Farkas Attila Márton

ÜVÖLTENI KELL

A munkakényszer baloldali anarchista megközelítése (2008 január)

ÜVÖLTENI KELL

Arbeit macht Schrei, azaz a munkától üvölteni kell – forgatta ki a haláltáborok hírhedt jelmondatát egy barátom, amikor a ’80-as években, néhány hozzá hasonló marginális, rosszul kereső értelmiségi haverjával nyári idénymunkát vállalt, többek között épületbontást és árokásást. Aztán tényleg üvöltöztek, főként amikor a vállalkozó – miután két hétig ástak porban és tűző forróságban egy több méter mély árkot –, ‘elfelejtette’ őket kifizetni, és lelépett.
kultúrhéroszok
Már az emberiség legősibb emlékei is a munkakényszerről mesélnek. A kultúrhéroszok, akik megtanítják az emberiséget a kézművességre és az építészetre, általában kemény munkára fogják a jónépet. Ilyen figura Gilgames is, Uruk királya, aki úgy teremt civilizációt a Folyamköz déli részén, hogy közben halálra dolgoztatja az embereket:

Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít,
Könny mossa a követ simára, éjjel-nappal falakat épít,
Verejték áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat épít,
Nem ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat épít,
Nem ismer szíve megbocsátást, éjjel-nappal falakat épít.

Uruk népe természetesen zúgolódik a bánásmód miatt, s az istenekhez fordul segítségért. Anu égisten meghallgatván őket, megparancsolja Aruru istenanyának, hogy teremtse meg a munkamániás civilizációépítő ellentét-mását, aki majd megszabadítja őket a zsarnoktól. Így születik Enkidu, az erdőlakó, állatokkal együtt élő természeti ember, aki épp emiatt gigászi erejű, ám akit Gilgames egy templomi örömlány segítségével elerőtlenít és becsal a városba, majd társává tesz. Vagyis civilizál. Azt hiszem, a történet máig érvényes – mi több: máig bennünk élő – parabolikus jelentéséről fölösleges külön értekezni.

fam1

A civilizáció megszületéséről szóló mítoszok jobbára ugyanazt mondják, amit Engels, hogy ti. az embert a munka tette emberré. A civilizált ember fölfogása szerint, aki nem dolgozik, végső soron nem (vagy csak részben) tekinthető emberi lénynek. Ez volt többek között a gyarmatosítás egyik ideológiai alappillére. A bennszülött, a ‘vadember’ attól vad, hogy nem dolgozik, így nem képes magának civilizációt teremteni, megmarad állati-félállati szinten. Bár az európai ember megalkotta a leigázottak bukolikus-szentimentalista képét is, a nemes vadember, illetve az ártatlan gyermek alakját (kiélve ezzel saját infantilizmusát), a gyakorlatban a ‘nemes vadember’ haszontalan lusta disznó volt, akit ingyenes munkára fogtak, ha pedig ez csődöt vallott, mint a civilizációt veszélyeztető idegen elemet, elpusztítottak. De jobbára ugyanez a felfogás érvényesült a nyugati világ alsóbb néposztályaival szemben is, akiket még csak nem is idealizáltak. Josiah Tucker, Gloucester érseke például 1745-ben kijelenti, hogy a szabad időt kedvelő, inkább ünnepelni, mintsem robotolni vágyó alacsonyabb néposztály teljesen degenerálódott. Sőt, a nagyobb városok köznépe a föld legaljább, legerkölcstelenebb férge, amiért a külhoniak előtt is szégyenkezni kell.
nyomorult nemzedék
A civilizálódásról szóló mítoszok azt is üzenik, hogy a fejlődés ára az Aranykor megszűnte, s vele a halhatatlanság, vagy legalábbis a mérhetetlenül hosszú élet elvesztése. Legismertebb változata e mitologémának a bibliai kiűzetés, a Jahve által kirótt keserves munka, s vele az életkor fokozatos rövidülésének története. Az Aranykor a természettel való egység időtlen állapota, az időérzék hiánya, egyfajta nem mérhető, szemlélődő jelenlét, ami a szubjektív időt szinte végtelenre tágítja. Az a kevés, ami ebből az ősélményből a középkorban az évszakok váltakozására épülő ciklikus időszemlélet révén még megmaradt, a kapitalizmus megjelenésével végleg odaveszett. Az idő = pénz metafora alapján mért idő, s vele a napi monoton robot a gyárban, illetve a manufaktúrában minden percet, órát, napot, hetet, hónapot és évet egyformává tett. Márpedig – mint azt Thomas Mann is remekül megfogalmazta – ha minden egyes nap olyan, mint a másik, valamennyi egyetlen napnak tűnik, s az egyformaság miatt a leghosszabb élet is rövidnek érződik, így észrevétlenül repül el. Talán így lehetne értelmezni Hésziodoszt is, aki szerint a Vaskor egyre rövidülő életidejű nyomorult nemzedékét Zeusz akkor pusztítja el, mikor a gyerekek ősz hajjal születnek.

