FÉLELEM AZ EGÉRTŐL

Azon az estén (már-már éjszakán), amikor megtudta, hogy az afgán lány öngyilkos lett, Kornéliusz Kálmán hirtelen nagyon megharagudott a Dunára. Megharagudott erre a közönyös, vén titánra, aki hagyta, hogy az afgán lány (akit Kornéliusz magában csak afganicának nevezett) szép, inas teste elmerüljön a szürke jégtáblák között, hogy tüdeje bíbor rózsái, rózsaszín torka, félénken reszkető orra, lila ajkai épp belőle kóstolják a halál vizét.
inkább a hiánya
Onnan, a szentendrei HÉV ablakából nézve a Dunából csak egy távoli, sötét sáv látszott, inkább a hiánya, mint a megléte valaminek, és a kövér lány, aki a hírt az imént közölte, feljebb tolta mitesszeres orrnyergén a szemüvegét és elégedetten nézett Kornéliuszra. Csaknem éjfél volt már, fél tizenkettő, július közepe, az utolsó HÉV-en ültek, az utolsó kocsiban, valamelyik pomázi utcán, ami egy pillanatra megnyílt előttük, piros pólós fiú ért egy lámpa fénykörébe, és az afgán lány már fél éve halott volt.

— Beleszeretett egy családos férfiba, aki nem volt hajlandó elválni érte — folytatta a kövér lány, és egy zacskó Negrót kínált Kornéliusz felé. — Én próbáltam lebeszélni, de már nem hallgatott rám. A nagymester is hiába vetette latba tekintélyét. Meg egyébként is rosszul jöttek össze a dolgok. A szülei megírták, hogy a bátyja lábát amputálni kellett. Katona volt a bátyja.

Kornéliusz, aki utálta a Negrót, kénytelen volt félrefordítani a fejét, hogy elkerülje a kövér lány mentolos leheletét, és a mozdulatról eszébe jutott, hogy mindez egyszer már megtörtént vele. Pontosan emlékezett: ősz volt, nemrég kezdődött el az egyetem. A folyosókon, hónuk alatt vastag mappákkal izgatott elsőévesek keresték a szemináriumi termeket, az újonnan kinevezett tanársegédek elégedetten nézegették az ajtóra frissen felcsavarozott névtábláikat, olvasmányjegyzékek és nehezen fellelhető könyvek cseréltek gazdát. Kornéliusz épp csak egy félórára ugrott be, hogy elintézze az évhalasztását, de az adminisztráció hogy, hogy nem, zárva volt, ezért kénytelen volt a büfében várakozni. Már előző év végén eldöntötte, hogy halasztani fog, valahogy összekavarodtak a fejében a dolgok, szeretett volna végre egy nyugodt telet, könyvek és kényszerek nélkül, csak úgy magának, szemlélődni, utazni. Az egésznek semmi akadálya nem volt, egyedül attól lehetett félnivalója, hogy esetleg majd mégsem tudja mivel kitölteni az időt, és nehezen összedolgozott önbecsüléséből kénytelen lesz megint leadni; kikötni a kilométerórából a bovdent. (Ott, a HÉV-en, mialatt a kövér lány negrószagú szavait hallgatta, Kornéliusz már tisztában volt azzal, hogy a bovden kiköthetetlen.) Mindenesetre akkor ősszel, az egyetem büféjében egyedül az járt a fejében, hogy innen minél előbb meg kéne szabadulni, csakhogy az adminisztráció még mindig zárva volt. Rendelt egy újabb kávét, letámaszkodott az ablakkal szemben a pultra, és az Erzsébet hídon torlódó autókat, az északi szélben acélszürkén borzolódó Dunát nézte. Ekkor pillantotta meg az afgán lányt.

