Várady Judit

UTÓREZGÉSEK

2007 október

UTÓREZGÉSEK
Amikor Dobi István 1956-ban azt mondta Bibónak, hogy „nagyon sokféle szemüvegen lehet nézni ezt a magyar ügyet”, Bibó István így válaszolt: „sokféle szemüvegen lehet nézni, de ha az ember leteszi a szemüveget, csak egyféleképpen”.

 

Tízéves voltam. Erre az időre már jól emlékszem, egy gyereknek talán elevenebbek is a megőrzött emlékek. Például az a nap is, amelyikről nem tudnám pontosan, dátumszerűen megmondani, melyik volt.

Egy dunántúli kisvárosban éltünk, inkább falu volt, annak is a szélén; olyan házban, amelyiket valakitől elvettek, és beköltöztettek három családot. Nekünk szoba-konyha jutott, Buháziéknak egy szoba – ők négyen voltak. Buházi Emilt muzsikuscigánynak mondták, és ő is mesélte, hogy a jobb időkben elegáns helyeken muzsikált, de sohasem tudtam meg, hol. A felesége és a lánya, Mila nagy zenerajongók voltak. Milát énekelni is taníttatták. Dönci, a fiuk szintén jól hegedült, sokat hallottam gyakorolni.

engedelmes ember

A gangról – így nevezték a folyosót – nyíló másik szobában Kertészné lakott két kislányával. Három műszakban dolgozott, a kicsiket vitte magával, mert éjjel is volt gyári bölcsőde. Nagy szerencséje, hogy megtartották, a férje ugyanis nem volt engedelmes ember. Börtönben ült, de nem lopott, tette hozzá, szinte magyarázatként. Erről akkor nem illett beszélni.

A mi lakásunkban volt rádió, amilyen akkor egyáltalán lehetett: néprádió. Azon a napon mindenki a mi rádiónkat hallgatta, s mindannyian igyekeztek minél közelebb hajolni, el ne mulasszanak egy hangot se. Este átjöttek Buháziék, aztán Kertészné is, aki még sohasem lépett be hozzánk, és mindjárt sírva kérdezte: akkor most kiszabadul-e az ura.

Az emlékezetem persze ki-kihagy, összekeverem vagy nem tudom sorrendbe rakni a napokat. A történelemmé lett eseményekkel könnyebb a dolgom: azon az októberi délelőttön például mindenki elindult a kisváros főterére, az egész utca. Valahonnan zászlók kerültek elő, és mindenféle szerszám. A főtéren álló szovjet emlékművet és a Sztálin-szobrot zúzták, döntögették – nagy egyetértésben; mi, házbeli gyerekek, nemigen mehettünk közel, de a zuhanásra, és aztán egy lövésre jól emlékszem. Most is hallom. A tömeg a kőhalmaz körül lassan hátrált, egy fegyveres pedig – azt mondták: ávós – nyugodtan állt a körgyűrű közepén. Tíz év körüli kisfiú, iskolatársam feküdt a földön, az anyja lassan karjába vette, és az iszonyú csöndben vonszolódva elindult vele. A fiú apja mozdulatlanul állt, valaki megfogta a kezem, hazamentünk. Láttam azt az embert, aki lőtt. Nagyon jól emlékszem rá ma is.

Nem tudtuk – a felnőttek sem –, hogy több mint tízezer szovjet katona élt a város melletti erődben. Amikor november elején újra lőttek – és csak lőttek, lőttek – apám azt mondta, a Holdat célozzák, s hogy félelmet akarnak kelteni, ez amolyan erődemonstráció. Egy este Buháziék átjöttek hozzánk, a felnőttek hajnalig beszélgettek, Kertészné azonban nem kapcsolódott be, ő egyre türelmetlenebbül várta, mikor zörgetik meg az ablakát, mikor engedik haza az urát. Sohasem engedték haza, és sohasem tudta meg, mi lett vele. Szegény asszony félőrült volt már, akkor a gyámügysek elvitték tőle a lányait, ő pedig a vonat alá ugrott. De ez már a következő év elején történt. Még ‘56 decemberében a lelőtt kisfiú anyja otthon felakasztotta magát. Az apát nem sokkal előbb letartóztatták, a nő egyedül maradt. Mondták, hogy két testvére halt meg a Don-kanyarnál, az anyját a közeli gyár bombázásakor vesztette el. A fia mellé temették, minden szertartás nélkül, mégis sok-sok éven át mindig volt friss virág a sírján.

