ÖKOLÓGIA, EMÓCIÓ, TERMÉSZETVÉDELEM ÉS HAZASZERETET

Az ökológia fogalmához kapcsolódó emberi elképzelések egyszerre vára­kozásteljesek és zűrzavarosak. Ha rákérdezünk, az „alternatív életről”, valamiféle „természettudatról” vagy akár „környezetszennyezésről” kapunk némi magyarázkodást. Ez a fogalom ma mindabból tartalmaz egy arasznyit, ami a „zajártalom”, a „mérgező hulladékok” körüli bot­rányok, stb. politikai problémaköreinek lefedésére alkalmas. Eközben hajlamosak vagyunk elfelejteni az ökológiának, mint görög eredetű szónak etimológiai értelmét. „Oikos” házat, illetve háztartást jelent, „logos” pedig tan vagy tanítás. Az öko­lógia tehát nem egyéb a „háztartástannál”, s ezért manapság a természet háztartásával foglalkozó tudományok összefoglaló neveként használjuk. Ebben az értelemben több mint 100 éves, és a darwini származáselmélet német előharcosától, Ernst Haeckeltől származik, aki 1866-ban ezt írta: „Ökológia alatt értjük mindazt a tudományt, ami az élő szervezetek és az őket körülvevő világ kapcsolatrendszerével foglalkozik. Tágabb ér­telemben ide sorolhatjuk a létfeltételek összességét.” Manapság azonban nálunk az NSZK-ban és Ausztriában az ökológia varázsigévé vált, a zöldek ellenzéki politikájától kezdve a kapitalista reklámkampányig, teszem azt az új mosószerekkel kapcsolatban. A természet háztartástana mosókonyha-háztartássá alacsonyodva csupán habkeverés, bár kettős értelemben. Amerikában még ennél is tovább mentek egy lépéssel. Ott gazdaság­szociológiai tendenciák szinonimájává változott a szó, majd végül sajnos új ideológiá­vá, jó húsz évvel korábban, mint mifelénk. Sőt, most már valamiféle valláspótlékot is jelent sok ember számára — amit mi talán mégis megtakaríthatnánk magunknak. Leg­újabb hírek szerint egy ottani, úgynevezett „ökológiai mozgalom” emancipált női szár­nya lehasadt és önállóvá vált: erre talán a gün-ökológia szó lenne a legalkalmasabb. Ám az olyan új fogalom-kreációk, mint például „bio-földművelés”,,,bio-termény” stb. is értelmetlenek nyelvünk logikája szerint, hiszen semmit és mindent jelentenek egyszerre. Mert „biológiai” végső soron mindaz, ami terem, növekszik, és amiből közvetett vagy közvetlen úton táplálhatjuk magunkat. A nyugati zöldségpiacokon úgynevezett „bio­gazdák” „bioburgonyát” vagy „biotojást” kínálnak, mint állítólag egészségesebb, „természetesebb” terményt. Ezek ellentéte „holt gazda”, az „élettelen tojás” illetve a „döglött burgonya” lenne, ami persze badarság.
az összefüggések
„Ökológiai” vagy „ökologikus” ma sokak számára egyértelmű a „paradicsomi” állapottal vagy a „Paradicsom” fogalmával. A harmónia, az egyensúly, a természetes rend szinonimái, melyeknek alapértékei megvalósíthatók lennének, ha „ökologikusan” állít­juk össze étrendünket, illetve éljük életünket. Mindez persze alapvető tévedés! Hiszen az ökológia csupán a létező leírásával, és nem követelményrendszerekkel foglalkozik. Vagy­is nem azzal, ami kell, hanem azzal, ami van, ami végbemegy. Feladata sokoldalú: a többdimenzionális folyamatok, események leírása, amelyek valamennyi élőlényt összekötnek élő és élettelen környezetükkel, valamint az összefüggésekre utal: zsákmányolókra és zsákmányukra, termelőkre és fogyasztókra, szülőkre és ivadékokra, térhódítókra és kiszorítottakra. Az ökológia célja semmiképpen sem lehet valami­féle „környezeti egyensúly” megalkotása vagy biztosítása, amint azt az úgynevezett „ökológiai világnézet” hívei hiszik, s hirdetik. Az ökológia nem ismer, mert nem ismer­het semmiféle célt; csupán az élet útját tanulmányozza. Az pedig korántsem egyenes vo­nalú, hanem igen kanyargós és telis-teli van zökkenőkkel, akadályokkal, elpusztulással. Az élőlények egy élettéren belüli, sokoldalú kapcsolatrendszerei állandó zavarásnak, sőt, gyakran bomlasztó erőknek, természetes katasztrófáknak vannak kitéve.

Egyetlen önmagát építő rendszer sem „rend”, csupán időleges kompromisszum, ami rendetlenségbe torkollik előbb vagy utóbb. Nagyon is bizonytalan elrendeződésnek bizonyul, ami vagy ismét beállítja önmagát, vagy egész más valami kerekedik ki majd belőle. És az a hozzávetőleges kiegyensúlyozottság, ami újraalakul, más, mint az előző helyzet. Tegyük fel, hogy a világ forró kénsavvá változna egyetlen éjszaka folyamán. Akkor az ökológiának ezt a kénsavas állapotot kellene teljesen indulatmentesen ismertetnie, hiszen létezik egy algafaj, az egysejtű „Cyanidium caldarium”, amelyik éppen ezt a környezetet igényli, és amely az ökológia összes szabályai szerint annál jobban érezné magát, minél jobban elborítaná, tehát tönkretenné bolygónkat a kénsav. A nyugati, ún. „zöld­világnézet” kedvenc, általában „ökologikusként” dédelgetett képzeteit az ökológia nem tudja biztosítani. Sem az úgynevezett „ökológiai egyensúlyra”, sem pedig az öko­szisztémák stabilitásának elvére, illetve a fajok sokféleségére hivatkozás nem ment fel tudatlanságunk alól, például a „számszerűségek, mennyiségek ökológi­ájának” segítségével. Ezek megemészthetők egy komputer számára, ám képtelenek fel­deríteni az ökológiai valóságokat. Jámbor, naiv elképzelés a javából a „jót” egyenlővé tenni az ökológiaival és mindezt a zöldek világnézetével; vagy azt gondolni, hogy mindez a természet állandóságát jelenti.