fam2

Edward P. Thompson ‘Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus’ című tanulmányában rámutat, hogy az idő szigorú strukturálása a munkások minél jobb kizsákmányolhatóságát – mai kifejezéssel: a ‘nagyobb hatékonyság elérését’ – célozta. Mint írja, az ‘ipari kapitalizmussal érdekházasságra lépett puritanizmus volt az a tényező, amely áttérítette az embereket az idő új értékelésére, amely kisgyerekkoruktól fogva minden napvilágos óra kihasználására tanította őket, s amely beléjük sulykolta az egyenletet: az idő = pénz.’ Jellemző az óraművesség szinte forradalminak nevezhető föllendülése ebben az időben. Az idő teljes kihasználásának, s vele a szabadidő megvonásának elve és gyakorlata persze nem csupán a profitmaximálást célozta, hanem a kizsákmányoltak kordában tartását is. Foucault a hatalom mikrofizikájának nevezi az aprólékosan kidolgozott technikákat, melyek segítségével az embereket folyamatos tanulásra, türelmes munkavégzésre, vagyis alattvalói fegyelemre lehet kényszeríteni – és bizony az idő patikamérlegen méricskélése is jobbára ide sorolható. Felettébb veszélyes lehet ugyanis, ha valaki ‘csak úgy’ tölti az idejét. Ahogyan a jólét sem tesz jót a munkafegyelem szempontjából. Ezért az idő mérése mellett a mesterségesen fenntartott szükség is remek fegyelmező erő. Fukuyama egyik újabb könyvéből megtudhatjuk, hogy Bush Amerikájában a neokon agytrösztnek a világbirodalmi tervezgetések mellett arra is jutott energiája, hogy a ‘jólétnek a szegények jellemére gyakorolt ártó hatásaival’ foglalkozzon, mi több, a gazdasági reformokat illetően ezt tartsa leginkább szem előtt.

