A SZENVEDŐ BOLDOGSÁGRÓL
1990 tavasz
Száz évvel ezelőtt, 1890 áprilisában, hosszú felkészülés után indult el Csehov Szahalin szigetére. Pár hónappal később egyik levelében így számolt be: „Mindent láttam; így hát a kérdés most már nem az, hogy mit láttam, hanem az, hogy hogyan láttam… futotta türelmemből arra is, hogy Szahalin egész lakosságát összeírjam, bejártam valamennyi lakott telepet, voltam valamennyi házban és beszéltem minden egyes emberrel”. Egy másik levélben, az év végén: „Rengeteget dolgoztam, elvégeztem Szahalin lakosságának teljes és részletes összeírását, és halálos ítélet végrehajtását kivéve mindent láttam… Most már rettentő sokat tudok, de rossz érzésekkel telítve jöttem haza. Míg Szahalin szigetén éltem, bensőmben valami keserű ízt éreztem, mintha avas vajat ettem volna, s most így visszaemlékezve, Szahalin a teljes pokol képét nyújtja”.
öngyógyítást keres
Mi hajtotta oda Csehovot? Miért kellett mennie, dacolnia az orosz hatóságokkal, aggódó barátaival, a saját törékeny fizikumával? Tudjuk, hogy az 1889-es válságos lelkiállapotából így, ezzel az utazással próbált szabadulni. Bátyja halála és az orosz írók, értelmiségiek szinte járványszerű önpusztításának éve ez, s Csehov, aki maga is depressziósan bolyong egy darabig, a szahalini „feladatba” kapaszkodik. Azért megy, írja jellegzetes szemérmességével, hogy fél évig ne úgy éljen, mint addig. Szóval öngyógyítást keres? Csakugyan a lelkiismeretét nyugtatná, hogy majd — mint magyarázza — „megírok száz-kétszáz oldalt és ezzel egy kissé lerovom adósságomat az orvostudománynak, amellyel disznó módon viselkedtem”? Vagy a tágasan értelmezett írói-emberi hivatástudat sürgette? Kétségtelenül, ez utóbbi érvnél a legkellemesebb-hálásabb megtapadni, de gyanítom, hogy a fennköltség nem egészen összeegyeztethető Csehov ízlésével. Ő, aki „szabad művész-író” akart lenni, gúnyolná, vagy fejét lehajtva, somolyogva csak hallgatná az író „küldetéséről” szóló szenvedelmes nyilatkozatokat. Pedig egészen nem lehet megkerülni, „elfelejteni”, hogy az erkölcs, tehát a belső kényszer és a részvét, méghozzá a jellegzetes orosz részvét reflexe vezette. Legfeljebb megkülönböztetni, árnyalni érdemes itt is.
A közvetlen politikai cselekvéstől, hatalomszerzéstől, vetélkedő érvényesüléstől idegenkedő író sohasem tartózkodott a véleményformálástól, nem vágta magát révült pózba, a földi lét mocskait, a társadalmi nyűgöket meg sem próbálta elhárítani magától. Amit erről mond, és ahogy mondja, az már nem is tanács, hanem parancs, mégis szeretem, s számomra máig a legfontosabb, sokat mormolgatott bölcsességek egyike: „Az írók és művészek csak annyira foglalkozzanak a politikával, hogy védekezni tudjanak ellene”.
A „védekezés” stratégiájának kialakításában az orosz irodalom tolsztoji irányát választotta Csehov, vagyis az európai felvilágosodás örökségét és az egészségességhez, az életörömhöz, élettisztelethez ragaszkodó ember attitűdjét. Az „irányok” elválasztása persze eleve mesterséges, okoskodó, s csak azért szükséges, hogy beszélni tudjunk a jelenségekről, amelyek törvényszerű rendjük ellenére, vagy inkább amellett, tudjuk, engedetlenek, kacéran cáfolják-igazolják önmagukat — működésben vannak. Az irodalom és a filozófia jelenségeiről, irányokról szólva örökösen érzem a kínálkozó ellenpéldák, a cáfoló idézetek szamárfül-mutogatását, s azt, hogy bár komolykodva nem zárkózom el, a nihilista zsarolásnak sem engedek. Benne vagyok a mókában, de igenis keresem a létezésben, magatartásban rejlő rendet, figyelek az artikulált, a dadogó vagy talán körülményeskedve túlbeszélt, de felismerhető tendenciákra. Mert én is a tolsztoji irányt kedvelem.