éjjel lázas lettem

Buháziék és apám között szoros kapcsolat alakult ki, érezhető volt, hogy a rokonszenven túl valami más is összeköti őket, de jó idő eltelt, mire beavattak a titkukba. Egy este együtt vacsorázott nálunk a két család. Krumplilevest ettünk és lángost, a platnin sütöttük. És a sütőben kis, gombócforma kenyerek sültek. A Buházi-fiú pedig komoly feladatot kapott, őrült büszkén indult is teljesíteni, nálunk meg mindenki reszketett, míg haza nem ért. Apámék ugyanis megtudták, hogy a lelőtt fiú apját, és még öt-hat embert a rendőrségi pincében tartanak. Volt egy ablaknyi, látszólag befalazott darab ott, egy hely, ahol be lehetett juttatni ennivalót, sőt, a kenyérkékbe sütve különböző küldeményeket, üzeneteket. Amikor már engem is kiengedtek az utcára, el a nagymamámhoz, szembejött velem az ember, akit lőni láttam, puska volt a hátán; én rögtön bepisiltem, éjjel lázas lettem, és úgy vacogtam, hogy megszólalni se tudtam. Éppen amikor szüleim elhatározták, hogy elhagyják az országot, már Buháziékkal is mindent egyeztettek, indulás hajnalban, minden kész volt – én meg kómában, magas lázzal feküdtem. Nem volt választás: Buháziék mentek, mi maradtunk. Mila a melbourne-i opera szólóénekesnője lett, Dönci meg hegedűművészként Amerikától Ausztráliáig járta a színpadokat. Hát így hiúsítottam meg apám nagy álmát: Afrikába kívánkozott, el, messzire, különös világba – és persze fogalmam se volt akkor, hogy a kisfiút szemünk láttára lelövő embernek mekkora szerepe volt az elvágyódásában.

Apám öt testvérével árván nőtt fel egy kis faluban, legidősebb nővérük volt a család összetartója, nagy fegyelemmel segítette a kisebbeket, hogy szakmát tanuljanak, megálljanak a lábukon. Apám is nagyszerű asztalosmester lett, de jött a háború, őt is meg az öccsét is behívták – a nagybátyám a háború utolsó napján halt meg. Legidősebb nagynéném – már akkor sem volt fiatal – ellenállt egy orosz katona erőszakoskodásának, aki szétlőtte a karját. Apám is megsebesült a fronton, de egy bajtársával meg tudtak szökni. Tudták, hogy ezért azonnali kivégzés jár, ráadásul a láblövése is nehezítette a bujkálásukat. ‘44 végén elkapták őket a nyilasok, s a környéken bújtatott zsidókkal meg a bújtatókkal együtt – egész családokat szedtek össze, gyerekeket is – kivitték a Duna-partra, és a vízbe lőtték őket. Tél volt, a Duna jeges. Pár faluval arrébb jöttek már az oroszok, sietniük kellett.

Nehéz megmagyarázni, elhinni, hogy csupán csoda történt: apám és még két férfi életben maradt. A harcedzett katonák ismerték a lövések technikáját, a sortüzeket, a nyilas módszereket, de azon a terepen ismerték a Dunát is. Nem volt kétséges: pár percnél tovább nem bírják ki a hideg vízben, közelben azonban ott a sziget. Bedőltek a vízbe, aztán úsztak, sodródtak az árral – elérték a kis szigetet. És vitték magukkal azoknak az arcát, akik lőttek. Juri Ambrusét is.

