A SÁNTA KOVÁCS MEG AZ ÖRDÖG 4.

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a mítoszokra, mint a korai civilizációk babonáira és legendáira, amelyek természetfeletti erők, istenek vagy legendás hősök és királyok történeteit mesélik el. Ezek a mesék sokszor szolgáltak hatalmi célokat, bizonyították az uralkodó család vagy az uralkodó réteg rátermettségét, a korábbi uralkodók ármánykodását és alkalmatlanságát a hatalomra. Más történetekben olyan szabályok és példák magyarázatát adták, amiket generációról generációra át akart hagyományozni a közösség. A mítoszokban hemzsegnek a csodás elemek, a hősök útját fantasztikus lények, óriások, sárkányok, szörnyek keresztezik, és általában valamilyen hatalmas kincs, a hatalmat vagy a gazdagságot megtestesítő tárgy megszerzése a jutalom. Éppen a csodás elemek miatt erősödött meg a felvilágosodás és a korai romantika korában a nézet, hogy a mítoszok ideje a civilizációval, a technikára és tudományra alapozott modern korral leáldozott.

mondák és mítoszok helyén

De úgy tűnik, ez sokkal inkább a tudósok és filozófusok vágy vezérelte elképzelése volt, hiszen éppen a modern kor soha nem látott mennyiségben ontja az új hősöket és mítoszokat. Ezt magyarázhatja, hogy a modernitás elsősorban városi környezetben érvényesült, és valójában csak szűk kiváltságos réteget ért el. A gyors ütemű városiasodás és az ipari forradalom viszont azokat vonzotta a nagyvárosi környezetbe, akiknek hagyományaiban a mitikus gondolkodásnak központi szerep jutott, így az új környezetben is szükségük volt a megszokott struktúrákban és narratívákban elbeszélt eredettörténetekre és erkölcsi példázatokra. A modern városi környezetben a hagyományos mítoszok persze már nem, vagy csak korlátozott érvényességgel meséltek az emberi problémákra reflektáló történeteket. Ezért el is veszítették fontosságukat. A városi környezetben az ipari forradalom és a tudományos felfedezések korában a sárkányokkal vívó hős lovagok, a távoli kastélyok tornyába zárt királylányok idejét múltnak tűntek, de az erkölcsi tanulság, az átörökíthető tudás vágya nem veszett el. Csupán új témákat kerestek vagy helyettesítették a régi történetek hőseit és gonoszait, mitikus lényeit, kincseit és jutalmait. Ráadásul a városi élettel együtt nőtt az írni-olvasni tudó réteg, nagyrészt a kötelező oktatás általánossá válásával, így az újabb generációk számára a szájról szájra hagyományozódó történeteket felváltották az írottak. Vagyis a családi vagy falusi körben esténként elmesélt mondák és mítoszok helyén megjelent a modern tömegkultúra, a maga új közlési formáival. Ha a modern kor mítoszait akarjuk megismerni, érdemes a tömegkultúra meghatározó műfajaira figyelnünk. És nemcsak arra, hogy miként élnek tovább az ősidőktől ismert narratívák, hanem hogy milyen új témák, hősök és erkölcsi példázatok jelennek meg. Hasonlóképpen, ha a fogyatékossággal kapcsolatos modern társadalmi tudást és hagyományozott ismereteket keressük, érdemes a tömegkultúra műfajait és mítoszait vizsgálnunk.

ÚJ IDŐK ÚJ DALAI

A felfedezők, tudósok és hódítók történetei, a földrajzi felfedezések korától a vadnyugat vagy akár a világűr meghódításáig, nemigen különböznek az argonauták történetétől vagy Odüsszeusz bolyongásaitól; a hősök elindulnak a biztos otthonból a bizonytalan, veszélyekkel teli ismeretlenbe, a nagyvilágba, hihetetlen kalandokat élnek át, és végül elnyerik jutalmukat, ami legtöbbször nem is a vágyott kincs, inkább a nyugalom, amikor végre hazatérhetnek vagy letelepedhetnek, családot vagy új birodalmat alapíthatnak. Az átélt kalandok hozzásegítik a hősöket, hogy felnőjenek, felnőtt férfivá vagy nővé váljanak, elnyerjék a lehetőségét, hogy „boldogan éljenek, amíg meg nem halnak”. Ennek a történetvezetésnek és struktúrának megfelelő elbeszélések az ősidőktől vannak, és a korai kapitalizmus számos variációjukat beépítette saját mitológiájába. A fiatal, vállalkozó kedvű hős, aki okosságával, furfanggal vagy különleges képességei révén, számos próbatételt kiállva meghódítja az új világot, beveszi az üzleti életet, elnyeri a felsőbb osztályba tartozó család lányának kezét, vagy a fiatal és okos lány, aki végül jó házassággal vagy erkölcsös életével eléri, hogy békés, biztonságos élete legyen. Mindezek a történetek struktúrájukban, a fordulatok és az erkölcsi tanulságok tekintetében is emlékeztetnek a népmesék hőseire, a legkisebb fiú történetére. Éppen ezért a fogyatékosság ábrázolása vagy a fogyatékosággal kapcsolatos hagyományozható társadalmi tudás tekintetében sem különböznek érdemben a modern mesék és mítoszok.