De ha van „tolsztoji irány”, mi a másik, esetleg a többi? Mindenekelőtt a „dosztojevszkiji”, természetesen. Kimondani, leírni ezt aligha lehet némi restelkedés nélkül, mégis próbálom újra, sokadszor megközelíteni a témát. Nem titkolom azonban, hogy a hasonlóságok és különbözőségek felsorakoztatása, a jól ismert dokumentumok, az akkori térnek pontoskodó újrarendezése kevésbé vonz, mint az, hogy miképpen jelenik meg ma ez a két irány, kétféle világnézet vagy talán világérzékelés.
a fausti emberideál
Török Endre szellemesen úgy villantja össze a két pályát, hogy „Dosztojevszkij lényegében a hivatalos, pravoszláv istenképhez kapcsolódik, Tolsztoj az államot és az egyházat megfosztja Istentől s ezzel létjogosultságától is. Dosztojevszkijnél az ortodoxiáról leszakadó egyéniség Isten ellen fordul, Tolsztojnál épp ellenkezőleg, eljut Istenhez. Ebből fakad az egyiknél az individualizmus, az Isten elleni lázadás történelmi felismerése, a másiknál Isten elhelyezése a tekintély helyett az ésszerűség világában”. Ehhez az első, nagy vonásokkal vázolt képhez annyit tennék hozzá, hogy Tolsztoj szigorú racionalizmus-kritikája ellenére (vagy mellett) mindvégig ragaszkodott az európai felvilágosodás eszményeihez, értékeihez. Azon nevelkedett, s életműve a felvilágosodott, a fausti emberideált megfogalmazó alkotások betetőzése, összegezése. Tökéletesedéshite, az individuum fejlődési képességébe vetett bizalma, az egyéni erőfeszítés hangsúlyozása, mind-mind a felvilágosodott, a szellemi és az anyagi világot el nem különítő szemléletből ered, ahhoz tartozik. Dosztojevszkij — Szibéria után — a racionalizmust mintha csak kifosztott, torz változatában ismerné, az ember metafizikai igényét csak a pravoszlávia kijelölt kereteiben tartja megformálhatónak, kielégíthetőnek. Kettejük világnézeti különbsége markánsan megjelenik Dosztojevszkij vádaskodásában, amelyet az Anna Karenina nyolcadik fejezetének kiadásakor írt. Az író naplója publicisztika-sorozatában többször is foglalkozik a regénnyel, s bár megjegyzi, hogy „nagyon nem szívesen bírálom a kortárs írókat és műveiket, elhatároztam, hogy okvetlenül beszélni fogok róla a Naplóban”. És beszél. A regény megbűvöli — és minden ingerli benne, s mint a dühös emberek általában, talán észre sem veszi a saját csúsztatását. Csak egyetlen példát: „Az Anna Karenina nyolcadik részében, a regényíró kedvenc hőse, Levin azt vallja magáról, hogy ő — a nép. Ezt a Levint egyszer, régebben, amikor az Anna Karenináról beszéltem, ’tiszta szívű Levinnek’ neveztem el. S bár továbbra is hiszek e szív tisztaságában, mégsem hiszem el neki, hogy ő — a nép; ellenkezőleg, most látom csak igazán, milyen előszeretettel törekszik az elszigetelődésre” — így Dosztojevszkij. Levin persze — s általa Tolsztoj — sehol sem mond ilyen badarságot. Ebben a nyolcadik (utolsó) fejezetben sok szó esik az úgynevezett szláv vagy balkáni háborúról, amely 1876-ban kezdődött a szerb hadüzenettel. A törökök ellen harcoló szláv testvéreknek kívánt Oroszország segíteni. A nacionalista Dosztojevszkij lelkesen támogatta ezt, a pacifista Tolsztoj súlyosan elítélte — többek között az akkor befejezéséhez közeledő Anna Kareninában is. A regény epilógusszerű zárófejezetében orosz önkéntesekkel találkozunk, a megtört, halált kereső Vronszkijjal is, Levin pedig, amikor a háborúról, az önkéntesekről vitatkozik a bátyjával, arra a jól ismert, demagóg érvre, hogy „a nép hallott testvérei szenvedéséről és megszólalt”, szelíden azt válaszolja: „Én is nép vagyok”.