Egyedül lépett be a büfébe, hóna alatt sárga bőrtáskával, amelyből füzetek szélei és egy csomag csőtészta kandikált elő. Épp Kornéliusz mellett állt meg, ezért a fiú alaposan szemügyre vehette: szürkéslila bőr, kanárisárga póló, rövid farmerszoknya. A lába kissé vaskosnak tetszett, de ahogy Kornéliusz közelebb hajolt hozzá (úgy tett, mintha földön heverő táskájában turkálna) épp ez tűnt benne izgatónak: tömzsi, de erős, lilásszürke lábak, epilált szőrtüszők lila pontocskái, piros lakk körömcipő (a kanárisárga pólóhoz — meglehetősen excentrikusan tudott öltözni az afgán lány). Riadtan állt ott, mintha nem tudná, mit is szokás tenni ilyenkor, vagy talán az étel nevét felejtette el hirtelen, amit kérni akart: izgalomtól kitágult orrcimpákkal állt az ajtóban, és nem mozdult.
rémült birkaarc
A HÉV-en, szemben a kövér lánnyal, miközben valami választ próbált összeeszkábálni (hiszen útitársa már tíz perce beszélt, és most elégedetlen arckifejezéssel elhallgatott, jelezve, hogy Kornéliuszon a sor) most — lassan fél tizenegyre járt az idő —, ahogy visszagondolt arra a csaknem egy évvel korábbi pillanatra, már nem a jó nőt látta az afganicában: kiszolgáltatottnak és elhagyatottnak tűnt a lány; a kékesfekete, göndör haj, az élénken — kékkel — kifestett szem, a vékony blúzon az ellenfényben áttűnő gömbölyű mell jelmeznek, amit akarata ellenére adtak rá. (Az igazi arca talán az a rémült birkaarc volt, amit Kornéliusz csak egyetlen pillanatra látott elővillanni az egzotikus maszk alól, amikor a szekta nagymestere, miközben az extázisba került tömeg, Jézus, Jézus üvöltése betöltötte a fülledt sportcsarnokot, mutatóujjának érintésével leküldte alfába az afganicát.)

Ott állt tehát a büfében lényének egész egzotikumával, és Kornéliusz épp meg akarta szólítani, amikor — eltakarva a fiú elől az afganicát és a háttérül kínálkozó, acélszürke Dunát — sötétkék, hosszú szoknyában, hamuszínű, nyakig begombolt blúzban — amely fölött hosszú láncon hatalmas ezüstkereszt lógott — belépett az ajtón a kövér lány. Karonfogta barátnőjét és korholó hangon sugdosva valamit a fülébe a büfépult felé tolta. Talán megérezte a kettejük közötti feszültséget, talán más oka volt, mindenesetre visszanézett Kornéliuszra és a fiú orrát megcsapta a Negró gyűlölt szaga. Akaratlanul is elfordította a fejét.

A kövér lány nem emlékezett Kornéliusznak arra a korábbi mozdulatára, de most, a HÉV-en kifejezetten modortalanságnak találta, hogy a fiú félrefordítja az arcát, és még csak nem is tesz úgy, mintha rá figyelne. Pedig felettébb tanulságosnak találta mindazt, amit az afgán lánynak az ateizmustól az igaz hitig vezető útjáról elmondott, és amit még úgy általában hozzátett az igaz hitről. Ez is azon a tavalyi szeptemberen kezdődött: amikor beköltöztek a Budaörsi úti kollégiumba. Az afgán lány két nappal később érkezett, amikor a jobb ágyakat, a zárható szekrényeket már mind elfoglalták. Nagy bőröndjeivel kétségbeesetten járkált az emeletek között, miközben kint lassan eleredt a szeptemberi eső. Már sötétedett, mikor a kövér lány észrevette: egymásra rakott bőröndjein ült a folyosó homályos sarkában és egy magyar nyelvkönyvet lapozgatott. Először nem akarta elfogadni a nagylelkűséget — a kövér lány a saját ágyát ajánlotta föl —, aztán beadta a derekát. Késő éjszakáig beszélgettek, egymással szemben, törökülésben az emeletes ágyon, az utcai lámpa bevetülő fényében. A kövér lány újdonsült barátnőjének kamaszosan hegyes vállát, hosszú karját nézte, és közben valami sosem tapasztalt, meleg érzés öntötte el, amilyennek az anyai szeretetet képzelte. Más lányokkal szemben eddig csak gyűlöletet vagy titkos csodálatot érzett, ami szintén gyűlöletté savanyodott a szívében, de ez most valami egészen más volt. Mialatt az alsó ágyról a fölötte alvó afgán lány egyenletes lélegzését hallgatta, hajnalig szövögette magában a terveket: segíteni fog neki a tanulásban, megírja a szemináriumi dolgozatait, megtanítja magyarul, és főképp: megóvja a férfiaktól. És azt is elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, elvezeti az igazsághoz, és feltárja előtte, miért az Apokalipszis Szentjeinek Gyülekezete az egyetlen egyház, ami megadhatja a lélek nyugalmát és az örök életet.

