AZ ADMIRALITÁS LOGIKÁJA
2009 február
A Brit Kelet-Indiai Társaság
Amikor I. Erzsébet az 1600. december 31-én kiadott királyi chartáját pecsétjével hitelesítve kereskedelmi jogot adott a Brit Kelet-Indiai Társaságnak,[1] nem tudta (talán csak remélte), hogy a következő évszázadok egyik legbefolyásosabb kereskedelmi-politikai szervezetét hozza létre. A társaság gazdasági érdekeit fénykorában, a 18. században a brit birodalmi politika diktálta, s erejét a Királyi Haditengerészet tette megkérdőjelezhetetlenné. Felvirágzását számos tényező szerencsés találkozása, köztük a tengeri navigáció tudományának fejlődése segítette. A 16. században portugál és spanyol hajósgenerációk kapitányainak aprómunkája nemcsak a precíz tengeri navigációhoz nélkülözhetetlen térképeket pontosította, de a hajókat is tökélyre fejlesztette Az Ázsia javait Európába juttató selyemút köldökzsinórját a tengerészek kitartó munkával elvágták. Ez idő tájt Afrika megkerülése még veszélyes, de már rutinos művelet. A nehéz hasú, lassú járású szállítóhajók szakmányban hordták a fűszert, fát, teát, drágakövet. A portugál és spanyol uralkodó- és kereskedőházakat hizlaló, busás jövedelmet fialó kereskedelmi rendszer után sokáig sóvárgott az angol királyság. Az áhított prédát azonban csak a Nagy Armada 1588-as legyőzésével kaparintotta meg. A nagyhatalmi pozíció erősödése és a gyarmatbirodalom kialakulásának kezdete ugyan a csatához kapcsolódik, ám a politikai hatalom nem vezet mindig gazdasági erőfölényhez – ezt a történelem számos példája bizonyítja. A döntő csata pusztán a kor történelmi terepét tisztítja meg, amelyre átgondolt stratégiával birodalom építhető. Négyszáz évvel ezelőtt az angol aktuálpolitika bölcsessége (vagy mohósága) és stratégiai előrelátása, rendkívül gyors reagálóképességgel párosulva, alig 12 év után megkezdte a hatalmi pozíció gazdasági fölénnyé alakítását. Ez a gyorsaság meglepő; korunk hasonló folyamataival összevetve nem sok változást látok, s úgy érzem, pusztán a magunkra erőltetett rohanástól beszűkült látóterünk miatt tűnik felgyorsultnak mai korunk. Valójában csak annyi történt, hogy gyökeresen átalakultak a döntéshozatal eredményét közvetítő technikák, s az eredmények villámgyors továbbítása alakítja ki a döntések gyorsaságának illúzióját. A sebesség mit sem változott évszázadok óta.
De nézzük az angolszász politikai gondolkodás és döntéshozatal évszázadokon át stabil (mert sikeres) logikájának újabb megnyilvánulását!
Az USA „Kelet-Indiai Társasága”
Jó három és fél évszázaddal azután, hogy a pecsétviasz megdermedt az angol birodalom uralkodója által kiadott chartán, 1958. július 29-én az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Dwight D. Eisenhower aláírta a NASA megalapítását lehetővé tevő, feladatait és működési kereteit megszabó törvényt, a Nemzeti Repüléstani és Űrtörvényt[2], amelyet azóta sokszor módosítottak és kiegészítettek. Ma, ötven év elteltével, a NASA Tudományos Küldetések Igazgatósága lényegre törőbben és egyértelműen fogalmazza meg, hogy a hivatal célja „az űr felfedezése során a Naprendszer eredetéről és történetéről, az élet földön kívüli lehetőségeiről, a jelenlévő veszélyekről és a természeti erőforrásokról szerzett tudományos ismeretek fejlesztése”.[3]
Az angolszász politikai gondolkodás logikája szerint újjászületik a Brit Kelet-Indiai Társaság. A modern „Kelet-Indiai Társaság” megalapításához ugyancsak háború és egy angolszász politikai elit által irányított ország, az USA felemelkedése kellett. A brit birodalom virágzását tudományos újítások alapozták meg, és tudatos nagyhatalmi stratégia hajtotta; ugyanez jelenik meg a legújabb kori amerikai politikában. A győztes világháborút követően a hatalmi elit ugyanazt a politikai terepet látja maga előtt: a győztes csata utáni helyzet felkínálja a hadi és politikai fölény gazdasági hatalommá konvertálásának lehetőségét. Ám 350 évvel később már nem interkontinentális, hanem bolygóközi dimenziókban fogalmazzák meg a gazdasági hatalom kiépítésének módját. Korunk amerikai „Kelet-Indiai Társaságának” felemelkedéséhez szintén alapvető tudományos innovációk szükségeltettek: a számítástechnika és a rakétatechnika fejlődése. A portugál és spanyol hajóskapitányok manapság magyar matematikusok és német rakétamérnökök. Az angolszász politikai logika állandóságát és változatlan működését a döntéshozatali idők közti hasonlóság is jelzi: I. Erzsébet a Nagy Armada legyőzését követő 12 év múlva, Eisenhower 13 évvel a II. világháború befejezése után alapítja meg azt a társaságot, amely később birodalmaik gazdasági-technológiai fölényét biztosítja.
