Szántó Gábor András

LÉLEKJÁRÁS

Arany János: Toldi estéje [2011 július]

LÉLEKJÁRÁS

Toldi estéjéhez csatolt Végszóban Arany tőle szokatlan alkotói elégedettséggel, de műve megértését hiányolva szól munkájáról: „Sokat mondhatnék még mind az egészről, mind a beszőtt egypár epizódrul; mert nem bocsátnám sajtó alá, ha utólagosan, a művészet törvényei szerint, felőle magamnak megnyugovást nem szereztem volna. De, ha efféle kommentár nélkül nem ötlik szemébe a tisztelt olvasónak, mit kitüntetni szándékom volt: jele, hogy nem értem el célomat; mert Bulwer szavaival: „Poetry is for multitude, – erudition for the few’.” [A poézis sokak tulajdona, a hozzáértés a keveseké.’]1 Az egészbe szőtt epizódok említése azt mutatja, hogy Arany most is a számára legfontosabbról, a helyes kompozícióról beszél, amelyet sohasem „magában csinos”, „az egésszel semmi kapcsolatban nem álló”, „csak külsőleg ragasztott” „tények egymásutánjá”-nak fog fel, hanem ezek szerves összefüggéséből létrejövő „műalkat”-ként.2 Már első méltatói, így Bártfay László, Toldy Ferenc, Salamon Ferenc és a nagyra becsült Kemény Zsigmond is Toldijának mintaszerű felépítését hangsúlyozta. „Költőnk, ki a művészi kompozíció bűbájos titkát bírja – írta az utóbbi –, a szétszórt s idom nélküli részeket3 kerek egésszé tudta átvarázsolni, melynek minden tagja szükséges ok vagy okozatként jelen meg. Beszélyéből a legcsekélyebbnek látszó történetet sem lehet kihagyni anélkül, hogy a mese fejlődésében hézag ne támadjon, és a motívumok szerkezete szét ne bomoljék. […] Külön egy-egy bezárt cselekvényt tüntet elénk, de lélektani fonalait átviszi a következőbe, annak többnyire fő motívumává válik, vagy legalább lényegesen hat a mese továbbfejlesztésére, s az egész kompozíció összhangzásába felolvad, legkisebb aránytalanságot sem okozva.”4

Az újabb idők Toldi-elemzései – Szilágyi Márton alapos és meggyőző tanulmányát leszámítva5 – nem nagyon törekedtek e megállapítások hasznosítására vagy hitelesítésére.

Aba-Novák Vilmos: Tájkép kecskékkel, Wikimedia Commons

Toldi estéje ügyében ennek inkább az ellenkezője történt. Egy ma már nehezen beszerezhető, középiskolásoknak szánt kiadvány egyenesen a kihagyhatóságok begyűjtésére ösztönözte a kritikus hajlamokkal megáldott tanuló ifjúságot, mikor a fenti Kemény-idézetre utalva megkérdezte: „Egyetértesz ezzel a megállapítással? […] Találsz-e olyan részeket, epizódokat, amelyek kihagyhatóak a műből?”6 Az öntevékenységre sarkalló kiadvány munkafüzete három szükségtelen epizód megnevezését várta el a tanulóktól: 1) „a Gyulafi-ikrek történeté”-t, 2) „az apródok első [Szent Lászlóról szóló] éneké”-t, illetve 3) „Bence és a kapus jeleneté”-t.7 Arany e diskurzusban nem kapott szót, az ő ellenkező tartalmú nyilatkozatait a tansegédlet, sajnos, nem közölte. Így nem idézte Tompa Mihálynak küldött, 1854. decemberi levelét, ahol épp „a tavaszi, daliás idők”-ben írt „Gyulafiak szerelmé”-vel büszkélkedik, amelyet „mindenkitől dicsértetni” hall. 8  Nem tartalmazta a kiadvány a harmadik rövidítés indokoltságának ellentmondó Végszót sem, ahol Arany szelíd, de egyértelmű határozottsággal veszi védelmébe a sokszor kinevetett Bencét a csupán eszére hagyatkozó kapussal szemben. (Tegyük hozzá, olyan jelenetben, amely nem sokkal előzi meg az ész fölényét bizonygató Lajos király szavait.) Vö. „Az is megbocsátható, hogy a kinevetett vén szolgának még egy személyt rendeltem alá a kapusban, hogy legyen valaki, akin ő is nevessen egyszer – megérdemli azt a hű cseléd.”9