Túlságosan könnyű az ilyesféle példákkal bizonyítani Tolsztoj erkölcsi, politikai igazát, de vajon miért sűrűsödött, torzult Dosztojevszkijben a Tolsztoj-ellenes indulat? És miért éppen őket, kettejüket lehet — szokás – egymás ellenében bemutatni?
Ugyancsak Az író naplójában Dosztojevszkij felidézi a maga szellemi útját, a petrasevisták megpróbáltatásait; sorait szinte lehetetlen ma úgy olvasni, hogy ne hallja az ember egy sereg itt élő, megtört, megváltozott vallomástevő hangját: „Való igaz, hogy a születő szocializmust még néhány korifeusa is a kereszténységgel hasonlította össze, sőt úgy fogták fel, hogy csupán ez utóbbinak – a század és a civilizáció szellemében való – tökéletesített formája. Ezek az akkori ideák roppant tetszettek nekünk Pétervárott, a lehető legszentebbnek és legerkölcsösebbnek láttuk őket, és ami a legfontosabb — egyetemesen emberinek, kivétel nélkül az egész emberiség eljövendő törvényrendjének. Minket már jóval a 48-as párizsi forradalom előtt megigéztek ezek az eszmék. Belinszkij már 46-ban beavatott engem ennek az eljövendő ’világmegváltásnak’ minden igazságába, és az eljövendő kommunista társadalom minden szentségébe. Ezek a tanítások a korabeli társadalom legmélyebb (keresztényi) fundamentumának erkölcstelenségéről, a vallás erkölcstelenségéről, a család, a magántulajdon jogának erkölcstelenségéről; ezek az eszmék a nemzetek felszámolásáról az emberiség egyetemes testvérisége nevében, a hazának mint az egyetemes fejlődés kerékkötőjének megvetéséről és a többi és a többi — mindeme eszmék annyira rabul ejtettek minket, hogy nem tudtunk szabadulni tőlük, és ezek a tanok éppen a nemeslelkűség nevében hódították meg szívünket, elménket”. Később, ugyanebben a cikkben így emlékezik szemléletváltozására: ,,Mi, petrasevisták, a vesztőhelyen álltunk, és a legkisebb megbánás nélkül hallgattuk végig ítéletünket… A golyó általi halálos ítéletet, melyet előzőleg mindannyiunk előtt felolvastak, korántsem tréfából olvasták fel; szinte minden elítélt bizonyos volt benne, hogy végre is hajtják, és a halál várásnak legalább tíz iszonyú, hasonlíthatatlanul szorongató percét éltük át… Nem a száműzetés esztendei, nem a szenvedések törtek meg. Ellenkezőleg, semmi sem tört meg, és meggyőződésünk, a teljesített kötelesség tudatában csak még jobban erősítette lelkünket. Nem, valami más változtatta meg szemléletünket, nézeteinket és szívünket — természetesen csak azokról bátorkodom szólni, akik meggyőződésbeli változása immár nyilvánvaló, s ennek valami módon ők maguk is tanúságát adták. Ez pedig nem más volt, mint a néppel való közvetlen érintkezés, a velük való testvéri egyesülés a közös szerencsétlenségben, az a rádöbbenés, hogy mi magunk is hasonlóvá váltunk hozzá, vele eggyé, sőt legalacsonyabb szintjével egyenlővé”.
individuális hit
Dosztojevszkij pontos és hiteles a beszámolójában — így érzett és gondolkodott —, csakhogy éppen az önelemzés győz meg arról, hogy a szellemi működése nem változott. A negyvenes évek végén éppúgy átadta magát egy eszmének-mozgalomnak, ahogy Szibéria után is csatlakozott a kész ideológiához-gyakorlathoz: elfogadta a pravoszlávia egész életet átható-szabályozó rendszerét, s Tolsztoj hőse, a „tiszta szívű Levin” mindenekelőtt a nyugtalanságával, önállóságával, individuális hitével ingerli. Olyannyira, hogy egy helyütt elítélően megjegyzi: „az olyanoknak, mint Levin, aligha lehet végleges hitük”. Bizony: nem lehet. Ezért is szerethetők.
