MI A VERS?

K. G.: Versek kétségtelenül – vannak, de következik-e ebből, hogy költészet is van?

B. B.: Nem feltétlenül. Természetesen a versek is, bizonyos értelemben, dolognemű lények, mint a székek vagy az asztalok. Van tehát bizonyos fajta dolgoknak „osztálya”, amelyre a „vers” címkét ragasztjuk, de nem szükségszerű, hogy a versek osztálya azonos legyen azzal, amit a „költészet” címszó alatt szeretnénk számon tartani. Lehet, hogy pusztán a kényelem vetet velünk egy kalap alá verset és költészetet. A verseknek ugyanis nincs egyetlen elidegeníthetetlen „természete”, lényegüket szükségszerűen és mindörökre meghatározó formája, amelyhez a „költészet” szó jelentése minden további nélkül elvezet.

K. G.: De hogy mi kerül a „versek” osztályába, mégsem lehet teljesen független a költészetről alkotott elképzeléseinktől. Attól a fogalomtól, amelyet ki-ki a költészetről megalkot magának.

függőségi viszony

B. B.: Természetesen nem; ez a függőségi viszony alkotja a „vers mint dologfajta” egyik sajátosságát: különösségét, vagy akár idegenségét. Sokszor a dologszerű különösségből vagy idegenségből kiindulva láthatunk a vers értelmezéséhez is. Ezért azt: „milyen fajta dolog a vers”, abból olvashatjuk ki leginkább, hogy verseket olvasunk. A cél tehát, hogy a vers fogalmát versek olvasása közben alkossuk meg.

K. G.: A vers fogalmát versekből olvassuk ki?

B. B.: Igen. Arról akarlak meggyőzni, hogy amikor verset olvasunk, egyben a vers fogalmát is olvassuk.

K. G.: Talán könnyebb lenne először azt tisztázni, szerinted mi nem vers.

B. B.: Felolvasok egy rövid részletet Jackson MacLow 1989-ben született művéből, amelynek Szavak és végződések Eztől [Words and Ends from Ez] a címe. Ez szerintem egyáltalán nem vers.

En nZe fülKarika ság Karok,
Sápadt ajTa neVetett ott ezeTt As
aZúr teR
szét-
nArancs Kkong jÖtt d ki r szárny-
ízület
ragA Et goZza.
forrás
víz,
ool A P

MacLow a verset Ezra Pound Cantóiból szerkesztette esetleges szabályok segítségével; ezek együttesét „diasztikus véletlenszerű kiválasztási metódus”-nak nevezte el.^[1] Nekem nem tetszik ez a vers.

K. G.: Nekem sem.

B. B.: Szerintem két ok miatt sem költészet. Először is, a szöveg nem szavak, hanem a szavakhoz csupán némileg hasonlító jelek füzére. Másodszor, én szeretem, ha egy vers szavakból áll. Ha ezek nem szavak, akkor a vers semmi másra nem jó, mint hogy bemutassa, milyen következményekkel jár a technika, jelen esetben a „diasztikus véletlenszerű kiválasztási metódus” alkalmazása.

K. G.: Nem vagy túlságosan finnyás?

B. B.: Lehet. Ha egy vers, miközben építményét követem, a költészet egyik fogalmának példájává válik, nem bánom, bármennyire szokványos vagy lapos, szíves-örömest elfogadom versnek. Egy vers természetesen mindig példázza azt a technikát, amelyik létrehozta. De a vers bonyolult gyártási technológiájának feltérképezése, népszerű szóval „dekódolása” pusztán a létrehozó eljárás helyességét igazolhatja. Ez azonban távolról sem egyezik azzal, amit egy vers olvasásán keresztül pillanthatunk meg. Hogy megértsük: „mi a vers’”?, nem elég a verseket létrehozó eljárásmódokat ismernünk. Valamit a versről is mondanunk kell.

K. G.: Úgy gondolod, hogy saját szavainkkal, akár kezdetlegesen, de le kell írnunk, vagy akár újra kell írnunk a verset?

B. B.: Igen. Felállíthatunk egy elméletet egy versépítő-technika jogosultságának elismertetéséért, de ez nem veheti el a vers helyét, nem veheti át szerepét; a vers nem puszta technikájában létezik, ha létezik egyáltalán. A veszélyt abban látom, hogy a vers-technikát igazoló kijelentéseink, függetlenül attól, valóban sikerült-e velük értelmes igazolást szereznünk a versnek, vagy sem, a technikát nem egyszerűen utasítások sorozatának tünteti fel, hanem valami különleges „dolognak” tekinti, és ez arra csábít, hogy ezt a „dolgot” ruházzuk fel jelentéssel, és ezt tekintsük válasznak a kérdésre: mi a vers?

K. G.: De a példádban szereplő „ál-szavakból” saját verset is írhatunk.

B. B.: Természetesen. Ha csupán a technikát alkalmaznánk, de nem mint szabálykészletet, hanem mint igazolást igénylő gondolatot. Mindettől függetlenül, ezek a betűfüzérek számomra nem állnak össze verssé. Ha a vers egy ember, és a rossz vers az ember fatuskóba karcolt képmása, akkor ezek a készítmények csupán egy viharvert fatuskóval jelképezhetők. Ha megkülönböztetjük a verselést a költészettől, amelyben a verselés pusztán mechanikus, és a külső formán alapul, akkor a fönti vers: versezet, és nem költemény.

K. G.: Tudom, mennyire nehéz bármilyen definíciót adni, és hogy mindketten osztjuk kedvenc filozófusunk, Ludwig Wittgenstein véleményét, miszerint lehetetlen olyan meghatározást létrehozni, amely – esetünkben – a vers minden jellegzetességét magába foglalná valamilyen általános formában. Inkább példáról példára, esetről esetre haladva kell megvizsgálnunk: ezt elfogadom versnek, ezt már nem. De ha azt mondod: a vers valamiképpen a költészetről alkotott elképzeléstől függ, nem számít ez máris definíciónak?

B. B.: A versek éppen azért függnek ettől az elképzeléstől, mert nincs lényegüket szükségszerűen és mindörökre meghatározó formájuk, „esszenciájuk”.

K. G.: És hogy állunk például a mondatokkal vagy a képzelet-alkotta történetekkel? Az úgynevezett fikcióval? Például a mesékkel?

B. B.: Azt hiszem, a mondatok és fiktív történetek természete inkább meghatározható, mint a verseké. Erre később visszatérhetünk. A versek véletlenszerű kapcsolatban állnak egymással, és olyan jelenségek, amelyeket a költészetről alkotott elképzelésünk alakít ki.

K. G.: Akkor hogyan függ egy vers a költészet fogalmától? Ha mondjuk egy magnót magnóként akarunk felismerni, kézenfekvő, hogy rendelkezzünk előbb a magnó fogalmával.

ahá, ez vers

B. B.: Ebben van igazság. A gond azonban nem az, hogy felismerjük: ahá, ez vers, hanem hogy megalkossuk azt a „mi”-t, ami éppen a vers. A vers nem csupán a költészetről alkotott elképzelésünk szemléltető eszköze vagy esetleges példája. Egy vers akkor is megragadhatja az embert, ha később kiderül, csak látszatra volt vers, mert olvasójának még csak halvány és kezdetleges elképzelései vannak a költészetről.

K. G.: Mondj egy példát!

B. B.: Inkább analógián alapuló példabeszéd lesz, egy gondolatkísérlet segítségével. Képzeld el, hogy csupán egyetlen úton közelíthetjük meg embertársaink érzéseit: úgy, hogy meghallgatjuk saját beszámolóikat. Képzeld el: nincs más mód, hogy felfedezd, mit érzek irántad, mint az, hogy elmondom neked. Ekkor érzéseimet teljesen a beszédemtől függően fognád fel, csak így lenne bejárásod érzéseimhez. Mit mondanánk például egy Fred nevű fickónak ebben a világban, ha azt állítaná, hogy ő mások érzéseiről a csillagok járásából tájékozódik?