Az ilyesfajta népellenes moralizáló fölfogás egyáltalán nem új, ahogyan a neoliberalizmus sem neo-liberalizmus. Joseph Townsend, a korai szabadversenyes kapitalizmus egyik ideológusa, a szegények segélyezése elleni harc egyik vezéralakja a következőkben összegzi érveit még a tizenkilencedik század elején, mely érvelés akár a klasszikus liberális fölfogás summázata is lehetne: ‘Az éhség megszelídíti a legvadabb állatokat, illemtudásra és udvariasságra, engedelmességre és behódolásra tanítja a legönfejűbbet is. Általában csak az éhség ösztönzi és noszogatja munkára őket (ti. a szegényeket), ám törvényeink kimondják, hogy soha se legyenek éhesek. A törvények azt is mondják – ezt el kell ismernünk -, hogy munkára kell kényszeríteni őket. De a jogszerű kényszer sok bajjal, erőszakkal és zajjal jár, rosszindulatot teremt, és sohasem vezethet jó és elfogadható szolgálathoz, míg az éhség nem csupán békés, csöndes és szüntelen nyomás, de lévén a legtermészetesebb ösztönzője a szorgalomnak és a munkának, a leghatalmasabb erőfeszítéseket is hívja életre, (…) A rabszolgát kényszeríteni kell a munkára, de a szabad embert hagyni kell, hogy saját ítélőképessége és belátása szerint cselekedjék’.
a szegény joga
Townsend a híres speenhamlandi segélyezési határozatra reflektált, ami ekkor már évek óta a politikai viták kereszttüzében állt. A rendelet kimondta, hogy a minimális jövedelmet a kerületi egyházközségnek kell biztosítania úgy, hogy a legalacsonyabb béreket a kenyér mindenkori árához igazítva egészíti ki. Mivel azonban a megélhetéshez szükséges pénzt mindenki megkapta, romlott a munkamorál, a munkaadók pedig egyre kevesebb bért fizettek, hiszen az önkormányzatok automatikusan kipótolták az összeget. Az ellentét e vitában a liberalizmus és az ún. ‘morális gazdaság’ – vagyis az emberbaráti elv – között feszült. A filantrópok szerint a szegény joga, hogy a gazdag segítsen rajta. A kor ‘reformer közgazdászai’ és liberális teoretikusai viszont amellett kardoskodtak, hogy a nincsteleneket a szükség révén kell munkára kényszeríteni. Ennek eredményeként a segélyezési törvényt 1834-ben visszavonták, s a paupereket kiszolgáltatták a piac szabályozatlan erőinek. Nem volt többé közsegély anélkül, hogy annak fejében dologházakba ne zárták, s meg ne fosztották volna őket állampolgári jogaiktól. Maradt az úriemberek és úriasszonyok magánjótékonysága. Mindez a ‘munkavállalók’ teljes kiszolgáltatottságát eredményezte, aminek egyik velejárója volt az olcsósága miatt elterjedő gyerekmunka és a még nagyobb munkanélküliség. A munkaerő kényszerű mobilitása miatt végleg leépült a rokoni kötelékekre alapuló ősi ‘közösségi ellátó rendszer’ is, az ipari forradalomnak köszönhető gépesítés pedig a közmunkákból származó kereseti forrásokat is veszélyeztette. (Például a szegényhivatal által foglalkoztatott londoni utcaseprők azért veszítették el munkájukat, mert az utcákat gépekkel kezdték tisztítani.)

fam4

Az új körülmények ugyanakkor némi teret engedtek a munkakényszer elleni sajátos, öntudatlan, passzív ellenállásnak. Aki munkához jutott, három-négy napi intenzív munkával teljesítette hetét, s csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen, vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. S mivel a legkülönfélébb alkalmi munkákat végezték el a legkülönfélébb helyeken, számukra ez egyfajta szabadságot, a ‘hasznosak társadalma’ számára viszont nem kis problémát jelentett. Megengedhetetlen, hogy egy nagyváros kellős közepén sokan az egyik nap dolgoznak, a másik nap nem. Az ilyeneket fegyelemre és rendezettebb életmódra kell szoktatni. A tétlen napok és a mobilitás ráadásul gyengítik a bérmunkás köteléket. Christian Topalov szerint a szociális problémákkal foglalkozó szakemberek főként e belátások alapján kezdtek különbséget tenni alkalmi és rendszeres munkanélküliség között. Az előbbi a ‘jótékony verseny’ és a ciklikus gazdasági válságok ‘természetes’ következménye, az utóbbi egyfajta ‘betegség’, ami olyanokat sújt, akik vagy nem akarnak, vagy nem képesek dolgozni. Velük szemben ‘jóindulatú, de szigorú fegyelmezést’ kell alkalmazni, s a nevelő eszköz a bérmunkaviszony erőszakos általánossá tétele. Vagy bérmunkás valaki, vagy ‘szabályos’ munkanélküli. Így a pauperizmus korábbi, meglehetősen differenciálatlan kategóriáját fölváltotta a segélyezésre szoruló akaratlan munkanélküliségé és a ‘rendszeres munkanélküliek’ vagy ‘alulfoglalkoztatottak’ kategóriája, ami a problémás embercsoportra vonatkozott. A modern munkanélküliség Topalov szerint az állami hivatalnokok találmánya, mely létrejöttét egyfelől a városi szegényekkel kapcsolatos ügyintézés kényszerének köszönheti, másfelől a reformer csoportok elméleti munkájának eredménye, ami az intézkedések ideológiai alapjául szolgált. Vagyis a ‘hatalom mikrofizikájáról’ beszélhetünk, s nem szimpla technikai megoldásról. Nem a munka hiányával volt baj, hanem annak rendszertelen, alkalmi jellegével. Így jelent meg aztán a közveszélyes munkakerülés büntetőjogi kategóriája is, ami nálunk a századforduló óta egészen a rendszerváltásig érvényben volt.
termelők és kizsákmányolók
A baloldali anarchisták a munkát mint elidegenedett emberi tevékenységet tartották minden probléma gyökerének. A munkakényszernek alávetett ember egy idő után megszűnik ember lenni. Vagy igavonó barommá lesz, vagy lélektelen gépezetté. A munka robot, a robotoló ember pedig hús-vér robot. A kapitalista társadalom minden szempontból megosztottá vált, ahogyan minden tagja önmagában is meghasonlott. Olyan társadalom ez, amelyben az emberi kreativitás eltorzult, az emberi lét részeire töredezett. A termelők és a kizsákmányolók – vagyis a proletariátus és a burzsoázia – közti szakadás indukálja a többit: a művész és a közönség, a munka és a szabadidő, a lét és a létért való küzdelem szétválasztását.