Csakhogy igaz: Tolsztojnak — és a Szahalin szigetére utazó Csehovnak — nem volt olyasféle élménye a mélyre zuhanásról, mint Dosztojevszkijnek. Mert ki tagadná, hogy más dolog a szibériai száműzöttekről írni, s más a sorsukban osztozni. Tolsztoj és Csehov látogató volt a pokol legmélyebb bugyraiban, Dosztojevszkij odavetett. Tolsztoj és Csehov közelítése mindig a nyomorúságra rálátó, felülemelkedni képes értelmiségié; Dosztojevszkij húsz esztendővel a fegyencélet után is vergődik, elemien kiszolgáltatott. Az epilepsziás, korábban is bűntudatos ember a halálraítélés-megkegyelmezés-ceremónia után még mohóbban kapaszkodik valami biztosba — s ezt csak önmagán kívül látja. „Életet cserélek, új formában születek újjá” — írja testvérének még az elmaradt kivégzés napján. Ebben a levélben — 1849. december 22-én — így foglalja össze a történteket: „kivittek minket a Szemjonov térre. Ott felolvasták valamennyiünknek a halálos ítéletet, megcsókoltatták a keresztet, kardot törtek a fejünk felett, és ránk adták a halotti öltözéket (fehér inget). Ezután hármat közülünk odaállítottak a kivégzőoszlophoz, hogy végrehajtsák az ítéletet. Hármasával szólítottak, tehát én a második csoportban voltam, és mindössze egy perc maradt számomra az életből… Még megöleltem Plescsevet, Durovot, akik ott voltak mellettem, és elbúcsúztam tőlük. És ekkor egyszerre takarodót fújtak, az oszlophoz kötözötteket visszavezették, és felolvasták, hogy Őfelsége az Uralkodó megajándékoz az élettel”. Hogy az Uralkodó megajándékozta az élettel, ezt mélyen átérzi Dosztojevszkij — szó sincs itt arról, hogy a cenzúrának fogalmaz. A legfőbb földi hatalom iránti hála betölti a lelkét, ez magyarázza odaadását, barátságát például Pobedonoszcevvel is. Naplójába jegyzi: „Az orosz nép egészen a pravoszláv vallásban és annak eszméjében él. Más nincs benne, és nincs más tulajdona – de nem is kell, mert a pravoszláv vallás minden. A pravoszláv vallás az Egyház, az Egyház pedig — az épület betetőzése.”
Tolsztojban minél nagyobb, mélyebb az áhítat-igény, minél erősebb a hite — ő vallásos hitnek nevezi —, annál radikálisabban fordul szembe a pravoszláv egyházzal. A Feltámadás átszellemült húsvét-ünnepi jelenetét, a hajnalt, amikor Nyehljudov ugyanazt a szeretetet érzi önmagában, ami Katyusából sugárzik, s ami „átfogott mindent, nemcsak a jót meg a szépet” — tehát ezt az igazán szakrális ünnepet a világirodalom bizonyára legélesebben egyházellenes istentisztelet-leírása követi: a fegyházkápolnában rendezett szertartás kritikája, Szőllősy Klára gyönyörű, szenvedélyes fordításában: „A jelenlevők közül — kezdve a papon meg a felügyelőn és végezve Maszlován — senkinek sem jutott eszébe, hogy Jézus, az a Jézus, akinek nevét a pap oly megszámlálhatatlanul sokszor ismételgette nyakatekert dicsőítő szavak kíséretében, a legszigorúbban megtiltotta mindazt, ami ott a templomban történt; megtiltotta nemcsak az effajta értelmetlen szószátyárkodást és a paptanító szentségtörő vajákolását a kenyérrel meg a borral, hanem a leghatározottabban megtiltotta az embereknek, hogy más embereket tanítójuknak nevezzenek, megtiltotta az imádkozást a templomban, s úgy rendelte, hogy mindenki magányban imádkozzék; megtiltotta magukat a templomokat, kijelentvén, hogy azért jött e földre, hogy lerombolja őket, imádkozni pedig nem a templomokban kell, hanem lélekben és igazságban; legfőképpen pedig megtiltotta, hogy emberek emberek fölött ítélkezzenek, és tömlöcbe zárják, kínozzák, meggyalázzák, kivégezzék őket, mint ahogyan ez itt történt — mi több, megtiltott mindenféle-fajta erőszakot, mondván, azért jött, hogy a rabságba esetteknek visszaadja szabadságukat.