nem talál magyarázatot

Az újkor kezdetén, a reformáció és a protestáns etika megjelenésével a feltörekvő polgárság számos ponton újraértelmezi az Ószövetség és az Újszövetség tanításait, megkérdőjelezve az arisztokrácia vagy az egyház előjogait, megerősítve a személyes készségek és ismeretek, és mindenek felett a szorgalom fontosságát a sikerben. Ebből a szempontból a modern kor ugyanúgy interpretálja a keresztény mitológiát, ahogy a kereszténység a görög-római mítoszokat. A keresztény mítoszok és hagyományok továbbélése így zökkenőmentes, csupán az eredetileg mágikus cselekedetek helyét veszik át a stilizált szokások. Ez a folyamat magával hozza a természetfeletti és csodás elemek átértékelését is. A csoda, a fantasztikus elemek már nem részei a mindennapoknak, de nem vesznek el. Ahogy a korábbi istenekből démonok és gonosz vagy veszélyes teremtmények lettek a keresztény interpretáció során, most a csodák és a fantasztikus elemek találnak helyet a világ peremén. A csoda és a fantasztikum új otthona a tudomány által még fel nem fedezett világ lesz, itt jelenik meg mindaz, amire a racionalitás nem talál magyarázatot. Mert a modern kor valódi új mítoszainak témája és hőse a tudomány és a technológia. Az ipari forradalom, a tudomány fejlődése és főleg a természettudományos felfedezések számos új erkölcsi problémát is megjelenítettek. Olyan kérdéseket, amelyeknek nem volt mintája. Az új mítoszok főszereplői sokáig a tudósok, a felfedezők. Ahogy az antik mítoszokban, itt is hangsúlyos a teremtés aktusa, a káoszból kialakuló rend, a meghódított és kultúrává alakított természet.

A fejlődő polgárság először az irodalomban, elsősorban a pikareszkekben és kalandregényekben, majd a képregényben, a filmben, a televízióban talál formát és eszközt, hogy a saját mitológiáját felépítse. Az új műfajok lehetőséget adtak, hogy a korszak félelmeit és értékeit, a felmerülő vagy éppen csak formálódó erkölcsi dilemmákat megfogalmazzák. A horror, a fantasy vagy a tudományos fantasztikus történetek szerves része továbbra is egyfajta elemelés, amivel távolságot tartunk a mese és az élet között. A fantasztikum, illetve a fantasztikus elemek beemelése a történetbe – legyen szó sárkányokról vagy távoli univerzumokról – lehetőséget teremt, hogy külső nézőpontból reflektáljunk saját korunkra, társadalmunkra. Mindezek mögött felsejlik a legnagyobb változás, ami a középkor és a kora újkor emberét elválasztja: az újkor valódi mítosza a vég nélküli fejlődés, a növekedés és a jövő. Már nem csupán egy elmúlt aranykorhoz, paradicsomi vagy idilli állapothoz, egy letűnt értékrendhez képest nézzük a jelent, nem ennek fényében vagyunk bűnösek, eltévelyedettek. Nem az ősök törvényének visszaállítása jelenti a megtisztulást, nem a hagyományok elfogadása és újrateremtése adja a megváltást, a rend teremtésének folyamatos megismétlését. Az ősi mondák és mítoszok hősei meghódítják az új területet és legyőzik a káoszt. A modern hősök egy jobbnak hitt jövő reményében rászabadítják a káoszt a saját világukra.