Elválaszthatatlanok lettek. A kövér lány nyakig gombolt, hamuszínű ruhájában, villogó szemüvegével mindig ott magasodott az afganica mögött. Együtt jöttek be reggel az egyetemre, együtt ültek a menzán, este együtt mentek haza a kollégiumba. Akkor is csak véletlenül váltak el egy negyedórára, amikor a Kari Könyvtárban Kornéliusz másodszor találkozott a lánnyal.
pillanatnyi elmezavar
Késő őszi reggel volt, már jócskán november. Épp akkor szállt fel a köd: a Duna dorombolt, mint egy jóllakott dinoszaurusz. Kornéliusz gyalog jött át az Erzsébet hídon. Lassan két hónapja nem járt az egyetem környékén, és ezen a reggelen, ahogy a gangra néző szobácskájában felébredt, hirtelen nagyon egyedül érezte magát. (Ott, a HÉV-en, miközben még mindig szótlanul bámult ki a barna éjszakába — már tíz óra felé járt az idő — és visszagondolt arra a találkozásra, nem tudta felidézni, miért is indult akkor az egyetemre. Hirtelen fellángolt ambíció? Pillanatnyi elmezavar? Vagy egy barátját kereste? — már nem emlékezett.)

Azon a novemberi reggelen a Kari Könyvtár meglehetősen üres volt. A lexikonos polc alatti kanapén egy fiú és egy lány bámulták egymást tragikus szótlanságban: a lány, akinek a nyakában piros sál volt, néha mélyről, a hörgőkből felköhögött. Arrébb, amerre a filozófiai művek sorakoztak, egy kinyitott könyvre borulva aludt valaki: csak kopaszodó fejbúbja látszott. Kornéliusz elindult befelé, de a könyvtáros, egy cingár, bajszos emberke, akinek cikcakkos agyműtéti heg díszítette a homlokát, megállította.

— A kabátodat, lesszíves.

Kornéliusz bocsánatkérően intett, visszament, és a fogasra akasztotta a kabátját. De a könyvtárosnak ez nem volt elég.

— A táskádat, lesszíves.

A fiú a táskáját is fölakasztotta.

A könyvtáros most Kornéliusz hosszú pulóverét kezdte mustrálni, ami alatt, félig a nadrágba csúsztatva, kétségkívül akár a legvaskosabb lexikont is ki lehetett volna csempészni (amit a fiú pénzzavarai idején nemegyszer meg is tett, és meg sem állt vele a legközelebbi antikváriumig), amikor belépett az afgán lány.

Ugyanolyan zavartan állt meg az ajtóban, mint mikor Kornéliusz először látta: talán csak a félhosszú nutriabunda tette most valamivel magabiztosabbá. A fekete harisnya is jót tett a lábának: már nem is tűnt annyira vaskosnak. Csak a szoknyába fűzött kanárisárga öv ütött el öltözete stílusától.

Rövid tétovázás után megindult befelé, amikor a kis könyvtáros megpróbálta rávetni magát — kabát, táska, pulóver —, de Kornéliusz közbelépett, és eltolta az akadékoskodó emberkét. Ekkor látta az afgán lányt először mosolyogni.