A rövidítési Megoldások közlője csupán a Szent László ének esetében szolgál némi magyarázattal. A szent király történetét azért lehet, úgymond, elhagyni, mert „nem tartozik szervesen a műben leírtakhoz, nem kapcsolódik szorosan Miklós életéhez”.10 

Nézem és töprenkedem… És a halálához?…

„Mintha égre kelne valamennyi csillag…” Arany – mint a fáklyák csillagai közt távozó, örökre elnémult Toldi – hallgat. „Erudition for the few?”

*

Ha a jó műből nem lehet egy szót sem kihagyni, akkor kezdjük az elején. Aranytól Riedl Frigyesen át a mai tankönyvírókig mindenki egyetért abban, hogy a Toldi estéjének már a kezdete is „a hanyatlásról, a pusztulásról” szól.11 A mű „alaphelyzetében (I. ének) minden az elmúlást idézi”.12 „Már az első énekben a természet és az emberi élet jelenségei mind összefolynak egy hatásnak: a bús-komor halálsejtő érzelemnek keltésére – írja Riedl is. – Késő ősz van. A dérütött fákról hullnak a sárga levelek. Az esthajnal lángja lohad. Leszáll a puszta, hideg éjszaka, a bagoly elkezdi sivítani halált hozó dalát. Előttünk a burjánnal felvert őskert közepén vén ház, melynek minden köve földre kívánkozik. Mindenütt a pusztulás jele. Az ajtó csak csikorogva fordul meg sarkában, kilincse rozsdás, fája megodvasodott. A ház előtt sírásó ember, ki fagyos nyugalommal készíti utolsó nyugalma helyét:

Vándor-madár lelkem: jól érzi magába’,
Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.”13

A végső nyughelyét készítő öreg bajnok képletesen is eltemette magát itt, Nagyfaluban („Három éve már, hogy nem az udvart lesi, / Hanem a megígért jobb hazát keresi.” – 1/5), de a Budáról érkező Pósafalvi szavaira, az országcímert fenyegető veszedelem hírére most kilép a valóban is megásott sírjából:

„Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!”

És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifjú volna.
(1/38-39)

Aba-Novák Vilmos: Udvar Zsöködön, Wikimedia Commons

Ez az esti sírelhagyás eszünkbe juttatja a Toldi X. énekének temetői éjszakáját, ahol a lódobogásra ébredő Miklós szintén egy sírról szökken a lovon érkező Bence elé, enyhe nyavalyatörést hozva kedves szolgájára: „De Bence mindebből egyebet nem értett, / Csak hogy sírból ugrott reá egy kísértet.” (X/3) Ha „egyebet nem értett”, nyilván volt még mit megértenie, hisz „mikor aztán felfogta eszével, / Halála napjáig nem feledheté el”. (X/4) A „tetszhalott” Arany-hős14  efféle „kísérteties feltámadása” csak első pillantásra látszik komikusan egyszerű, földi eseménynek; az előzményei és a következményei ennél jóval átfogóbb jelentést adnak a történteknek.