Az „ökológiai egyensúly” éppúgy nem létezik a valóságban, mint egy abszolút nyílegyenesen haladó gépkocsi. Ezek az állapotok, illetve folyamatok egy középvonal mentén ide-oda ingázva haladnak előre, himbálnak, mint a mérleg nyelve, sőt a terhelések hatása­ira többnyire hirtelen vágnak ki jobbra vagy balra, és alig kerülnek csalóka nyugalmi helyzetbe; és ha, akkor is csak rövid időre. Ez a látszólagos egyensúly tehát, amit paradicsomi, szelíd harmóniának hisznek sokan, valójában állandó félreértések forrása. Akár­csak az „ökológiai körforgás”, a zöld világnézet másik alapköve, ami állítólag össze­omlással fenyeget. Törvénynek tűnik, pusztán azért, mert olyan könnyen az idegössze­roppanással hasonlítható össze.
ökológiai körforgás
Az ökológiai körforgás annyit jelent, hogy egy környezeti rendszer termelői és fogyasztói — szervetlen elemeivel, a földdel, vízzel, levegővel stb. egyetemben szakadatlanul átváltoztatják a felhasználható anyagokat. A kövek elmállanak, a növények felveszik a szabaddá váló ásványokat, az egerek megeszik a nö­vényeket, a húsevő róka pedig, mint „végső fel­használó”, azokat falja fel. Az ökoszisztéma mi­nőségét, „jóságát” kevésbé a fajok száma, mint inkább a köztük lévő sokrétű kapcsolatok mennyisége határozza meg. Ez a „kvalitás” persze nem értékrend-kategória, ahogy azt a kereskedő szemszögéből szoktuk megítélni. Ezért jobb, ha inkább „sajátosságokról” vagy „típusokról” be­szélünk. Egy ilyen rendszerben a ragadozó és zsákmányának viszonya, tehát a „felfalni vagy felfalatni” jelenségnek van inkább drámai hatása ránk. Tehát az úgynevezett „rablók” megítélése.

Pedig — mennyiségileg — éppen ők képezik a legszerényebb részt. Viszont a rendszer összes többi tagjával szöges ellentétben éppen (vagy csak) ezek hatnak erősen érzel­meinkre.

Egy mindenki számára közös, azonos értékű „környezet” tehát nem is létezik, miként egy minden élőlénynek egyenértékű világ, tehát egységes, „paradicsomi” állapot sem! Ugyanaz az — emberspecifikus — környezet, például szobánk belseje, egészen más „jelentéshordozókat” tartalmaz számunkra, mint a kutyánknak, és ez megint csak jelentősen eltér ugyanazon szobának a kanárimadár fajspecifikus környezetétől, illetve az általa felvett, feldolgozott információktól. Egyébként az ember és a kanári világa érzék-fiziológiai szempontból hasonlóbb, mint az emberé és a kutyáé.

Mi a látás révén tájékozódó, optikai orientációjú emlősök vagyunk, míg a kutyák elsősorban szaglásuk révén, az orrukkal tájékozódnak. Környezetüket tehát túlsúlyban olfaktorikusan ítélik és analizálják. A német fiziológus, Jakob von Uexküll volt egyébként az első, aki a különféle fajok rájuk jellemző, tehát fajspecifikus világuk környezet megíté­lésére hívta fel a figyelmünket.

A házi légy egészen másképpen képzeli el saját, elviselhető, tehát „érintetlen” és egészséges világát, mint azok az emberek, akik vele egy környezetben laknak. Ugyancsak más a kolerabacilus világképe, világ-„nézete”, mint a kolerában megbetegedőé. Amíg az utóbbi az utolsó kenet felvételére készül, addig a bacilushad egyre boldo­gabbá válik e „szép új világban”, hacsak nem pusztítjuk el gyógyszereinkkel a kórokozó­kat, mert amint ez hatni kezd rájuk, persze panaszt emelnek az eddig [az ő szem­szögükből!] ökológiailag szűzi és érintetlen környezetükre ható brutális orvosi beavatko­zás ellen.

Valahányszor egy faj elbúcsúzik bolygónktól, annak ökológiai sokrétűségétől, az öko­lógiai helyzetkép valamilyen változáson esik át, ám korántsem roppan össze! Ez persze ránk is vonatkozhatna, ha folytatjuk eddigi életmódunkat.

Úgy 65 millió évvel ezelőtt a sárkánygyíkok viszonylag rövid idő alatt kihaltak; feltehetőleg környezetük változásainak következtében. Mire a fennmaradt élőlények minden bi­zonnyal fellélegeztek, és nevezetesen az emlősök, a törzsfejlődés mércéjén mérve, vi­szonylag hamar kitöltötték a keletkezett vákuumot. „Ökológiai” értelemben azonban „intakt” maradt az életközösség.
nagyon szubjektív álláspont
Minden ökoszisztéma egy másik lassabb vagy gyorsabb lerombolásán épül fel, és for­dítva: minden katasztrófa egy új környezeti rendszer megszületésének záloga. A Horto­bágy sem Isten keze révén, hanem a barmok rágása folytán keletkezett, akárcsak az észak-­német Heide vadregényes tája, vagy az Alpok havasi legelői. Mind az évszázados, extenzív állattartásnak köszönheti létét, milyenségét az erdők visszaszorításának eredménye­ként. És ez érvényes Európa nemzeti parkjainak többségére is. Hogy egy élettér környezettanilag ,,intakt”-e, és hogy valami ökológiailag képviselhető-e vagy sem, ez szemlélet dolga, és annak sajátos szükségleteitől, érdekeitől függ, aki a helyzetet megítéli, illetve élni akar abban a térben. És ez még akkor is nagyon szubjektív álláspont lesz, ha az úgy­nevezett „ökológiai alkalmasság” fogalma alatt valamiféle „jóságot”, tehát szubjektív minőségi tényezőt értünk — ami persze nem helytálló.

Aki télen az eljegesedés ellen sózza a járdát, az károsítja ugyan az útmenti fákat, vagy ki is pusztítja őket; cselekedete mégis „ökologikus”, hiszen mást nem tesz, mint változást okoz egy ökoszisztémában, és az nem más, mint egy ökológiai folyamat. Arra, hogy ökológiailag mi a helyes és mi a helytelen, a környezettantól nem kaphatunk felvilágosítást. Ellenkezőleg: minden ezzel kapcsolatos megítélés annak kívánságaitól és értékrendszerétől függ, aki (itt és most) ítélkezik.

