, az mindenesetre tény, hogy Bibót politikai érdeklődése, politikai világképe, politikai tapasztalatai és léthelyzete szinte predesztinálták arra, hogy a rendszerváltások specialistája legyen. Elképzeléseiben a politikai demokrácia többnyire mint egy átmeneti szakaszt követő majdani kívánatos állapot volt jelen. Intellektuális erőfeszítéseinek java része az átmenetek lehetséges változatainak kidolgozására és ezen átmenetek buktatóinak az elkerülésére irányult. Voltaképpen a demokrácia tömeglélektani, politikai, pszichológiai és intézményi előfeltételeinek kidolgozása érdekelte elsősorban. Politikaelméleti koncepciójának érlelődésében nagy szerepet játszott Guglielmo Ferrero, aki műveiben a 19. századi Franciaország példáján vizsgálta a politikai átmenetek szabályszerűségeit. Márpedig ha így áll a dolog, akkor joggal tehetjük föl a kérdést; Bibó demokráciafelfogása mennyiben releváns egy olyan politikai demokrácia számára, amely túl van a rendszerváltás évein? Tehát nemcsak arról van szó, hogy ha Bibó István hirtelen föltámadna és széttekintene a mai Magyarországon, mit mondana, hanem arról is, hogy mondhatna-e egyáltalán olyasmit, amin érdemes elgondolkoznunk. A kérdés szárazabban és szakszerűbben fogalmazva: Bibónak mint a politikaelmélet szakemberének vajon volt-e olyan normatív demokráciaképe, amely ha nem is teljes egészében, de legalább bizonyos vonatkozásaiban, főképpen pedig megközelítési módjában releváns az ezredforduló Magyarországán. A válaszom az lesz, hogy igen, ám ehhez a válaszhoz végig kell járnunk egy gondolati utat.
Georges Braque: Csendélet: Le Jour
civilkurázsi
Az út első stációja egy látszólagos kitérő. Erre azonban szükség van, mert segít tisztázni Bibó személyes viszonyát a politikához, amit a megszálló szovjet csapatok által körülzárt Parlamentben fölhívásait fogalmazó ötvenhatos államminiszter némiképpen mitologikus képe egyoldalúan jelenít meg. Ez a kép egyszerre sugall heroizmust és végtelen naivitást. Persze nem a heroizmussal van baj, hiszen valóban erről volt szó — bár maga Bibó, aki a heroikus pózoktól mélységesen irtózott, akkori viselkedését közönséges civilkurázsinak mondta —, hanem a naivitással. Ugyan miféle megszívlelendő dolgot mondhat egy ilyen naiv ember a parlamenti politika taposómalmáról, a demokrácia hétköznapjairól? Az előbb Bibót a politikaelmélet szakemberének neveztem, ám ez a pozíció nem egészen azonos azzal, amit egy politológus manapság a politikai életben elfoglal. A kérdés ezért az, hogy mi volt Bibó státusza a politika univerzumában. Ezt voltaképpen már érintettük, amikor az életét megszabó külső keretfeltételekre utaltunk. Most inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy ő hol helyezte el saját magát a politika világában — már amikor erre egyáltalán lehetősége nyílt. Tudjuk, hogy a politika kezdettől fogva érdekelte, vagy pontosabban: a politika érdekelte kezdettől fogva. Az évekig tartó Bibó—Erdei levélváltás során, valamikor a harmincas években azt írta Erdeinek, hogy persze a tudományt kellene művelniük, de hát — érdemes fölfigyelni a megfogalmazásra — jelen körülmények között becsületes embernek politikával kell foglalkoznia. Erre először 1937—38-ban nyílt alkalma, amikor Reitzer Bélával együtt voltaképpen Erdei Ferenc politikai tanácsadójaként működött. Az ebből az időszakból származó levelek bizonyítják, hogy Bibó tisztában volt vele: a gyakorlati politika a kompromisszumkötések művészete, ám olyan kompromisszumoké, amelyek nem jelentenek elvfeladást és nem semmisítik meg a kompromisszumkötő politikai identitását.