Minden kényszermunka, amit az ember nem autonóm módon, örömből végez, ami nem szabad emberi tevékenység. Vagyis minden kényszerből végzett munka végső soron kényszermunka, legföljebb vannak jobban és kevésbé fizető kényszermunkák, és jól ismert az önkizsákmányolás, illetve a társadalmi elvárások révén jelentkező belső kényszer is. Ráadásul, mint láthattuk, a munkakényszertől rövid és egyenes út vezet a tényleges, szűkebb értelemben vett kényszermunkáig. Ezért nem felszabadítani kell a munkát, hanem elpusztítani – szól a Marxnak tulajdonított jelmondat. Ez azonban nem a munkatevékenység megszüntetését jelenti, hanem azon feltételek megváltoztatását, melyek a munkának kényszerjelleget adnak. A munkát örömteli, aktív cselekvéssé kell alakítani, s úgymond ‘visszavenni az életet’. A szituacionisták például olyan forradalmat vártak, mely során nem emberek egy csoportja ragadja meg a hatalmat, hanem a ‘fantázia’, amelyben megszűnnek az osztályok, vele a munka és a szabad alkotó tevékenység közötti különbségtevés: ‘Elég volt! Pokolba a munkával és az unalommal! Szervezzük meg az Örök Ünnepséget!’ A Szituacionista Internacionálénak az ilyen és ehhez hasonló jelszavai aztán 1968-ban Párizs falairól köszöntek vissza. S ha már a kényszer kikerülhetetlen, marad a partizánharc. ‘A munkahelyedről lopj nyugodtan! Semmivel nem tartozol erkölcsileg a kapitalistának, akinek hasznára szenvedsz nap mint nap. Ott károsít meg, ahol tud, ráadásul a törvény is az ő pártján áll. Nem kell ennek a logikának behódolnod. Üss vissza a munkáltatónak: lógj a munkából, rontsd el a gépét, csinálj selejtet, a rajtad és sorstársaidon élősködő piócának nem szégyen rontani a boltját.’ – olvasható egy anarchista röpiratban.