Az ökológia mit sem mond az egyes élőlények fennmaradási, vagy másként mondva, „az élethez való” jogáról. Csupán vázolja, példázza azokat a folyamat-mintákat, amelye­ken belül ezek túlélhetik a változásokat, avagy belepusztulnak azokba. Az ökológia csak leírni tudja összefüggéseiben az élőlények sokféleségét; vagyis nem lehet levezetni belő­le, méltó-e arra, hogy fennmaradjon. Statisztikái, diagnózisai és eredményei értékelésen kívül álló tények.

Egy amerikai állatkert bejáratánál jelképes temető fogadja a látogatókat. A világon kipusztult, általunk kipusztított állatfajok temetője. A sírköveken tehát nem elhalt szemé­lyek, hanem kihalt fajok nevei olvashatók! Az állategyedek nyomorúságával nálunk ha­gyományosan az állatvédelem, a populációk és fajok sorsával a természetvédelem foglalkozik. Ezt a két fogalmat sokan összetévesztik, vagy legalábbis összekeverik egymással. Az állatvédelem inkább érzelmeinkre alapozódik, a természetvédelem inkább értelmi kérdés. Emóció és ráció viszont különböző kategóriák. Mind a kettő fontos, de az is fon­tos, hogy különválasszuk őket.

A világ népességének növekedésével párhuzamosan növekszik a kihalt állatfajok száma — aggasztó, kísérteties korreláció mutatkozik a két populációs görbe között. Egy ilyen információ azonban nem úgy hat érzelmeinkre, mint az elárvult őzgida vagy a fészkéből kiesett cinkefióka képe, illetve sorsa.
kapitalista rablógazdálkodás
Mindenesetre a Homo sapiens nagyon alaposan engedelmeskedett a bibliai parancs­nak: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és népesítsétek be a világot!” A trópusi őserdők mértéktelen irtása, mely kétségtelenül a leggátlástalanabb kapitalista rablógazdálkodása korunknak, új ökológiai viszonyokat teremt — az ember számára is. Ám még ez a tevé­kenység sem valamiféle „ökológia-ellenes” vagy „ökológia-hiányos” folyamat!

És ahol a divat, a bútoripar, vagy teszem azt, egy McDonald’s-nál bekapott falatka alapanyagai termelődnek (például az őserdők kiirtása után, intenzív szarvasmarha-tartás formájában), átlagosan naponta eltöröltetik a föld színéről egy-egy állat- vagy növényfaj. Az ökológia ezt a kegyetlen irtóhadjáratot, ezt az állat- és növény „holocaust”-ot leírhatja csak; kauzálisan, okszerűen, ám értékelés nélkül szemléltetheti. Arra, hogy elpusztulnak fel­táratlan természeti kincseink, hogy számtalan, az ember számára [egyedülálló szépségükön kívül] semmi jelentőséggel, illetve „haszonnal” nem bíró faj eltöröltetik a föld színéről, az ökoló­giának nincs szókészlete. Mert amilyen kevéssé van fogalma az egyedülállóságról, egyszeriségről, ugyanúgy képtelen értékelni a picinyke isme­retlen őserdei pillangó szépségét, vagy a közis­mert és közszeretetnek örvendő pandamackó számunkra lenyűgöző alakját, mert egyszerűen nem ismeri, és nem is ismerheti a szépség, a ked­vesség, az esztétikum fogalmát! Egyetlen olyan ökológiai szabály, törvényszerűség sincs, amely valamennyi élő faj fennmaradását követelné. Ez sokak számára kiábrándító, de így van. Az ökoszisztémák hálózata, amely zavar esetén valamilyen formában mindig újra beállí­tódik, nem olyasvalami, amiről azt mondhatnánk, hogy ökológiai okoknál fogva ponto­san úgy kellene megmaradnia, ahogy van, vagy aminek kapcsán környezettani érveléssel meghatározható volna. Illetve hogy ha másképpen, akkor hát hogyan kellett volna kiala­kulnia.

Mindezek miatt nem tehetünk szemrehányást az ökológiának, hiszen tudományunk csak azzal foglalkozik, ami mérhető. Egyszeriség és szépség mérhetetlen kategóriák; semmiféle „jelentőségük” nincs az ökológia okozati láncainak kötöttségében. Nem okoznak és nem is akadályoznak meg semmit ezen a világon. Az egyetlen, amit ökológus szempontból elmondhatunk róluk, hogy nem zavarnak senkit és semmit. S ebből is nyil­vánvaló az ökológiai szemlélet behatároltsága, korlátoltsága.

Mi hát az ökológia?

Az élőlény és környezete közötti kölcsönhatás-rendszert vizsgáló tudomány. Megkülönböztetünk aut-ökológiát, mely az egyedet vizsgálja, dem-ökológiát, mely a populáci­ók struktúráját és funkcióját elemzi, tehát intraspecifikus szinten dolgozik, és szün-ökológiát, mely interspecifíkus síkon, tehát a legmagasabb integrációs fokon, az életközösségek, sőt az egész bioszféra kölcsönhatás-rendszerét vizsgálja. Az ökológia eszerint végső soron egy generalizáló szinopszisnak tekinthető. Módszere pedig, mint minden természettudományé, induktív, tehát általánosításait számtalan egyedi leletre alapozza.
a tankönyvekből még hiányzik
Az ökológiának azonban nem csupán egy instrumentális, tehát műszeres oldala van adatgyűjteményeivel, kísérleti analíziseivel és a számítógépes modellek szimulá­ciójával mint módszerrel. Van azon túl egy kognitív, tehát mérlegelő, megítélő oldala is, maguk az ökológusok gondolkodó, észlelő és emlékezési, tehát szellemi funkcióival, képességeivel. Ez pedig az állatok és növények, az élőhelyek és az evolúció ismeretére támaszkodik. Ami viszont a tankönyvekből még hiányzik, de kellene, az egy harmadik, az affektív, tehát érzelmi szint beismerése, mely hajlamainkat, érzékelési képességein­ket, érdeklődésünket és értékrendi kérdéseket ragadna meg.

Az ökológiai modell- és rendszerleírások az okokat és okozatokat kell tükröz­zék. Az okhatározó, tehát hatásláncolatokat viszont csak akkor tudjuk taglalni, ha az okok és okozatok pontos megfigyelése után képesek vagyunk ezeket egymásra vonatkoztatni. A valóság azonban úgy néz ki, hogy minél többet foglalkozunk az ökológiával, annál inkább tapasztaljuk: az élőlények rendszerének hálózata sokkal finomabb és bonyolul­tabb szövődmény, semhogy az életnek csupán visszfényét, gyenge másolatát foghatnák fel belőle. És ha manapság egyre gyakrabban „ökológiánk veszélyeztetettségéről” van szó, akkor — s ez megint csak téves — az ember környezeti világát értik ez alatt. Tudniil­lik a hasonló nevű tudományt is veszély fenyegeti, hogy fel kell adnia legalább egyik vagy másik részterületét. No persze nem instrumentális, sőt még nem is kognitív szintjét, hanem azt, amely érzelmeinkre alapozódik, tehát az affektív oldalát. Oktatási terveink és módszereink sajnos, éppen erről a területről akarják hallgatóinkat lenevelni! Viszont ökológiai ismereteken nyugvó környezetvédelmi intézkedéseket csakis akkor hozhatunk, ha tetteinket etikai és emocionális hajtóerők erősítik fel, okolják meg és támasztják alá.