arcunkra fagyhat a mosoly
Elsőre talán megmosolyogtatónak tűnik összekapcsolni a Brit Kelet-Indiai Társaságot és a NASA-t. De ha belegondolunk, arcunkra fagyhat a mosoly. A NASA honlapján deklarálja, hogy célja a természeti erőforrások felfedezése és kiaknázása. Ötven évvel alapítása után a szervezet gőzerővel építi annak a struktúrának a tudományos és technológiai alapjait, amely később a folyamatos gazdasági hatalmat biztosítja az USA-nak. Bolygónk erőforrásai, tudjuk, középtávon végesek, és a szűkülő forrásokért fejlődő gazdaságok jelentkeznek, évente növekvő igényekkel. A gazdasági erőfölény megőrzése – csakúgy, mint a brit birodalom esetében – kizárólag új területek (mint Angliának a gyarmatok) meghódításával és a gazdasági rendszerbe kapcsolásával lehetséges. Az USA az egyetlen ország, amelynek mohósága akkora gazdasági erővel párosul, hogy egy másik bolygót (a modern kor „terra incognita”-ját) gazdasági rendszerébe integrálhat.
Amerika tudománya és gazdasága naprendszerbeli terjeszkedést készít elő – olyan dimenziót kíván uralni, mint a hajdani brit hadiflotta. Ugyanez a logika érvényesül az USA bolygóközi kutatási koncepciójában. Az űrkutatásba ölt dollármilliárdok emberi léptékkel mérve igen hamar megtérülnek. Állítom, hogy ötven, legfeljebb száz éven belül Amerika nemzetgazdasága már a Naprendszer Föld és Mars nevű bolygóin egyszerre növekszik és terjeszkedik. A NASA-nak ahhoz, hogy a Mars bolygót és erőforrásait az USA gazdaságába integrálja, nagyjából annyi időre lesz szüksége, mint a Brit Kelet-Indiai Társaságnak volt, hogy uralma alá hajtsa Indiát, és hatalmának csúcsára jusson: mintegy százötven évre. Úgy vélem, a NASA megalapításának 150. évfordulóján, tehát 2108 nyarán már menetrend szerinti járatok kötik össze bolygónkat a Marssal. A modern angolszász kolonizáció ugyanúgy halad és fejlődik majd, mint annak idején a Vadnyugat meghódítása zajlott. Az Egyesült Államok 51. tagállamát hamarosan Mars bolygónak hívják. A politikai logika számára ugyanis folyamatosan szükség van kolóniákra (gyarmatokra, erőforrásokra, bolygókra). És mivel Földünk felületén további leigázható, kolonizálható területek nincsenek, illetve az USA ilyen kísérletei rendre kudarcot vallottak mostanában (lásd Irak és Afganisztán), új teret kell teremteni a gazdasági növekedéshez. Az USA döntéshozói ezt a politikai logikát, és nem a fenntartható növekedés eszméjét követik. Az talán csak itt, a kontinentális Európában „divat”.
De ne szaladjunk előre. Korunk (virtuálisan) felgyorsult világa ebben a tekintetben száz év múlva „befagy”. Egy Föld–Mars utazás fél-másfél évig tart majd – nagyságrendileg ugyanannyi idő, mint a 17-18. századi tehervitorlásoknak az India–Anglia út megtétele, súlyos áruval rakottan. A marsi kereskedőhajók a jövő század második felében töltik majd be a vitorlás teherhajók szerepét. Utópia lenne? Nem gondolom… Időben visszapillantva, az eredeti tőkefelhalmozás és az első világcégek létrejöttének korában, a Brit Kelet-Indiai Társaság szállítóhajói szintén félévekben mérték az árucikkek szállítását a szigetország és a gyarmatok közt. A világtengerek helyett a világűrben közlekednek majd, és érvényesítik a logikát, amely következetesen végigvonul az angolszász politika évszázadain.