fam5

Ebből a szempontból természetesen a létezett szocializmus is burzsoá rendszer, méghozzá több okból is, például nemhogy nem szüntette meg a kizsákmányolás és a nép kordában tartása céljából alkalmazott munkakényszert, de szigorított rajta, ‘csupán’ annyi változott, hogy a haszonélvezők ezúttal a termelőeszközök felett diszponáló állampárti-pártállami bürokrácia tagjai voltak, és nem a hagyományos tőkések. Így az államszocializmusban nemhogy tovább él, de erősödik a régi moralizáló felfogás. Nagy Sándor a kmk-ról szóló tanulmányában írja, hogy az állampárti bürokrácia megpróbálta számba venni, mi több, az új helyzethez idomítva kidolgozni ‘az elkülönítés, átnevelés, munkára fogás, gyógyítás korábban elhanyagolt módozatait’, s nem csupán a büntetés világán belül. A kmk ugyanis ‘olyan társadalmi kérdés, mellyel a bűnüldöző szerveken kívül az állami és a társadalmi szerveknek, az egész társadalomnak foglalkozni kell. Feltérképezik a ’veszélyes gócokat’: a nyomortelepeket, munkásszállókat, az elburjánzott kocsmákat, büféket, talponállókat, a többszörös szűrőn – mozgósítják a pártszerveket, kerületi tanácsokat, ifjúsági szervezeteket, lakóbizottságokat, iskolákat, állami vállalatokat – fenn kell akadniuk a züllött, vagy ilyen hajlamokat mutató egyéneknek.’ A szándék, miként a Fővárosi Ügyészség jelentése expressis verbis kimondja, hogy a munkátlanok körül ‘a megvetés és gyűlölet légköre alakuljon ki.’ Érdekes azonban, hogy míg akkoriban évente mindössze 2-300 embert ítéltek el közveszélyes munkakerülésért, az 1984-es törvény bevezetése után – vagyis már a lassan rekapitalizálódó, gazdaságilag liberalizálódó Magyarországon – a büntetett ‘káemkások’ száma kétezer fölé nőtt.
kellemes kazánfűtői állás
A napi robottól, a ‘mókuskeréktől’ menekvés egyik szolidabb formája a lógós munkahelyek megcélzása, melyet épp az államszocializmus marginális értelmisége fejlesztett professzionális szintre. Átmeneti vagy akár célállomás volt minden olyan munkahely-kuckó, ahová el lehet vonulni, ahol az embert jobbára békén hagyták, ahol nem volt felelősség, s nem utolsó sorban: ahol jutott elég idő a szemlélődésre, olvasásra, gondolkodásra, ne adj’ isten: alkotásra. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek jól ismert figurája az egyetemet-főiskolát felfüggesztő, vagy akár diplomás raktáros, éjjeliőr, poggyászőr, köztéri óraleolvasó, patakőr, kazánfűtő, csatornalefolyó-ellenőr. Ma már kevesen tudják, hogy az első szabadon választott cseh kormány külügyminisztere, Jiri Dienstbier is a kellemes kazánfűtői állást hagyta ott a bársonyszékért.

Két éve diáklázadás söpört végig Franciaországon, az ilyesfajta megmozdulások őshazájában. A ‘rabszolga-szerződés’, ‘királyságomat egy munkaszerződésért’ és ehhez hasonló föliratú táblákkal tüntető fiatalok az első munkavállalási szerződésről szóló törvény visszavonását követelték. A jogszabály ugyanis, mely a gyakornoki és a pár hónapos, határozott időre szóló munkaszerződések gyakorlatát váltja fel, jogot ad a munkáltatónak, hogy két éven belül minden indoklás nélkül fölmondhasson a 26 év alatti alkalmazottaknak. Ezeknek a fiataloknak jóval nehezebb, mint nekünk volt – vallotta be Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as diáklázadások egyik vezére, aki ma a zöldek frakcióvezetője az Európai Parlamentben. Ők annak idején a hagyományos polgári társadalom kultúrája, illetve kötöttségei ellen lázadtak. Nem a munkanélküliség, épp ellenkezőleg: az életfogytig tartó munkahely ellen. A mai francia fiatalok viszont a létbizonytalanságtól rettegnek. Egy pár évvel korábbi, munkanélküliekhez íródott anarchista röplapon még a következő szöveg volt olvasható: ‘A munkanélküliség nem a munka ellentéte, hanem annak egy stádiuma. (…) Azt hinni ugyanis, hogy a munkanélküliség a legfőbb rossz, óriási hiba, mert ez a szemlélet hajlamos alábecsülni a kényszermunkát.’ Az ilyen szövegek azonban egyre inkább anakronisztikusnak hatnak, hiszen a jelenkor már nem a jóléti kapitalizmus időszaka, amikor az utópista luxusgondolatok táptalajra lelhettek a fiatalok elméjében. A tőke minden külső és belső kontroll nélküli nyomulása és gáttalan érdekérvényesítése Townsend és társai mizantróp szemléletét hozta vissza. Ma már nem a szexuális felszabadulásért, hanem újból a szabad időért, sőt a világ más tájain a rabszolgakereskedelem és a gyerekmunka ellen kell harcba szállni.