Később, amikor a könyvtár hátsó traktusában (ahol a lírai részleg volt található) egymás mellett ültek, a lány arcán még mindig maradt valamennyi a mosolyból. Kornéliusz az Ady-szakirodalomban próbálta eligazítani az afganicát, és mellékesen, beszélgetés közben lassan kiderültek a dolgok. Hogy Afganisztánból jött egy éve, szereti az irodalmat, fejből tud néhány Ady-verset és látta a Csodálatos mandarint az Erkelben. Kornéliusz provokatív kérdésére, hogy a forradalmárok vagy a kommunisták oldalán áll-e, az afganica zavarba jött (egyébként is végig zavartan viselkedett, mint egy befogott vad, menekülésre készen — megaláztatástól, csalódástól félt, vagy egyszerűen csak ilyenek az afgán lányok? —, Kornéliusz nem tudta eldönteni), és még a korábbinál is akadozóbb magyarsággal (k-iban és g-iben furcsa zöngék) azt mondta, hogy a papája politikus, a bátyja pedig a kormányerők oldalán harcol, hadnagy, vagy micsoda: — a kiégett fű között hasalnak, nyelvükön porszemcsék és a puffadva rohadó birkák szaga, a forró puskaagyra görcsölt kéz, és a szúrós cserjék mögött, messze, a letarolt és füstölgő falun túl a reszkető levegőben apró, lassan mozgó pontok — teherautók? alacsonyan húzó helikopterek? lázálom? —, és bent az agyban orosz vezényszavak, egy bonyolult műszaki leírás kusza ábrája és lassan növekvő kórokozók — de ezt Kornéliusz már a HÉV-en gondolta, szemben a kövér lánnyal, még mindig szótlanul, miközben — hogy történhetett? észre se vette — egy Negrót szopogatott.

— Na ugye, nem is olyan rossz — mondta a kövér lány, és a fiúra mosolygott.
gyűlöletes íz
Csak nem azt gondolja, hogy ki akarok kezdeni vele? — futott át Kornéliusz fején, miközben szintén mosolyogva bólintott, jóllehet legszívesebben kiköpte volna a gyűlöletes ízű, fekete, ragacsos szörnyűséget, ami mindig meztelen csigára emlékeztette.

A lehúzott ablakon bedőlt a vagonba a forró júliusi éjszaka illata. Kornéliusz karján az óra fél tizet mutatott. Megrázta, a füléhez szorította, majd elégedetten nyugtázta, hogy jár.

— Eleinte nem akart eljönni a Gyülekezetbe — mondta a kövér lány, a nyakában lógó nagy ezüstkeresztet babrálva. — Miután először beszéltem neki a hitünkről, hetekig nem volt hajlandó szóba állni velem, és hallottam, hogy éjszakánként sírdogál magában. Még tartotta benne magát a Sátán. Sokszor láttam már ilyet. Mikor meghallják az igazság hangját, fellázad bennük a Sátán, mert érzi, hogy közel a kiseprűzés. Mint Jézus a templomból a kufárokat.

— Na meg az is igaz — folytatta, és újabb fekete cukorkát tüntetett el a szájában —, az is igaz, hogy orosz iskolában tanult, és a Sátán szálláscsinálói megzavarták a fejét. Elmesélte nekem, hogy a bátyja kis Marx-képet visel az inge alatt, hogy megvédje a golyóktól. Hát nem borzasztó? Aztán kezdett rájönni, hogy egyedül nem boldogul. Én is vigyáztam rá, hogy sátáni emberek ne kerülhessenek a közelébe. Képzelheted, hogy nem volt könnyű. Állandóan ott ólálkodtak körülötte a férfiak, akik csak azt akarták.

És itt a kövér lány sokat sejtetően nézett Kornéliuszra.

— Az ember csak tisztán kerülhet Jézus közelébe — folytatta rövid hallgatás után, és tenyerével végigsimította a nyakát; ujjai bekalandoztak a blúza alá. — Aztán a Sátán lassan elkezdte feladni.

A beszéd hevében az arca kipirult. Összenyomkodott, vörös pattanások lüktettek a homlokán.

— Csak az öltözködésen nem volt hajlandó változtatni. Hiába bizonyítottam be neki a napnál is világosabban, hogy a rövid szoknyával, a kivágott pólóval a Sátán seregét erősíti, nem akart másfajta ruhákat hordani. Pedig a születésnapjára vettem neki egy szép, meleg, barna nadrágot: zavartan megköszönte, aztán eltüntette valahová. Hát most mondd meg!

Kornéliusz csüggedten bólogatott.

— Már október vége volt, amikor először vittem el a Gyülekezetbe. Féltem, hogy fogadják majd, mert nercbunda volt rajta…

— Nutria — kottyantott közbe önkéntelenül a fiú.