Szilágyi Márton joggal értelmezi e feltámadást Miklós „saját eltemetkezéséről, kvázi-haláláról”, majd az ezt követő „ébredésről” szóló ígéret teljesedni kezdésének,15 amiről a hős még elbujdosása elején, a IV. énekben beszélt kedves szolgájának:

„Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla;
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

De azért nem hal meg, csak olyaténképen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.”
(IV/21–22)

Miklós, a gyilkosságba esett, „hazajáró” lélek, nem szeretné, hogy elszunnyadt édesanyja kísértetnek higgye: „Édes anyámasszony, ne féljen kegyelmed, / Nem hozok a házra semmi veszedelmet, / Jóllehet, hogy éjjel járok, mint a lélek, / De ha nappal jőnék, tudja, megölnének.” (VI/9) A „lélek” szó itt valóban kísértet’-et jelöl, amit a Czuczor–Fogarasi szótár korabeli magyarázatai is igazolhatnak: vö. „A ‘lélek’ szó jelent úgynevezett kísértetet is, vagy a nép hiedelme szerént a megholtak bolygó, kivált elkárhozott lelkét. A lelkek éjfélkor szoktak megjelenni. Lelket látni. Lelkeket idézni. Úgy jár, mint a lélek”16

az embernek van lelke

A ‘kísértet’ persze nem elsődleges jelentése a „lélek” szónak. Mint ugyanez a szótár írja, „a magyar népbölcsészet szerént az állatok [azaz ‘minden élő lény’ – Sz. G. A.] között szorosan véve csak az embernek van lelke, a többinek pedig párája. Innen ha a nép valamely állaton sajnálkozik, azt mondja: szegény pára! Sőt az ördögről is azt tartja a közmondás, hogy szegény, mert nincs lelke. […] A lélek, lelkem szót a legszívesebb, legnyájasabb szólításul használja a magyar. Lelkem rózsám, lelkem galambom, lelkem angyalom.”17 Vagy mint a Toldi végén, a „jó lélek” felső fokaként mondja Miklós édesanyja: „Lelkemtől lelkezett, gyönyörű magzatom!” (XII/17)

Már Riedl is fejcsóválva nyugtázta egykoron, hogy Arany „egész új megvilágításban és oly művészi színváltozásokkal tudta ezeket a főmotívumokat másodízben előadni, hogy az olvasó nem érzi az ismétléseket”.18 Sajnos, nemcsak másodízben nem érzi. Olykor sokadik alkalommal sem. Mert mit szól például ahhoz az alapvetően fontos – ugyancsak lelki fogadalomhoz, amellyel Pósalaki hírére válaszol a főhős a Toldi estéje kezdetén?

[…] Vidd hírül az öreg cimboráknak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a viadaltéren (…)
(I/39)

Aba-Novák Vilmos: Kártyázók, Wikimedia Commons

A szakirodalom nem szól semmit. Még Szili József, az egész Toldi trilógiáról írt elemzés szerzője sem szentel neki egyetlen mondatot sem.19 Pedig de jó lenne tudni, miként jut el egy sír fenekén látott bajnok lelke a viadaltérre! Csak úgy egymagában, testetlenül? Mondjuk, szelíd nemtőként? Vagy ijesztő kísértet formájában? A mai lelketlen és szellemtelen kor olvasója akár így is fordíthatná ezt a fura üzenetet: „Kedves Lajos! Fogadd mélységes együttérzésemet kudarcaitok alkalmából. Lélekben veletek leszek. Egyébként a sírban. Üdvözlettel: Toldi.”

A három évig tetszhalott bajnokba csupán „hálni járt a lélek” („Voltam már halott is, – nem érzém, hogy élek, / Három évig hálni járt belém a lélek.” – V/6). De most újra van benne tettvágy és életerő, mert van munkája és feladata. Ahogy kedvelt szótárunk is mondja: „A lélek […] szoros értelemben azon láthatatlan, de működéseiben észrevehető erő, mely a testet élteti és tevékennyé teszi”20 A II. énekben, hál’ Istennek, megerősíttetik, hogy van Toldinak teste is. Igaz, kissé ködbe burkolva – „Teste beburkolva őszi nap ködével, / Lelke bús haragnak sötét fellegével” (II/2) –, de így talán a kérkedő olasz is meghökken tőle egy pillanatra! A párviadalt előkészítő Arany azonban tovább borzolja idegeinket, amikor Toldi ígéretét „hitelesítve”, a nézőkkel elismerteti a viadaltérre érkező hős kísértet, azaz testetlen lélek voltát:

Van, ki a barátban Toldira ismerne,
De vénelli Toldit oly nehéz fegyverre;
Másik úgysegéllyel állítja, hogy megholt
Az öreg Miklós, – ő temetésén is volt.

