UJJAD KÖZT
[VISZONTLÁTÁS]
Géher István:„…A víz, no jó…” című verséhez
élnél, bizony, szerelmesen a verssel,
ha tudnád, hogy még hozzád tartozik.
(nyári heted megint mind pangva telt el,
posvány idő.) ujjad közt elfolyik
könyvre könyv, olvass, hogy áltasd magad:
most is munkákat visz az emberöltő,
mikor csupa porckorong, prosztata
a versben prelegáló grósztata
’halkkal’ a szenvedély? Alig szelídül
a bántottság, az elfojtást kiállván –
de nem akut, ha belenyugszol végül,
hogy lelked mélye hótt unalmas látvány,
mellébeszél a sor, immár vess neki véget:
tennen halálod nem természeti vétek.
Rálapozván az idősebb pályatárs, a csodált-irigyelt példakép ötvenhét évesen írt – éppen nem öregkori – versére, elcsodálkozott: mi ez az – éppen hogy öregkori – öncsitítás-önvigasztalás. És huszonhárom év múltán – ténybelileg a holtnál öt évvel öregebben, hisz a holtak nem öregszenek – e sorok írója eltűnődött, hogy az idősebb jogán afféle válasz-versben megoszthatná a csodált-irigyelt példaképpel amaz öt év tapasztalatait. A Vers – az alkotás – ihletének lanyhulását-konyulását, a Munkák – a megbízások – iránti kereslet elapadását, a Megmaradás – a testi egészség – romlását.
A régebbi vers hangneme tegező önmegszólítás; természetesen a válasz-versé is. „Én vagyok én, te vagy te…”[1] Tehát ki szólít meg kit? A huszonhárom év tapasztalatát megízlelt, keserű szájízű Géher Pista hajdani, bízó önmagát? Az utóbbi öt évben megkeseredett Mesterházi Marci a hajdani, bízó Géher Pistát? Vagy ugyanő hajdani, bízó önmagát?
Kit illet a rezignált hümmögés, kin csattan a goromba gúny ostora? A gonddal összerímelt formátum nem kívánja megkönnyíteni a választ.
-
„…Ki a nagyobb szamár, én vagy te?” ↑