K. G.: Körülbelül ezt: ‘Fred, te csak puszta zajokat képeztél a szájadban’.

B. B.: Pontosan. Ha a költészet csupán a költészetről alkotott elképzeléseinktől, gondolatainktól függ, pontosan úgy járunk, mint aki azt hiszi, egy másik ember érzéseinek megragadásához elegendő, ha meghallgatja, ez az ember milyen érzéseiről tud beszámolni. Egy ilyen világban hogyan tudnál különbséget tenni aközött, amit valaki tényleg érez, meg ami csupán a szavaiban létezik – amit kimond ugyan, de nem érez a valóságban?

K. G.: Sehogy.

B. B.: Így van, mert az elképzelt világban más emberek érzései számodra nem rendelkeznének semmiféle pontosan körülírható sajátsággal: nem lenne fogódzó, amivel mások valódi érzéseit meghatározhatnád.

K. G.: Persze még ebben az elképzelt világban is kiindulhatnánk abból, hogy mások érzései valószínűleg pontosan olyanok, mint a mi érzéseink, és ebből a feltételezésből vonhatnánk le következtetéseket.

B. B.: Igen, de a másik számunkra mégis örökre gyanús maradna, hiszen más forrásra nem hagyatkozhatnánk, mint amit ő maga mond. Mindig gyanakodnánk, mert az érzések mindenestül a kifejezés eszközeitől függnének. Ebben az elképzelt világban az igaz és a hamis érzések úgy viszonyulnának egymáshoz, ahogy szerintem a vers viszonyul a nem-vershez: nem tudunk különbséget tenni vers és nem-vers között, ha valaki egyszerűen beszámolót készít akár az egyikről, akár a másikról.

K. G.: De a példabeszédednél maradva, nem mondhatod, hogy azok a szavak, amelyekkel valaki saját érzéseiről beszámol, mindenestül érdektelenek.

B. B.: Persze, a másik kimondott szavai nemcsak fontosak, hanem nélkülözhetetlenek is: ha csupán egyetlen közeg, a szó áll az érzések közvetítésének rendelkezésére, szavak nélkül semmiféle érzés nem lesz, ahogy szavak nélkül nincs vers sem. De a szó a maga puszta mivoltában éppúgy nem képes felmutatni, ’önmaga által’ különbséget tenni igaz és hamis érzés között, ahogy egy szófüzér sem fogja magától és magából megmutatni, vers-e igazán, vagy sem. Ahogy valójában az érzések sem azonosak a kifejező szavakkal, a vers sem csak azoknak a költészetről alkotott elképzeléseknek és gondolatoknak az együttese, amitől a vers függ. Azaz a vers fogalmát nem egyszerűsíthetjük le azokra a gondolatokra és érzésekre, amelyeket a költészetről alkottunk, és most bennünk kavarognak, még akkor sem, ha egy-egy vers történetesen jól megfelel a kavargó gondolatokban rejlő kritériumoknak.

K. G.: De ahogy mondtad, a vers mégsem független ezektől a gondolatoktól.

B. B.: Nehéz ezt a kétarcú viszonyt helyesen és főleg jól érthetően megragadni. Vagy a verset szeretnénk feloldani a költészetről alkotott gondolatban, vagy a költészetről kavargó gondolatainkat olvasztanánk mindenestül a vers fogalmába: a szöveget, a textust a kontextusba, vagy fordítva.

a költészet fogalma: hagyományfüggő

K. G.: Sokan ezt a kérdés túlbonyolításának tartanák és megelégednének éppen az előbb általad említett kontextussal. Azt mondanák, a költészet fogalmát valójában egy adott kor kulturális értékei, a történelmi meghatározottságok, az emberek ezzel járó általános pszichológiai viszonyulásai, és más kontextuális tényezők alakítják ki. Egyszóval a költészet fogalma: hagyományfüggő.

B. B.: Senki sem tagadja, hogy a költészet fogalmát, ahogy a fogalmakat általában, valamiféle hagyomány, divatos – és meglehetősen üres – szóval élve „egy kultúra” alakította ki. Ez azonban nem jelentheti, hogy a költészet vizsgálatát a kultúra vizsgálatára szűkítjük. Ekkor a „költészet” szó sem jelent többet, mint „vágyak és kulturális törekvések változékony készletét”. Ez a megközelítés egyébként gyakran kötődik a politikai elismerés vágyához és az irodalmi értelmezésekkel, „elemzésekkel” szembeni általános elégedetlenséghez, de a költészetet mégis az előállításához szükséges feltételekre és indítékokra redukálja.

K. G.: Mik ezek a „feltételek és indítékok”?

B. B.: A pszichológiai elméletek és az ideológiai vagy kulturális tényezők, okok ötvözetei.

K. G.: Például a 80-as években induló, főként a Shakespeare-tanulmányairól híres Stephen Greenblatt nevével fémjelzett úgynevezett „újhistorizmus” ragaszkodik az irodalmi szöveg, így a vers értelmezéséhez.

B. B.: Ez igaz, de az így értelmezett szövegek úgy jelennek meg, mint amelyek közvetlenül és minden további nélkül kötődnek egy-egy kulturális kontextushoz, mintegy abból a kontextusból egyenesen „levezethetőek”, vagy mintha a versből közvetlenül következtethetnénk az adott kultúrára. A vers azonban csak a kultúra egyik mondanivalója. A „kultúra” az újhistorizmusban végső soron könnyen megragadható, leírható, sőt jól meghatározhatónak tűnik, holott lehet, sokkal inkább olyan „zavarosan” működik, mint az emberi agy, politikai tudatalattival, és más, nehezen meghatározható, nyüzsgő gondolatokkal, érzésekkel, és így tovább.

K. G.: Mit értesz pontosan redukcionalizmuson?

B. B.: A vers és kontextusa közötti kapcsolat középpontba állítása szerintem azért reduktív, mert itt a kultúra úgy jelenik meg, mint a verset lehetővé tevő feltételek összessége, és a vers így semmivel nem több, mint maguk a feltételek, holott a „feltételek” sem világosak. Hogy egy hasonlattal éljek: ha vezetni akarom az autóm, szükséges feltétel, hogy az autót beindítsam, de ettől még nem vezetek.

K. G.: Ha minden „korhoz kötött”, az újhistorizmusban lesz egy jó adag relativizmus is.

B. B.: Bizony, lesz. Az állítás, hogy minden kulturálisan meghatározott és történelmileg kötött, szükségszerűen jelentkező része az ideológiai relativizmus általános védelmének. A historicista álláspont, mint a relativizmus minden erőteljes formája, itt szintén zavaros. Ha elfogadjuk, hogy minden nézőpont történelmileg, azaz kulturálisan és esetlegesen meghatározott, akkor milyen lehetősége marad az egyénnek, az egyes embernek? Akkor van-e más lehetőségem, mint hogy azt tegyem, amit – történetesen – éppen teszek? Ha semmi más nem szükségszerű, mint hogy én véletlenszerűen megjelenő, a történelmi kontextustól függő, esetleges létező vagyok, hogyan érezhetek felelősséget önmagamért és másokért, azaz éppen önnön esetlegességünkért? Vagyis: ha az esetlegesség szükségszerű, van-e választásom?