Olyan is van elég, aki, ha csak lehet,
Szörnyíti erősen a csudás híreket, […]
Egyik ezek közzül azt a mesét lelte,
Hogy e biz’ a meghalt Toldi Miklós lelke;
Elragadt a félsz, a szíveket eltelé, –
Még aki nem hitte, az is borzadt belé.
(III/22–23)

Humor? Természetesen az. Csakhogy a humor fájdalmasan komoly dolog. Abban Arany sem ismer tréfát. Annyira nem, hogy a sírból kikelt Toldi „lelki fogadalmát” követően lépten-nyomon emlékeztet e nagy erejű izomkolosszus lelki-szellemi természetére. Ilosfalvi „Tholdi”-ja csupán beöltözött barátnak („Klastromban gárgyántól barátruhát vöve / Kurta pejlovára, mint egy barát üle”).21 Arany szerzetes vitéze azonban „fráter Mikola” néven szolgált egykor a bakonyi monostorban (l. Toldi szerelme, VIII/38–49), s így nem véletlenül visel barátcsuhát. Rendtársai akkor nevetve közölték a dühöngő, alázatosságra tanított Miklóssal, hogy korábban a vízhordó szamarukat tisztelték ezen a néven. A szerző szemérmesen elhallgatja, amit a korabeli olvasó és ő is nagyon jól tud: a bibliai Mózes könyvében Bálám kigúnyolt szamara végül emberi szókra fakadva mentette meg az őt bántalmazó, ostoba gazda életét. (Számok 22, 22–33) A leszamarazott Miklósból élete végére apródoktól gúnyolt, öreg Toldi lesz. De előtte még véghezviszi a mózesi könyvek másik csodáját, amikor kettéválasztja a nézők Vörös-tengerét:

[…] az ijesztő barát,
Csakhamar elérte a bámulók sorát.
Összenézett a nép, nézett, de hallgatott
S a lovas barátnak nagy sikátort adott,
Mint mikor a Vörös-tenger kettéválván
Habjai csendesen ültek egymás vállán.
(III/10)

Aba-Novák Vilmos: Körmenet, Wikimedia Commons

E Mózeshez hasonult néma barát hamarosan megszólal, és a szózata is prófétaian haragos és számon kérő lesz:

Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját
S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;
Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok –
Védni azt a sírból járjon fel apátok?
(III/31)

Ha figyelembe vesszük, hogy a földtől elnyeletés Aranynál a szentségtörők büntetése (gondoljunk Az ünneprontók című balladára), akkor a „bámész juhok nyáját” feddő Toldi nem lehet más, mint e megbántott szentség képviselője és védelmezője. A bibliai történeteken felnövő és azokat kedvelő Arany22 itt kimondatlanul is újabb párhuzamot von Toldi és Mózes között. Az új haza felé tartó vándorlás során a próféta is ezzel az isteni büntetéssel sújtja a küldetését tagadó Korahot és társait: „Mózes így szólt: ‘Ebből megtudjátok, hogy az Úr engem küldött, hogy végbevigyem ezeket a tetteket, s hogy mindezt nem magamtól tettem: ha […] az Úr valami rendkívülit művel, például, hogy megnyílik a föld s elnyeli őket mindazzal egyetemben, ami az övék, s ők élve leszállnak az alvilágba, akkor tudjátok meg, hogy ezek az emberek káromolták az Urat!’ / Alighogy befejezte szavait, máris megnyílt a föld alattuk (…]” (Számok 16, 28–31)