Manapság világszerte hatalmas adatgyűjteményeket állítanak fel abban a reményben, hogy végrehajtják az élet kibontakozásának, programozásának rekonstrukcióját a ko­runkban divatos, magát „kibernetikus” vagy „komputer-ökológiának” nevező tudo­mányágban. Úgynevezett „fogyasztási mérleget” állítanak fel, „energia-költségvetések” kerülnek kiszámításra, „input” és „output”, „visszakapcsoló mechanizmusok”, „beha­tároló faktorok” és „szabályozó modellek” jellemzik a jelenkor ökológiai szókészletét. Göttingai egyetemünkön egy vitaesten mondotta egyik nagyra becsült kollégám, hogy ,,könnyebben megmenthetnénk a világot, ha valamennyi általunk ismert ökológiai adatot betáplálhatnánk a komputereinkbe”. Micsoda naiv, ismeretelméleti tévedés!
hulla-matematika
A komputer éppannyira mellészámol életünk érzelmi, lelki előfeltételein, amennyire tévesek, mert csak-racionális, csak-számadatos képzelgéseken alapulók voltak az eddigi, kapitalista termelési gyakorlat ismert, számos esetben katasztrofális kihatású eredmé­nyei. Legyen bármily hatalmas is a számadatmennyiség, mégsem tudja megragadni a lel­ki kísérő körülményeket; az emóciókat, a stresszt, a hangulatot és kedélyállapotot, tehát éppen azt, ami voltaképpen emberi, humánus oldalunk. Így sokkal inkább emlékeztet holmi „hulla-matematikára”, mint az élet tudományára.

Hol húzhatjuk meg tehát az ökológia határát? Láthattuk: az ökológia tanítása szó sze­rint igazolta azt, amit már Arisztotelész is meglátott, hogy „minden mindennel össze­függ”. Ám, hogy micsoda, mivel, mennyire — ezt már alig tudja minden kétségen kívül és hiánytalanul közölni velünk. És minden ezekre alapozott értékelés, ajánlás, tilalom, indokolást kíván, nem az ökológiától — máshonnan.

Az ökológia nem törvénygyűjtemény, amelyet valamiféle környezetetikává lehetne átformálni. Bár mindaz, amit manapság az ökológia zöld címkéje alatt javaslati, előírási, ajánlati, figyelmeztetési, tilalmi és parancsszinten hirdetnek, többnyire bizonyított ökológiai törvényszerűségekre hivatkozik; annak értékelése viszont, hogy mi az, ami megengedhető, illetve az, ami bűnösnek és elvetendőnek minősíthető, kívül áll az ökológián.
szépen rímelnek
Még a legfájdalmasabb beavatkozás a természetbe, a tényleges, tehát „ez-van-helyzet” legbrutálisabb megváltoztatása is „ökológiai” cselekedet; akkor is, ha szépet, értékeset, helyrehozhatatlant, pótolhatatlant pusztít el. A számunkra ilyennek, tehát megnyerőnek tűnő ökoszisztémák védelmét nem indokolhatjuk meg magából az ökológi­ából. Az a tájékoztatás, amit számunkra ez a tudomány nyújt, csupán a kereskedelmi számítás módszerével hasonlítható össze, és nem filozófiai jellegű. Dialektikusan ítélve meg a dolgot, az ökológia és az ökonómia semmiképp sem antagonisztikus ellentétei egy­másnak, bár szépen rímelnek a szójátékokban, és ezért nyugati politikusaink a választási kampányok idején, kortes-beszédeikben elősze­retettel használják ezt a fogalompárt tézisként és antitézisként; kiemelve, hogy pártprogramjuk célja, szintézist teremteni közöttük, valamiféle „belátó, értelmes egyezség, kompromisszum” formájában. Ez a laikus fülében persze okosnak tűnik, és éppen ezért a mindig visszatérő válasz­tási ígéretekhez tartozik — éppúgy, mint az ellen­zék hangzatos, úgynevezett „ökológiai” követel­ménye, mely, mint láttuk, ugyancsak abszurd fogalom. Ha viszont a kormányon lévők követelik, hogy az ökológia és az ökonómia egy ökumeni­kus, tehát egyetemes rituáléban fonódjék össze, akkor úgy tűnik, mintha ebben az elképzelésben az ökonómia úgy viszonylana az ökoló­giához, mint az asztronómia az asztrológiához.

Le kell tehát szögeznünk: Az ökológia objektív, értékeléstől mentes természettudo­mány, és nem az emberiség üdvösségtana, még kevésbé politikai program. Sőt, még a természetvédelemmel sem azonosítható.

Ezzel pedig második kérdéskörünkhöz érkeztem. Mit értünk vadbiológia alatt, ahogy az göttingai intézetünk hiúzfejes emblémájának szövegében, tehát tanszékünk nevében foglaltatik? És vajon egyértelmű ez a fogalom a vadon élő állatok ökológiájával? Vagyis: ökológia-e a vadbiológia? Szakmánk a gerinceseket vizsgálja az ember és állatok közti sokrétű kapcsolatok különleges szemszögéből. A vadászattudomány, mely szintén ne­vünk egy részfogalma, viszont a vadászó embert vizsgálja, mégpedig három szemszög­ből: egyrészt természettudományi, másrészt kultúrtörténeti-szociológiai, harmadrészt gazdasági-technikai oldalról.