végtelen naivitás
A politikai szereplésre másodízben 1945 után nyílott lehetősége, amikor is szerepe sok mindenben emlékeztetett arra, amit annak idején a Márciusi Frontban játszott, azzal a fontos különbséggel, hogy míg akkor afféle szürke eminenciás volt Erdei mögött, most neve politikai írásai révén ismertté vált a politikai élet berkeiben. Státusza azonban most sem a gyakorló politikusé. Elemzi a politikai folyamatokat, programokat fogalmaz, politikai feszültségek lehetséges orvoslására dolgoz ki javaslatokat. Eközben — mai terminológiát használva — egyáltalán nem titkolja pártpreferenciáját. A Nemzeti Parasztpárt tagja, részt vesz a párt választási agitációjában, ám semmiképpen nem tartozik a párt irányítói közé. Nem részese a párt hatalmi harcainak, bár a kívülállók szemében kétségkívül Erdei emberének számít. Visszaemlékezéseiből azonban kiderül, hogy Erdei ekkor már nem avatja be politikai terveibe. Ami persze nagyon is érthető, mert a két barát ebben az időszakban nagyon másként vélekedik az ország számára kívánatosnak tartott politikai pályáról. Manapság a legtöbb kritika éppen Bibó 1945—48 közötti írásait éri. Mindenekelőtt a kommunistákkal szembeni engedékenységét, részrehajlását és végtelen naivitását, hogy ne mondjam, balekságát szokták a szemére vetni. Egyfajta naivitás, az a bizonyos megátalkodott jóhiszeműség persze nem tagadható. De érdemes két dolgot megfontolni. Először, hogy egy politikai szituáció a benne élő ember számára nyitott, míg az azt utólag modelláló történész számára lezárt eseménysor, s a történész hajlik arra, hogy a szituáció végkifejletét olyan konklúziónak tekintse, amely mintegy logikai jellegű kényszerítő erővel következik a premisszának tekintett előzményekből. Eközben hajlamos elfeledkezni arról, hogy az eredeti szituációban az előzmények és a következmények egy időbeli folyamat egymást követő lépései voltak.
létezik olyan alternatíva
Az eseménysorban benne élő ember persze egészen másként látja a helyzetet. Bibó hajlott arra, hogy a mindenkori politikai szituáció nyitottságát túlhangsúlyozza. Ezt mindenekelőtt azért tette, mert így akart helyet szorítani azon cselekvési szabadság számára, amely nélkül elképzelhetetlen a politikai cselekvés. Föl kellett tételeznie tehát, hogy létezik olyan alternatíva, amelyben különböző lehetőségek között lehet választani. 1945 telén A magyar demokrácia válságában abból indul ki, hogy „A kommunizmus és parlamenti demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de az ösvény járható.”[3] 1947-ben persze már igen kétséges volt, hogy létezik-e ilyen, de Bibó, aki érzékelte a lehetőségek végzetes beszűkülését, a maga aufklérista optimizmusával hinni akarta, hogy az a bizonyos ösvény mégiscsak járható, s erről akarta meggyőzni nem is elsősorban önmagát, hanem a politikai élet szereplőit. Hiszen írásait mindenekelőtt nekik szánta. Konkrét politikai elemzéseinek tévedései is ebből az alapállásból fakadnak: ameddig csak lehetett, azt akarta sugallni, hogy van kiút az általa is látott közelgő zsákutcából, hogy mégis lehetséges politikai cselekvés.
