Bacsák Dániel

A LÁTHATATLANOK 8.

A LÁTHATATLANOK 8.

„Normálisnak nevezzük az olyan embert, aki a jelenlegi társadalom törvényei, szokásai, hagyományai szerint él. Aki erre nem képes, az abnormális: zavart elméjű vagy gyengeelméjű vagy bűnöző. A társadalom fél azoktól, akik törvényeit nem tisztelik. Fél tőlük, börtönbe vagy elmegyógyintézetbe zárja őket.”[1]

*

A pszichiátria különös orvosi diszciplína, nem csupán gyógyítani igyekszik, hanem befolyással van a társadalom működésére is, ami aligha mondható el bármely más orvostudományi részterületről. Praxisával képes határvonalat húzni a normalitás és az abnormalitás társadalmilag konstruált világai közé, egyúttal látványos, letörölhetetlen, egy egész életutat meghatározó stigmával jelölheti meg az embert. Ha a kardiológus szívritmuszavart diagnosztizál, a beteg óvatosabb lesz, ha az elmeorvos skizofréniát állapít meg, a környezete válik azzá.

megingathatatlanul

Bár egy aláírással, pecséttel és szigorú tekintettel kísért orvosi diagnózis egyértelmű verdiktnek tűnik, mentális zavarok esetében legtöbbször korántsem tekinthető annak. A normalitás viszonylagos és értéktelített fogalom, objektív mércéjével még a magasan kvalifikált pszichiáter sem rendelkezik, ő is csupán viszonyíthat: társadalmi konvenciókhoz, kulturális normákhoz, statisztikai átlaghoz, végsősoron önmagához, ahhoz, amit érzékel és gondol a körülötte lévő világból, világról. Márpedig amikor a közvélemény és a politikai szereplők jelentős része megingathatatlanul hiszi, hogy migránsok tömegei veszik el a munkánkat, az oltásokkal chipet juttatnak a szervezetünkbe, Oroszország pedig honvédő katonai műveletet hajt végre Kijev külvárosában, akkor igazán nehéz szilárd fogódzót találni annak eldöntésére, egészen pontosan hol végződik a normalitás és hol kezdődik az abnormalitás.

shutterstock 1933424018

A keményvonalas antipszichiátriai iskola többek között emiatt állítja, hogy az elmebetegség mítosz – az én meggyőződésem, hogy ne vegyük el a szenvedés jogát a szenvedőktől azzal, hogy tagadjuk a mentális (és fizikai) egészséget ténylegesen károsítani képes zavarok meglétét, ugyanakkor legyünk tisztában a pszichiátria fenomenológiai korlátaival. Széles az a demarkációs vonal, ahol egyértelműen azonosítható, a „normától” tisztán elválasztható tünetek híján döntően a pszichiáter személyes (a szocializációjából, a tanulmányaiból, a tapasztalataiból eredő) nézőpontja határozza meg a szakmai álláspontját, ami a gyakorlatban nem ritkán eredményezi, hogy az ellátórendszer útvesztőiben tévelygő páciens néhány év leforgása alatt a legkülönbözőbb mentális zavarok gyűjteményét tudhatja már magáénak – legalábbis papíron. Egyszer egy idős szentgotthárdi lakó büszkén mesélte, végre javul az állapota, mert az új kezelőorvosa szerint nem paranoid skizofréniája, hanem „csak” paranoid pszichózisa van. Természetesen nem ábrándítottam ki a gyógyulásba vetett hitéből azzal, hogy ez két különböző betegség, nem pedig ugyanannak a stációi – a hit, különösen egy ilyen kevéssé egzakt területen, fontos alkotóelem. Ahogy Magdinál láttuk[2], a kérdés nem az, gyógyít-e a szó biológiai értelmében a Miatyánk mantrázása, hanem hogyaz illető jobban érzi-e magát ettől.

Ha a pszichiáter elsősorban nem a társadalmi rend morális őreként, hanem segítő szakemberként tevékenykedik, a diagnosztizálás kérdése kevésbé húsbavágó, szinte csak kötelező adminisztratív teendő. De a mentális zavarban szenvedőket nap mint nap érő nyilvános stigmák, valamint az elavult és döntően zárt vagy izolált pszichiátriai intézmények jelentős száma mutatja, az előbbi szerepfelfogásra erős társadalmi igény is mutatkozik, a kereslet pedig jól tudjuk, előbb-utóbb kínálatot generál.