AZ EMBERGÉP, AVAGY FOGYATÉKOSSÁG A MODERN KORBAN

A fogyatékosság orvosi-biológiai modellje, ami a természettudományok fejlődésével a reneszánsztól meghatározza a fogyatékosságról szóló gondolkodást, megőrzi keresztény gyökereit, próbálja tudományos érvekkel is igazolni a vallásilag meghatározottat: a fogyatékosság és a bűn kapcsolatára épülő szimbólumokat és narratívát. A társadalmi kirekesztés és befogadás együttes jelenléte nem változott érdemben a modern korral, csupán az eszközei alakultak át. A korábban döntően egyházi és uralkodói feladatot – a rászorulók időnkénti segítését – átveszik a polgári társadalomban a gazdagok és a híres emberek. Erre épül napjainkig a jótékonysági tevékenység. Vagyis nem a fogyatékosok helyzete változik, csak az új uralkodó réteg veszi át a korábbiak szerepét, és az egyre formalizáltabb állam jelenik meg különböző segítő vagy kirekesztő szerepkörben. Már nem a város közössége vagy a vének tanácsa határoz a fogyatékosok elkülönítéséről és intézményi ellátásáról, hanem az orvosok, a kórházak vagy jogszabály alapján a minisztériumok, önkormányzatok. A fogyatékosság megítélése szempontjából itt sincs döntő különbség abban, hogy veszély vagy válság idején a közösség vagy a hivatal korlátoz, illetve biztosít ellátást. Ráadásul azok az intézmények, amelyek a fogyatékosok megsegítésére jönnek létre, legyenek azok istápolyok, iskolák vagy bentlakásos intézmények, egyszerre segítenek és különítik el a fogyatékosokat a társadalom többi tagjától.

a bűn bizonyítéka

A modern korban a fogyatékosság megítélésében az igazi változás szintén nem magukhoz a fogyatékos személyekhez kötődik, hanem az ipari forradalom és a technológiai fejlődés hatására átalakuló emberképhez. Miután az emberről és a társadalomról mint szerkezetről, gépről gondolkodunk, megjelenik egy nagyon erős és sokféleképpen értelmezhető szimbólum. Istent mint Teremtőt és a világot uraló figurát felváltjuk egy tervező mérnökkel, egy mesteremberrel, ami a polgárság önképének jobban megfelel – de ezzel együtt minden és mindenki kicserélhetővé, javíthatóvá válik. Ez pedig átalakítja, illetve új elemmel bővíti a fogyatékosság megítélését. Korábban a fogyatékosság a bűn bizonyítéka volt. Most a bűn erkölcsi fogalma helyébe a technikai jellegű hiba, a diszfunkcionalitás, a hibás működés lép. A bűn feloldása lehet a büntetés, a megtisztulás, a bűnbánat vagy a megbocsátás. Ezek mindegyike közösségi cselekedet, ahogy a fogyatékosság jelenléte is egyszerre utal az egyén és a közösség egészének bűnére, annak feloldása is egyszerre egyéni és közösségi cselekedet. A gép megjavítása, a hiba megoldása viszont erodálja a cselekedet közösségi mozzanatát, hangsúlyosabbá teszi az egyén és a közvetlen hozzátartozók bűnösségét/hibáját. A fogyatékosság a fogyatékos személy vagy családjának hibája. És ami ennél is jellemzőbb: a hiba kijavítása sem a közösség, hanem az érintettek feladata, vagy a velük foglalkozó szakembereké (orvos, szociális szakember, gyógypedagógus, később a civil szervezetek). Mindez tehát nem vet számot azzal, hogy a fogyatékosságból eredő hátrányok nem egyes személyhez kötődnek, hanem interakciókban jelennek meg. Ha a kerekesszékes nem tud bejutni egy intézménybe, annak nem az az oka, hogy ő kerekesszékes, hanem hogy az épület nem alkalmas arra, hogy valaki kerekesszékkel bejusson. Ezt az ember-gép nézet képviselője nem veszi figyelembe, emberről alkotott képe szerint ebben az esetben is az embert kell kicserélni, nem pedig a hibás rendszert megszüntetni.

A modern társadalom és emberkép hősei éppen azok az orvosok és mérnökök, akik próbálják megjavítani az embert, kiszűrni a társadalmilag károsnak vagy hibásnak tartott elemeket, legyen szó hibás génekről, öröklődő betegségekről vagy fogyatékosságról.