fam6

Miközben egyre nagyobb tömegek válnak feleslegessé, akik még munkaerejüket sem tudják eladni. Nyugaton, a jóléti állam maradványainak köszönhetően az ő foglalkoztatásukat szolgálja az ún. ‘folyamatos átképzés’, vagyis a különféle gyorstalpalók elvégzése, ami persze semmire nem jó, valamint a fiataloknak a csökkenő színvonalú felsőoktatásban – s ennek révén az ifjúkorban – tartása. Az ilyesfajta megoldások még mindig olcsóbbak – s nem csupán anyagi szempontból -, mint a valós tudással járó rendes munka biztosítása.
természetes egyensúly
A harmadik világ vészesen növekvő népessége már nem jár ilyen jól. A tőke – a közhiedelemmel ellentétben – egyáltalán nem terjeszkedik ‘korlátlanul’. ‘Az elmúlt húsz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába.’ Így aztán ‘nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé és ezért előbb-utóbb kérdésessé is fog válni.’ – írja Szalai Erzsébet. S ezzel a kapitalizmus és annak ideológiája, a liberalizmus szépen vissza is tért Marx előtti korszakába. Az akkori ‘neokonok’ a szegények szaporodásában látták az emberiség fő problémáját, Malthus munkássága inspirálta Darwint a ‘természetben folyó harc’, illetve a szelekció fölfedezésében. Townsend is a Robinson szigetén élő kecskék és az őket ritkító kutyák közt kialakuló természetes egyensúllyal példálózik a segélyezés ellen írt munkájában.

A jobb megértés végett azonban érdemes ez ügyben egészen a kapitalizmus születéséig visszamenni. Nyugaton a 16. század folyamán a privatizáció révén fölbomlott a faluközösség, s megindult a rokonsági rendszer erodálása. A magántulajdon kialakulása versengést eredményezett, ami a vesztesek, a ‘fölöslegesek’ kirekesztését hozta magával. Ettől kezdve Nyugat-Európa-szerte egyre nagyobb tömegekben jelentek meg a hányódó, beilleszkedni nem tudók, a pauperek, akik az akkori segélyezési gyakorlat szerint csak munkájuk révén juthattak létfenntartási eszközökhöz, ám állás nem volt. Az állam persze egyre erőszakosabban lépett föl ezekkel az ‘ország testén fekélylő csavargókkal’ szemben. A francia IX. Károlynak a cselédek jogállásáról szóló ediktuma kimondja, hogy ‘csavargónak tekinthető a naplopó, semmittevő ember, a sehonnai, sehová nem tartozó, akinek se lakhelye, se mestersége, se hivatalos foglalatossága nincsen, ki (…) csak fölöslegesen szaporítja az emberek számát.’ Ők a föld haszontalan terhe: Sunt pondus inutilae terrae, mely titulus később, 1701-ben már jogi kategóriaként rögzült, sőt, ehhez nyúlt vissza a Code Napoléon is. Robert Castel szerint ezek a ‘csavargók’, bár akadtak köztük ‘hivatásos koldusok’ és bűnözők is, inkább a mai szakképzettséggel nem rendelkező munkanélküliek megfelelői, akik mindent megtettek volna, hogy álláshoz jussanak. A probléma megoldása az adott városból történő kitoloncolás vagy a kényszermunka. VI. Edward kvázi visszaállítja a rabszolgaságot, amikor rendeletében minden olyan személyt törvényen kívül helyez, aki megélhetési forrásokkal nem rendelkezik, és három napnál (!) hosszabb ideje nem dolgozik. Egyben minden ‘derék polgárt’ arra buzdít, hogy az ilyen ‘naplopót’ bíró elé vezesse, minek fejében az elítélt, akinek homlokára tüzes bélyeget sütnek, két esztendeig az ő tulajdona lehet. (Ha megszökik, élete végéig.) Edward apja, a feleségfejező VIII. Henrik már korábban tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe csavargás címén. Ez volt a munkanélküliség végső megoldása.

