Horgas Judit

ZONA

[képlények] 2002 október

ZONA

Az aprócska teremben tucatnál is több nő üldögélt a szűk félkörbe állított székeken. A legtöbbjük lesütött szemmel a padlót vizsgálta, néhányan óvatosan körbepillantottak, hogy felmérjék a terepet. Középen az általános iskola igazgatónője, egy hófehér hájból faragott, idomtalan figura magyarázott. Indulattól sápadt arcát csak a vizenyős szem alatt sötétlő karikák színezték, az ezüstszürkére festett haj is szigorú kontyban simult a tojásformájú fejre. Az igazgatónő nyilván nem tartotta a témához illőnek, hogy kisminkelje magát, de lecsupaszított arccal még formátlanabbnak tűnt, ahogy a hatalmas súlytól görnyedve igyekezett egyenes háttal ülni.

A többiek nem voltak ilyen elővigyázatosak; az ügyvéd felesége akár azok közé is tartozhatna, ahogy keresztbe vetett nejlonharisnyás lábán combközépig csúszik a szoknya. És mosolyog, mintha viccesnek találná a helyzetet. Most már persze nem állhat fel, az egész város a szájára venné.
az itt élő asszonyok
Az igazgatónő csak annyit írt a meghívóba, hogy „szeretett városkánk mindennapi életét súlyos veszély fenyegeti”, és „elsősorban az itt élő asszonyok felelőssége, hogy elhárítsák”. Eleinte senki nem sejtette, miről lehet szó, többen a közelben épített szemétégetőre gondoltak, mások az iskola jövőjéért aggódtak, de a meghívottak közül sok nőnek nem volt gyereke. A református pap felesége előző nap hosszan beszélt az egyik védőnővel, mert lappangó járványtól tartott, és fel akart készülni az ápolásra. A nagyobbik élelmiszerbolt tulajdonosnője a napokban számos cikk árát jelentősen mérsékelte – talán a népharagtól félt, vagy pánikszerű felvásárlást remélt. Az igazgatónő mondanivalójára senki nem számított.
a veszély
Miután pár szóval köszöntötte az egybegyűlteket, és méltányolta, hogy szerető aggodalommal figyelik a városka sorsát, a vastagon párnázott kéz egy kivágott újságcikk sokszorosított példányait osztotta szét. A közel féloldalas írás az egyik országos napilapból származott, és a türelmi zónák kijelölésének kudarcairól szólt. A nagyvárosok önkormányzatai – kevés kivételtől eltekintve – nem tudtak megbirkózni a feladattal, így a prostituáltak folyamatos rendőri feljelentések közepette dolgoznak. Az igazgatónő megvárta, amíg az újságcikkbe mélyedt tekintetek ismét rászegeződnek. Azzal kezdte, hogy természetesen tudja: városkájuk szerencsére túl kicsiny ahhoz, hogy türelmi zónát kelljen kijelölniük. A veszély – itt megremegett a hangja, és magasra tartotta vaskos mutatóujját –, a veszély azonban ettől nemhogy kisebbedne, éppen ellenkezőleg. A nagyvárosok rendőrsége addig nem nyugszik, amíg ezek a bűnben fetrengő kórokozók, a női nem szégyenei odébb nem állnak. És akkor – csüggedten leejtette a karját –, akkor nem menekülhetünk, hiszen nincs máshová menniük. Már maga a gondolat is szörnyű, hogy az iskolából hazafelé igyekvő gyermekek megpillanthatják ezeket a személyeket, a magukkal hurcolt betegségekről és a várható bűncselekményekről nem is beszélve. Cselekedni kell, amíg nem késő. Megakadályozni, hogy akár egy is betegye ide a lábát.
már a közelben
A szónoklatot követő csendet csak a fémlábú székek csikorgása törte meg. Az asszonyok zavartan fészkelődtek, egymásra pillantgattak, mintha várnák, hogy a másik szólaljon meg először. Végül az óvoda vezetője, egy apró, vékonyka asszony emelkedett szólásra; fontoskodva ágaskodott, hogy mindenki láthassa. Múlt hét végén, szólt vontatott hangon, az édesanyját látogatta meg a közeli faluban. A távolsági busszal utazott, és ahogy elhagyták a várost, sajnos, buszon nem tud olvasni, mert megfájdul a feje, ezért az ablakon át nézelődött, szóval a városhatáron túl, az út szélén egy fiatal lány állt. Már akkor is furcsállotta, hogy miért álldogál valaki az út mentén, amikor a közelben nincs egyetlen megálló sem, és az a lány nem stoppolt, csak állt ott. Mostanáig nem is gondolt arra, hogy…; lassan csóválta a fejét; tehát már a közelben vannak.
ilyen körülmények között
Az asszonyok összébb húzódtak, idegesen tördelték a kezüket; az igazgatónő kétségbeesetten hátrahanyatlott a székén, és párnás ujjait a szájára szorította, mintha sikoltást nyomna el. Az ügyvéd felesége elgondolkodva figyelte a felfordulást, majd azt javasolta, hozzanak létre egy alapítványt a város védelmére, az irodájuk szívesen vállalja a jogi képviseletet, így mégiscsak hatékonyabban léphetnek fel. Mindenki bólogatott, és türelmetlenül toporogtak, míg a gyógyszertárosnő, aki nemrég ment férjhez egy nála jóval fiatalabb férfihoz, végre azt javasolta, siessenek haza, mert már esteledik, és ilyen körülmények között, ugye… Kitódultak az iskola előtti macskaköves utcára, és hamarosan az utolsó cipő kopogása is elhalt az októberi hidegben.

kép | Ország Lili: Cipők I.