Szörényi László nemrég emlékeztetett rá, hogy a Toldi estéje 1848 márciusára elkészült, korai változatában a „szabad címert hagya rátok” kifejezés helyén még egy, a honszerző Árpádra érthető utalás szerepelt:

Nem elég, hogy hazát szerzett s hagya rátok
Védni azt feljárjon sírból ős apátok?

kísértetként tér vissza

„Az arcát eltakaró, magát csuklyás barátnak álcázó vitéz – írta a tanulmány szerzője – egyenesen úgy jelenik meg az elkorcsosult utódok között, mint a honszerző Árpád, aki kísértetként tér vissza! (Hasonló Vörösmartynál az Árpád ébredése, a Pesti Magyar Színház megnyitására írott alkalmi darab.) Mint tudjuk, Arany később visszariadt ettől a Toldi–Árpád azonosítástól, és a „szabad címert hagya rátok” változattal „enyhítette a strófa két utolsó sorát.”23

Vajon tényleg visszariadt és valóban enyhítette? Egyáltalán, miért kellett megváltoztatnia? Az új haza felé tartó Mózessel nyugodtan folytathatta volna ezt a „honszerzési” gondolatmenetet. Amit meg is tett később Él-e még az Isten? című versével, 1848 honvédő hónapjaiban:

Él-e még az Isten – az az Isten él-e,
Ki e dús Kanaán országba vezérle
Mint Izráelt hajdan,
Hozván őseinket füstnek fellegében,
Égre felpirosló tűz-oszlop képében,
Véres viadalban? […]

Harcra hát, magyar nép! Isten a vezéred:
Diadalmat szerez a te hulló véred
Minden ellenségen.

Aba-Novák Vilmos: Tanyasi udvar, Wikimedia Commons

A Mózes-téma nem egy írót foglalkoztatott akkoriban. Ne csak Madáchra és az ő Mózesére tessék gondolni, hanem Arany másik barátjára is, aki épp a Toldi estéjével egy időben írt a pusztában bujdosó magyarságról, s aki egy évvel később is a szabadság Kánaánja felé ösztökélte honfitársait:

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé 
A költőket, hogy ők vezessék 
A népet Kánaán felé.

(Petőfi Sándor: A XIX. század költői, Pest, 1847. január)

Induljatok
Százezrével, miljomával
A szolgaság Egyiptomából 
A szabadsági Kánaánba,
Mint Mózes népe hajdanába!

(Uö: Vesztett csaták, csúfos futások!, Debrecen, 1848. december)

De hát változnak az idők, és mi velük együtt változunk. Persze nem mindegy, hogy mennyire és milyen irányban. A Toldi estéjének kiadási éve (1854) már nem a 48-as változat honszerző reményeinek időszaka volt, hanem egy azokat kegyetlenül meghiúsító honvesztésé. Hogy milyen következetes írói tisztességgel ragaszkodott Arany ekkor is a maga korábbi nézeteihez, azt épp a visszariadásnak és enyhítésnek gondolt motívumcserével, a „honszerzés” „szabad címerre” változtatásával igazolhatjuk.

szabad címer

A forradalom idején Arany még nyíltan kifejthette e „szabad címer”-ről vallott nézeteit. A Nép barátja 1848. augusztus 6-i számában közzétett egy Országcímer, nemzeti szín című írást a magyar országgyűlés által elfogadott és V. Ferdinánd király által szentesített áprilisi törvényekről, amelyek egyebek közt „a nemzeti szín és ország címere ősi jogaiba való visszaállításáról” intézkedtek. Elmondta, hogy ez idáig „minden sóházra, postahivatalra, kamarai, kincstári birtokra, minden magyarországi várra, kaszárnyára, minden középületre kifüggesztették a kétfejű sast, rámázolták a sárga-fekete színt, hogy elhitessék velünk, miszerint nem Magyarországon, hanem Ausztriában vagyunk. El is hitették a szegény emberrel.”