a tengerek csendőre
A NASA költségvetésének méretét szemlélve a brit birodalom Admiralitásának elvét látom új köntösbe öltözni: a tengeri erőfölény megtartásának záloga, harsogták az admiralitás lordjai –, hogy a brit birodalom hadiflottájának nagysága mindig haladja meg az utána következő három legerősebb tengeri hatalom flottáinak egyesített erejét. Mindez természetesen azért, hogy a tengerek csendőre, a Royal Navy a nyugodt kereskedelmet fenntarthassa és az anyaország gazdagodását kockázatmentesen biztosítsa. A NASA esetében is látható ez az elv. Mi több, a NASA költségvetése nemcsak meghaladja az utána következő három ország egyesített kutatási költségvetését, hanem többszörösen meghaladja. A NASA 2007. évi költségvetése 16 285 millió USD volt. Az Európai Űrkutatási Ügynökség (ESA) 2006-os költségvetése ennek alig több mint egynegyede: 2 904 millió EUR.[4] A második legnagyobb múltú űrkutató hatalom Oroszország űrkutatási büdzséje mindössze 1 100 millió USD volt 2007-ben.[5] Ezzel a Roszkozmosz a negyedik legnagyobb büdzséjű űrnagyhatalom. A japán űrkutatási hivatal, a JAXA költségvetése a 2005-ös pénzügyi évben – szintén becslések szerint – 2 150 millió USD, ezzel harmadik a sorban Az USA után következő három legnagyobb űrkutató ország/szervezet együttes költségvetése sem éri el az amerikai költségvetés felét.[6] Nem sportszerű leírnom a Magyar Űrkutatási Iroda költségvetését, ám meg kell tegyem, ugyanis fájdalmas kérdést vet fel. A Magyar Űrkutatási Iroda 2004. évi költségvetése 103,5 millió forint volt; kevéssel meghaladta a 0,5 millió USD-t.[7] Elkerülhetetlen a kérdés: nem esztelen pénzkidobás ez a százmillió forint? Önálló, és eredményekkel kecsegtető űrkutatáshoz édeskevés, egy hivatal fenntartásához túl sok. Nem volna ésszerűbb, ha a legtehetségesebb magyar kutatók a NASA/ESA központjaiban tanulhatnának/kutathatnának? Tudósként, a kutatáshoz szükséges anyagi forrásokat tekintve, rosszabb a helyzetünk, mint annak a plebejusnak, akit időnként Róma császárai ingyenkenyérrel és cirkuszi játékokkal kápráztattak el. Mert az a cirkusz, amit a modern amerikai tudáscsászárok elénk varázsolnak, már nem valódi játék, hanem virtuális. Ám ez a képzetes játék – bizonyos alapvető tudás- és eszközkészlet birtokában – demokratikus: bárki részese lehet, sőt, szórakozása nem öncélú időtöltés. Az interneten át önfeledten űzött játék eredménye a tudáscsászárok további gyarapodását szolgálja.
A NASA „kattintgató klubja”
A Hubble űrtávcsővel készített képek közül nemrég újabbakat publikáltak: lélegzetelállító felvételeket ütköző galaxisokról. A nyájas és álmélkodó érdeklődővel szerény megjegyzés tudatta, hogy az űrtávcső működésének tizenötödik évfordulója alkalmából adtak közre egy olyan sorozatot, amit korábban nem láthatott a nagyérdemű. A kép sarkába tett mondatnak elgondolkodtató üzenete van, ami a NASA által végzett bármely hasonló kutatási eszközre és eredményre igaz. Az USA (a Mars-felszín közvetlen kutatásában jelenleg egyetlen nemzet) jól felfogott érdekei szerint engedi a világ többi részét a Marsról, az univerzumról a többi bolygóról szerzett információkhoz hozzáférni. Éppen annyihoz, olyan formában és akkor, hogy semmiképp se veszélyeztesse az elért kutatási eredményeket, azaz a megszerzett kutatási-gazdasági pozíciót.