forgatókönyveket készít
Bibó 1956-ban kerül be harmadszor és immáron utoljára a politika világába. Az előző két alkalommal szemben, amikor is a rendelkezésére álló idő hónapokban és években volt mérhető, most valójában hetekről van szó, legfeljebb 1957 eleje reménytelen utóvédharcának időszakát számíthatjuk még ide. Bibó István, mint az köztudott, a forradalom alatt a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere, a politikában azonban — most persze nemcsak saját akarata, hanem a külső körülmények szorítása folytán is — nagyon hasonló pozíciót foglal el, mint az első két alkalommal. Most is politikai programokat, kibontakozási javaslatokat, egy lehetséges és kívánatos átmenetre vonatkozó forgatókönyveket készít, eközben teljesen soha nem föladva a reményt, hogy lehetséges valamiféle nagyon korlátozott demokratikus megoldás, vagyis hogy még mindig lehetséges politikai cselekvés.
a politika úri huncutság
Az előbbi kitérő után immáron foglalkozhatunk az alapkérdéssel, hogy volt-e Bibónak valamiféle normatív demokráciaképe és hogy ennek van-e relevanciája az Európai Unióba készülő Magyarország számára. Induljunk el a kályhától: annak a módszernek, amellyel Bibó megközelítette a politikai problémákat, lényegi eleme egy nagyon erős társadalompszichológiai látásmód. Ebből kiindulva fogalmazza meg a tételt, mely szerint a választópolgárokban, vagyis a politikai közösség tagjaiban a gyakorló politikusokról kialakuló kép döntően befolyásolja a demokratikus politikai tér szerkezetét. (Ezt az igazságot fogalmazta meg néhány évvel ezelőtt a magyar politikai élet egyik szereplője, amikor azt mondta, hogy nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani.) Fogadjuk tehát el, hogy az előbbi Bibó-féle tétel igen fontos szempontra hívja föl a figyelmet, és kérdezzük meg: miféle kép él a mai magyar közvéleményben a politikusokról? Bár közvéleménykutatási adat nem áll rendelkezésemre, talán nem kell bizonygatnom — kiváltképpen a közelmúlt politikai botrányai után —, hogy a politikáról és a politikusokról alkotott vélekedés hasonló ahhoz, amit Bibó István több alkalommal is rezignáltan így összegzett: az átlagember mélyen meg van győződve arról, hogy a politika úri huncutság, erkölcsileg alacsony nívójú emberek becstelen játéka, és becsületes ember lehetőleg távol tartja magát tőle. Egy interjúban Bence György persze joggal mutat rá, hogy ez a fajta közvélekedés kettős mércével dolgozik, mert a politikust egyfelől sötét gazembernek festi le, másfelől magas erkölcsi elvárásokkal él vele szemben. Számunkra azonban most nem ennek a közvélekedésnek a logikai ellentmondása vagy tartalmi igazsága a lényeges, hanem a létezése. Annyit mindenesetre nem árt megjegyezni, hogy valamely politikai skandalum szereplőjének vagy az őt védelmező pártbelijének szájából gyakorta elhangzó védekezés, hogy a kifogásolt cselekedet végső soron jogszerű, mennyire rontja a politikusok és a politikai élet megítélését. Ez ugyanis a jogszerűséget az erkölcsileg kifogásolható vagy erkölcstelen szinonimájaként használja.
ha a gyökereket átvágják
Ám visszatérve a közvéleményben a politikusokról élő képhez, feltehetően nem nehéz belátni, hogy mennyire veszélyes ez a vélekedés a demokrácia hosszabb távú magyarországi perspektíváira nézve. Itt jutunk el ahhoz a megállapításhoz, mely Bibó demokráciamodelljének egyik alapeleme. Hogy jóllehet a politikai élet szférája a moralitás szférájától elkülönült módon létezik, mégsem teljesen független attól. Bibó szerint a politikum gyökereivel a moralitás talajába kapaszkodik, s ha ezeket a gyökereket átvágják, nem marad más, mint — az ő kifejezését használva — a kisstílű macchiavellizmus, amelynek természetrajzát és önfelszámoló logikáját oly pontosan rajzolta meg Shakespeare a III. Richárdban. Richárd a társadalom morális viszonylatait szétzúzva a politikai szférát is megsemmisíti, és végül hiába akarja országát lóra cserélni, az általa keltett örvény őt is beszippantja. A politika és morál világának ilyesfajta összefüggéséről vallott mélységes meggyőződése mondatja Bibóval, hogy egyfelől az európai állam erkölcsi személyiség, másfelől a politikai cselekvés végső irányultságát tekintve értékorientált cselekvés.