KOCKÁZATOK ÉS MELLÉKHATÁSOK

A modern hős egyik első példája és számos alkalommal újraértelmezett mítosza az 1818-as Frankenstein-történet. Mary Shelley regénye és annak számtalan feldolgozása olyan modern mítosz, aminek közvetlen fogyatékosügyi vonatkozásai vannak. A történet alcíme: Modern Prométheusz, s miközben a görög mitológia számos tudós alakjára, Pygmalionra vagy Daidaloszra is emlékeztet, az igazi vonatkozási pont Prométheusz és az istenektől ellopott tudás, az alkotás és a teremtés képességének megszerzése, és ennek büntetése, a világra szabadított káosz. Ahogyan Héra büntetése és bűnének élő jelképe a sánta Héphaisztosz, az ember teremtését Istentől elirigylő Victor Frankenstein büntetése a Lény (az eredetiben „teremtmény” (the Creature) vagy gonosz lélek – ördög (the fiend), a démon, a „nyomorult” (the wretch), az elpusztíthatatlan torzszülött. A történet mitologikus jellegét épp az adja, hogy számos értelmezési lehetőséget tartogat, és miközben az eredeti szereplők és a fordulatok szinte változatlannak tűnnek, minden újrameséléssel bővül, tovább mélyül, amit szimbolizálnak. A tudós Victor Frankenstein alakja a különböző olvasatokban fausti alkimista, a technikát alkalmazó és a természet erejét megzabolázni akaró modern ember, őrült feltaláló, megszállott, a tudományos fejlődésben hívő felfedező. Alakja rokon az új, ismeretlen területre merészkedő felfedezőkkel, tudósokkal, akik a legtöbb történetben az ismeretlent meghódító, rettenthetetlen héroszok. De Victor Frankenstein elbizakodottságában, gőgjében vagy kíváncsiságtól vezérelve átlép egy határt, az emberi lény teremtésének tabuját. A középkorban ez eretnekségnek számított, és az egyház üldözte, de a 19. század elején már nincs olyan erős egyházi hatalom, és nem is Isten büntetését vonja magára, hanem a természetét, amely a maga közömbösségében hagyja, hogy az általa teremtett Lény megmutassa valódi arcát, feldúlja a világát. Ennyiben a Frankenstein-történet világmagyarázata sokkal modernebb, mint a vele egykorú vámpír- vagy múmiatörténeteké. Frankenstein világában a hit és a tudomány szembenállása nem jelenik meg, a kérdés sokkal inkább a természet törvényeinek ismerete és elfogadása, a fejlődés és a haladás sürgető kényszere, a felfedező saját felelőssége, a félelem az ismeretlentől és a kíváncsiság között feszülő ellentmondás. Közeli rokona Dürrenmatt Fizikusok című drámájának.

egy bűnöző hullájából

Bár az orvos, tudós Frankensteinnek is vannak fogyatékosügyi vonatkozásai, a fogyatékosság mitologikus képének alakulásához sokkal fontosabb megérteni Teremtményének alakját. A Teremtmény ábrázolásának változása sok hasonlóságot mutat az értelmi fogyatékos személyek megítélésével, és a velük kapcsolatos előítéletekkel. Bár a regény fő témája az „istentelen tudomány”, a Lénnyel kapcsolatos félreértések fő forrása az első, 1931-es fekete-fehér filmes feldolgozás. A Peggy Webling színdarabja alapján készült film az eredeti regény sok szálát kihagyja, és a Lény gonoszságát azzal magyarázza, hogy az összefércelt teremtmény agya egy bűnöző hullájából származik. A Boris Karloff által megformált Teremtmény évtizedekre meghatározta Frankenstein kinézetét. Karloff ugyan próbálta érző és magányos lényként ábrázolni, de a legtöbb korai feldolgozás a fizikai őserőt mutatja be: nincs lelke vagy gonosz. Egy életre keltett, testrészekből összevart lény, akit épp az különböztet meg az emberektől, hogy hiányzik belőle a Lélek, az Értelem, a Szellem. Egy felnőtt testében, annak fizikai erejével rendelkező gyermeki lélek, aki nem képes kifejezni az érzelmeit, hiányzik belőle a felnőttekre jellemző értelem, nem képes felfogni a tettek következményét. Ez a kép akarva-akaratlanul erősen befolyásolta az értelmi fogyatékos emberekkel kapcsolatos félelmeket. Magával hozta az értelmi fogyatékosság fizikai jegyeinek összemosását a gonoszsággal és a bűnözői hajlamokkal.