Ha mint vadbiológusok a különböző állatfajok alkatait, teljesítményeit és viselkedésmódjait, tehát morfológiáját, fiziológiáját és etológiáját akarjuk összehasonlító módsze­rekkel vizsgálni, akkor ajánlatos a kérdéshez három oldalról közelítenünk. A „honnan jössz?” kérdés megválaszolásával az illető faj törzsfejlődési-rendszertani helyzetképe, te­hát származási vonala, faji differenciálódási foka tisztázandó. Ez a részterület tehát a homológiákat, a fajleírás történeti részét foglalja magába. A konvergencia-jegyek, az analógiák viszont egész más irányból érthetők csak meg, tudniillik a jelenkori ökológiai funk­ciók vizsgálatának oldaláról. Ez alatt a különböző életformák „tevékenységét”, aktuális helyzetét vagy „ökológiai tervállapotát”, illetve a külvilág felől vizsgálva az úgynevezett „környezeti beilleszkedését” értjük, és ezzel lényegében a „mit csinálsz?” kérdésre ke­resünk választ.

Amíg az első vizsgálódási szint operatív alapfogalma a faj, tehát rendszertani (például gímszarvas), addig a másodiké az életforma, tehát ökológiai (például a gímszarvas, mint nagytestű kérődző-növényevő). Ez a fogalompár mindenekelőtt a rendszertani és az öko­lógiai szemléletmód, tehát a divergencia és a konvergencia kategoriális ellentétét mutat­ja. Másrészt azt a tényt is megvilágítja, hogy az ökológia végső soron szemléletmód is, vagyis sokkal több egy diszciplínánál, mint például a fiziológia. Fontos erre a tényre utal­nom, hiszen ma az ökológia népszerű és pénzt kecsegtető fogalma alatt egy sor, e cégjelre érdemtelen kutatás is folyik az NSZK-ban, Ausztriában és egyebütt.

A harmadik oldalról az állatok szociális szerveződési fokát vizsgáljuk, tehát az egy-egy faj, illetve életforma társulási szintjét. Ez a szempont nem teljesen egyenrangú vizsgála­taink másik két területével, és főként az említett második számú oldal, az ökológiai funk­ciók területén leírt alkalmazkodásoktól, kevésbé az illető élőlény filogenetikai-­taxonómiai helyzetétől függ. (Például az említett gímszarvas eredetileg a nyílt mezőségek életformáját élte, éppen ezért csorda-állat, míg rokona, az őz eredetileg erdei állat, s ezért a szoliter típushoz tartozik. A gímszarvas viszont, másodlagosan, a hegyvidéki er­dőségekbe szorulva alkalmazkodni tudott, és ott nagy csordák helyett kis csoportokban vagy egyesével figyelhető meg. A bozótlakó őz alföldi életmódváltozása meg éppen ellen­tétes irányban történt. Hiszen — szintén a környezeti változások kényszerhatására — vi­szonylag rövid idő — néhány generáció — alatt alapvető szociális változáson ment keresz­tül. Az úgynevezett „mezei őz” mint a faj új ökotípusa, a téli alföldön olykor hatalmas csordákba verődik.
kereskedelmi mellékíz
Vadon élő állataink ezen „hármastükör” alapján mint fajok a törzsfejlődés kiformáló erejének eredményei, és így a természetes zoológiai rendszer tagjai. Másrészt, illetve egyúttal a környezetükhöz alkalmazkodás , a környékükbebeilleszkedés ered­ményeként a jelen ökoszisztémáinak életformái. Ebből fakad — harmadrészről — szociá­lis szerkezetünk is, mint elsősorban az utóbbi kategória függvénye. Mindezek alapján a vadbiológia nem azonos a „vad-ökológiával”, ahogy azt mindenekelőtt az USA-ban ér­telmezik az úgynevezett „wildlife management” kereskedelmi mellékízű címszó alatt, mely szerencsére lefordíthatatlan; de éppen ezért, szerencsétlenségünkre, sokak által mint újmagyar vagy újnémet műszó használtatik. Pedig kötelességünk lenne nyelvünk tisztaságát, logikáját a tudományok világában is óvni, őrizni.

Ami pedig a vadbiológia háromoldalú szemléletét illeti, úgy mindennek alapja természetesen a darwini származáselmélet. Saját elmélete tehát nincs a vadbiológiának, de még egyedüli, saját módszere sincsen. Azt éppúgy művelhetjük etológusként, mint genetikusként vagy morfológusként. A vadbiológiát tehát nem módszere, hanem tárgya szerint ha­tározzuk meg. Viszont előtérben állnak az ember-állat kapcsolatok, az emberek sokrétű bánásmódja a vadon élő állatokkal és azok életterével, annak okai, behatása és következ­ményei.

Manapság aktuális feladatunk a hazai fauna vizsgálata. Hazánk, illetve Közép-Európa vadon élő állatainak életmódját jószerével még alig ismerjük. Ezért az NSZK-ban és Ausztriában, a tankönyvekben és a tévé képernyőjén el is hanyagolják őket a tengerentúli földrészek látszólag „érdekesebb”, egzotikusabb fajaival szemben. Ennek eredménye­ként gyermekeink már jobban ismerik, sőt közelebbinek érzik magukhoz Szerengeti oroszlánjait, mint például a szomszédos Kisbalaton gyöngyszemét, a nagykócsa­got. A vidra például kevéssé ismert biológiájú, de erősen veszélyeztetett emlőseink közt, és félő, hogy ez a páratlan szépségű élőlény kipusztul, mielőtt a környezettel szemben támasztott igényeit alaposabban megismerhetnénk. Hogyan várhatjuk gyermekeinktől, hogy mélyebb ismeretek nélkül lelkesedjenek az ilyen teremtmények iránt; hogyan vár­hatjuk tőlük, hogy később, felelős beosztásban bármit is tegyenek a hazai állatvilág védel­me érdekében, illetve élőterük biztosítására? És itt nem csupán a biológiai információk racionális megértéséről van szó, hanem ezek emocionális átváltoztatásáról is! Konrad Lorenz pedagógiai vezérelve szerint: „Legfontosabb feladatunk gyermekeinket a ter­mészetbe visszavezetni. Aki erre képes, aki e te­kintetben jó tanító, az bizonyisten több lelket ment meg, mint egy jó plébános.”