Georges Braque: Hangszerek
nem akarok több politikát
A politikusokról való közvélekedés átvezet a politikai tekintély kérdésköréhez. A politikusok és a politikai élet negatív megítélése mindenkor szerves része annak a politikacsömörnek vagy politikától való undorodásnak, amit Thomas Mann saját akkori lelkiállapotaként oly érzékletesen festett le 1918-as írásában, melynek Egy apolitikus ember elmélkedései címet adta. Mann ebben őszinte undorral és megvetéssel jelenti ki, hogy elege van a parlamentből, a Parteiwirtschaftból, mert ez az egész nemzeti élet pusztító betegsége, ami mindent politikával fertőz meg. Nem akarok több politikát, legyen végre tárgyilagosság, rend és tisztességtudás — fakad ki az író. A parlamenti politikának ez a fajta, sommásan negatív megítélése gyakran hallható buszon, villamoson, bevásárlás közben a 2000. év Magyarországán. Ez mindenképpen arra a politikai tekintélyhiányra utal, amit elgondolkodtató könyvében[4] Kende Péter joggal tart veszélyes tünetnek; ez ugyanis nagy mértékben járul hozzá a köztársaság politikai rendjének törékenységéhez és sebezhetőségéhez. Bibó mindig is hangsúlyozza, hogy a modern demokrácia érzékeny a politikai tekintély hiányára. Egyenes következménye ez annak a ténynek, hogy ebben a politikai formában a politikai közösség tagjai nem személyeknek, hanem törvényeknek vannak alávetve. Ezért mondja, hogy egy új demokrácia legfőbb gondja a politikai tekintély csomópontjainak a kialakítása kell hogy legyen. Értelmezésében a politikai tekintély voltaképpen „nem más, mint lélektani reflexe egy politikai szerkezet hatékonyságának. Az, hogy egy politikai szervezet bizonyos egyensúlyt hoz létre, az egy lélektani viszonylatban gyökerezik az egyes ember és az illető politikai szerkezet között”[5].
a tagolatlan népakarat
Hatékonyságon persze sok mindent lehet érteni. Ő ezt — az eddigiek alapján ez nem meglepő — összekapcsolja a szolgálatszerűség motívumával és szembeállítja az uralmi szemlélettel. Felfogása szerint a demokrácia szó eredeti görög értelme, vagyis a népuralom modern viszonyok között megtévesztő és veszélyes fikció, mert a tagolatlan népakarat képzete éppenséggel a személyes diktatúrának egyengetheti az utat. A diktátor elsősorban nem az amorf és könnyen befolyásolható népakarattól tart, hanem a politikai tekintély vele szemben álló gócaitól, amelyeket intézményes jogi garanciák alapoznak meg, ám amelyeket személyes politikai teljesítmények tesznek élővé, és amelyeket a közösségi hozzájárulás erősít meg. Bibó azt is jelzi, hogy jóllehet a politikai tekintély a politika szférájának jelensége, mindazonáltal a valóságos életben természetszerűleg kapcsolódik különféle politikán kívüli tényezőkhöz. Ám ez nem jelenti, hogy megszűnne a politikum sajátos jelensége lenni: „A demokrácia 150 éves volt Európában, amikor az emberek kezdték felfedezni, hogy az államakaratot a demokráciában sem a nép akarata kormányozza, hanem egyes osztályok, gazdasági csoportok képviselői, valamint a sajtó, az állami bürokrácia vezetői, pártszervezetek belső, adminisztratív emberei stb. Akkor is ez a helyzet, ha a népakarat legszélesebb megnyilvánulásának is megvan a lehetősége… De azért nem szabad azt a pesszimista következtetést levonni, hogy demokrácia nincs, hanem csak érdekcsoportok vannak.”[6]