Hitették ezt velünk már I. Lipót korában is, aki nem a szabadon választott magyar király jogán, hanem „örökös jussal akarta bírni a koronát”, s aki a birodalom többi részétől független Magyarországot is osztrák örökös tartományként akarta kormányozni. Akkor mondták ki Bécsben, „hogy Magyarország nem szabad ország, mert a császár fegyverrel vette vissza a töröktől; a nádori hivatalt eltörölték, helyette német kormányzót tettek; kimondták, hogy az országgyűlésnek nincs szólója [azaz ‘beleszólása’ – Sz. G. A. ] a törvényhozásba; akármit parancsol a király, a nemzetnek nincs joga ellenezni.”241. Ferenc uralkodása idején (1792-1835) a magyar címert nemegyszer Ausztria jelképei közé sorolták, ami a címertan nyelvén tudatta, hogy Magyarország immár osztrák örökös tartomány.

Aba-Novák Vilmos: Csíkszeredai piac, Wikimedia Commons

A magyarországi pénzek többségéről eltűntek a hazai szimbólumok, és a helyükre tett kétfejű sas ekkor vált az elutasított önkény szimbólumává.25 Az 1848 áprilisában elfogadott, A nemzeti színről és az ország címeréről szóló XXI. törvénycikk ezért a túl hiszékeny embereknek is „szemmel látható” módon kívánta jelezni Magyarország önállóságát és függetlenségét.26

a régi kerékvágás

De mire megjegyezték volna – folytathatnánk Arany gondolatmenetét –, megjelent a történelmi viadaltéren Franz loseph és Nyikoláj cár, akik újra „elnyerték” tőlünk e szabad címert. Vissza is tért minden a régi kerékvágásba, azaz újra rákerült minden sóhivatalra a kétfejű sas, meg a sárga-fekete szín. A Bach-korszaki újságcenzúra idején ezt nem lehetett sajtóvita tárgyává tenni, de az irodalmi alkotások fél szóból is értő – és hozzáértő – olvasóinak már lehetett jelezni a problémát! Mondjuk olyanformán, hogy beleszőttük a műbe egy országcímerért vívott „harci játék” (I/37) történetét, ahol a fennhéjázó, pillanatnyi győztes – a „bitang kalandornak” (II/11) nevezett olasz bajnok – szintén örökös igényt támaszt a mi lovagiatlan módon eltulajdonított országjelvényünkre:27

Hetykén járt alá s fel ország címerével,
Faggatá a népet gúnyoló beszéddel,
Szíve a szerencsén hólyaggá fuvódott
S gyakran éles szókkal ígyen csúfolódott: […]
„Én is ezt a címert hazaviszem innét,
Mivelhogy ez engem örökösen illet […]”
Mint a bőszült gulya, ha vérszagot érez,
Bömbölve fut össze a kiomlott vérhez:
A lázadt magyarok azonképen vannak,
Mind az olasz felé törnek és rohannak.

(11/6, 8, 9)

Egek Ura! Hát ez lenne az el nem érten bizonytalan és fájvirág Arany János?…

A Toldival gyakran egybevetett homéroszi eposzokban igen súlyos következményekkel járt, ha egy vendég eltulajdonította a házigazda javait, azaz ha ő maga szentségtelenítette meg a Zeusz oltalmazta vendégjogot. (Gondoljunk csak a Helené elrablását követő trójai háborúra vagy az Odüsszeusz házában dőzsölő kérők lenyilazására.) Az országcímert csalárd módon „megöröklő” olasz vendéget Toldi szintén a szentségtörőket megillető helyre, vagyis a pokolba kívánja (,/A pokolba megyen!’ – rivalkodik Toldi.” – 1/38), és bizony ő is véres bosszút emleget: „De a lelke ott lesz a viadaltéren, / Vérbosz-szúját állni az idegen véren.” (I/39)