az ő nevében
A jelenlevők közül egynek sem jutott eszébe, hogy mindaz, ami itt történt, meggyalázása és megcsúfolása annak a Krisztusnak, akinek nevében történt. Az eszét sem járta meg senkinek, hogy az aranyozott kereszt, négy végén a zománcozott képecskékkel, melyet a pap csókra nyújtott az embereknek, nem egyéb, mint ábrázolása annak az akasztófának, amelyre Krisztust felfeszítették — felfeszítették pediglen éppenséggel azért, mert megtiltotta mindazt, ami most itt az ő nevében történt. Az eszét sem járta meg senkinek, hogy a pap, aki azt képzeli, hogy kenyér és bor képében Krisztus testét eszi, és vérét issza, csakugyan eszi az ő testét, és issza az ő vérét, de nem a kenyérdarabkákban meg a borban, hanem azáltal, hogy félrevezeti eme ’kisdedeket’, akikkel Krisztus azonosította magát, sőt nemcsak félrevezeti, hanem megfosztja őket a legfőbb boldogságtól, és kegyetlen kínzásoknak veti alá őket, elrejtvén előlük az örömhírt, melyet Krisztus hozott e földre.”
Hogy a Feltámadás megjelenése után Tolsztojt — Pobedonoszcev, a Szent Szinódus főügyészének szorgalmazására is — kiátkozták-kiközösítették az egyházból, az logikus. Lakonikusan jegyzi naplójába, hogy „különös” ez az átok, s amikor azután szinte kötelességet teljesítve nyilvánosan reagál, csak újabb alkalmat kerít, hogy megfogalmazza a maga külön hitét. Úgy tűnik, a hatalom megtorlás-kísérletei erősítik meggyőződését. Egyik legszebb, mert legmegfontoltabb vallomása egy 1906-os levélben olvasható. Huszonöt éve akkor, hogy meggyilkolták II. Sándort — alig két hónappal Dosztojevszkij halála után —, s tudjuk, a trónra lépő III. Sándor kegyetlenül megtorolta a merényletet. Amikor az összeesküvőket elfogták, Tolsztoj hosszú, könyörgő levelet írt a cárnak, hogy legyen nagylelkű: „Az ön kezéhez nem tapad vér — ismételgeti. — Ártatlan áldozata helyzetének. Tiszta és ártatlan önmaga és Isten előtt. De most válaszúton van. Még néhány nap, s ha azok győznek, akik azt mondják és gondolják, hogy a keresztény igazságok csak szavak, az államéletben viszont vérnek kell folynia, és a halálnak uralkodnia, akkor ön örökre kikerül a tisztaság és az istenes élet boldog állapotából …” A levelet akkor Pobedonoszcev közvetítésével akarta eljuttatni a cárhoz, de a főügyész ezt visszautasította. „Az ön Krisztusa nem az én Krisztusom. Az enyémet úgy ismerem, mint az erő és igazság emberét, aki a bénát meggyógyította, az önében viszont a béna vonásait ismerem fel, akinek magának van gyógyításra szüksége” — írta. A levél más úton mégis eljutott az uralkodóhoz, de Tolsztoj nem kapott választ, a forradalmárokat kivégezték, győztek azok (mintha mindig azok győznének), akik azt gondolják, hogy „az államéletben vérnek kell folynia”. Huszonöt év elteltével a Múlt nevű folyóirat engedélyt kér Tolsztojtól, hogy közzétehessék a III. Sándornak írt levelet és Pobedonoszcev elutasítását. Az író Birjukovnak baráti hozzájárulást ad, s mellette felidézi egykori gyötrődéseit („álmomban, félálmomban is rájuk és a készülő gyilkosságra gondoltam, s olyan világosan, mintha ébren volnék, úgy éreztem, nem őket, hanem engem végeznek ki, majd meg, hogy nem III. Sándor, a bírák és a hóhérok a kivégzők, hanem én; aztán rémülten felébredtem a lidércnyomásból. Ekkor megírtam a levelet”), és keserű tárgyilagossággal ezt fűzi hozzá: „Nem mondom, hogy levelemnek ez a fogadtatása hatott az állammal és a hatalommal kapcsolatos negatív viszonyomra. Régen kezdődött és alakult ki ez a lelkemben, amikor a Háború és békét írtam, s olyan erős volt, hogy nem fokozódhatott, csak világosabb lett. Amikor megtörtént a kivégzés, csak még nagyobb undort éreztem a hatalom és III. Sándor iránt”.
