MACSKA-ÜZLET
[A VILÁGHÁBORÚ KÜSZÖBÉN – regényfolyam 1.]

A házaspár régóta tervezte a magyarországi utat. A férfi japán volt, a feleség ecuadori. Öt évvel ezelőtt találkoztak először egy bolognai konferencián, és a második naptól a hotelszobában maradtak, jobbára ki sem keltek az ágyból. Bőrük színétől eltekintve olyanok voltak, mint egy testvérpár: alacsonyak, szénfekete hajúak és fekete gombszeműek. Miután összeházasodtak, sokat utaztak, mert ebben is hasonlítottak: nyughatatlanul járták a világot, s a nő maga sem gondolta komolyan, hogy szülővárosában, Vilcabambában telepedjenek le, de azért időről időre szóba hozta, mindig hozzá téve, hogy mert akkor biztos egészséges és hosszú életünk lesz.
habzsolja az életet
A negyvenes nő jól tartotta magát masszív, fénylően barna bőrű testében. Egyszer a férfi megjegyezte: kitöltöd a bőröd. És magában továbbgondolta: biztos, hogy aláférek? Örült, hogy nem érzi a nő bordáit, amikor végigsimít a testén. A férfi kizárólag feketében járt, de öltözékét a legfrissebb divat szerint, a legnevesebb márkákból állította össze. A természetes, finom tapintású anyagokat szerette. Vagány elegancia. A nő azonban öltönyben szerette látni. Kevés férfit ismert, akin ennyire jól állt ez a kíméletlen ruhadarab, mely a stílustalan férfit tovább silányítja, a karakterrel rendelkezőt viszont erősíti. A nőt nem zavarta, hogy férje habzsolja az életet: más nőket, a borokat, a süteményeket, a szivarokat, a tavakat, halaikkal és hullámaikkal együtt, a szimfonikusok csörömpölését, a színészek vásári magamutogatását, a súlyos szerszámok hűvös tapintását, a hegyekre és sziklákra nyíló panorámát, a havat, a vizet, a Napot, az illatokat meg az ízeket. Amikor csak tehette, felesége nyakába és a lábai közé suttogta, mennyire szereti az ízét és az illatát.
Hogy utazásaikat fedezni tudják, kereskedőházat alapítottak: Ázsiából behozott macskaeledelt terítettek szét a világ minden táján. A nő rajzolta a konzervdobozok címkéit, az adott közönség ízlésének megfelelően.
Budapestről indultak, és a szép, napos őszi időben hamar elérték a jó kétszáz kilométernyire lévő célt: Európa legnagyobb macskatelepét. Remélték, hogy a sikeres tárgyalást követően ők lehetnek a későbbi beszállítók. A telepen nemcsak őrizték a több ezernyi állatot, hanem kísérleteket is folytattak rajtuk, ezért is kellett szögesdróttal védett magas kőfal mögött, éjjel-nappali őrséggel biztosítani a telepet. Míg a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali állatvédő szervezetek tábort vertek a kerítés mentén, és felirataikat magasba tartva, hangosbemondójukba kiabálva folyamatosan akcióztak, a kormányzó parlamenti pártok úgy készültek elejét venni, hogy ezek a gyülekezetek politikai tőkét kovácsoljanak a macskatelep elleni tiltakozásukból, hogy alaptörvénybe iktatták: a macska nem ember.
rendszertanilag korcs
A macskák ezt egyáltalán nem bánták. Ők sem tartották magukat embernek. Tulajdonképpen nem éltek rosszul – nem csekély létszámú személyzet gondoskodott táplálásukról, gyógyításukról, tisztán tartották és simogatták őket. A szögesdrót mögött hatalmas őspark terült el, óriási koronájú, harminc méterre is felívelő szürke és molyhos tölgyfákkal, intenzív rózsaszínű, sárga torkú virágokat nevelő, kistermetű, rendszertanilag korcsnak nevezett vadgesztenyfákkal és a kétszázmillió éves tudást magukban hordozó ginkókkal. Utóbbiak elültetésénél előrelátóan nagyon vigyáztak, hogy csak hímpéldányok legyenek.
A macskák szabadon sétálgathattak ebben az idilli környezetben, cserébe naponta csak néhány órát áldoztak a rajtuk folyó kísérletekre. A kutatást elsősorban uniós pénzekből fedezték, de a nemzeti rendőrség is adakozott, ez esetben mint megrendelő: régóta vágytak rá, hogy a rendőrkutyák mellett rendőrmacskákat is bevethessenek. A vizsgálat ugyanakkor nem volt fájdalommentes, és sokszor még az évtizede a telepen élő macskák sem tudták, hogy a következő pillanatokban mi vár rájuk. A félelem, a bizonytalanság és a fájdalom szorításában teltek ezek az órák, és az állatok csak remélhették, hogy egyszer véget ér az egész, és az emberek végre megfejtik a titkot, amit oly régen kutatnak: miért nem idomíthatóak a macskák.
A laboratóriumból kiengedett állatok, vigaszul, rögvest nagy adag macskaeledelt kaptak. A házaspár cége hatalmas profitra számíthatott az üzlet megkötése esetén.
Szállásuk, a Fogadó a Két Hattyúhoz, a nyugat-magyarországi kisváros kopottas főterén állt. A városka épp ekkoriban indult fejlődésnek: fontosabb utcáit macskakővel újraburkolták, éjszakánként a korszerűsített közvilágítástól fényárban úsztak a járdák, a templom új harangot kapott, és felépült az első negyvenemeletes ház is, amelybe egy bank költözött.
illúzióromboló
A helyi intelligencia estélyt adott a tiszteletükre. Az urak csoportokba verődve vitatkoztak a küszöbön álló világháborúról, hölgyeik a hatalmas tükrökkel borított bálterem falához tolt fotelokban unatkoztak. A súlyos brokátfüggönyök mögött éjszakai sötétség ült, melyet még nem fosztogatott a hajnal. A személyzet már harmadszorra cserélte ki az óriási gyertyákat, a pincérek szorgosan hordták a pezsgőt, a sarokban felállított gépzongorából szállt a zene – a maguktól mozgó billentyűk látványa illúziórombolóan hatott.
A nő hirtelen pattant föl a székéről, és a rá annyira jellemző merev tartással elhagyta a báltermet. Még elbúcsúzott a helyi patikustól, aki egész este kitartóan udvarolt neki, mialatt az Atropa belladonna mérgező gyógynövényről tartott csapongó előadást. A férfi kissé csalódottan nézte a távolodó hátat, melyet a merészen, egészen a dereka aljáig kivágott krémfehér ruha láttatni engedett.