Szegedy-Maszák Mihály ezt a külföldiek iránti bizalmatlanság növekedésével indokolja: „Toldi azt a tanulságot vonta le saját életének tapasztalataiból, hogy a külföldivel mindig bizalmatlanul kell viselkedni. Fiatal korában először megkegyelmezett a cseh vitéznek, csak akkor ölte meg, amikor az hátulról orvul akart végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkozás nélkül leszúrja az olaszt, nem várja meg a király rendelkezését.”28 Ez a kétségtelen tényeket tartalmazó felsorolás, sajnos, nem veszi figyelembe azt az először 1905-ben közölt és nemrég Szörényi László által is „hallatlanul fontosnak” nevezett tényt,29 hogy a mű első, 1848. márciusi változatában Arany még egy gazdag élettapasztalatokkal bíró és határozottan dühös Toldival sem ölette meg az olasz címeröröklőt: vö. „Nyomban fejét venné a hogy megharagvék, / De király parancsol: ‘kegyelem adassék”’ – III/41) 30

Aba-Novák Vilmos: Székely vásár, Wikimedia Commons

Hogy miért nem tette meg akkor, és miért tette meg később? Valószínűleg azért, mert a kegyelemnek helyt adó 1848-as változat és a „kegyetlen” 1854-es verzió között nem Toldi élettapasztalatai váltak igen kedvezőtlenné, hanem Arany Jánosé. Azé az Aranyé, aki a kétfejű sas visszahozása és a király által szentesített jogrend véres meghazudtolása után már nem óhajtott se címerrabló bitangokat, se őket kegyelő uralkodókat felmenteni. Nem e külföldiek elvont külföldisége okán, hanem e külföldiek konkrét modortalanságai következtében. Miként azt a kihagyásra javasolt Gyulafi-testvérek szavaival maga Arany is elmagyarázta:

„Tiszteljük, becsüljük az olaszt mi otthon,
De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon,
Ne kössön velünk ki, csúffá ne tegyen, mert
Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert”

(II/12)

Bár csupán a mű felénél tartunk, legszívesebben újra megkérdeznénk: hol van itt a Toldi estéje végére testált alkotói döntésképtelenség és „rezignáció”?

(Más szóval a ‘beletörődés’, a ‘lemondás’, meg a ‘reményvesztettség’?)31 A viadaltérről távozó Toldi ugyan kesereg és háborog, de közben egyre „lelkesebbé” – sőt „szellemibbé” – válik:

Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
Körme sík homokba csuklóig lehalad,
Nyom előttük sincsen, utánok sem marad;

(IV/1)

Igazi szellemlovasok!… Már Tamás Attila megmondta erről a Rákos mezején léptető szellem-Toldiról: „Mintha rajta lenne annak nyoma, hogy már a sírjából szállt ki.”32 Toldi most is lovagiasan a segítségünkre siet, mondván:

Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék,
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.

(IV/7)

Még aki nem hiszi, az is borzong belé!

 