K. G.: De talán még akkor is megadatik nekem, hogy értelmezzem ezt az esetlegességet, hogy valamiféle ítéletet alkossak róla.

előítéleteim

B. B.: Ez igaz, de minden ítéletem valamihez képest fog megszületni. Ha a magam esetlegességbe vetettségét kell megítélnem, vagy az előítéleteimhez, vagy a „jó” valamilyen fogalmához, elméletéhez képest ítélem meg a helyzetem, de még ha ehhez ki is vallatom a történelmi összefüggéseket, amelyek között élek, értelmezésem nem merül ki a „körülöttem és életemre ható történelmi erők” egyszerű felsorolásában. Mindenképpen szerepet játszana benne például a „jó” valamilyen fogalma.

K. G.: De a „jó” fogalmát is felfoghatom történeti produktumként, sőt az ítéletemre is tekinthetek úgy, mint ami szerves része magának a történelemnek.

B. B.: Igen, így érvelne Hegel vagy Marx. Náluk a történelem hatalmas folyam, amiben az egyén bármilyen tettét a történelem már eleve és a „történelem” definíciójának értelmében bekebelezte. De hogy mit hogyan fogok fel, hogy – mint mondtad – miképpen tekintek egy-egy tettemre, már általam hozott döntés eredménye: én fogom fel, vagy tekintek rá így vagy úgy. Úgy tűnik tehát, az általam hozott döntés logikailag „előbb” történik, mint hogy a történelem lecsaphatna, rá és magába olvasztaná. Ebből a szempontból mindegy, mit tekintek éppen „jó”-nak; a döntésem az éppen adott „jó” fogalmához képest, azaz kritériumok alapján fog megszületni, de ha felelősséget érzek és vállalok érte, akkor egyéni cselekvés; a történelem nem „súgta meg” előre, mit tegyek, vagy ha igen, a következményeket is rá háríthatom. Vagyis maga a döntés az én szememben igenis „történelmietlen”, ahistorikus tett. Számomra a felelősségteljes döntés, az ítélet emberi képessége árulkodik arról, hogy nem pusztán a történelem határoz meg minket. Igenis van rálátásunk a történelemre, a kontextusba ágyazottságunkra is.

K. G.: Vagyis azt mondod: nem a folyam felszíne alatt sodródunk, hanem a folyam felszínén hajózunk.

B. B.: Körülbelül. Persze a mélyből feltörő örvények, vagy magasból lecsapó viharok miatt néha nagyon is hánykolódik a hajó. De visszatérve a kontextusra: a fenti értelemben vett ítélethozatalnak, döntésnek, értelmezésnek meghatározó szerepet kellene kapnia a kultúra elméletíróinak munkáiban is. Írásaikban mégsem történelmi, esztétikai vagy filozófiai álláspontok csapnak össze, hanem ideológiával vegyített moralizálás és ideológiai tervmunkák megvalósítása zajlik. Az egyetemi, tudományos életben az elismertségért, a tekintélyért folytatott harc, melyet annak idején Samuel Johnson járványszerűen terjedő, szeszélyes vagdalkozásnak nevezett, ma a kényelmes értelmiségi pozíciókért folytatott küzdelemmel párosul, és legfőbb célja azok lelkifurdalását eloszlatni, akik ebben a klubban még felelősséget éreznek a gondolkodás és a tanítás iránt.

K. G.: Nem vagdalkozol magad is? Nem látod túl sötéten a helyzetet?

B. B.: Közvetlen válasz helyett inkább megpróbálok egy általánosítást megfogalmazni a történelemmel kapcsolatban, méghozzá azt a nyelvet használva, amit az újhistoristák. A költészet és az olvasás gyakorlatában vannak bizonyos, folytonosan visszatérő elemek, s ezeknek megvan a maguk kulturális helye és a történelmi helyzetekhez, körülményekhez fűződő viszonya, mint ahogy hatnak az emberekre és az eseményekre is. Ezek az elemek fontosak, megértésüket befolyásolják az éppen adott történelmi és kulturális tényezők. Abban egyetértek az újhistoristákkal, hogy a költészet gyakorlatát ezek a lehetőségek határozzák meg. De ebből még nem következik, hogy a versekről tett megállapításaink automatikusan és szükségszerűen ezekről a kulturális és történelmi feltételekről szólnak. Beszélhetünk külön a versekről és külön a kulturális feltételekről. Csak akkor hisszük, hogy a kultúráról vagy a történelemről beszélünk, ha a verseket úgynevezett feltételeikre redukáljuk, mintegy beléjük olvasztjuk.

K. G.: Mi mást jelentene a redukció?

a redukció értelmetlen

B. B.: Természetesen ez a redukció célja, de az ilyesmi egyszerre félrevezető és értelmetlen. Félrevezető, mert igenis képesek vagyunk olyan megállapításokat tenni versekről és a költészetről, amelyeknek semmi közük a „kulturális háttérhez”, egyszerűen nem a kultúráról szólnak, még ha elfogadjuk is, hogy megállapításainkat kulturális helyzetünk formálja. De a redukció értelmetlen is, mert amikor a feltételek munkába lépnek, hogy „feltételeket képezzenek”, nem lesznek azonosak azzal, aminek a feltételeit képezik.

K. G.: Vagyis nem szabad összetévesztenünk a dolgot és az azt körülvevő feltételeket; egy dolog nem merül ki saját feltételeiben. Ha igen, a feltétel már nem feltétel, hanem maga a dolog.

B. B.: Pontosan.

K. G.: Ez a történeti-kulturális kitérő érdekes volt, de vissza kellene térnünk az eredeti kérdéshez: mi a vers? Próbáljuk meg most az anyaga felől vizsgálni. Nem elég azt mondanunk: a vers szavakból, bizonyos számú szóból áll, egy adott sorrendben?

B. B.: Szemmel ennyi látható a versből, ez azonban félrevezető, mert a szavak csak kifejezések és mondatok részeiként válnak értelmezhetővé, jelentéstelivé, még ha bizonyos versekben csak erősen töredékes formában jelennek is meg.

K. G.: Ebben egyetértünk: egy szó jelekként vagy hangokként nyilvánul meg.

B. B.: De a szó több ezeknél. Az előírásoknak megfelelően alakított jelkészletből álló szavak kifejezésekké és mondatokká állnak össze, ezek segítségével fejezhetjük ki magunkat, és érthetünk meg különféle jelenségeket. Amit megértünk és kimondunk, lehet gondolat vagy szándék, lehetőség vagy tényállás.

K. G.: Az udvaron álló fa például tényállás?

B. B.: Én inkább azt mondanám: egy gondolat, egy idea, amely a logikánk, a világra vetülő, alapvető kognitív viszonyulásunk egy darabja. Az ideát a tényállásról szóló kijelentés, illetve a kijelentés által meghatározott tartalom megragadásának, megértésének képessége határozza meg. De térjünk vissza a nyelv anyagiságához. A nyelv úgynevezett materialitása, fizikai formája helytelen elnevezés, ha úgy értjük, ez az, ami a nyelvet „megalapozza”, végső formáját alapvetően meghatározza.

K. G.: Vagyis a nyelvnek nincs „alapja”?

B. B.: Nincs „utolsó”, oszthatatlan, lecsupaszított alapja, és az is esetleges, hogy a nyelv épp anyagszerűen, hangokban, tehát valamilyen fizikai formában nyilvánul meg.