A három túlélő közül az egyik valamelyest tudott oroszul, így-úgy megértette magát. Így apám Székesfehérvárra került kórházba, napokig eldöntetlen volt, le kell-e vágni a sebesült lábát, végül egy orosz orvos megmentette. Sose találkoztak később, apám a nevét se tudta meg.

nagyon sok szegény

A háború utáni népnevelés-beszervezés során hívatta apámat is a gyár párttitkára – Juri Ambrus volt. Mire apám otthagyta a gyárat, s amikor ez éppen nem volt divatos: magánvállalkozásba kezdett. A régi mozi nézőterméből alakított ki műhelyt, kevés és kezdetleges szerszámhoz jutott, inkább csak kéziszerszámokkal dolgozott. A szegényektől – és hát nagyon sok szegény volt – nem fogadott el pénzt. Felkeresték viszont olyanok is, akik nem rendeltek tőle semmit – fogolytáborokat megjárt, megrokkant, alkoholizmusba menekült emberek; elüldögéltek nála, mert itt lehetett melegedni és beszélgetni.

Gyerekként én nem tudhattam, hogy aki ‘56-ban a főtéren lelőtte az iskolatársamat és diadalmasan elhaladt a rémült emberek előtt, Juri Ambrus volt. Mindenekelőtt ezért készültek apámék elhagyni az országot – de én meghiúsítottam tervüket.

A viszonylagos konszolidálódással együtt vége lett apám önálló műhelyének. Egy nap megjelentek a rend emberei és felszólították, hogy adótartozása miatt azonnal hagyja el a helyiséget, és az értékeket adja át az államnak. Törvényes papírok is előkerültek, a megyei adóhivatal pecsétjével és Juri Ambrus aláírásával. Ez az „elvtárs”, az egykori nyilasvezér akkor a megye teljhatalmú ura volt. Apám még kalandos úton-módon kicsempésztetett egy gyalupadot és néhány szerszámot, mintha előreküldené a nemigen remélhető jövőbe, aztán infarktusa lett. Hónapokra kórházba került, de még felépült annyira, hogy újra dolgozzon. Igaz, az intarzia, a bútorrestaurálás művésze a bányászvárosban betört ajtókat, ablakokat javított. És tanított is. Szó szerint kézbe adta mesterségét, a fa művészetét. A következő infarktus azonban elvitte. Úgy búcsúzott tőlem: „kislányom, sohase vezéreljen harag, tudj megbocsátani, arra kérlek, így neveld majd a gyerekeidet is!” Igyekeztem megfelelni.

Az elmúlt év novemberében szüleim sírja mellett lépegetett két férfi: az egyik nagyon öreg, a másik magamkorú. Baktattak és betűzgették a sírkövekre vésett neveket. „Látod, fiam – hallottam az öreg hangját –, ez is azt hitte, majd nagy túlélő lesz, aztán itt fekszik már majd’ harminc éve. Nem lett túlélő.”

Odafordultam, és azonnal felismertem, de – úgy hittem, óriási önuralommal – megkérdeztem: „Bocsánat, kit tisztelhetek önökben?” „Juri Ambrus vagyok – mondta gyanútlanul az öreg –, ő meg a fiam, a polgármester.” „Én meg a nagy túlélő lánya vagyok”, feleltem. Még sok szerencsét is kívántam nekik.

Másnap a megyei lap hírei között mély megrendüléssel tudatták a polgármester halálát. Mikor kihajtott az autópályára – fekete Audijával – nem adta meg az elsőbbséget egy kamionnak, és a személyautó mindkét utasa szörnyethalt. Utoljára én találkozhattam velük a temetőben.

kép | Jean-Paul Jerome művei, wikiart.org