SZÍNHÁZ A KONYHÁNKBAN

Négyen ülünk az asztalnál: apa, anya, az öcsém és én. Zöldbabfőzeléket eszünk. Vagyis csak ennénk, mert én utálom, így csak a levét nyalogatom a kanálról. Ahogy a lé fogy, egyre nagyobbnak látszik a zöldségkupac a tányér közepén. Lassított felvételben csinálom, és az jár a fejemben, hogy hiába minden, a végén úgyis az egésznek el kell fogyni. Egy babot bekapok, megpróbálom elrágni. Nagyjából sikerül is, de nem tudom lenyelni, mert valami láthatatlan erő feltartóztatja a torkomban. Csendben fuldoklom, mire apa leteszi a kanalát, és jelentőségteljesen rám néz. Tudom, azt akarja mondani, hogy „nem kell a színjáték, mindent meg kell enni, mert ez csupa vitamin”. Színjáték… Bárcsak valóban előadásban lennénk, amiben én vagyok a rendező, ők meg a színészek, akik azt teszik, amit mondok! Vagy még jobb, ha bábok, akik pont úgy mozognak és beszélnek, ahogyan én irányítom őket.

Ha mindenki az én hangomon beszélne, legalább nem vágnánk egymás szavába. Először anyát mozdítanám meg:

– Apa, ne tedd a kanalat az abroszra! Nézd, máris összekented! Nem leszünk így jóban.

– Bocsánat! Csak meg akartam kérdezni a fiunkat, hogy mi a gond a főzelékkel, miért nem eszik.

(A folytatás a téli számban olvasható)