fam7

Nos, ennek a gondolkodásmódnak egyik kései terméke a koncentrációs tábor. A lágerekben manifesztálódó ‘radikális bűn’ nem a huszadik század specifikuma, de még nem is a sokat emlegetett búr háborúval kezdődik, amikor az angolok a búr civileket szögesdrótok mögé zárják, ahol mindenféle betegség pusztít. A 20. század lágerei a klasszikus kapitalizmus és a 19. század végi globalizáció (amit akkor még a nevén neveztek, azaz gyarmatosításnak és imperializmusnak) összes szennyének sajátos 20. századi sűrítménye, illetve: végkonklúziója. A táborok megszületésében sok minden szerepet játszott, a protestáns etikában pácolt kényszeres munkakultusztól, az európai (‘nyugati’, ‘keresztény’, ‘fehér’ stb.) civilizáció felsőbbrendűségének dogmáján át a liberalizmus által is favorizált szociáldarwinizmusig, a ‘hulljon a férgese’ elvéig. Már a legkorábbi kapitalizmus egyik fő jellemzője a perifériára szorultak összegyűjtése, izolálása és olcsó vagy akár ingyenes munkára kényszerítése, vagy ha kellett: likvidálása. És láthattuk azt is, miként vélekedtek a társadalmat szaporodásukkal veszélyeztető ‘feleslegesekről’ a laissez-faire korai ideológusai. A civilizáció ellenségének tekintett nem teljes értékű emberek ‘koncentrálása’, s így pusztulásra ítélése már az indián rezervátum intézményében megjelenik. De a táborok legelső kezdeménye a dologház, ahová a földjükről elzavart munkanélkülieket zárták, nemek szerint elkülönítve, akár egy börtönbe, s aki ide se fért be, azt fölakasztották. A náci haláltábor ennek az eszmeiségnek a sarjadéka, pontosabban ad abszurdum végigvitele. Így kap mélyebb értelmet a hírhedt ‘Arbeit macht frei’ fölirat jelentése is.
kísérletezik
Az olasz anarcho-kommunista Amadeo Bordiga ‘Auschwitz, avagy a nagy alibi’ című, ’70-es években született provokatív írásában azt fejtegeti, hogy fölösleges külön elborzadnunk a náci népirtáson, amikor az a kapitalizmus természetes következménye, amit aztán a liberális ideológusok arra használnak, hogy eltereljék a figyelmet a rendszer lényegéről, a tőke bármikor népirtáshoz vezető logikájáról. Illúzió áldozatai vagyunk, amikor az SS orvosok kísérletei láttán elfelejtjük, hogy a kapitalizmus miként kísérletezik naponta alkohollal, rákkeltő termékekkel, vagy épp atombombákkal. ‘A haj- és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, a munkát tette áruvá. Itt van minden szerencsétlenség forrása.’ Mivel az ember áruvá vált, annak termelése vagy megsemmisítése is a kereslettől függ. Így aztán, mikor a lágerek borzalmait a polgári ideológusok a tőke védelmére használják, ez nem szimplán hazugság és félrevezetés, de ‘a legförtelmesebb módja a lemészároltak legutolsó, immáron végsőkig való kihasználásának’.

kép | pecsma.hu, m.cdn.blog.hu, 444.hu, abcug.hu, nol.hu, static.origos.hu

[fb_embed_post href=”https://www.facebook.com/liget.muhely/posts/876468719105538/” width=”550″/]