1 Arany János Összes költeményei, II, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964, 696. A Végszó uő: Toldi estéje, Pest, 1854, 143.
2 Arany János: Naiv eposzunkról; Padshi-jurt (Wittgenstein) = Arany János Prózai dolgozatai, 2. kiad., Bp., kiadja Ráth Mór, 1884, 335, 339, 512. L. még a költő leveleit: „én nem egyes helyekért, hanem kompozícióért dolgozok” (Szilágyi Istvánnak, 1848. jan. 27.); „nálam főleg a kompozícióban van a poézis”. (Petőfi Sándornak, 1848. ápr. 22.) Arany János leveleskönyve, Bp., Gondolat, 1982,89,94.
3 Azaz Ilosvai Toldijának összefüggéstelen epizódjait.
4 Arany János Összes Művei, 2. köt., Bp., Akadémiai Kiadó, 1951, 247–249, ill. Kemény Zsigmond: Arany Toldi-ja = Uő: Élet és irodalom, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971, 371.
5 Szilágyi Márton: Bűnbeesés és megtisztulás [Arany János: Told] = A magyar irodalom történetei, 1800-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bp., Gondolat, 2007, 287–295.
6 Arany János: Toldi – Toldi estéje, sajtó alá rendezte és a szövegközti jegyzeteket írta Veres András; a munkafüzetet írta és szerkesztette Szabó Pap Edit, Bp, Ikon Kiadó, Matúra sorozat, 1994, 20, 36.
7 U., 57.
8 Arany János leveleskönyve, 256–257.
9 Kiemelés tőlem. Sz. G. A. – Ha a kapus az egyik „alárendelt”, vajon ki a másik? Arany János Összes költeményei, 696.
10 Arany János: Toldi – Toldi estéje, Matúra sorozat, Ikon Kiadó, 57.
11 Arany János Összes költeményei, 696.
12 Pethőné Nagy Csilla: Irodalom. 10. Tankönyv. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009, 400.
13 Riedl Frigyes: Arany János, kiadja Hornyánszky Viktor, Bp., 1887, 51.
14 L. Csűrös Miklósnak a Toldi szerelméről írt fontos dolgozatát: Csűrös Miklós: Közelítések a Toldi szerelméhez (1982) = Uő.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”, Bp., Kráter Műhely Egyesület, 1994, 8–17.
15 „ Ami ezután kezdődik, az már egy újjászületés kezdete és ígérete”. Szilágyi Márton: i. m.
16 Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 3. köt., Pest, 1865, 852.
17 Uo., 1358.
18 Ríedl Frigyes: Arany János, 179.
19 Vö. „Pósafalvi János érkezik. Toldinak régi barátai üzenik: mérkőzzék meg egy olasz lovaggal, aki, ha nem akad emberére, a nemzet szégyenére elviheti hazájába Magyarország címerét. / Második ének. Toldi, Bence kíséretében, Buda felé tart.” Szili József: Arany János: Toldi trilógia, Talentum műelemzések sorozat, Akkord Kiadó, 1999, 35.
20 Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 3. köt., 1388.
21 Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história, 80. strófa = Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez: Reneszánsz kor, Bp., Tankönyvkiadó, 1990, 652.
22 L. Gyulay Pálnak küldött, 1855. jún. 7-i önéletrajzát: „az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek.” (Arany János levelesládája, 273.)
23 Szörényi László: „Bújj el, Jankó…”. Arany János és március tizenötödike, Liget, 2010/9, 78.
24 Arany János: Mik voltunk? Mivé leszünk? (Magyarország története, dióhéjba szorítva), Nép barátja, 1848. okt. 18.
25 Laszlovszky József: A magyar címer története, Bp., 1989, 26–28.
26 Arany János: Országcímer, nemzeti szín, Nép barátja, 1848. aug. 6.
27 Csak egyetlen példa. Mikor Toldi látja, hogy „eltört ellenfele kardja, / Iszonyú csapását rögtön visszatartja / És kiáltja Bencét, hogy ez egy heverő / Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.” (III/36) Az olasz viszont épp Gyulafi Lóránt kardjának eltörését használja ki, hogy fegyvertelen társát vállon és nyakon szúrja. (II/32–33)
28 Szegedy-Maszák Mihály–Veres András–Bojtár Endre–Horváth Iván–Szörényi László–Zemplényi Ferenc: Irodalom a gimnázium II. osztálya számára, Bp, Tankönyvkiadó, 1982, 334–335.
29 Szörényi László: i. m., 78.
30 Dr. Esztegár László: A Toldi-trilógia eredeti kéziratai a Magyar Nemzeti Múzeumban, Magyar Könyvszemle, 1905/3, 220.
31 „ Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt […] Rezignációját azonban nemcsak Világos okozta, világlátásából is szervesen következett. Nemcsak a Toldi estéjére hivatkozhatunk, hanem A rab gólyára is.” Szegedy-Maszák Mihály et al, i. m., 333, 335.
32 Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Bp., Akadémiai Kiadó, 1964, 51.