— Nercbunda volt rajta — folytatta a kövér lány ügyet sem vetve a fiú közbeszólására —, és rövid szoknya. Sokan voltunk azon az estén. Egy énekes vallott a megtéréséről, aki korábban alkoholista volt és istentelen dalokat szerzett. Töredelmesen bevallotta bűneit, és elénekelte a Jézus életéről írt dalát. Mindannyian sírtunk a meghatottságtól. Jelen volt az Isten. A lányt azon az estén vettük föl a belépők rendjébe. Nagyon boldogan mentünk haza, és az örök életről beszélgettünk.

A kövér lány töprengve elhallgatott, a HÉV lassan begördült Békásmegyerre. Kilenc óra is elmúlt. A pálya menti kiégett fűben tücskök ciripeltek. A lakótelep kábán aludt, mint Kronosz, aki felfalta gyermekeit. Néhány álmos utas kászálódott fel a vagonba, és egy zsíros hajú, csontsovány, teljesen részeg nő — jó negyvenes — hogy, hogy nem: félmeztelenül. Szennyes blúzát a kezében lóbálta. De Kornéliusz ahelyett, hogy a nő szikkadt mellét nézte volna — s végén, mint lepottyanni készülő, túlérett meggy, a lila mellbimbó —, megint arra a novemberi reggelre gondolt, amikor a Kari Könyvtárban ott ült az afgán lány mellett és beszívta bőrének pézsmaillatát. Amíg a kövér lány beszélt, már akkor is felrémlett benne, hogy furcsának talált valamit azon a reggelen: az elhomályosult emlék végig ott motoszkált gondolatainak hátterében, mint a szoba távoli, homályos sarkában az egér: lehet, hogy egér, lehet, hogy nem: talán csak a félelem az egértől.

De most már pontosan emlékezett. Adyról beszélgettek az afganicával, és ő kikereste neki a kedvenc versét. (Zúg-zeng a Jégcimbalom). Az afgán lány elhomályosuló szemét figyelte (nem tudhatta persze, mennyit ért meg az egészből), s közben az asztal alatt a kezét megpróbálta a lány combjára csúsztatni. Már érezte az ujjhegyein az átforrósodott harisnyát, a térdkalácsra tapadó, megfeszült inakat, amikor kivágódott az ajtó, és berobbant a könyvtárba a kövér lány. Az afganica rögtön fölpattant, elvörösödött, majd hirtelen visszaült. Vörös mellénye valahogy kigombolódott, és Kornéliusz ekkor vette észre a nyakában lógó súlyos ezüstkeresztet.

Ködös, hosszú hetek következtek. A november beásta magát, és Kornéliusz Kálmán beszorult a gangra néző, sötét szobájába. A szél hosszú, unalmas sanzonokat húzott a háztetőn. A kilométeróra meg pörgött kíméletlenül.

Már nem vagyok garanciális — gondolta a fiú ébredezés közben, mialatt a nagyanyja a konyhában a Déli krónikát hallgatta. — Meg kell keresnem az afgán lányt. Meg kell keresnem a szerelmem.

Az afgán lány azonban nem volt sehol. Hiába ült Kornéliusz hosszú órákig a Kari Könyvtár fullasztó melegében, hiába strázsált a büfében kihűlt kávéja mellett, hiába ólálkodott a szemináriumi termek előtt és hallgatta a kiszűrődő hangfoszlányokat: az afganicát mintha elnyelte volna a föld, és vele együtt a kövér lányt is.

— A lelki gyakorlat két hétig tartott — folytatta a kövér lány, mialatt a HÉV kigördült Békásmegyerről. Épp akkor nyugodott le a nap: bíborszegélyű, lila felhők zuhantak a város felé. — Drága barátnőm végigjárta a beavatás összes fokozatát. Mellette voltam és fogtam lángoló homlokát, amikor a lelke átlépett a halálba, és feltárult előtte a Pokol sötétsége és a Mennyei Biradalom ragyogása. Gyülekezetünk nagymestere barátnőm lelkében a hit szokatlan mélységű és intenzitású lehetőségeit állapította meg. Jézus elküldte pecsétjét: tenyerén és lábain a második hét végén megjelentek a stigmák. A Sátán visítva menekült, mint egy patkány. Ezt csak azért mondom el neked, mert tudom, mi volt köztetek. Én mindenről tudtam. Megtiltottam, hogy találkozzon veled, de kijátszott. Megszökött előlem.