Tolsztoj és Dosztojevszkij olykor szélsőségesen különböző álláspontot képviselnek, máskor — s nekem ez izgalmasabb — mintha ugyanazokat a fogalmakat használnák, s mintha agitatív szenvedélyük összeérne, közös eszmékre találnának. Mintha. Mert ilyenkor válik csak világossá, mennyire másként érzékelik a világot. Dosztojevszkij azt írja egy levelében: „Háború nélkül az ember elfásul a komfortban és a gazdagságban, és tökéletesen elveszti fogékonyságát a nemes eszmék és érzések iránt, észrevétlenül elembertelenedik, és barbárrá válik… Szenvedés nélkül nem juthat az ember boldogsághoz”. Tolsztoj rengeteg háborúellenes megnyilatkozásából – szükségtelen bizonykodva idézni — nem is ez az izgató különbség, hanem hogy Tolsztoj kísérteties hasonlósággal írja: „A boldogtalan életben kell boldognak lenni. Ezt a szenvedő boldogságot kell akarni”. Vajon itt csakugyan gondolati találkozásról van szó? Azt hiszem, nem. Dosztojevszkij az életet magát távlattalanul merő szenvedésnek tudja; a „boldogság” — amelyhez szerinte szenvedésekkel lehet eljutni — sem egyéb szenvedésnél, megalázkodásnál. A boldogság a vállalt szenvedés, a mélyre merültség vallásos elfogadása. Tolsztoj is látja az élet boldogtalanságait, de az utolsó pillanatáig, és egyre tisztábban hiszi, hogy az ember törekedhet, törekednie kell az örömteli felé. „Az életben lehet rossz — jegyzi naplójába —, de maga az élet nem lehet rossz. Jó csak az életben lehetséges. S ezért nem szabad azt mondani, hogy az élet hiánya jó lehet. Egészség csak testben lehet, s ezért nem szabad azt vallani, hogy a testetlenség egészség”. Ez a szemlélet két fontos elemet is megcsillant: a tökéletesedési eszméhez társuló befejezetlenség-elképzelést, hogy az élet, az emberi igyekezet folyamatos, és nem ismeri a révbejutást. Az embernek „tudnia kell, hogy életének üdve nem az előtte álló cél elérése, hanem a legmagasabb, számára elérhetetlen cél felé haladás”. A másik összetevő az ember belső küzdelmében, értelmi-érzelmi erőfeszítésében való hit. A ráhagyatkozás, az odacsapódás ellenében az állandó lelki munka szükségességét vallja Tolsztoj. „Az igazságot csak megfeszített szellemi munkánk révén lehet felismerni”.
a létezés iszonyatai
Nem az élet optimista vagy pesszimista szemléletéről van szó — értelmes felnőtt ember hogyan is lehetne „optimista”? Van-e jelentős gondolkodó, aki nem néz szembe a létezés iszonyataival? Ha valaki bölcsességgel, humorral, ha életszeretettel hajol a világ dolgaihoz, nem optimista — de ezek a készségek elengedhetetlenül szükségesnek látszanak az erkölcsös magatartáshoz. A szenvedő boldogságot akaró ember voltaképpen az önerejében, sorsformáló hatalmában bízó felnőtt.