K. G.: Persze valamilyen „anyag” nélkül soha nem jutnánk el semmiféle megértéshez sem.

B. B.: A nyelv fizikalitása szükségszerű, de nem elégséges feltétel. A fejemben nyüzsgő gondolatok is megnyilvánulnak számomra a különféle szabályok szerint, és ha nem is közvetlenül, de függnek a személyek közötti, materiálisan megalapozott beszédtől, azután attól, hogy pl. látom a másikat, hogy tudatában vagyok az emberi érintkezés alapvető szabályainak és így tovább. De a gondolatban és a nyelvben ennél mindig többre történik utalás – és az utalás nem atomokból vagy fizikai formákból áll. A nyelv nem létezhet olyan nézőpontok nélkül, amelyeket a „jelentés” és „gondolat” szavakkal próbálunk megközelíteni. Ha történetesen valamilyen más érzékszerv-készlettel rendelkeznénk, a nyelv más formát is ölthetne, mint az általunk ismert nyelvek, például lehet, hogy azt a nyelvet nem „beszélnénk”.

K. G.: Én azonban még ezen az emberi nyelven kérdezem: szerinted a nyelv mely tényezői a legfontosabbak a költészet szempontjából?

B. B.: A nyelv fogalmi normákat, szándékosan megalkotott szerkezeteket, jelentéseket tartalmaz és így tovább. Ezek a fogalmi formák maguk is a ténylegesen megvalósuló és tudatosan létrehozott alakok és kapcsolatok normatívan korlátozott mintái. Eljátszadozhatunk a fogalmi szempontok és a megjelenés módjainak véletlenszerűen elénk ötlő megvalósulásaival, azaz játszhatunk a hangokkal, a kiejtési formákkal vagy a helyesírással, és ezeket manipulálhatjuk is. Ugyanakkor a fogalmi játék eszköztárába tartozna a kétértelműség, a szavak állandó cserélgetése, a párhuzamok, a szójátékok stb.

K. G.: De ha a fogalmi oldallal játszunk, a hangzó oldal sem maradhat érintetlen.

B. B.: Persze, hogy nem, és ez megfordítva is igaz. Ha azonban a két listát egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy ha a hangzó oldalt változtatgatjuk, a játék véletlenszerűbb, és így bizonytalanabb kimenetelű lesz; mivel nem tudjuk pontosan „mire megy ki a játék”, eleve kevésbé jelentés- és jelentőségteljes formákat hozunk létre, hiszen a játék határait mégis a nyelv fogalmi szempontjai szabják meg.

K. G.: De játékunk a hangzó vagy ortografikus formákkal épp a fogalmi határokat hagyja figyelmen kívül. Ettől játék, nem?

B. B.: A játék szempontjából ez igaz, de végül mégis az értelmezés, a fogalmi oldal szabja meg a határt; természetesen menet közben folyamatosan tágíthatjuk a fogalmi határokat újabb és újabb szabályok, normák bevezetésével. Előfordulhat, hogy egy verssor utolsó előtti szava az utolsó szóhoz képest kevésbé hangsúlyos, vagy hogy – különösen gyakorlott költőnél – a rímek többnyire a szavak közti kapcsolatot, és nem a különbséget hangsúlyozzák, azonban ez a gyakorlat segítségével akár meg is fordítható.

K. G.: Szerinted ezek a játékok jellemzik a költészetet?

B. B.: Nyelvi szempontból igen. Akár egyfajta tipológiát is készíthetnénk, amely a formára összpontosító játékoktól a fogalomra vagy jelentésre összpontosító játékokig terjed.

K. G.: Én is úgy gondolom, hogy a nyelvi jelek a jelentés lehetősége nélkül nem állnak össze nyelvvé. Számomra ez azt is jelenti, hogy annak végső döntőbírája, valami jelent-e valamit, mit jelent és mi a jelentősége, nem maga a nyelv lesz, de még csak nem is én, a beszélő, hanem a másik. Az én jelentésem, de a nyelvi jelentés is, a másikban van.

a nyelv, mint a bor

B. B.: Most koncentráljunk a „külső”, fizikai formára és a jelentésre. A versek tehát nyelvi jelenségek: a nyelvet meghatározó külső forma és fogalmi jelentés közti kapcsolaton alapulnak, miközben formálják is azt. Ha a vers olyan, mint a portói, és a nyelv, mint a bor, mennyire hasonlítanak vagy térnek el a többi alkoholfajtától, hát még a tejtől, víztől vagy a hajszesztől?

K. G.: A hasonlat magáért beszél, a portói említése pedig más fizikai folyamatokat is megindít, mint a nyelv hangzó oldala. De talán hasznos lenne a verset egyéb műfajokkal, vagy – hogy ne műfaji vitába keveredjünk – más, hagyományosan elismert irodalmi formákkal is összevetni. Például azzal, amit az angol fiction-nek nevez, és a magyarban jelenthet fikciót, „kitalált történetet”, és „prózát” vagy „regényt” is.

B. B.: Induljunk ki a fiction közkézen forgó meghatározásából: olyan történet, vagy akár egyetlen mondat, vagy bármi, amelyből egyértelműen és közvetlenül sohasem következtethetünk a szerzőre vagy a világra pusztán annak segítségével, amit a történet, mondat stb. tartalmaz.

K. G.: Ezt hogy érted?

B. B.: A fikció, pl. egy elbeszélés természetesen kifejezheti a szerző véleményét, gondolatait, hiedelmeit, de ezekre nézve sem vonhatunk le olyan biztos következtetéseket, mintha például most azt mondom neked: Hiszek a nádi lidércben. Lehet, hogy hazudok, lehet, hogy igazat mondok, de ezt a mondatot te egyértelmű állásfoglalásként fogod fel, és mondatom hozzáadódik ahhoz az elképzeléshez, amit hiedelemvilágomról alakítasz ki.

K. G.: Jó, de most én egy „történelmi”, „tényszerű”, vagy annak látszó kijelentést teszek, pl. Caius Gracchus fia öngyilkosságot követett el, amikor megtudta, hogy apját megölték. Tegyük fel, hogy ez az állítás hamis. Akkor már fikció?

B. B.: Nem. Ebben az értelemben a fiction sohasem „igaz” vagy „hamis”. Persze a fenti mondatoddal megtehetjük, ahogy a fiction esetében is, hogy nyomozunk, adatokat tárunk fel, levéltárban utánanézünk a tényeknek, vagy akár eddigi történelmi-kulturális ismereteink fényében vizsgáljuk: egy mondat vagy egy fiktív történet mennyire áll összhangban eddigi ismereteinkkel, és ezáltal mennyi tényszerű igazság lappanghat a mondatodban, vagy egy író fiktív elbeszélésében. De ekkor a fikciót felhasználjuk valamilyen célra: pl. történelmi, szociológiai és egyéb ismereteink bővítésére, és nem fikcióként olvassuk. Ezzel szemben mikor valamit „elképzelt történetként” hallgatunk, meg kell értenünk, hogy bizonyos következtések, amelyekből a szerző vagy a világ „valódi” állapotára, pl. a szerző tényleges meggyőződésére, vagy tényszerűen megesett történésekre következtethetnénk, éppen hogy megengedhetetlenek, vagy egyenesen értelmetlenek.

K. G.: Az a jelenség – lelkiállapot, beállítódás, nevezzük, aminek akarjuk –, hogy a szerzőre és a világra vonatkozó, a hétköznapi életben egyébként természetes következtetéseinket – Coleridge-dzsel szólva – „tudatosan felfüggesztjük”, szerinted szükséges feltétele, hogy valamit fiktív történetként olvassunk?

B. B.: Nemcsak szükséges, hanem elégséges feltétele is: ez teszi a fikciót fikcióvá.

K. G.: De a hazug, „hamis kijelentést tevő” számára a hazugság is fiktív. Nem gondolja, hogy valóságot állít a világról; úgy hazudik, hogy valaki igaznak higgye az állítását.

a hazug ember

B. B.: Igen, a befogadó – ahogy te mondtad: „a másik” – a hazugságot először állításként értelmezi, de amikor megtudja, hogy hazugság, egyszerűen hamis állításnak tekinti. A hazug ember hamis állítást tesz a világról, de mivel hazudik, ezt titkolja. Ha álnokul is, állítását kétségkívül fikcióként kezeli, az állítás csupán az ő számára fikció, egyben viszont titok, amit éppen hogy nem oszt meg senkivel. A fikció tehát különbözik a hazugságtól.