A kövér lány keze már könyökig behatolt a blúza alá: izzadt hónaljszőrével játszadozott és néha elsiklott a melle felé.

De Kornéliusz nem figyelt a kövér lányra. Pimasz bizalmaskodása is hidegen hagyta.
már nem érdeklik a telek
A pálmafás ing volt rajtam azon az estén — gondolta, ahogy eszébe jutott az a nap. Már a novembernek is vége volt. Kint, a belső udvaron csendesen havazott, de ezt az íróasztalra vetülő sárga lámpafény átélhetetlenné tette. Kornéliusz döbbenettel konstatálta, hogy már nem érdeklik a telek: a szíve nem dobban meg egy behavazott utca láttán, egy hajnali hólapátoló alakja mögött nem sejlik fel a végtelen.

Lehetséges, hogy csak addig érdemes élni — gondolta a fiú —, amíg az ember őszinte bizalommal teszi ki kitisztított cipőjét az ablakba Mikulás éjszakáján?

De ez is csak kérdés maradt, ahogy az ereszről hulló madártoll: csak utalás a madárra.

És akkor egy este eljött az afgán lány. December nyolcadikán, pár perccel fél hét után. Vagy még csak hat óra volt? Kornéliusz már hetek óta tervezte, hogy beállítja az óráját, de eddig valahogy nem jutott hozzá.

Alsónadrágban hevert az ágyon a fullasztó melegre fűtött szobában, és nem hitte el, hogy hozzá kopognak. Az ablak nem volt befüggönyözve, és ahogy gyanakodva kinézett, észrevette a gang korlátjára vetülő sziluettet. Akkor már tudta. Tudta, hogy eljött hozzá az afgán lány.

Az első percek leírhatatlan zavarban teltek. Az afganica tett néhány lépést a tűzhely felé (a gangról az ajtó a konyhába nyílt, ezen át lehetett Kornéliusz szobájába jutni) — tett néhány lépést a tűzhely felé, aztán kislányosan vállat vont és mosolyogni próbált. Kornéliusz (még mindig alsógatyában) az ajtóra akasztott fürdőköpenye után kotorászott, végül egy pálmafás selyeming akadt a kezébe, ami valahogy ott maradt nyárról. Gyorsan felvette.

Ez volt rajta akkor is, amikor egy meredek, behavazott utcán ropogtak föl az újlaki domboldalon. Alig egy óra telt el azóta, hogy a szobájába toppant a lány, és tessék, már itt sétálnak, az afganica ígérete szerint egy zenés hely felé. Kornéliusz hagyta történni a dolgokat: a lányt még nagy nehezen bekönyörögte a szobájába, de a bundát már nem sikerült lefejteni róla. Letérdelt elé és az arcát megpróbálta befúrni a combjai közé, de az afganica haragosan eltolta onnan.

— Testem Istennek templom — mondta, aztán már egy kicsit összetörten hozzátette:

— Értsd meg, csak így lehet, nem lehet másként.

Aztán következett az invitálás a zenés helyre. Valahogy komikusan hatott ez a kifejezés az afganica szájából, Kornéliusz nem értette, mért nem mond kocsmát vagy bárt vagy koncertet vagy házibulit, de hiába kérte, a lány nem volt hajlandó pontosítani. Meg volt valami kétségbeesés is a szavaiban, valami megfejthetetlen mellékértelem: a fiú végül felhagyott a kérdezéssel, és hagyta, hogy az afganica vezesse.
zsivajgás és zeneszó
Lassan felértek a dombtetőre. Még mindig havazott, de a felhők már felszakadoztak. Távoli zsivajgás és zeneszó ütötte meg Kornéliusz fülét, s ahogy lejjebb értek a domb túlsó oldalán, a zaj mind jobban erősödött. Az afganica egyre izgatottabban sietett, a fiú alig tudta tartani vele a lépést, a lefagyott járdán többször majdnem elesett. Végül ott álltak a zenés hely előtt. Sportcsarnok volt, valamelyik sportklub telepén: az ablakokon kivetülő erős fényben a távolban behavazott teniszpályák derengtek.