Azt sem hiszem, hogy a sokszor emlegetett egészség–betegség ellentét jelenik meg Tolsztoj és Dosztojevszkij különbözőségében, bár ez a fogalompár mélyebb és igazabb, mint az optimizmus–pesszimizmus. Thomas Mann például a maga vívódását, a rögeszmésen újra és újra ábrázolt kettősséget látja Tolsztoj és Dosztojevszkij személyiségében, művében testesülni. Amikor azonban Tolsztojt „a természet egészségtől dúzzadó, fenségesen naiv” gyermekének nevezi, úgy érzem, leegyszerűsítve elfeledkezik arról, hogy a művek kételyekből, megrendítő küzdelmekből épülnek — elfeledkezik a szenvedő boldogságról. Tolsztojnál a dosztojevszkiji iszonyatos világgal szemben nem épül a harmónia, de mindvégig ott az igény a kitörésre, a megvilágosodásra: a tökéletesedésre. A Háború és béke epilógusa a harmónia, az idill paródiája is, de úgy, hogy közben nem zúzza össze, nem teszi nevetségessé Tolsztoj a harmóniára törekvő ember szakrális vágyait, eszméit. Az Anna Karenina utolsó fejezetében a „tiszta szívű Levin” megsejt valami roppant egyszerű igazságot, ami élni segít, de nyomban vét is saját szeretet-felfedezése ellen. Nyehljudovnak kell talán a legkeservesebben megbirkózni önmagával. A Feltámadás befejezéséből is hiányzik a megnyugtató feloldozás: valamiféle feltámadáshoz óriási csalódásokkal-küzdelmekkel közelebb lehet jutni, de a boldogabb lét mögött is ott a szenvedés. Hit és kétely remegő egyensúlya kell ahhoz, hogy az orosz irodalomban annyira divatos bürokrata ábrázolásában, a kisember, a felesleges ember megjelenítésében is merőben új, humánusabb szempontot érvényesítsen: esélyt ad még az igazán kevéssé vonzó, kisszerűen karrierista, üres életű embernek, Ivan Iljics Golovinnak is: a halál előtt eljuthat a szeret felfedezéséhez, s ezzel a félelem legyőzéséhez.
Dosztojevszkij szenvedő szereplői többnyire valami kéjes otthonossággal gyötrődnek, beleragadtan az odúlakó létébe, a külső és belső szennyezettségbe. A következetesen rút környezet — kopár szállások, málló falú lépcsőházak, ócska fogadók, sikátorok, ijesztő éjszakai vidékek, élettelen, lepusztult cellák — a lélek kivetülése. Dosztojevszkijnek nincsenek természetélményei. Tolsztoj hősei a szabad ég alatt, a fűben fekve, a csillagok oltalmában érzékelik a saját helyüket, feladatukat is.
Számomra különösen szorongató aztán az is, ahogy a jövőről, a fejlődésről vélekednek, olyasmiről, ami szinte közvetlenül érinti a jelenünket, a mi társadalmi alakulásunkat. Dosztojevszkij és Tolsztoj is elítélte a nyugat-európai társadalmi berendezkedés utánzását, az oroszok elé tűzött „felzárkózási” ideológiát-gyakorlatot. Mindketten művelt, tág látókörű emberek lévén ismerték, amit elutasítanak. De világosan kirajzolódik tiltakozásuk eltérő karaktere. Dosztojevszkij a szlavofil eszmerendszerhez igazodva az európai életet az Antikrisztus diadalának bélyegzi; az egyháztól elszakadt, a racionalitással áthatott liberális társadalmat embert felőrlőnek látja, és szenvedélyesen hiszi, hogy a megújulás , ,az orosz gondolat által” jön el. ,,Elhivatottságunk a pravoszláviában rejlik, a keletről jövő fényben, amely beragyogja majd a Krisztusát veszített, megvakult nyugati emberiséget”. A felvilágosodás örökségét őrző, továbbfejlesztő Tolsztoj sohasem utasítja el a racionalizmust, tudja, hogy a kapitalista berendezkedés a szabadság–egyenlőség–testvériség-eszme megcsúfolása, hogy a „jól vasalt”, „pártokkal, választási agitációval, politikai tömbökkel, alkotmányossággal” büszkélkedő nyugati létforma szörnyszülött, s differenciáltan írja egy levelében, amelyet nyugat-európai úton időző lányának címez: „olykor kétségbe vonom, hogy át kell-e mennie az orosz népnek ezen a fertőn, hogy eljusson abba a zsákutcába, ahová a nyugati népek már eljutottak? Azért gondolkodom így, mert amikor a nyugati népek rátértek erre az útra, a progresszív emberek mind erre irányították őket, most viszont nemcsak én egyedül, hanem sokan látjuk, hogy ez a pusztulás. S amikor a népet óvjuk ettől az úttól, nem azt mondjuk, amit régebben mondtak a haladás ellenségei: menjetek vissza vagy álljatok meg, hanem azt mondjuk: menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé”.
