AZ A TÉTOVA DALLAM
[sZÁZ ÉVE MÁR]
A vonó kicsit se reszket.
Sem a bal kéz, ahogy tartja
azt a kopott, lakkjavesztett
hegedűt. S az ujjak rajt’ a
fogólapon, mint a kecses
kötéltáncosok, libbennek
tompa fényű és egyenes
húrokon, míg az ébennek
sötét foltjai futkosnak
virtuálisan a kéznek
ellenében, és ahogy csak
nézzük, nyugodt minden részlet.
Nem remeg a hegedűs sem,
teszi, amit tenni tanult:
játszik, talán lelkesülten,
bár a hang bánatos-fakult.
Ami reszket, az a dallam!
Őrült zaj utáni csendben,
félve, óvatosan, halkan
szól. Védtelen és esetlen.