Az értelmi fogyatékosság összekeverése az elmebetegséggel, a pszichiátriai kórképekkel, a gonoszsággal és a bűnözői hajlammal, a kiszámíthatatlansággal és a veszéllyel régi és közkeletű vélekedés volt. Nem a Frankenstein-történet jeleníti meg először, hiszen erősen hagyományozódott sztereotípia volt, amivel a tudományos kutatások hipotéziseiben és a köznapi bulvárban is találkozhatunk. A Frankenstein-történet és a filmes feldolgozás csupán jól megfogható vizuális attribútumokkal látta el a sztereotípiát, amit megerősítettek a hivatkozó újságok, a filmes vagy televíziós műsorok. A hatásra jellemző az alig egy évtizede zajlott magyarországi sajtóbotrány: a fegyvertartás szabályozásáról szóló anyaghoz a Zsaru Magazin felfegyverzett értelmi fogyatékos beállított fotóját használta, ami ellen az érdekvédő szervezetek erélyesen és végül eredményesen tiltakoztak. Az értelmi fogyatékosságra utaló fizikai jegyek alkalmazása az őrület vagy a gonoszság bemutatására a 20-as, 30-as évek filmes képi ábrázolásában elsősorban a korszak hiányos tudományos ismereteinek tudható be. A 19. századi tudományra fogékony polgárságra erősen hatott Cesare Lombrozo atavizmus-koncepciója, ami hangsúlyozta, hogy a bűnözők, illetve a bűnözésre hajlamos emberek bizonyos fizikai jegyek alapján is felismerhetőek. A 20. század elején ez az elmélet jelentősen befolyásolta a születő fajelméletet, és az emberek genetikai jegyeinek kutatása és ezek hatása a jellemre nemcsak a bulvár szintjén adott témát, de komoly tudományos fórumokon és tudós társaságokban is vitatkoztak róla. Mindez hasznot hozott az államapparátusnak, például az amerikai bevándorlási hivatalnak. De az elmélet, illetve annak leegyszerűsített változata a brit és egyéb gyarmati birodalmak hivatalai vagy a fajelmélet hívei körében is az elnyomás egyik leghatásosabb ideológiai támasza lett. Hivatalok és politikai mozgalmak, a Ku Klux Klán vagy a náci párt ideológusai hivatkozhattak az európai fehér emberek, a kaukázusi faj jegyeire mint a természetes intelligencia megmutatkozására – a többi ember kárára. Ezek a fél-, és áltudományos nézetek a mai napig népszerűek és táplálják a rasszista előítélteteket. Lombrozóra hivatkozva beszélnek a bűnözőkre utaló stigmákról: lapos homlok, szokásostól eltérő méretű fül, nagy szemüreg és állkapocs, arc és koponya aszimmetriája, nagy és hosszú végtagok. Az értelmi fogyatékosokra utalást, az analógiát mégsem a fogyatékos személyek ellen kívánták felhasználni. Komoly tudósok is meggyőződéssel állították, hogy a fizikai jegyek és az értelmi képességek közötti összefüggések feltárása és tanulmányozása fontos. A gondolat mögött gyakran a betegségek, a fogyatékosság megszüntetése, a fogyatékos személyek meggyógyítása vagy kezelésének jobbító szándéka állt. A tudományos életet is áthatotta az elképzelés, hogy akár az egyéneket, akár az egész társadalmat meg lehet javítani, mint egy gépet.

időbeli egyezés

A fogyatékosság és a pszichiátriai betegségek kutatása, az őrültség okainak keresése és az emberi viselkedés titkainak megfejtése hozzájárult a pszichológia fejlődéséhez, az értelmi fogyatékosságot okozó genetikai elváltozások megismeréséhez, vagyis közvetve a fogyatékos emberekkel kapcsolatos tudományos ismeretek gyarapodásához. Az egész korszakra jellemző, hogy miközben Cesare Lombrozo Lángész és őrültség című műve 1864-ben jelenik meg és szinte mindenhol nagy vitákat vált ki, a Down szindrómát két évvel később, 1866-ban írják le először. Hasonló időbeli egyezést mutat, hogy míg a náci koncentrációs táborokban doktor Mengele genetikai kutatásokat végez kisnövésű embereken és más fogyatékos személyeken, hogy megszüntesse a genetikai hibákat, Hans Asperger osztrák pszichiáter és gyermekorvos 1944-ben először írja le a tünetegyüttest, amit később róla neveztek el.

A MÍTOSZ MEGFORDÍTÁSA

A tömegkultúra fogyatékosság ábrázolásának változásával párhuzamosan az orvostudomány és a genetika kutatói egyre inkább megismerik a veleszületett vagy szerzett fogyatékosság kialakulását, a gyógypedagógia és a szociológia felismeri a fogyatékosság társadalmi kontextusát, hiszen a tömegkultúra alkotói ezeket az elemeket is dramaturgiai szerepben alkalmazzák. Az 1980-as évektől a Frankenstein-feldolgozásokban a Lény ábrázolása mindinkább közelít az eredeti regény felfogásához: a Teremtményt tisztának, romlatlannak mutatják be, aki a környezet reakciói és az őt körülvevő gonoszság hatására válik „szörnyeteggé”. Ezzel nemcsak a romantika fogyatékos-ábrázolásának „romlatlan vadember” toposzát emelik be; olyan árnyaltabb hasonlóságokat hangsúlyoznak, mint Kaspar Hauser vagy Hellen Keller története. A Lény csupán tükrözi az emberi gonoszságot, sőt, a környezet gonoszságával szemben a Lény ártatlan. Ez a mítosz eltávolítja a fogyatékosságot a fogyatékos személyektől. A fogyatékosság orvosi modelljében vagy a korábbi vallási felfogásokban és mitikus megközelítésekben a fogyatékosság a személy bűne vagy a korábbi bűnök büntetéseként jelenik meg. A fogyatékosság társadalmi modelljében arra irányul a figyelem, hogy a környezet mennyiben akadályozza vagy segíti a fogyatékoságból eredő hátrányok leküzdését. A fogyatékosság nem megszüntethető hiányállapot, hanem a személy természetes állapota. A hiány, a hátrány vagy az előny a társadalmi interakciókban ölt testet, a fogyatékos érdemeitől és hibáitól független tényező. A Frankenstein-történet legújabb feldolgozásai épp azért alkalmasak a fogyatékosügy jobb bemutatására, mert legtöbbször képesek kiaknázni a társadalmi modell szemléletéből eredő dramaturgiai elemeket. Egyre döntőbb a befogadó és kirekesztő társadalmi viselkedés megértése. Vagyis a mítosz erkölcsi példamutatása, tanulságai alkalmasak a fogyatékosság világmagyarázatára. A történet elemei akár alapul szolgálhatnak a civil szervezetek vagy a szakemberek által elvárt társadalmi szemléletformálásnak. Az első ezek közül a Lénnyel kapcsolatos toposzok köre, például a Lény névtelensége. Az, hogy a történetben a Lényt csak teremtményként, nyomorultként említik, mutatja, hogy a társadalom számára nincs személyisége. Holott ő saját identitását keresi, vagyis a „Ki, illetve mi vagyok én?” kérdés megválaszolhatóságát. Ez pedig nagyszerűen szimbolizálja a fogyatékosügy egyik meghatározó törekvését, hogy ne a fogyatékosságot vegyük észre, ne a kerekesszéket vagy a fehér botot lássuk, hanem a személyt, aki használja. Jellemző félreértés, hogy sokan úgy gondolják, magát a Lényt hívják Frankensteinnek. Ez a fogyatékosság orvosi modelljének abszurd mellékterméke, illetve társadalmi lenyomata: számos kórképet vagy állapotot a felfedező vagy leíró orvosról, pszichiáterről neveztek el (Down, Asperger).