— Kozmoszteremtő úristen legyen veled! — köszönt furcsa meghajlással két öltönyös, jól fésült fiú, és gépies mosollyal beljebb terelték őket.

— Kozmoszteremtő… — motyogta zavartan Kornéliusz, de akkor már bent is voltak a csarnokban.

Körben a lelátókat zsúfolásig megtöltötte a publikum, sőt, még a pályán is ültek jó páran, kispárnákon, műanyagszékeken. A kezdőkörön hosszú pódium állt, amelyen fehér, tógaszerű lepelbe öltözött zenészek készülődtek. Egy összevont szemöldökű, kissé púpos, szakállas férfi állt középen, és széles taglejtésekkel utasításokat osztogatott.

Kornéliusz meg se tudott mukkani a döbbenettől: az afgán lány kérlelő pillantást vetett rá, egy szék felé tuszkolta és leült mellé.

A csarnokban fokozódott az izgalom. Néhányan felpattantak a helyükről és a karjukat lengették. A legtöbbjükön sötét ruha volt, ami még jobban kiemelte a nyakukban lógó, villogó ezüstkereszteket. Kornéliusz, aki zavarban érezte magát pálmafás inge miatt, észrevétlenül megpróbálta visszavenni a kabátját.

Ekkor azonban hirtelen mindenki elcsendesedett.

A szakállas emberke a pódium közepén állt felemelt karral: a zenekar tusfélét játszott, a csarnok felhördült, aztán minden szem várakozóan tekintett a szakállas felé.

— Kozmoszteremtő Úristen! — kiáltott fel az.

A tömeg harsogva ismételte.

— Megfeszített Jézus Nagykirály!

A tömeg ezt is utána üvöltötte.

És ez így ment sokáig. A szakállas mindenfélét kiabált, csak úgy kavarogtak a Kozmoszteremtő Úristenek, Jézus Nagykirályok, Sátáneltaszító Szentlelkek, és közben a zenekar, először halkan, majd egyre erősödve, végül már tombolva monoton, félig-meddig katonazenére, másrészt valami bágyadt sanzonra emlékeztető kompozíciót játszott. A zenére a tömeg hullámzani kezdett, egyesek felálltak és hunyt szemmel rángatóztak, mások a fejüket csapkodták a tenyerükkel. A tizedik percben esett el az első ember: a közel állók odarohantak hozzá, összecsókolgatták, és Jézus, Jézus kiáltásokkal körbetáncolták. Mikor már a tetőfokára ért volna a zűrzavar, a zene hirtelen elhallgatott. Felröppent még néhány elhaló sikoly, egy-két elkésett Jézus, Jézus és Kozmoszteremtő Úristen, aztán teljes lett a csend. A szakállas, akinek a szemében most valami eszelős fény gyulladt ki, még a korábbinál is összevontabb szemöldökkel, feltartott kézzel megint fölállt a dobogó közepére.

Egy szőke nő elegáns kosztümben, akit Kornéliusz eddig még nem vett észre, középre libbent a dobogó széléről, és mikrofonnal a kezében darálni kezdte, mint a pályaudvari bemondó az állomásokat és megállóhelyeket:

— Az utolsó beavatás következik. Utolsó beavatásra, legfelsőbb fokozatra, kismesteri fokozatra, alkozmoszteremtő beavatásra várók sorakozzanak a pódium előtt.

Óriási csődület támadt. A szakállas pattogó hangon intézkedett, mire a bejáratnál látott öltönyös fiúk kedvesen, de roppant határozottan rendet teremtettek: külön terelték a kismestereket, az alkozmoszteremtőket és a többit.

Kornéliusz nem vette észre, mikor állt fel mellőle az afganica: most hirtelen ott látta valamelyik sorban. A lány visszanézett rá: szemében leírhatatlan rémület, és ez az idegenségét még szembetűnőbbé tette. Intett a fiúnak, és Kornéliusz visszazökkent a helyére.