Az igény a határvonal meghúzására és az abnormálisok ki- és megjelölésére okkal keletkezik: a túloldalon lévőket megerősíti abban, hogy ők bizony – ezek szerint – normálisak, és abban is, hogy nem tehetnek a többiek devianciájáról. Amikor Breivik tizenegy éve hetvenhét fiatalt mészárolt le Norvégiában, elmeállapota vizsgálatának jelentősége messze túlmutatott az eljárás jogi kimenetelén (azaz beszámítható-e vagy sem) – valójában arról szólt, felelősséggel tartozik-e a norvég társadalom azért, mert kinevelt magából egy ilyen embert, vagy Breivik csupán a természet otromba játéka, egyszeri, végzetes hiba a mátrixban. A pszichiátria életünk számos pontján tálcán kínálja a könnyebb útnak tűnő medikális magyarázatokat, arról azonban hajlamosak vagyunk megfelejtkezni, hogy gyakran a társadalom az, ami nem habozik értük nyúlni. Legyen szó akár az ADHD diagnózis rohamos terjedéséről a gyerekek körében, vagy éppen az antidepresszánsok és szorongásoldók terítéséről a felnőttek között – a példákat hosszan lehetne még sorolni, mikor egyszerűbb a biokémiára bízni életünk nehézségeinek megoldását, semmint elgondolkodni társadalomról, közösségről, emberi kapcsolatokról, önmagunkról.

veszélyes őrült

A normalitás és az abnormalitás között meghúzott határvonal időnként láthatóvá válik: amikor egy mentális zavarban szenvedő ember nem kap sehol munkát, bár munkaképes; amikor titkolnia kell a környezete előtt, hogy gondozóba jár; amikor a média veszélyes őrültekként mutatja be őket; vagy amikor évről évre egyre kevesebbet fordít az állam az ellátórendszer működtetésére, fejlesztésére. Olykor pedig maga a fizikai valóság. Ha Szentgotthárdra és a hozzá hasonló zárt pszichiátriai intézményekre gondolunk, úgy tűnhet, a falaikon belüli világ az abnormalitás élő panoptikuma.

Anakonda

A totális intézmények jellemzője, hogy a bennük zajló élet legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő eleme felett is kontrollt gyakorol, kínos precizitással szabályozza, hol, mikor, mit és hogyan lehet csinálni. Egy börtönben a börtönparancsnok, egy iskolában az iskolaigazgató, egy bentlakásos pszichiátriai intézményben pedig… nos, nem az intézményvezető, hanem a pszichiáter a rendszer működtetője. Ennek vannak egészen prózai okai is, mint hogy az orvosok többnyire nem közalkalmazotti, hanem szerződéses munkaviszonyban dolgoznak, így korlátozottan utasíthatók, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít számukra, vagy hogy pótolni szinte lehetetlen őket, kiváltképpen a végeken. Ugyanakkor e hatalomnak ennél mélyebben gyökerező forrása az a morális őrszerep, a mindenkori normalitás védelmezése, amivel az elmeorvosokat már a pszichiátria intézményesülését megelőzően, évszázadokkal korábban felruházta a társadalom, ezért olyan magától értetődően természetes, hogy egy totális jellegű bentlakásos pszichiátriai intézetben a legkevésbé sem orvosi kérdésekben is a pszichiáter kezében van a döntés joga. Itt az élet minden egyes aspektusa, az olyan egyetemes érzések is, mint az öröm, a szomorúság, a düh vagy a leghétköznapibb cselekvések, mint a vásárlás vagy egy séta a városban, azonnal medikalizálódik, ebből következően a pszichiáter túlzás nélkül élet és halál ura. Ha egy lakó szomorú, antidepresszánst kap a depressziójára, ha boldog, akkor felmerül a mánia veszélye, és így a nyugtatószer a kézenfekvő megoldás. Ha dühös (talán éppen azért, mert be van zárva?!), akkor valójában dühöng, irány az elkülönítő. Hogy délután kimehet-e a városba, és ha igen, egy órára vagy négy órára, a pszichiáter dönti el, és ő vonja meg tőle a pénzkezelés jogát, ha úgy látja, nem megfelelően költötte el a pénzét. Egyik esetben sem rendelkezik az orvos olyan speciális, az egyetemen vagy a gyakorlatban szerzett szaktudással, ami okkal hatalmazná fel a döntéshozatalra, mégsem kérdőjeleződik meg az autoritása.

shutterstock 1965487081

Ettől fogva az, hogy egy intézeti orvos él vagy visszaél a hatalmával, csak és kizárólag tőle függ. Büntethet, lekezelhet, utasíthat, megalázhat – vagy megpróbálhat (nagyvonalúan) együttműködni lakóval és munkatárssal. A túlhatalom korlátja a csapatmunka és a terápiás közösség felépítése lehet, de ez – a jelenlegi struktúrában – nehezen megvalósítható, és semmiképpen sem kikényszeríthető. Ha a pszichiáter igényli, működhet, ha nem akarja, nem lesz; esetleg imitálhatja a kooperációt, hogy aztán éles helyzetben szabotálja a közösségi döntéseket.

Végső soron személyiség és szakmai szocializáció kérdése. Szentgotthárdon egyszer a szokásos reggeli, napindító jelentésen a pszichológus azt mondta az egyik idős pszichiáternek, hogy olyan, mint egy anakonda, mert váratlanul képes lecsapni a betegekre, és nem válogat az eszközökben, ha gyógyszerekről, korlátozásokról, büntetésekről van szó. Bóknak vette.

Kakukk

Ezen a ponton úgy tűnhet, hogy minden rossz okozója a pszichiáter. A helyzet azonban jóval árnyaltabb.