hosszú és keserves folyamat
A Bibó által emlegetett pesszimista következtetést a konzervatív kultúrkritikára alapozó demokráciakritika szokta levonni, amikor is a demokráciát politikai fügefalevéllel eltakart oligarchiának, plutokráciának, tehát leplezett klikkuralomnak tartja. A két világháború között, Bibó gondolkodói működésének kezdetén ezek az elképzelések meglehetősen divatosak voltak. Maga Bibó sem tagadja, hogy lehetséges ilyesfajta elfajulás. Ez ellen többféle biztosítékot ajánlott. Az első biztosíték abból az előfeltevéséből következik, miszerint az emberi cselekvéseket primer módon nem az érdekképzetek determinálják, hanem az adott közösségben uralkodó értékképzetek, amelyek szabályozzák a társadalmi szerepek elosztását és a szerepekhez tapadó érdekfelfogásokat. Ilyenformán a demokrácia létezésének előfeltétele egy olyan konszenzuálisan elfogadott értékkészlet, amelyet a politikai elit és a választópolgár is magáénak vall, s amely biztosítja a politikai élet szereplőinek megfelelő politikai szocializációját. Ez a politikai szocializáció hosszú és keserves folyamat. Különösen igaz ez azokban az új demokráciákban, ahol élő és begyakorolt demokratikus közvélemény híján szinte a semmiből vagy majdnem a semmiből kell megteremteni a demokratikus viselkedési normákat és formákat teremtő, fenntartó és azokat folyamatosan megerősítő politikai közvéleményt.
uralmi és szolgai reflexek
Az emberi méltóság forradalma, ez a sajátos bibói kategória tehát a politikai filozófia nyelvére fordítva voltaképpen nem más, mint a demokratikus politikai szocializáció folyamata. Bibó mindig is hangsúlyozza, hogy ebben a szocializációs folyamatban milyen alapvető folyamata van a politikai nyilvánosságnak. Ez ugyanis az egyik leglényegesebb azon eszközök sorában, amelyek megakadályozzák a demokrácia demokratikus látszat mögötti oligarchikus valósággá történő elfajulását. Ebben a vonatkozásban a politizálás stílusa is több mint egyszerű formai kérdés. Különösen fiatal demokráciákban veszélyes az olyan politikai stílus, amely a politikai életet egyszerű hatalomtechnológiai üzemként fogja föl, mert újra életre kelti az előző politikai korszakok örökségeként a közéleti tudatalattiban lappangó, egymást kölcsönösen feltételező uralmi és szolgai reflexeket, s az éppen létrejött demokratikus politikai tér szétesésének lehetőségével fenyeget. Bibónak ez a meglátása különösen aktuálisnak tetszik a 2000. év Magyarországán, ahol a basáskodás és a szervilizmus egyre több jelével lehet találkozni. Az 1989 utáni gazdasági változások következményeként az egzisztenciális kiszolgáltatottság nagy létszámú társadalmi csoportok létélménye lett. Lényegében az a folyamat zajlott le, amit R. Castel francia szociológus negatív individualizációnak nevezett. Ezt az állapotot a stabil állag, a társadalmi beágyazódás szinte teljes hiánya jellemzi.[7]
kis egységek szabadsága