Ezen a ponton még pár szót szakmánk társada­lompolitikai jelentőségéről. Nincsenek kevesen azok a vadbiológusok, akik előszeretettel hang­súlyozzák ténykedésük „gyakorlatias” jellegét, és akik végül is már csak kizárólag a napi­ politikai opportunizmus, a megalkuvások jegyé­ben végzik kutatásaikat. Az ilyen „szükségszerűségi kényszer” többnyire a kutatásokat finanszírozók tudományról alkotott sajátos képében rej­lik. Alig merül fel egy úgynevezett „probléma” a gyakorlatban, azt persze mindjárt meg kell, hogy oldja a tudomány. Pontosan, félreért­hetetlenül és természetesen azonnal. S ha erre képtelen, úgy menten szemére hányják elidegenedését a világtól, elvontságát a gyakorlattól. Hiszen akkor már nem is „alkalmazott” tudományról, hanem legfeljebb a tudomány alkalmazásáról lehet csak szó! Ez viszont nem jelenti azt, hogy szakmánknak ne volna társadalompolitikai relevan­ciája! Vadon élő állatoknak gazdasági jelentőségük lehet, emberi mércével mérve, nega­tív és pozitív értelemben. És a mi tevékenységünk révén előállott környezetkrízis folytán rendkívül megterhelhetik saját környezetüket, tehát megint csak emberi mércével mérve, „károkat” okozhatnak. Aztán pedig igen gyorsan örökre eltűnhetnek a föld színéről, ki­pusztulhatnak, aminek ugyancsak mi vagyunk az okozói. Az elmondottakból az ember-állat kapcsolatok e hármasának időbeli sorrendje, történelmi perspektívája is felismerhe­tő. A halak, a szőrös és tollas vad hasznosítása volt a legősibb forma. Csak sokkal később vált szükségessé a vadak állományszabályozása; hozzávetőlegesen az erdészeti és mezőgazdasági főiskolák alapításának idején, melyek közül a keszthelyi Georgikon, agráre­gyetemünk elődje, immár két évszázaddal ezelőtt az első volt Európában. A harmadik szempont, a vadon élő állatok megmentésének szükségessége a történelmileg legfiatalabb és legszomorúbb fejlemény, és korunk egyik legfontosabb feladatává vált. A természetvé­delem tehát az ember-állat viszonyok legsürgősebb kérdése és ezért lényeges szempontja kell legyen a vadbiológiának.

De még egyszer: mit értünk vadbiológia alatt? Azt, hogy mi a biológia, gondolom, mindenki tudja, de mit értünk a „vad” kifejezésen? Ez a szó, mint melléknév, becsmérlő, pejoratív hangzással rosszallást kifejezve bukkan fel az ember-állat kapcsolatok újabb történetében. Hiszen a „vad” azt jelenti, hogy szelídíthetetlen, ápolatlan, törvényen kívüli, gazdátlan. Ráadásul a néprajz még nem is olyan régen a tudatosan megvetett, tengerentúli népeket bélyegezte meg a jelzővel. És a német nyelv még ma is a „vad” jelzővel illeti azokat a diákokat, akik semmiféle szervezethez, és azokat a képviselőket, akik semmi­lyen párthoz, frakcióhoz nem tartoznak. Egy számunkra ismeretlent magyarul is vadide­gennek nevezünk. Vadházasság pedig a törvény által nem szentesített élettársi kapcsolat, és „megvadul” az, akit fel is szarvaznak emellett!

A Piroska-mese „gonosz” farkasa, mint ,,vadállat” még ma is uralja gyermek- és ifjúsá­gi irodalmunkat, akárcsak „zöldkalaposaink” vadászmeséiben a „félelmetes” ragado­zók. Milyen fogalmat takar tehát „vad” szavunk? A német — és az emlőin nevelkedett magyar — vadásztörténelem tanítása szerint ez a kifejezés csak nagyon kevés — űzhető és ehető — állatfajra vonatkoztatható. A feudalizmus jogrendszerében hazai faunánk kis részének a zoológiailag teljes mértékben megalapozatlan szétválasztása eredményezte azt, hogy még ma is különbséget teszünk az annak idején a főnemesség részére fenntartott „fővad”, és az alja nép által is vadászható,,apróvad” fogalma között. A vadásztörténelem későbbi korszakában az ökonómia látószögéből szemlélve osztották be a Jóisten, illetve az evolúció teremtményeit az úgynevezett „haszonvad” és a „dúvad” kategóriákba. Az első fogalompár, a „nagyvad-apróvad” tehát a tradicionalizmus szómaradványa, a má­sik, a „haszonvad-dúvad” a merkantilizmus öröksége. Ha tehát a vadbiológus csak olyan állatfajokkal foglalkozna, amelyek az országonként különböző, és időben változó jogi fogalmak szerint, itt vagy ott, ekkor vagy akkor, a „vad” kategóriájába sorolhatók, akkor bizony alig volna legitimációnk a vadbiológiára, mint önálló tudományra. Azáltal ugyan­is, hogy egy addig vadászható madár- vagy emlősfaj a védelmi törvény szárnya alá sorolta­tott, nem szűnt meg „vad” lenni. A széncinege például egykor vadászható faj volt Bajor­országban, míg a rókát jelenleg a törvény nem tekinti annak Stájerországban. De a „tollasvad-szőrmésvad” fogalompárja sem elégíthet ki bennünket, hiszen más földrésze­ken „trófeabírálat” alá vetik a lelőtt krokodilusokat, nemrég ,,vadászati idényt” vezettek be Amerikában az óriás ökörbékára, Angliában pedig elvadult házikecskékre, tehát ön­kényesen „vaddá” nyilvánították őket, míg a mi, Dél-Amerikába átszállított vaddisznainknak és Új-Zélandba telepített szarvasainknak ott nem más a jogi státusa, mint a pat­kánynak, azaz semmilyen. A „vad” mint jogi fogalom a mi definíciónk számára használ­hatatlan. Számomra fontosabbnak tűnik, hogy a „vad” fogalmát, mint biológiai minősé­get helyezzük előtérbe. Célunk, hogy a vadat „vad” állapotában, a háziasítás veszélyeitől megóvva fenntartsuk. Ez ugyanúgy vonatkozik a kukoricával hízlalt aranyérmes szarvasra, mint az ablakpárkányon napraforgóval dédelgetett zöldikére. Nem hallgathatjuk el azon­ban, hogy szakmánknak a racionális mellett egy igen erős emocionális oldala is van. Mégpedig olyan, ami természettudományos érvekkel megalapozható, és ezáltal a vadbio­lógia törvényes, sőt nélkülözhetetlen velejárója.
az emóció szerepe
Harmadik kérdésünk: az emóció szerepe a kutatásban. A választ Konrad Lorenz már 1956-ban a madárvilág, illetve a madarász példáján adta meg. „A kutató bensőséges együttérzéssel kell szemlélje vizsgálatainak alanyát. Az állat iránt érzett vonzódás, szeretet, az ornitológusok sajátossága, éppenséggel alapfeltétele a pontos, precíz kutató­munkának. Az észlelések statisztikai biztosítása lehetetlenség lenne a „tárgy” szeretete nélkül, hiszen az ember csak arra fordítja figyelmét, ami tetszik. Ha tehát ma az ornitológia iránti egyre fokozódó érdeklődésnek, és ebből következően ezen tudomány sokoldalú eredményeinek örvendezhetünk, akkor mindez nagymértékben annak is köszönhető, hogy a madarászok egyszerűen belebolondultak vizsgálataik tárgyába, a madárvilágba. És ez fordítva is igaz; senki sem fedezheti fel a madarak igazi szépségét, aki nem ismeri őket istenigazából. És való igaz: egyetlen állatcsoport sem olyan alaposan átkutatott, mint a madárvilág! A magasabb rendű gerincesek, a vadbiológia legfontosabb alanyai, nemcsak anatómiailag, de érzelmileg, az emóció szintjén is igazi, filogenetikai rokonság­ban állnak velünk. Hiszen nemcsak vérük vörös, de magasan fejlett kedélyviláguk is van. Mindennek holmi biologizmushoz semmi köze, hiszen tényekről van szó. Ha a neves bé­csi pszichológus, Karl Bühler az embertársainkhoz fűződő — emócióinkra alapozott — vi­szonyainkat „te-evidenciádként”, vagyis a „rád épülő bizonyosságaként” jellemzi, úgy meggyőződésem, hogy rokoni érzelmeken ala­puló szálak kötnek össze bennünket a magasabb rendű állatokkal is. Mégpedig egy genetikailag meghatározott élmény minőség formájában!