K. G.: Állandóan „igazságról” és „hamisságról” beszélünk, s ezek a kétértékű logika hagyományos kulcskategóriái. Azt akarod mondani, hogy a fikció végeredményben logikai jelenség?

B. B.: Logikai, de itt a logika nem a logika tudományát vagy rendszerét jelenti, hanem azt a módot, ahogy a nyelven és a gondolkodáson át az ember a világra vetül, azaz: viszonyt a világhoz. A fiction is logikai jelenség, olyan nyelvi lehetőség, ami kapcsolódik az emberi képességhez, hogy a világról igaz vagy hamis módon, de szólni tudunk, mindaddig, amíg megvan a lehetősége, hogy ezeket a módokat újra és újra értékeljük. Ha idézni tudjuk önmagunkat és idézni tudunk másokat, ha a nyelv „hangoztatásával” és a környező világ segítségével logikusan össze tudjuk szerkeszteni a szavakat és jelentésüket, akkor képesek vagyunk fiktív történeteket mesélni. És hogy mi a fikció – még ha nem ismerjük is fel minden esetben –, azt a nyelv logikai lehetőségei határozzák meg.

K. G.: Akkor „hol” van a fikció?

B. B.: Bizonyos tekintetben sehol, mert az én értelmezésemben a fikció minden közvetlenül adott személyiségről leválik. Tulajdonképpen „senki nem mondja el”, hanem olyanfajta viszonyban vagyunk vele, mint amikor egy idézetet hallgatunk. Amikor azt hallom, valaki idéz valakit, tudom, hogy „nem a maga véleményét, gondolatait stb.” mondja, hanem a másikét, bár az ő szájában formálódnak a mondatok.

K. G.: De a fikció szerzője kinek a véleményét mondja?

B. B.: Nem a személy a fontos, hanem hogy tudom, a nyelvhez és a világhoz való viszony a közvetlen beszélőből áthelyeződött egy másik nézőpontba, sőt, sokszor más nézőpontok egész serege jelenik meg. Nem az a lényeges, ki beszél, hanem hogy aki beszél, annak ez a nézőpont nem feltétlenül a „sajátja” abban az értelemben, hogy a „saját, egyéni véleményét, világról alkotott felfogását” mondja el. A mondanivaló elválik a jelentéstől. Gondolj arra: nyugodtan elmondhatok egy történetet úgy, hogy fogalmam sincs, mit jelent. A világhoz fűződő logikai viszony megváltoztatása, a nézőpont áthelyezése történik, amikor gyerekek félelmetes filmet látnak, és azzal nyugtatjuk meg őket, hogy mindez nem igaz – ez „csak” egy történet. Ezzel megváltoztatjuk a történet, a jelenet és a világuk közti kapcsolatból levonható tanulságokat.

K. G.: Nem elég azt mondani, hogy „mindez nem most történik”?

B. B.: Az kevésbé megnyugtató. Ha azt állítjuk: a történet fikció, ezzel azt is mondjuk, hogy logikailag nem feltételezzük, mindez valaha is megtörtént. Talán megtörtént, de ez a történet „kitalálás”, és nem a múltbéli események sikertelen vagy igaz elbeszélése.

K. G.: Az előbb azt mondtad, a mondanivaló elválik a jelentéstől. Ebből ad absurdum az is következhetne, hogy amikor pl. egy elbeszélő megír egy történetet, nem tudja, mit jelent.

B. B.: Bizonyos értelemben tudja, hiszen egyben olvasója és értelmezője is saját fiktív történetének. De az elbeszélés mondatai mégsem az ő „személyes, magánemberi” felfogását fejezik ki: ha a fikciót nem a befogadó, hanem a létrehozó felől vizsgáljuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a fikció az író személyét is „elvarázsolja”. Maga válik fikcióvá, és kezd úgy beszélni, mintha már nem „ő” szólna, hanem – mondjuk – a delphoi orákulum, aki sohasem a saját véleményét mondja.

K. G.: De az elbeszélőnek mégiscsak van valami szándéka vagy célja az elbeszéléssel, nem?

B. B.: Valami biztosan, de egyáltalán nem vehetjük kézpénznek, hogy amit az író, akár írás közben valakinek saját céljairól mond, azonos volna a megformálódó fikció céljaival. Persze bármilyen történetet – igazat, hamisat, fiktívet – elmesélhetek ugyanazzal a céllal, mondjuk, hogy az előző példánál maradjunk, megrémítselek, de ez elbeszélésem szándéka, és nem a jelentése. A vágy, hogy megrémítselek, nem hoz létre kvázi-idézeti keretet, hanem aszerint szabályozza a fikciót, hogy én magam mit értek rajta, és te hogyan fogadod be.

K. G.: Még nem rémültem meg, de mi a különbség fikció és vers között?

sokféle nyelvi eszközzel

B. B.: A vers is lehet fiktív, különösen, ha elbeszélést, narratívát tartalmaz – gondoljunk például az amerikai irodalom egyik leghíresebb és talán legnagyobb gonddal megírt költeményére, Edgar Allan Poe A hollójára, ami elbeszélésként is felfogható. A vers hasonlíthat a fikcióra, amennyiben bármilyen kommunikációs aktust vagy szövegösszefüggést meghaladóan általánosítható. Ezt az általánosítást a költő sokféle nyelvi eszközzel elérheti, ide tartozik a kétértelműség, a határozatlan névmások használata, a homályos célzások, az elhallgatás, vagy a túlzó, figyelemfelkeltő részletesség. Mindezek a módszerek látszólagos, de logikus távolságot teremthetnek a vers és az általunk valóságosnak hitt tény, gondolat, illetve határozott és értelmes állítás között.

K. G.: Gyakran maga a versbeszéd annyira nem hétköznapi, a mindennapi nyelvi teljesítményekhez képest annyira mesterséges, vagy akár „természetellenes” – A holló a sok tiszta rímmel, a csengő-bongó sorokkal, az archaizálással például élen jár ebben –, hogy, ha triviális értelemben is, de rögtön tudom, „itt nem maga Poe szólal meg”, hiszen így „senki sem beszél”. Tehát abban egyetértünk, hogy a vers a fikció logikai formáját is utánozhatja. De akkor van egyáltalán különbség fikció és vers között?

B. B.: A fikció fogalma és különböző fiktív szövegek, mondjuk már megírt elbeszélések között nem olyan kapcsolat van, mint a költészet fogalma és a versek között. Nem kell a fiktív szövegekről alkotott elméletekre támaszkodnom, hogy a fikciót fikcióként ismerjem fel. Csak azt kell tudnom, mi a fikció. Ilyen értelemben a fikció sokkal inkább „dolog”, amit a tulajdonságai alapján azonosíthatok, de a tulajdonságok abból a logikai viszonyból következnek, amit az előbb már próbáltam meghatározni.

K. G.: Szerinted tehát a fikció egyik logikai viszonyunk a valósághoz, ami valószínűleg ugyanúgy anyanyelvünk elsajátítása közben alakul ki, mint az igaz, illetve hamis tényékhez vagy gondolatokhoz fűződő viszonyunk. „Ez igaz”, „ez hamis”, „ez fikció”: ezek ugyanazon a logikai szinten helyezkednek el bennünk. Vagyis ha valaki „süket” a fikcióra, akkor azt sem tudhatja, mi az, hogy „igaz” vagy „hamis”. E nélkül azonban arra sem lennénk képesek, hogy egyáltalán kommunikáljunk, hogy megállapításokat tegyünk a világról, vagy, mint sajnos oly sokszor, manipuláljuk az igazságot, és így tovább.