A bibói demokráciamodell lényeges alapeleme az a Bibó gondolatvilágának republikánus ízt adó meggyőződés, hogy a politika az egész politikai közösség ügye, s a politikai demokrácia tartalma nem merül ki a parlamentarizmus intézményrendszerének létezésében. A demokrácia nem statikus állapot, hanem folyamatos közösségi erőfeszítés révén konstituálódik: „…a szabadság és közösségi ellenőrzés nem létezik merőben a közakarat fikcióit képviselő intézmények révén. Abból a tényből hogy egy államnak a nép által választott parlamentje van, még semmit sem tudunk leolvasni arra nézve, hogy az illető társadalom mennyire szabad. A társadalom szabadságát u.i. az dönti el, hogy az egyes ember a társadalmi tekintély-képződésben milyen mértékben és milyen módszerekkel vesz részt. Egyetemes szabadság csak kis egységek szabadságán keresztül tud megvalósulni.”[8]
nyertesek és vesztesek
Izgalmas és nem megkerülhető kérdéshez jutottunk el gondolatmenetünknek ezen a pontján. A bibói demokráciamodell azon elemeiről van szó, amelyek szöges ellentétben állnak az ezredvég világának politikai és társadalmi valóságával. Bár nyilvánvalóan nem kockázatmentes egy 21 éve halott gondolkodó szembesítése korunk szellemi és politikai korképével, meglehetős bizonyossággal mondható, hogy ha Bibó ma ülne le írógépe elé, írásaiban erős lenne a korkritikai attitűd. Föltehetően élesen kritizálná azt a nyelvhasználatot, amely a társadalmat nyertesekre és vesztesekre osztja fel, s amely voltaképpen a 19. századi szociáldarwinizmus teóriájának posztmodern bőrbe kötött kiadása. Aligha vívná ki továbbá tetszését az ezredvég korlátozatlan és talán korlátozhatatlan globális technokapitalizmusa, amely sok kortárs megfigyelő szerint radikálisan megváltoztatja, átstrukturálja a kései modernitás társadalmának politikai szféráját, és megkérdőjelezi hagyományos politikai fogalmaink használhatóságát. A karcsú állam neoliberális fogantatású és a politikai pragmatizmus jól szabott yuppie- öltönyében fellépő ideológiája sem váltana ki benne különösebb lelkesedést. Demokráciaképének ugyanis lényegi eleme a túlzott társadalmi egyenlőtlenségeket mérsékelni igyekvő, beavatkozó állam víziója. Kétségtelen, hogy ez a koncepciója erősen magán viseli a második világháború előtti és utáni időszak uralkodó köz- gazdasági irányzatainak hatását. A tervgazdálkodás és a jóléti állam ma már idejétmúltnak tartott elmélete és gyakorlata erősen befolyásolta elképzeléseit.
félrevezető tapasztalatok
De nemcsak erről van szó. Bibónak az állam szerepéről vallott nézeteit döntően meghatározta a társadalmi problémák megközelítésére használt társadalom-pszichológiai-viszonyszociológiai látásmód logikája is. Többször kifejti — a legkonzisztensebb módon a zsidókérdésről írott nagy tanulmányában —, hogy vannak a társadalomfejlődésben olyan helyzetek, amikor a különböző társadalmi csoportok egy eltorzult társadalmi struktúrában fejlődési zavarok következtében tartósan olyan viszonylatokba kerülnek egymással, hogy az egyik csoport tagjai a másik csoport tagjairól az egymással folytatott társadalmi interakciókban folyamatosan valóságos, ám hamis tapasztalatokra tesznek szert. Ez paradoxonnak tűnik, de Bibó pontosan kifejti, mire gondol. A tapasztalatok valóságosak, mert faktuálisan léteznek, ám valójában hamisak, mert a dehumanizált társadalmi viszonylatok következményei, tehát nem kellene szükségképpen létezniük. Az ilyen félrevezető tapasztalatokat általánossá tevő társadalmi viszonylatok korrigálásához pedig nézete szerint állami eszközökre is szükség van, amikor a társadalom önkorrekciós mechanizmusai nem bizonyulnak elégségesnek.