Egyes fajoknál az ezért felelős, úgynevezett „kioldó mechanizmusokat” a háziasítás során, célzott tenyészkiválasztás révén mi magunk erő­sítettünk fel, tettünk még hatásosabbá. Az ivadékgondozási hajlamunk alkatpszichológiai alapjai, a kölykökhöz, állatfiókákhoz kötődő érzel­mi viszonyunk felfedezése, leírása ugyancsak Konrad Lorenz zsenijét dicséri. Az állatkölykök fészekhagyó típusai éppúgy kiváltják gyermeká­polási, ivadékgondozási ösztöneinket, mint saját csecsemőink. Szívünkhöz szorítva dé­delgetnénk őket a legszívesebben, és a német „szív” (=Herz) szóból eredő „herzen”(= szívünkhöz szorítani) után nevezzük „herzig”-nek őket, hiszen megindítják szí­vünket! Lorenz ezt az általa „kisded-sémának” nevezett pszichológiai jelenséget a vonzó, bájos benyomások egy specifikus élményminőségeként írta le. A bébialkat, egy kiscica, libuci vagy nyuszi formája felkelti, kiváltja vonzalmunkat, mégpedig bámulatosan egy­szerű ismertetőjegy-kombináció segítségével. A rövid arc, a boltozatos homlok, nagy ke­rek szemek, puttó pofikák, a rövid, vaskos, kerek mancsú végtagok, valamint általában a kerekded, puhán rugalmas felületű testformák kombinációját „aranyosnak”, kedvesnek találjuk a pszichológiából ismert ingerösszegződés szabálya alapján. Ezért dédelgetjük önkéntelenül úgy a csecsemőt, mint az állatkölyköt, ösztöneinknek engedelmeskedve. Ám némely állatfaj, specifikus alkati bélyegei folytán, felnőtt korában is bájosnak tűnik számunkra. Ez nyelvünkben, akárcsak a németben is, kicsinyítő ragok révén még a zooló­giai névadásra is hatott. Gondoljunk csak a királyka, fűzike, kenderike, csicsörke vagy zöldike nevére. Hasonló, ösztönös érzelemtelítettséggel reagálunk azonban bizonyos pót­lékokra, attrappokra, tehát bábukra vagy tudatosan eltúlzott utánzatokra is — tartsuk is akármennyire értelmes, „sapiens” embernek is önmagunkat. Ösztöneink mély rétegeibe ágyazott motivációk, és nem racionális, tehát észokokra alapuló erkölcs vezérli a kisded­-séma megjelenési formái iránti vonzalmainkat, indulatainkat. Sőt, ezen „szülő­reakcióink”, ivadékgondozási ösztöneink kiválthatók holmi bébi-pótlékokkal, szubsztitútumokkal is, például babákkal vagy minden egyéb, alakjában és arcvonásaiban gyerekesen eltúlzott, a „normális feletti” attrappal mint vizuális információval is. Sőt, némelyikük még erősebb hatást vált ki belőlünk, mint az igazi csecsemő!
összetévesztjük
Korunk ember-állat kapcsolatának különösen időszerű fejezete az egyénekre vonatkoz­tatott állatvédelem, s ezen belül főként a madárvédelem. Középpontban állnak a lorenzi kisded-sémába illő, úgynevezett „ártatlan”, számunkra magatehetetlennek tűnő kisma­darak, és ezek teszik oly népszerűvé a téli cinkeetetést. Ez racionálisan megítélve egyálta­lán nem szükségszerű, sőt evolúciós szempontból káros emberi „jótett”, érzelmileg azonban teljesen érthető. Mert egy cinegemadár még felnőtt korában is „helyesnek” tű­nik, szeretetre méltó számunkra, és ivadékgondozási reakciókat vált ki belőlünk, csecse­mőkhöz hasonlatosan. Merő ellentétben a héja marcona kinézésével. A ragadozómadár ugyanis ösztönösen, szubjektíven megítélve „szigorú” és „határozott” lény a szemünk­ben, holott valójában semmi köze ehhez a két emberi jellemvonáshoz. A héja fejének, arcának változhatatlan alaktani ismertetőjegyeit összetévesztjük saját fajunk arcmimiká­jával, illetve szubjektív érzelmeinket a héja fejének alkati megjelenésére vetítjük. A raga­dozómadarakra pedig egyáltalán nem illeszthetők az emberi jellemvonások! A héja „te­kintete” félelmesnek tűnik, olyannak, mint saját magunk haragos arckifejezése. Pedig a héja nem „grimaszol”; egyszerűen ilyen — változatlan arcvonásokkal.

A cinkeállományt korántsem fenyegeti a kipusztulás réme. A héja, s általában a ragadozómadarak felett viszont már megkondult a vészharang. S mégis, a cinkét védelmébe veszi, míg a héjára „feszítsd meg”-et kiált az emberek jelentős része. Ez antropomorfizmus, emberiesítés, sőt még rosszabb, tudniillik vadon élő állatok „bűnözővé” kikiál­tása — ahogy „dúvadnak”, „rablónak”, „ragadozónak” neveztük régebben a húsevő fa­jokat, s voltaképpen máig sincs jobb megjelölésünk számukra.