A Frankenstein-történet szereplői közül némelyek megijednek a Lénytől, van, aki undorral néz rá, vannak, akik elrejtenék a világ elől vagy elüldöznék. A legtöbb filmes feldolgozásban akad ellenpólus is. A Lény találkozik egy kislánnyal, aki előítéletek nélkül néz rá, akivel egy pillanatra boldog. A korai filmekben ez a jelenet inkább a félelem nélküli, tudatlan, a veszélyt nem érző ártatlan gyermek toposzát erősítette, akinek halálát a Lény okozza, nem szándékosan, hanem ügyetlensége, esetlensége miatt. A későbbi feldolgozásokban jó érzékkel emelik meg ennek az epizódnak a jelentőségét, ellentétbe állítva a gyermeki ártatlanságot a felnőttek félelmekre és előítéletekre építő világával. Ahol a Lény ártatlansága párhuzamba állítható a kislány alakjával, a tragédia mélyebb: a Lény saját ártatlanságát is elveszíti a kislány halálával. A mitikus világmagyarázatokban gyakran megfigyelhető a szimbólumok megkettőzése: a szereplők egy-egy jellemvonásának vagy ismertető jegyének egymásra reflektáló, egymásba fonódó megjelenítésével mindig mélyebb kapcsolat teremtődik a jelképezett fogalmak között is. Ebben az esetben a mélyebb kapcsolat az ártatlanság, kíváncsiság, nyitottság vagy az előítéletmentesség és a boldogság, a megváltás és a befogadás esélye közötti összefüggés. Illetve ezek lehetetlensége a merev szabályok között élő felnőttek előítéletes, félelemmel és undorral, leegyszerűsítésekkel teli világa és a tragédia között. Napjainkban is tipikusak a fogyatékos beszámolók, hogy egy kisgyerek kíváncsian jött volna hozzájuk, de a szülők egyből eltiltották. A szülők mondatai gyakran még a tekinteteknél is árulkodóbbak: „Ne menj oda, mert elkapsz valamit!”. „Ne nézz oda, nem illik így bámulni egy beteg/béna/vak embert!”. A fogyatékosság, de általában a másság, a többségtől eltérő etnikai megjelenés vagy a szegénység éppúgy tabu, amitől elfordítjuk a tekintetünket, mint a meztelenségtől, a szexualitástól vagy az erőszaktól és a bűntől. A gyerekek ártatlanságának védelmére hivatkozva olykor képmutatóan tabukat és előítéleteket hirdetünk, korlátozva a gyermeki ártatlanságot, amelyik még képes ezekre rácsodálkozni. A mitikus világban ezeket a történeteket megmutatta és felmutatta a közösség, hogy erkölcsi tanulságukat átadja a következő nemzedéknek. A bezárkózó modern ember megpróbálja megvédeni magát tőlük – és tabusít.

