LIDÉRCNYOMÁS

Légszomj, idegen jelenlét az éjsötétben. Fektemből
fölnyúlok, rám irányuló kart ragadok meg. Fölüvöltök,
lelódulok a heverőről. A paplanba gabalyodva megelőzöm
az orvtámadót, és ismét megmarkolom a szőrös alkart.
Tagolatlanul ordítok, megdermeszt, kihűt a rettegés.
Ellencsapásra készen fölkattintom a villanyt. Sehol
senki a szobában.
Akkor hát a kar… Akkor a saját bal karom lett volna?
De a nyakamnak szegeződött! Ó persze, hiszen az a mellső
végtag felém vastagodott. A bal lapockámat szikla húzza,
kezem mozdíthatatlan. Már moccanatlan fekszem az infarktus
tudatában. A visszasötétített éjben töprengek.
Épp álmodhattam. Valami rémítőt. Osztályterem vett körül.
Fölkeltem, és a láthatatlanoknak harsogtam, ami
évek óta torkomat szorongatta, amitől fuldokoltam. Műkedvelőket,
írástudatlanokat, szótagolókat szabadítottak ránk, betűirtókat
neveztek ki fölénk. Tépő csőrű fogyatékosokat süvegeltettek
velünk, mint lángelméket, sületlenségeiket tapsoltatták,
mint kinyilatkoztatásokat. A cégéreket tegnap kicserélték,
de a szürkék hegedűse még ma is a hónap bálványa. Végszóra
az egyik padban megfordult a már halott ál-próféta. Hiába
itta agyon magát, fölhízlalt, mángorolt ábrázata vigyorgott
rám. Miért ez az álom?
Fél évszázada fölálltam az iskolapadból, és megtagadtam
a levente-újság előfizetését. Mert a fegyverek majd ellenünk
fordulnak, mert a lángba boruló szomszéd ház a miénket is
fölperzseli, mert szellemi honvédelem kell, mert… Aztán
az iskolai vésztörvényszék, és másnap virító zsarátnokként
omlottak össze a lengyel városok.
A kontárok rémuralma fölöttünk, és én üvöltözöm. Gégémen
a merénylő kéz az enyém.

kép | Craig Becker, lensculture.com