A zenekar ismét játszani kezdett valamit, ami leginkább gyászindulóra emlékeztetett, ha egy meglehetősen halvány klarinétszólam nem idétlenkedett volna bele. (Nyilván a Sátáneltaszító Szentlelket jelképezi — gondolta a fiú.)

Az első ember felért a pódiumra, és a szakállas a mutatóujját a homlokához érintette. A negyvenes, testes nő ájultan esett össze: az öltönyös rendfenntartók, akik mögötte álltak, elkapták és oldalra húzták. Az egyik cipője valahogy lemaradt, egy rendező visszaszaladt érte és a nő mellé tette.

Sorban ájultak a jelöltek: a csarnok mindannyiszor felhördült. Az afganica a második csoportban állt, és Kornéliusz még onnan, húsz méterről is jól látta, hogy reszket a lába.

A második csoport is elindult fölfelé. Az első ember gond nélkül összeesett, a második azonban nem reagált a varázslatos mutatóujj érintésére. A szakállas dühösen összevonta a szemöldökét, és a második érintés már sikerrel járt. A kopaszodó, magas férfi kalimpálva összerogyott. Tapsvihar.
extatikusan üvöltő emberek
Utána következett az afgán lány. Mielőtt a szakállas elé lépett, még visszanézett Kornéliuszra: az arca most korántsem volt szép, az orra megnyúlt, szeme beesett: leginkább egy vágásra váró birkáéra emlékeztetett. A mutatóujj felemelkedett, majd lesújtott: az afganica összeesett. A rendfenntartók gyorsan elkapták és a többi ájult felé húzták. De ezt Kornéliusz már csak a kijárattól visszapillantva látta: átküszködte magát az extatikusan üvöltő emberek tömegén és végre kijutott a szabad levegőre. Szikrázóan tiszta volt az ég, lüktettek a csillagképek.

Izgató, vaskos láb ide, gömbölyű mellek oda, ez sok — gondolta a fiú, és elindult hazafelé.

— Na de Kálmánka, mégis, ez egy arab! — sápítozott a nagyanyja, aki valahogy kileste találkozásukat, s most az ajtóban várta. — Biztos valami betegsége van. Holnap azonnal elmégy az orvoshoz!

— Nyugi, tárgytalan a dolog — válaszolt Kornéliusz, és bezárkózott a szobájába.

Soha többet nem látta az afgán lányt.

A zacskó Negró megint ott volt az arca előtt, de Kornéliusz most elhárította. A kövér lány pihegve ült vele szemben: szürke blúzán átütött az izzadság. Az alkonyi napfény az arcukba tűzött. Néhány hellyel arrébb a félmeztelen nő horkolva aludt: nyál csordult az állára. Már elhagyták a Filatori-gátat: hét órára járhatott az idő. Langyos Duna-szag áradt el a vagonban.

— Januártól már egyáltalán nem járt a Gyülekezetbe — mondta a kövér lány, és fáradtan végigsimított a pattanásos homlokán. — A kollégiumban is csak egyszer láttam. Csomagolt: azt mondta, elköltözik. Egy darabig szótlanul néztem, ahogy pakol, ő is hallgatott. Aztán elsírta magát, átölelt, és az mondta, nagyon boldogtalan.

Nemboldog vagyok — futott át Kornéliusz agyán.

— Aztán elmondta, hogy a bátyja lábát amputálták: lépőaknára lépett. Jól mondom? Lépőakna?

— Taposó. Taposóakna — helyesbített csüggedten a fiú.
távolból orosz katonazene
A kövér lány töprengve elhallgatott. Kornéliusz sem szólt semmit. Arra gondolt, hogy Kabulban hajnalodik. A köd lassan felszáll, és a bíbor reggelben élesen rajzolódnak az égre a minaretek. Meztelen kislány fut át az úton, talicskát tol. A domb mögött birkák bégetnek, a távolból orosz katonazene hallatszik.

— Két hét múlva fogták ki Csepel alatt — mondta aztán a kövér lány. — Akkor már több mint tíz napja halott volt. Negrót?

Kornéliusz gépiesen nyúlt a zacskóba: aztán visszahúzta a kezét. Szótlanul nézett ki az ablakon. Délután volt.

kép | Otto Dix festményei