szenvedésből megformált művészet
Manapság egyre nagyobb a Dosztojevszkij-kultusz, és egyre kisebb Tolsztoj szellemi hatása. Az „idillikus”, „eszményeket kergető”, „múlt századi” Tolsztoj ellenében „az emberi lélek mélységeit feltáró”, „az életet a maga könyörtelen valóságában” mutató Dosztojevszkij azokat is vonzza, akik alig ismerik a műveit. Sőt, leginkább azokat vonzza. Vagyis nem az írói teremtőképessége, a szenvedésből nagy erővel megformált művészete hódít, hanem az eszmerendszere, a bűnbe és kétségbeesettségbe, kitaszítottságba és fájdalomba ragadt, önmagát feladó ember képe. A dosztojevszkiji világ megborzongat, leteper, de nem sürget olyan könyörtelenül, mint Tolsztoj, hogy változtasd meg az életed. Elfogadni a szenvedést mint az élet tartalmát, annyit jelent, hogy az ember feladja sóvárgását, jobbra törő erőfeszítését. A tolsztoji szenvedő boldogság aktivitást vár, lelki munkát, a dosztojevszkiji szenvedés a passzív emberekre súlyosodik. Tolsztoj hitét, tanait nem lehet „átvenni” az ő megsértése, lefokozása nélkül, hiszen meggyőződésének lényege éppen az egyéni küzdelem, a megtakaríthatatlan saját út. Dosztojevszkij azt sugallja, hogy a közös szenvedésben enyhülhet az egyes ember bűntudata.
Különös, hogy ők ketten úgy éltek és alkottak egymás mellett, hogy nem keresték a kapcsolatot. A pályákat egymással szembefordító, összevető utódokat bizonyára ez az orosz irodalomban rendkívüli jelenség is meggondolkodtatja. Mert talán nincs is még olyan nemzeti irodalomtörténet, ahol az egymáshoz kötődés annyira látványos volna, mint az oroszoknál. Hány példát ismerünk a mester–tanítvány kapcsolat szépségéről, védelméről! De ők ketten se baráti, se ellenséges viszonyban nem voltak, a fel-felcsapó ingerültségek ellenére mintha védekezve kerülték volna egymást.
És Csehov, aki tíz esztendővel a szahalini utazás után azt írja, hogy fél Tolsztoj halálától, mert ha meghalna, az ő életében is nagy űr támadna, s hogy ,,nem vagyok hívő, de valamennyi hit közül a magam számára a legközelebbinek és a legmegfelelőbbnek éppen az ő hitét tartom” — nos, Csehov magáévá gyúrta Tolsztoj hitét anélkül, hogy félreértve bálványozta volna a mestert. Nehezen viselte például Tolsztoj profetizmusát, s hogy a „nagy ember” tűrte: legyenek, akik bálványozzák. Csehov sehol, semmikor nem szónokol arról, hogyan kell élni, nem ad útmutatást, nem prédikál. Sem a megalázkodás szükségességéről, sem az önmegváltásról. Nem emeli magát semmiféle talapzatra, de 1890 tavaszán elutazik Szahalinra, ahol „az ember megalázásának legvégső, legalsó fokát” tapasztalja. Nem a példaadás szándékával utazott, de nem is gyötrődni ment oda. A részvét számára mást jelentett: nem távolságtartó sajnálkozást, és nem a teljes beleolvadás-azonosulás lehetőségét. Szenvedő boldogság ez is? Az élet akarása, bizonyára, és a makacs törekvés, hogy szemernyit bár, de előremozdítson, felemeljen. Hogy megtegyen annyit, amennyit egy ember megtehet. Az önmagasztalást nem ismerő, semmiféle útmutató szerepre nem áhítozó Csehov amúgy is lelkifurdalást érzett, hogy „hideg”, s hogy keveset tesz a többi emberért. Amikor tehát 1900 telén Tolsztoj nagybeteg s a halálától félnek, Csehov szokatlan rajongással vallja meg: „egyetlenegy embert sem szerettem úgy, mint őt”, s aztán hozzáteszi: „amíg az irodalomban itt van Tolsztoj, addig könnyű és kellemes írónak lenni; Tolsztoj annyi mindent tett mások helyett is, hogy annak a tudata, hogy magam semmit sem tettem és nem teszek, nem is olyan szörnyű”. Szerénység ez? Nem hiszem, ez nem pontos. Csak narcizmus nélkül szól, azzal a tökéletes és nagyon ritka arányérzékkel, ami különben is nélkülözhetetlennek tűnik a szenvedő boldogság hitelességéhez.