Jenő a negyvenes évei végén járó férfi volt. Kétéves korától állami gondozásban nevelkedett, de tizennégy évesen csoportosan elkövetett rablás miatt Tökölre került. Onnan huszonegy éves korában szabadult, ekkor édesanyjához költözött. Bejelentett munkahelye sosem volt, feketén viszont dolgozott, többek között lomtalanításokon vagy kőművesek mellett, olykor pedig lopott is, amiért újra és újra börtönbe került, hónapokra. Idővel egy vidéki kisközségbe költözött élettársával, kislánya született. Kapcsolatuk azonban hamar megromlott, sokszor fizikailag is bántalmazta élettársát, végül szétköltöztek, a lányát azóta sem látta. Ezután hol az édesanyjával lakott, hol hajléktalanként élt. Előbb depresszióval kevert paranoid skizofréniával diagnosztizálták (a kórrajza szerint démonok beszéltek hozzá arról, hogy ő egy másik ember, egy bizonyos Horváth Dezső, és ezért meg kell ölnie magát), később megállapították nála az antiszociális személyiségzavart is – mi már csak utóbbit tapasztaltuk.

klasszikus karrier-bűnelkövető

Szentgotthárdon rendszeresen fogyasztott nagyobb mennyiségű alkoholt intézeten kívül és belül, ittas állapotban pedig rendkívül agresszív volt, ilyenkor a személyzet és a lakótársai testi épségét is komolyan veszélyeztette. Az intézetet általában engedély nélkül hagyta el, távollétének ideje alatt a környező utcákban többször követett el különböző súlyú vagyon elleni bűncselekményeket (jellemző módon valamelyik könnyen befolyásolható lakótársát is bevonva), amik miatt – négy vádpontban – az ügyészség vádat is emelt ellene. Életútját tekintve Jenő klasszikus karrier-bűnelkövető, aki elsősorban az ellátórendszer diszfunkcionális működése, és nem a szükségletei miatt került Szentgotthárdra. Itt tulajdonképpen róka volt a tyúkólban: meglopta társait, uzsorázott, verekedett, ivott, no meg összejött az egyik takarítónővel.

A házirend folyamatos és súlyos megsértése miatt jogviszonyát ugyan megszüntettük, ennek hatályba lépése azonban előbb a törvényben rögzített háromhónapos felmondási idő, majd a sorozatos fellebbezések miatt végeláthatatlanul hosszú időre kitolódott. Hogy addig is normalizálni tudjuk a körülötte kialakult állapotokat, kezelőorvosával egyetértésben úgy döntöttünk, a krízishelyzeteket nem további szankciókkal kezeljük, mert az csak olajat öntene a tűzre, hanem megpróbáljuk szoros szupportív terápiával és folyamatos kommunikációval jobb belátásra bírni, még ha ez aránytalanul sok (elsősorban emberi) erőforrást is igényel.

shutterstock 2000664398

Nem jártunk sikerrel. Újabb és újabb konfliktusok robbantak ki Jenő körül, miközben vészesen közeledett egy négynapos hosszú hétvége, ami óriási kockázatokat rejtett magában. Az utolsó pillanatban, egy pénteki napon esetcsoportot hívtunk össze, amin a vezetőktől a pszichiáteren és más segítő szakembereken keresztül, az ápolókig bezárólag mindenki ott ült. Órák hosszat tanakodtunk, mitévők legyünk, hogyan vészelhetnénk át ezt a négy napot anélkül, hogy valamilyen rendkívüli eseményről kelljen jelentést tennünk a fenntartó felé. Eddigre már minden lehetséges terápiás eszközt kipróbáltunk – egyet kivéve. Végül emellett döntöttünk, közösen, csoportban, a pszichiáter javaslatára, de nem az utasítására.

elégedetten

Jenőt begyógyszereztük. Messze több antipszichotikumot, antidepresszánst és nyugtató kapott, mint amit a mentális állapota szükségessé tett – a kritikus mennyiségnél nem többet, de annyit igen, hogy napokig ne is tudjon magáról. Ami a legrosszabb: elégedetten álltam fel az asztaltól.

Úgy véltem, megoldottuk a problémát, legalábbis arra a pár napra. Csak a délutáni hosszú hazaúton, a vonaton ülve döbbentem rá, mihez adtam az egyetértésemet és a beleegyezésemet. Megbüntettük Jenőt, méghozzá azzal, amivel valójában gyógyítani kellene. Azt csináltuk, amit a 19. századi elődeink a börtönszerű, sötét és piszkos tébolydáikban. Az erőszak nem, csak a módszer változott. Ez lenne a normalitás?

*

Az anakonda észrevétlen font körbe minket. Nem az orvos, hanem a rendszer. Minél jobban kapálózunk, annál erősebb a szorítása. Ha nem szabadulunk meg a fojtogató ölelésétől, végül egyben lenyel, és lassan felemészt mindannyiunkat.

folytatjuk

Az Otthon lakóinak nevét a szerző megváltoztatta.
  1. Benedek István (1974 [1957]): Aranyketrec, 36. oldal
  2. https://ligetmuhely.com/liget/bacsak-daniel-a-lathatatlanok-6/
kép | shutterstock.com