feloldhatatlan etikai probléma

A Frankenstein-történet egyik izgalmas rétege Victor Frankenstein viszonyulása a Lényhez. A Lény teremtője eldobja a gyerek Lényt, a későbbiekben sem érdekli sorsa, míg a Lény bosszút nem áll rajta: elpusztítja szerelmét. Victor ezután kezdi üldözni a Lényt, megpróbálja elpusztítani, de az üldözésbe Victor hal bele, a Lényt nem sikerül elpusztítani. Elsőre a család és a szülők lemondására gondolhatunk. Értelmezhetjük úgy is, hogy az orvos (Victor) nem vállal felelősséget, nem érez együtt a fogyatékossal. Ez is gyakorlati tapasztalat, hiszen az orvosi és kórházi praxisban az orvos nem felel a megszülető fogyatékos gyerekért, akkor sem, ha a fogyatékosság a szülés vagy a koraszülött csecsemő ellátása során alakul ki. Hallgatólagos egyetértés van abban is, hogy az életmentő beavatkozások miatt kialakuló tartós fogyatékosság esetében az orvos csupán a műtét közben hozott döntéséért felel, a következmények már a fogyatékos személyt (illetve annak családját) sújtják. Valójában ez a gyakorlat egy feloldhatatlan etikai probléma elfedése, hiszen az orvos a műtét során élet és halál ura, vagyis Isten helyzetében van, döntését mégis csak a szűk időintervallumon belül lehet megítélni. Az orvos döntésének következménye leegyszerűsödik arra a kérdésre, hogy sikerült-e megmenteni valakinek az életét. Ha igen, akkor minden fellépő következmény csupán ennek a döntésnek az ára. A modern betegjogi szemlélet elterjedéséig hallgatólagos egyezség volt, hogy az életet érintő kérdésekben a szakemberekre ruházzuk azokat az etikai döntéseket, amelyekre sem szakmai, sem lelki felkészültségünk nincs. Számos kérdéses ügy, megnyert és elvesztett per és vitatható döntés után, a modern betegjog megerősödésével most már komoly viták folynak – etikailag konzisztens álláspont még nincsen. De a Frankenstein-történet is jelzi, hogy a probléma nem az újkeletű. A fogyatékosság társadalmi modellje szerint szimbolikus erejű, ahogy a Lény elpusztítására törekvő Victor a fagyos tengeren keresztül megszállottan üldözi a maga teremtette Lényt, mindhiába. A modern orvostudomány és a vele együttműködő technika – legyen az fizika, mechanika, kémia, biológia, genetikai, nanotechnológia vagy számítástechnika – reménytelen harcot vív a fogyatékossággal.

A MODERN PROMÉTHEUSZ

A modernitás egyik legerősebb paradoxonja a fogyatékosság megszüntetéséért vívott harc, ahol a kiváltó okok és a megszüntetéshez vezető út is a tudomány és a technika területén található. Az elképesztő tudományos és technikai fejlődés ellenére érdemben nem csökken a fogyatékosok társadalmi aránya. Sőt, a modern technológia és az egymást érő ipari forradalmak más formában, de újratermelik a fogyatékosságot. Az élve születések számának növekedésével egyidejűleg stabilan megmarad a születési fogyatékosság aránya, ráadásul a születési fogyatékos személyeknél a fogyatékosság súlyossága növekszik. A baleseti sérültek esetében is a súlyosság növekszik, a fogyatékos személyek aránya pedig változatlan. Más statisztikákból viszont úgy tűnik, a baleseti sérültek és betegség következtében fogyatékossá válók száma, vagyis a szerzett fogyatékossággal vagy tartós egészségkárosodással élők száma is növekszik. Ezt a tendenciát két tényező befolyásolja. Az egyik az orvosi és társadalmi igények változása miatt a szabályozási kategóriák folyamatos változása, hogy mit tekintünk tartós egészségkárosodásnak, fogyatékosságnak, illetve hogy ezt csupán orvosi megközelítésben vagy szélesebb, szociális, oktatási vagy foglalkoztatási szempontok alapján értelmezzük. Ez kis mértékben befolyásolja az adatokat, inkább a számok és arányok körüli bizonytalansághoz járul hozzá. A valódi ok, hogy az orvostudomány fejlődésével képesek vagyunk olyan embereket életben tartani, akik korábban belehaltak volna a balesetbe, a betegség szövődményeibe vagy akár a születésbe. A baleseteseknél ma már sokkal komolyabb koponya vagy gerincsérülések után is megmentik az emberi életet – ennek ára azonban a korábbinál súlyosabb fogyatékossággal és hosszabb ideig élő fogyatékos személyek jelenléte. A koraszülöttek esetében jóval korábbi születés és sokkal kisebb súllyal világra jövő csecsemőket életben tartanak. Így látványosan változnak az inkubátoros ellátás okozta fogyatékosságok. Míg a 60-as és 70-es években az inkubátorból kikerülő csecsemők egy részénél csupán látássérülést okozott a nem megfelelő oxigénellátás, a mai inkubátoros csecsemők nagy része halmozott fogyatékos, akinél a látás- vagy hallássérüléshez értelmi fogyatékosság is társul. Ez nem technikai hiányosság, hiszen az inkubátorok is fejlődtek, hanem egyértelműen annak a következménye, hogy az inkubátorra szoruló újszülöttek sokkal rosszabb fizikai és egészségi állapotban kerülnek az ellátásba.