B. B.: Igen, vagy tudjuk, hogy most fiktív beszédmóddal van dolgunk, vagy nem. A vers esetében azonban gyakran azon kapjuk magunkat, hogy „szükségszerű” tulajdonságaira hivatkozunk, vagy ilyenek mellett érvelünk, még azelőtt, hogy oksági vagy egyéb logikai eszközökkel a vers valamiféle definícióját megadtuk volna. A vers olyan dolog, ami – ha egyszerű vagy kezdetleges formában is – valamiféle „elméletet” követel tőlünk, azaz a vers különböző tulajdonságai csak akkor fogják megmutatni, mi a vers, ha ezeket a tulajdonságokat elméletté rendeztük.

K. G.: Vagyis a fikció „mi”-jéhez deduktív, a vers „mi”-jéhez induktív eszközökkel közelítünk? Vagy, hogy Kant híres különbségtételével éljünk, a fikció valami tapasztalat előtti, a priori, a vers tapasztalatból megalkotott, tapasztalat utáni, a posteriori.

B. B.: Ha a filozófiai fogalmakat itt metaforikusan használod, akkor ez jól illusztrálja a különbséget. És persze elméletként sem feltétlenül bonyolult, akár már létező „irodalomelméletre”, vagy egy bizonyos irodalomkritikai „iskolára” gondolok. Inkább arra, hogy amikor feltesszük magunknak a kérdést: „mi a vers?”, óhatatlanul tulajdonságokat kezdünk gyűjtögetni és sorolgatni, megnézzük, ezek kiegészítik-e, vagy éppen kizárják-e egymást, egyeseket elvetünk, másokat megtartunk, és így tovább. A fikció fogalmára mint valami „természetes” dologra rátalálunk, és megállapítjuk, hogy mindig is velünk – „bennünk” – volt, már réges-rég tudtuk, mi az. A vers fogalmát viszont megalkotjuk. Azt is mondhatnám, hogy vagy egyáltalán nem izgat minket, mi a vers, vagy szüntelenül ezen kell töprengenünk.

K. G.: De mik azok a bizonyos összegyűjthető vagy gyűjtendő tulajdonságok?

B. B.: Megkísérelhetjük, hogy a verset egyszerűen a formai elemek segítségével határozzuk meg, mint a rím vagy a versmérték, bár a versmérték kérdése az adott nyelvtől függ. De ez a megközelítés annyira „célratörő”, „hasznos” és kézenfekvő, hogy így sok minden kimarad, amit költészetnek nevezünk.

K. G.: Akkor térjünk vissza a költészet fogalmához, azokhoz az elképzelésekhez, amelyeket, mint mondtad, tulajdonságokként gyűjthetünk össze a versről.

kulturális-történelmi kontextusban

B. B.: Igen, azt mondtuk, a versek erősen függnek a költészet fogalmától, és nem alkotnak egy bizonyos „dolgot”. Nincs minden versre kiterjeszthető költészetdefiníció, ugyanakkor a versek nem oldhatóak fel a kulturális-történelmi kontextusban. A versek valamik, de nem világos, mik.

K. G.: Azzal, hogy a vers „mi”-neműségét állandóan utaztatod egy „tiszta”, már-már platonikus költészet-fogalom és a kulturális meghatározottság között, miközben tagadod, hogy akár egyik, akár másik választ adna a kérdésre, úgy viselkedsz, mint aki egyszerre akarja, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.

B. B.: Ebben van valami. De az analógia nem rossz. Káposztaevéskor nem fogyasztjuk el a káposztával a káposzta fogalmát is. Megesszük a leveleket, a torzsát, de a fogalmat nem. Viszont amikor verset fogyasztunk, a verssel a vers fogalmát is megesszük: nemcsak arról van szó, hogy az adott vers meghatározott, bensőséges módon függ a vers fogalmától, hanem hogy a versek különös, fogalmi dolgok. Azaz a versek mindig a versek fogalmai is. Így a költészet fogalma minden egyes versben „benne rejlik”, illetve kifejeződik. Ha ezt tagadjuk, átalakítjuk a költészet fogalmát valami mássá – ahogy láttuk: a kultúra, a nyelv, vagy akár a vágy, az értelem vagy egyéb fogalmává.

K. G.: Ez érdekes, de így nagyon elvont.

B. B.: Megpróbálom világosabbá tenni. Úgy gondolom, a költészet fogalma és egy bármilyen, egyedi vers között analogikus, méghozzá az arányosság híres analógiájához hasonló viszony van, amit például Aquinói Szent Tamás fogalmaz meg szabatosan. Párhuzam vonható például a látásunk, azaz a fizikai tárgyak érzékelése és elménk felfogóképessége, Hamlettel szólva „lelkünk szeme”^[2] („the mind’s eye”) között, mert a szem úgy viszonyul, úgy aránylik az emberi testhez, ahogy az elme – szellem, lélek, értelem – látóképessége magához az elméhez.

K. G.: Például a magyarban az elménkkel „belátunk” valamit.

B. B.: Ez remek példa arra, hogyan metaforizálódik egy kifejezés épp az analógián keresztül. De fontos, hogy az analógia sohasem közvetlen viszony, hanem vagy minőségi, és akkor hasonlósági kapcsolatokon át működik, vagy mennyiségi arányokon keresztül. Utóbbira a számok világából hozhatunk példát: 10 és 8 arányosan analóg 5-el és 4-el, mert 10 duplája az 5-nek, 8 pedig a 4-nek. A 10 tehát úgy aránylik a 8-hoz, mint 5 a 4-hez.

K. G.: A vers és a költészet között tehát olyan kapcsolat van, mint amilyen az arányos analógia mélyén tapasztalható?

B. B. Igen. A fentiek alapján kézenfekvőnek tűnik, hogy a verset fogalomként, a költészetet pedig e fogalom fogalmaként kezeljük. Vagyis ha a vers – analogikusan – a fogalom szerepét játszaná, a költészet lenne a fogalom fogalma.

K. G.: A fogalom fogalma? Ez neked kézenfekvő? Nem inkább butaság?

B. B.: Nem teljesen, mert az analógia logikusnak mutatkozik, hiszen azt feltételezi, amit mondani szeretnék, nevezetesen hogy a vers fogalmában valahogy mindig „benne van” a költészet fogalma, és akkor mi más lenne a költészet, mint egy fogalom fogalma? De, sajnos, az analógia mégis félrevezető, mert a „fogalom fogalma” kifejezésben a két „fogalom” szó nem azonos jelentésben szerepel. A „fogalom fogalma” a filozófiában és a kognitív tudományok területén is zavaros értelmekben bukkan fel; sokszor nem több, mint hogy bevalljuk: fogalmunk sincs, mi a fogalom, de valaminek lennie kell, hiszen fogalmaink vannak, és ezek mások, mint egy kecske vagy egy fej káposzta. De ha pontosabb értelmet is tulajdonítunk a két „fogalom” szónak, a birtokos szerkezet akkor sem több, mint egy úgynevezett első- és másodrendű fogalom viszonyának kifejezése, ahogy például a „bútor” másodrendű (gyűjtő) fogalom a „szék” „asztal” stb. elsőrendű (egyszerű) fogalmaihoz képest. Tehát ha itt továbbvisszük az analógiát, azt kellene mondanunk, hogy a „költészet” mint a „versek” gyűjtőneve másodrendű fogalom, de ha az, akkor nem várhatjuk, hogy ilyen minőségében bármi mást tartalmazzon, mint tulajdonságok együttesét, jelen esetben a vers tulajdonságainak egész sorát. A tulajdonságok azonban csak segítenek bennünket, hogy egy verset versként ismerjünk fel, de semmit nem mondanak arról, mit jelent verseket költészetként olvasni vagy létrehozni, és ez pontosan hogyan történik. A tulajdonságok arra alkalmasak, hogy például meghatározzuk a költészet különböző fajtáit, mondjuk „műfajait”, hogy tipizáljunk és tipologizáljunk, ezzel azonban a verseket ismét csak a költészet fogalmának puszta példáivá vagy illusztrációivá változtattuk. A költészet mint a fogalom fogalma így csupán lehetőség marad, amelyet a versek aktualitásában ismerhetünk fel.