egyiknek sincs igazi képe
Megkockáztatom egyébként, hogy ma sem érdektelen elővenni a zsidókérdés-tanulmánynak a hamis tapasztalatok természetére vonatkozó gondolatmenetét: „az első kérdés, amit elöljáróban tisztáznunk kell, a tapasztalatok kérdése. Mi az, hogy a zsidóknak a környező világ felől és az antiszemitáknak a zsidókra vonatkozóan tapasztalatai vannak?… A mi esetünkben… nem a valóság egészével vagy annak egy részével való életteljes kapcsolatot jelentő tapasztalatról van szó, hanem indulattal nagymértékben színezett, indulat által rögzített, sérelmet tartalmazó, görcsösen mozdulatlanná váló tapasztalatról… Közösségi, társadalmi jelentőségre azonban ezek a félrevezető tapasztalatok nem a maguk alkalomszerűségében, a maguk izoláltságában jutnak, hanem akkor, ha a társadalomszervezet valamilyen pontján — ilyen pont mindig bőséggel akad — az emberek egymással valamilyen szervezési ellentmondás, elrejtett hamisság, előítélet folytán olyan módon kerülnek összeszerveződésbe, hogy ismétlődően és állandóan ezeket a félrevezető tapasztalatokat szerzik egymásról… e sok valóságos tapasztalat mellett egyiknek sincs igazi képe a másik valóságáról, mert úgy vannak társadalmilag egymás mellé szervezve, hogy egymásról szükségszerűen és tipikusan rosszat tapasztalnak akkor is, ha a másik típus legjobb egyedeivel állnak szemben… A hamis feltételek melletti összeszerveződésnek és az ebből származó rossz tapasztalatoknak ez a kölcsönössége természetesen a két fél sérelmeinek csak egyforma valóságosságát és egyformán félrevezető voltát jelenti, nem pedig a két oldal sérelmeinek az egyenrangúságát.”
Helyettesítsük a fenti idézetben a zsidó szót mondjuk a cigánnyal, s aligha kétséges, hogy a társadalmi problémák megközelítésének ez az objektív, ugyanakkor mélyen empatikus módja mennyire gyümölcsöző és használható lehet mai viszonyaink között is.
a fogyasztók társadalma
Már csak egyetlenegy dolgot szeretnék megemlíteni. Ez pedig Bibó István demokráciafelfogásának lényeges eleme, amely voltaképpen egész koncepcióját megalapozza, de amelynek érvényessége az új évezred küszöbén ugyancsak megkérdőjelezhető. S ez az írásaiban állandóan visszatérő tétel, hogy a demokrácia a műgonddal alkotó ember életformájának győzelme a premodern korszak reprezentációt és harciasságot hangsúlyozó nemesi-arisztokrata életformája fölött. Az ezredvég mélyreható társadalmi változásai közül a kortárs filozófia és szociológia sokszor éppen azt emeli ki, hogy a jelek szerint a munka megszűnt az évezredforduló társadalmát integráló legfontosabb tényező lenni. Ami persze nem azt jelenti, hogy senki sem dolgozik, de azt igen, hogy civilizációnkat többé nem hatja át a munkának az a nagyfokú megbecsülése, ami évszázadokon átegyik lényegi jegye volt. Más formában ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy a termelők társadalmát fölváltotta a fogyasztók társadalma. Ha ez a tétel megállja a helyét — márpedig számos jel arra mutat, hogy igen —, akkor Bibó demokráciadefiníciója idejétmúlt. Ám még akkor is érdemes elgondolkodnunk a definíció egyik kitételén, amely valamiféle korrelációt sejtet egy adott társadalom munkára vonatkozó értékítélete és az illető társadalomban előforduló agresszív és erőszakos viselkedésformák elterjedtsége, illetve ezek társadalmi megítélése között.
kiszaladt alóla
Bibó István demokráciafelfogásának tehát vannak időtálló, s vannak ma már irrelevánsnak vagy anakronisztikusnak ható elemei. Nem kétséges azonban, hogy másféle interpretációk is lehetségesek. Nagyon is elképzelhető Bibó István politikai víziójának olyasféle értelmezése, mely szerint ma már az egésszel nem sokat kezdhetünk, mert kiszaladt alóla a társadalmi-politikai kontextus. Lehet, hogy ez valóban így van, de akkor megkockáztatok egy kétségkívül naiv és utópikus kérdést: vajon ez csak Bibó Istvánra vet rossz fényt?