Az információs forradalom ugyan közfogyaszthatóvá tette az információt, sőt még a hozzáférést is, ám ha lehet, még jobban elzárja a valódi, a kutatás frontvonalából származó információkat. Az internet „korlátlan” hozzáférést nem az eredeti információkhoz biztosít, csupán azokhoz, amikről gazdái tudják: számukra már nem jelentősek, tudásuk és ismereteik túlnőttek azokon, kockázat nélkül közrebocsáthatják – ekként szerverekre kerülnek. Igazságomat a modern trójai faló példája bizonyítja. A NASA 2000-ben kísérleti útjára bocsátotta az önkéntes munkán alapuló „kattintgató klubot”, ami a naiv közreműködő számára a fontosságot, a tudományos együttműködés és felelősségteljes kutatás látszatát kelti. A klub célja kettős: egyrészt újabb gépidőhöz juttatni a NASA-t, másrészt új elemzői kapacitást teremteni. Manapság a Naprendszerből megszámlálhatatlan mennyiségű űrszonda küld folyamatosan terabájtnyi mennyiségben információkat bolygókról, holdakról és egyéb égitestekről. A képeket és adatokat értékelni kell, amihez ma még elengedhetetlen az emberi elme. Egy égitest felszínének a kora általában egyenes arányban áll annak kráterekkel borítottságával: egységnyi felületen minél több a kráter, annál idősebb (értsd: változatlan, geológiai folyamatoktól mentes) a felszín. A kattintgató klub tagjai saját számítógépük gépidejét, internetkapcsolatát és intelligenciájukat ingyenesen átengedik a NASA-nak. A játék egy ideig szórakoztató (magam is játszottam), ám az ember hamar fölismeri: belépésével nem lett kutató, pusztán egy óriási képelemző rendszer újabb (önkéntes) modulja; a csodálatos emberi elme monoton elemzőprogrammá silányul. Munkám eredménye ködös, és általam át nem látható célt szolgál. Azt a célt, amit a NASA tűzött ki: az önkéntesek hangyaszorgalmával kijelölt adatokból összeállítani egy bolygó vagy égitest felszínének történelmét. Az ősi, változatlan bolygófelszín a NASA alapvető céljai szempontjából érdektelen terület. Kiszűrésével saját erőforrásait a lényeges területekre összpontosíthatja. Oda, ahol jóval nagyobb eséllyel várható tudományos szempontból érdekes struktúra vagy természeti erőforrás felfedezése. A „kattintgató klub” zseniális ötlet: a világ talán legnagyobb kutatási szervezetének szupertudósai ezzel trójai falovat építettek. Az ember természetes kíváncsiságára apellálva létrehoztak egy önkéntes szuperelemző gépet. A világ többi része, a névtelen kattintgatók ezrei a NASA nagyszabású terveinek megvalósítását, a pontosabb és hatékony tudományos küldetéstervezést szolgálják. Bevillan egy kép: Ceylon és Darjeeling mezítlábas tamil és bengál munkásai tépik a teacserjék leveleit: egy-egy bokrot látnak, ám a lényeg, a porceláncsészében felszolgált gőzölgő tea számukra elérhetetlen: nem szerepel vágyaik horizontján. A kattintgató klub együgyűen derűs tagjai is leveleket tépkednek: néhány (a szorgalmasabbja néhány száz) krátert, ám a gőzölgő tea, a több millió önkéntes által felrajzolt összkép csak a NASA-ban áll össze értelmes egésszé: merre keressük tovább az erőforrásokat?
A had-rongyosító hadrongyorsító
Térjünk vissza Európához, és a kontinentális (tudomány)politikai logikához. Mondandómat Európa vadonatúj, világszínvonalú kutatási létesítményének átadása igazolja. A CERN[8] új létesítményére, a nagy hadrongyorsítóra[9] gondolok. Ez a világ legnagyobb ilyen jellegű kísérleti építménye.[10] 2008 őszén adtak át a kutatóknak. Az európai alapkutatás ezzel nem egy értelmetlen bolygóközi versenyfutásba öli a kutatásra fordítható pénzt, hanem jóval magasabb szintre, a távoli jövő kutatási dimenzióira koncentrál. És ha ezen a területen az USA saját eredményeket kíván elérni, igencsak mélyen kell a zsebébe nyúlnia. Persze erre akkor kerülhet sor, ha a nagy hadrongyorsító „szállítani” kezdi az eredményeket – akkor az európai hadrongyorsító képes lehet az USA hadi gépezetét „had-rongyosítani”, és az értelmetlenül elpazarolt hadi kiadások helyett értelmes, emberi célokra fordíttatni az adófizetők pénzét. A CERN hadrongyorsítójától várható alapkutatási eredmények nemcsak az elméleti fizika csodálatos eszmeépítményének megerősítését és biztos megtámasztását hozhatják, hanem új tudást is remélhetünk – Európa egy stratégiai kutatási területen a világ első számú tudásgyára lehet. Az új kutatási eszköz ma még ismeretlen energiaforrásokat mutathat meg, Európa pedig az agresszív és terjeszkedő, több száz éves politikai logikával szemben most új utat mutathat: hogy létezik a fenntartható fejlődés.