K. G.: De nem elégedhetnénk meg a költészet néhány, a hagyományból is jól ismert tulajdonságával a költészet meghatározásához? Olyanokra gondolok, mint „különös figyelem”, koncentráció valamire és ennek kifejezése, jellegzetes nyelvi hangzás, jelentések rezonanciája vagy a jelentés és allúzió extravaganciája?

B. B.: Ezek valóságos, többé-kevésbé azonosítható jelenségek, ám épp hagyományos értelemben nem tulajdonságok, legalábbis nem úgy, mint „magas”, „alacsony”, „kényelmes” stb. Ráadásul mindig más és meglehetősen homályos jelenségekhez kötődnek: kifejezések és mondatok gyakran hétköznapi jelentéseihez, tettek és állítások jelentőségéhez, az érzések és érzelmek erejéhez.

érzékelést borító díszcsomagolás

K. G.: Ha ilyen homályos jelenségeken át ismerünk a költészetre, nem kellene-e azt mondanunk, hogy a költészet egyszerűen egy nagy összevisszaság, a nyelv hatásait és tulajdonságait, érzelmeket és érzékelést borító díszcsomagolás?

B. B.: Lehet, hogy nem ennyire lesújtó a helyzet. Abban már megegyeztünk, hogy a vers nem csupán papíron lévő vagy levegőben rezgő szavak összessége, mert a fizikai jeleket értelmek és jelentések horgonyozzák le, és teszik nyelvi képződménnyé; megkülönböztettünk versezetet és verset is; tisztáztuk, hogy a vers még mondanivalójával és a jelentésével sem egyenlő, mert a versben talált jelentés értelme nem ugyanaz, mint a mondatokban talált értelem. Lehet, hogy a vers és a költészet fogalmai mindig a róluk alkotott analógiáink szerint alakulnak.

K. G.: Van még analógiád?

B. B.: Igen. Ha a vers: alvás, akkor a költészet a halál. Ez bonyolultabb analógia, mint a fogalom és a fogalom fogalma, mert azon alapul, hogy az alváshoz és a halálhoz fűződő viszonyunk között van analogikus kapcsolat. Erről sokat, talán túl sokat is mondhatnánk, ezért csak jelzek néhány mozzanatot. Az alvást és a halált aszimmetrikus analógiáknak nevezném. Tettethetjük, hogy alszunk, vagy hogy meghaltunk, de nem tettethetjük, hogy ébren vagyunk, amikor alszunk, vagy hogy élünk, ha meghaltunk. És épp az alvás és a halál között fennálló aszimmetrikus kapcsolat mutathatja meg, mit tesz velünk, „mit végez el rajtunk” az egyik és a másik. Valójában nem pontos azt mondani, hogy „kapcsolatban állunk velük” hiszen inkább azonosulunk mindkettővel, tehát alig van „tér” hogy „dologiként viszonyuljunk hozzájuk. Ez a különös: amikor alszom, nem vagyok ébren; amikor halott vagyok, nem élek – így az alvás és a halál igényt formál rám, kapcsolatom velük azon alapul, hogy a maguk módján hatalmukban áll, hogy megtagadjanak, hogy „eltávolítsanak az útból”. E különös hatalom révén az alvás és a halál egymással is analóg.

K. G.: És akkor a versek úgy viszonyulnak a költészethez, mint az alvás a halálhoz?

B. B.: Pontosan. A versről és az alvásról megtudottak a költészet és a halál hatalmasabb, ismeretlenebb tartományairól is elárulnak valamit: feléjük mutatnak. A halálról szóló történeteink gyakran az alvásról szóló történeteinken alapulnak: mindkét állapotban elveszítjük önmagunkat. A halál olyasmi, amit nem ismerhetünk meg, az alvás pedig, amiről azt képzeljük, ismernünk kellene; alvás közben valahová eltávozunk, de az alvással mégis olyan bensőséges viszonyban vagyunk, hogy azt hisszük, olyan állapot, amely valamit kifejez rólunk, és ami szavakkal is kifejezhető. És ezt képzeljük az álom, vagy az ihlet állapotáról is. Mégis, az alvás olyan, ami ebben a világban a halálra mutat, a halál viszont már e világon túl – talán valahogy „felette”, rajta kívül – van. Mert az álom a tudatunknak szab határt, a halál annak, hogy egyáltalán vagyunk valamik. A halál alapvető ontológiai hatáskörrel rendelkezik, míg az alvás úgy tűnik, csak abban korlátoz minket, hogy lássuk és megismerjük önmagunkat. De ez csak látszat, mert önmagunk megismerése – hogy „kik” vagyunk – szorosan összefügg létünkkel. A költészet olyan, mint a halál – csak analógiák és példák segítségével ismerhetjük meg, de a költészet és halál köreibe olyan jelenségek tartoznak, amelyek túlmutatnak minden példánkon; még az analógia és a példa is árnyékban hagyja őket. Ezért a költészet önmaga helyetteseként állítja elénk a verseket, bár másként, mint e példák révén, nem tud megmutatkozni. A vers olyan, mint az alvás – egy-egy vers túlmutat önmagán, és a költészet helyetteseként ragad meg minket. És ez a helyettes költészet, amely – mint a halál – mégsem hasonlít semmihez, nem valami „mi”: úgy tűnik, semmi több, mint remények, meggyőződések és hiedelmek összevisszasága.

halál-analógia

K. G.: Van abban valami, hogy költészetről a legjobban költői nyelven lehet beszélni, mert amit most mondtál alvásról, halálról és költészetről, maga is már-már verssé áll össze. De valljuk be: különösen a halál-analógia elég fenyegető.

B. B.: Nem mondom, hogy könnyű ezekkel az analógiákkal együtt élni: hogy a vers úgy analóg a fogalommal, mint a költészet a fogalom fogalmával, és hogy a vers úgy analóg a halállal, mint a költészet a halállal. Az első analógia leírja, hogyan függ a vers a költészet fogalmától. A második, álomról és halálról szóló analógia megmutatja, miféle dolog a vers és a költészet: hogy ezek érzékeink, érzéseink, értelmünk és értelmeink szélein járnak, és birodalmukból csupán analógiák, hasonlatok és példák öltözetében intenek felénk.

K. G.: Akkor tehát nem tudjuk megmondani, hol van a vers?

B. B.: A „hol?” kérdésre legfeljebb azt válaszolhatjuk: ugyanott, ahol a szép vagy a csúnya.

K. G.: És hol a szép?

B. B.: A szép talán olyan, mint a megbocsátás: egy forma alakjába írt ajándék. De ha valamit szépnek gondolsz és ránézel, ott van a szemedben is.