Van még két nagyon erős befolyásoló tényező: sokkal jobban és sokkal tovább élünk, ez pedig egészen új fejleményt hozott, megjelent az időskori fogyatékosság. Persze korábban is voltak, akik komoly kort értek meg, és korábban is ismerték az öregkorral járó fogyatékosságot. Az egészségi állapot folyamatos romlását, hogy erőtlenebbek az izmok, deformálódnak vagy könnyebben törnek a csontok. A korabeli ábrázolásokon is felismerhető egy-egy hajlott hát, egy botra támaszkodó idős ember. Ugyanígy a látás és a hallás romlása is természetes része az öregedésnek. Viszont a társadalom általános elöregedésével több változás is érezhető. Számszerűen többen lesznek az idős emberek, azok is, akik valamilyen fogyatékosággal vagy tartós egészségkárosodással élnek. A fogyatékosok is megérik az öregkort és az idősek is sokkal tovább élnek aktív életet – a három tényező együttes hatására ez a réteg egyre jobban látható tömeget alkot a modern társadalmakban. Minthogy a várható életkor nő, egyre hosszabb ideig élnek valamilyen típusú, az életkor előrehaladásával súlyosbodó és vissza nem fordítható egészségkárosodással. A jelenlegi értelmezésben pedig az egészségkárosodás következtében az elégtelen környezeti feltételek miatt bekövetkező, az egyenlő esélyű társadalmi részvételt akadályozó helyzetet nevezzük fogyatékosságnak.

egyre pusztítóbb fegyverek

A modern ipari társadalmak mindezeken túl még egy tényezővel növelik a fogyatékos személyek számát és társadalmi arányát: az úgynevezett civilizációs betegségek megjelenésével. A technikai forradalom eredményeként megjelentek az autók, vonatok, tömeges közlekedési eszközök, a fejlett, árammal működő, erősebb háztartási gépek. Jelenleg nemcsak a vezető halálokok, de a fogyatékossá válás okai között is kiemelt helyet foglalnak el a háztartási és közlekedési balesetek. Ezeknek nagy részét okozzák a modern kor előtt ismeretlen eszközök. Az ipari forradalmak elhozták a pusztító háborúk korát, egyre pusztítóbb fegyvereket fejlesztettek. Nem az atombombát érdemes itt felidézni, hanem a puskától, a repeszeken és az első világháborús mustárgázon át napjaink legtöbb sérülést okozó fegyveréig, a taposóaknáig. Ezek nem feltétlenül halálosak, de eleve tartós fogyatékosságot okoznak (és nemcsak a harcoló katonáknál, hanem a polgári lakosság körében is). A háborúk mellett és közben pedig folyamatosan egyre több munkást érint a modern tömegtermelés, a gyári munkavégzés.

A modern élet több eleme miatt – a bőséges étkezéstől, a legmegterhelőbb fizikai munkák gépesítésén át a mozgásszegény életmódig – növekszik a fogyatékosság esélye. A leggyakoribb betegségek következményei és szövődményei majd minden esetben fogyatékossággal járnak. Több fejlett országban a diabétesz szövődményei, a fejletlenebb egészségügyi ellátással rendelkező országokban pedig az érrendszeri betegségek (érelzáródások, embólia) következtében szükségesek csonkolásos műtétek.

profetikus jelleg

A Frankenstein-történetben sorakoznak a fogyatékosságra vonatkozó mitologikus rétegek és szimbólumok. Victor és szerelme vérfertőző viszonya egyértelmű utalás a fogyatékosság és vérfertőzés kapcsolatára. A Lény kívánsága, hogy Victor teremtsen neki hozzá hasonló társat, és ennek meghiúsulása egyszerre mutatja a fogyatékosok társas és szerelmi kapcsolatainak teljes problematikáját. Az újra mesélhető történet mélyén ott a modernitást meghatározó tudományos és technikai fejlődés, a folyamatos növekedésre és jobbításra törekvő szellemiség és a technológia által okozott károk reménytelen harca. Victor Frankenstein és az általa teremtett Lény mítoszának ez adja aktualitását és profetikus jellegét. A legújabb filmes/tévés feldolgozások végén az eredeti regénynek megfelelően a történet mesélője, a hajóskapitány beszámol Victor haláláról, a reménytelen üldözésről, és a kamera a Lényt mutatja, amint magányosan és egykedvűen megy a hófödte világban.

felső kép | theguardian.com