K. G.: Akkor a szép is azon a helyen, vagy inkább nem-helyen lakik, ahol a jelentés?

B. B.: Ha mondani akarunk valamit, a kimondás módja – a kifejezéseket és mondatokat alkotó szavak formája – elkülönül attól, amit mondunk, amit felfogunk vagy megértünk belőle, amit az elmondottak jelentésének nevezünk. Ezért azt kérdezni: „Hol a mondat értelme?”, úgy hangzik, mint egy rejtvényfeladvány, vagy vicc. Visszakérdezhetek: mit értesz azon, hogy hol? Nem olyasmi ez, ami bárhol lehet.

K. G.: Vagyis vannak dolgok, amelyeknek nem szükséges, hogy bárhol is legyenek?

B. B.: Meg tudjuk mondani, hol a lélek? A szellem?

K. G.: De ha ezek nincsenek sehol, akkor nem lesznek semmivé?

B. B.: Az amerikai logikai iskola atyja, a harvardi Willard van Orman Quine arra a következtetésre jutott, hogy ami nincs sehol, az nincs, az semmi.

K. G.: Wittgenstein azonban éppen nem így gondolta.

B. B.: Valóban nem, de ő más dolgokra bízza, hogy elvégezzék a jelentés feladatát, ami szerinte valóban valami, de még sincs, ebben az értelemben, „sehol”; ő a jelentés „helyét” valahol a nyelvjátékainkba és életformáinkba rejtve-épülve „találta meg”, de ezt sem találta megnyugtató, végső válasznak, és jó okkal. Tudta, hogy a mondat jelentése nem a jelekben van, ugyanakkor az sem igaz, hogy a jelentés teljesen alaktalan vagy formátlan lenne. Sőt, azt is felismerte, hogy jelentést, vagy legalábbis bizonyos fajtáit, nem lehet könnyedén a minket körülvevő társadalmi normákba „szelídíteni”.

K. G.: És különösen nem azonosítani a jelentést ezekkel a normákkal – erről a Filozófiai vizsgálódások második részében, az aspektuslátás kapcsán van szó. De ebből számomra az is következik, hogy a mondatok jelenéseit nem csak mondani lehet.

B. B.: Számomra is. Hiszen akárhol is van a jelentés, a minket körülvevő, és sok esetben az általunk létrehozott jelenségek jelentőségeinek és jelentéseinek közepében élünk, mozgunk, ezekre hatunk vissza. A jelentés tehát egy bizonyos értelemben nem lehet „semmi”, még akkor sem, ha csupán annyit mondunk róla, hogy a jelentés teszi lehetővé az emberi együttélést, hogy a jelentés spontán reakcióink és tudatos válaszadásunk módja, hogy nem több, mint zajok és cselekvések kölcsönhatásainak játéka, várakozásaink és döntéseink egyik formája.

K. G.: Akkor, különös módon, egyszerre akarjuk azt mondani, hogy a jelentés: semmi, és hogy éppen: minden?

B. B.: Igen, mert az sem ellenkezik intuíciónkkal, hogy jelentésből épül fel az egész világ, miközben azt is tudjuk, hogy a jelek csupán mélyebb jelentések megnyilvánulásai. Mindez túl messzire visz, de a lehetőséget ne zárjuk ki. Ugyanakkor azonnal szembe találjuk magunkat, újra meg újra, a világ makacs materialitásával, és megint: hol a jelentés, amit mégiscsak valami szellemi dologként szeretnénk számon tartani. Figyeld meg: mindazt amit egy mondatról elmondhatunk, elmondhatjuk a testünkről éppúgy, mint a lelkünkről. Ennek pedig, a látszat ellenére, óriási jelentősége van. Lehet, ez az egyik oka, hogy a költészet, ami úgy játszik a lélekkel, hogy közben a testet is szüntelenül mozgatja – vagy, költőibben, a költészet a test tánca a lélek erejének dallamára – annyira fontos nekünk, miközben olyan egyszerűnek is tűnik. Mindig megkísért, hogy azt mondjuk: csupán test vagyunk: csak anyag, agy, hangzó nyelv, atomok, elemi részek; vagy: csupán nem-test vagyunk: csak szellem, lélek, elme, ész, értelem, gondolat, érzés, szimbólum.

K. G.: Akkor most már, összefoglalásképpen, meg tudjuk válaszolni a kérdést, miért hivatkozunk annyiszor a költészet általános fogalmaira?

B. B.: Az egyik ok, hogy ha a vers valami, de nincs sehol, a költészetről alkotott elméleteink helyet találnak neki, ahol az elméletek jelentését összeilleszthetjük a tárgyi világról alkotott értelmezéseinkkel.

K. G.: És maradjunk abban, hogy a vers sehol sincs, vagy, ahogy a jelentés, mindenütt?

a vers „sehol” van

B. B: Mondjuk azt, kétségtelen költői éllel, hogy a vers „sehol” van. Talán valami hely emlékén, de erre a helyre csak „sehol” bukkanhatunk, és valahol máshol. A költészetben itt lelünk otthonra – sehol és valahol máshol.

K. G.: És végül: meg tudjuk-e már mondani, mi a költészet?

B. B.: Azt biztosan megmondhatjuk, milyen költészetet szeretünk, milyet olvastunk, milyen költészet formálta azt a képességünket, hogy bizonyos versekkel beszédbe tudunk elegyedni, míg másokat nem tartunk versnek. Leírhatjuk a költőiből azt, amit a szépben vélünk megtalálni, a metaforában, a reményben, a képzeletben, a szerelemben. De lesz, aki egyszerűen elveti a költészetet, és azt mondja: a költészet csupán a tűz képzelt fújtatója, ezért tűz sincs, és ha valakinek valami fellobban, azt megtévesztette a versszövegekről széltében-hosszában hallható álokos, tudálékos vita. És az is igaz marad, hogy ami az egyik embernek költészet, a másiknak nem több, mint puszta zaj, a legtöbben pedig mit sem törődnek a költészettel; legfeljebb azzal foglalkoznak, kedvenc daluknak mi a szövege. De egyfajta kegyelem, amit az imént megbocsátásnak és ajándéknak neveztem, akkor is beköltözhet abba, amire vágyunk, ha a vágy éppen nem ölt írásos formát. És ha a költészetet szabadon bocsájtjuk, és hagyjuk, hogy egyfajta gondolkodásmód, értelmezés, megértés és látás legyen, akkor talán egyetérthetünk Emersonnal, hogy a költészet a szimbolizmus egyik formája és „a szimbólumok használata felszabadítja és felvidítja az embert” (Emerson: A költő).

K. G.: Arról bizonyosan meggyőztél, hogy a költészet lehetőségei, a szavak ígéretei és követelései, amelyek látszólag többet vesznek el, mint amennyit adnak, vagy többet adnak, mint amennyit először képesek vagyunk megérteni, messze túllépik a tudományos kritika kereteit.

B. B.: Lehet, hogy jobban járunk, ha az életünket, vagy legalábbis bizonyos rétegeit megmunkálatlanul hagyjuk, hogy a szavak formálhassák meg. Lehet, hogy jó, ha engedjük: a költészet úgy mutassa meg nekünk, kik és mik vagyunk, hogy olyan jelentésbe gyűjt bennünket, amelyet soha sem fogunk teljesen megérteni. A költészet így persze nem tud válaszolni mindarra, amit magához vonz, hacsak nem akarja, hogy ígérete a hit doktrínái közt vergődve végezze. Ez gyakran előfordul, mert az emberek ilyenek – már hisznek, mielőtt olvasni kezdtek volna.

K. G.: Akkor tehát…?

B. B.: Olvassunk és maradjunk megmunkálatlanok.

1. A magyar fordítás szükségképpen nem ezzel a módszerrel készült, de remélhetőleg pontosan érzékelteti MacLow művének jellegét. (A ford. – H. J.) ↑

2. Arany János fordítása ↑

kép | William Blake művei, wkimedia.org