És azért, mert a teremtés tervében ezen életformák ökológiai funkciója a zsákmányolás és húsevés, ezért mi az emberi jogalkotás alapján elátkozzuk, és betörőként, gyilkosként bélyegezzük meg őket, holott a „gyilkosság” mindig csak emberi, tehát fajunkon belüli halálokozást jelenthet. Vajon a héja vagy a róka azért bűnöző, mert azon a táplálékon él, amire nekünk is vásik a fogunk, vagy amire csak egyszerűen lövöldözni akarunk? Szereposztásunk szerint persze akkor tehetnék „hasznossá” magukat, ha beérnék pusz­tán egérrel, pocokkal. Mi azonban nem írhatunk elő vadon élő állatoknak házi feladato­kat. „Rablók” ezért a zsákmányolásra késztetett életformák? „Rablás” a Brockhaus-lexikon szerint egy „büntetendő, jogellenes eltulajdonítási szándékúbirtokbavétel más tulajdonában lévő dolgoknak, mégpedig erőszak alkalmazásával.” E szerint a ragadozó-zsákmány viszonya a természetben jogellenes viszony volna. Látjuk: az antropomorfizmus vörös fonalként húzódik végig az ember-állat kapcsolatok kultúrtörténeté­ben. Így például a karcsú, nyúlánk alkatot, a hosszú végtagokat az úgynevezett „nemes­ség” ismertetőjegyeként tartjuk számon saját fajunknál, és ezt tesszük az állatoknál is. Ezért nevezzük például nemeskócsagnak a nagy kócsagot, a Kisbalaton címermadarát. A karcsú gazella „nemesnek” tűnik a viziló otromba alkatával szemben. Pedig mindkét faj testformája csupán a fajspecifikus külvilágukhoz, környezetükhöz alkalmazko­dás iskolapéldája, tehát nem valamiféle „alkati etikával”, hanem ökológiai tényezőkkel magyarázható. A kócsag karcsúsága a nádas függőleges szerkezetével áll összefüggésben, s mivel a vízben gázolva halakra, vízirovarokra vadászik, a hosszú láb és hosszú nyak kialakulása evoluciós előnyöket biztosított számára. Sőt, még hófehér színét is meg tudja okolni az ökológia. A hazai kétéltűek között a levelibéka hat ránk a legrokonszenve­sebben. Megnyerő színezetű; arckifejezése, keze emlékeztet a miénkre, és egészében véve magán viseli a lorenzi „kisded-séma” több ismertetőjelét. Ezzel szemben a varangyos béka, mint a neve is elárulja, nem tartozik a szimpatikus állatok közé, sőt, sokakban irtózatot kelt. Bőre nem csupán csupasz, de bibircsókos is. Szemölcsei kóros, tisztázatlan arcra, bőrbajra, fertőző betegségben szenvedő emberre emlékeztetnek. Pedig a varangy éppen e ragyás bőrével biztosítja egészségét, egész létét, ezzel alkalmazkodott „varangy­specifikus” környezetéhez. A különböző életformák Uexküll által leírt, fajra jellemző külvilága vagy mondjuk világ”nézete” tehát öko-fiziológiai szinten is felismerhető, és megcáfolja a mi saját, emberi fajazonosító világképünk hitelességét.

Szép vagy csúnya — a természet nem ismer ilyen szubjektív értékelést. Kizárólag em­beri fantáziánk felelős azért, hogy a számunkra ellenszenves fajokat rondának, ördögi­nek, sőt bűnözőknek tekintjük. Úgy véljük, hogy a „vadállatok” egyes alkati és viselkedési jellege­it a magunkéval kell összehasonlítanunk; például a kígyó merev tekintetét, ahogy azt a képzőművé­szet példái is tükrözik, például Rubens „Medú­zafő” című világhírű festménye. Illetve „kóros elváltozásnak”, „betegnek” tekintjük a varan­gyok bibircsókos vagy a kígyók „nyálkásnak” tűnő, valójában teljesen száraz bőrét, összeté­vesztve az ökológiai szükségszerűséget egy pato­logikus állapottal. Vagy manipulálunk, és mes­terségesen, tenyészkiválasztás útján megváltoz­tatjuk a vadon élő állatok funkcionális, és éppen ezért harmonikus alkatának felépítését. Vaddisznóból angolsertést, farkasból mopszot csinálunk. Ilyen tenyésztési manipulációk szülötte az aranyhal diszharmonikus, kidülle­dő szeme, a ponty pikkelyvesztése, testarányainak megváltozása vagy a házilúd hájas, kövér alkata a nyári lúdéval szemben. Akár a tacskó kurta, görbe lába is. Mindez végső sorban „genetikai állatkínzást” jelent, tehát etikai kérdés is. Az ember szertelen nagy tenyésztési szenvedélyében, formateremtő kedvtelése folytán megannyi állatot monst­rummá, illetve saját maga karikatúrájává változtatott.
pszichológiai feszültség-zóna
Mindez csak egy magyarázat a magasabb rendű gerincesekkel szembeni, erősen emocionális viszonyainkra. Egy vadászó hiúz lenyűgöző megjelenési formája például, vagy egy bőgő szarvasbika éppoly megkapó számunkra, mint teszem azt, a csalogány dala vagy a puszták vonuló darvainak kurrogatása. A mi saját „értékek iránti érzékünket” ilyen hangulati behatásokkal kapcsolatban sem definiálni, tudományos igénnyel megfogalmaz­ni, sem mérni nem lehet. És mivel ez így volt, van és lesz, a mi szakmánkat mindig is terhelni fogják emócióink. Ez persze semmiképpen sem jelentheti szakmánk hangsúlyozottan érzelmi beárnyékoltságának mentségét; mindez egyszerűen tény és valóság. Azok az állatok, amelyeket jobbára megfigyelünk, védünk vagy vadászunk, cirógatunk vagy leölünk, végeredményben nem legyek vagy férgek, hanem hozzánk közel álló rokoni lények. Épp ezért állunk pszichológiai feszültség-zónában az állatvédelem és az állatölés között, a haszonállattól a szobaállatig és a vadászattól a vágóhídig; és gyakran úgy tűnik, hogy az érzelmi ingadozások kilengése mindkét irányba — élvezet és felháborodás, öröm és ellenérzés között — a tárgyilagosságtól eltávolodásra utal. Ezért árulja el, denunciálja ma a technika, a politika, sőt, sajnos, a tudomány is emocionális oldalunkat, és emeli új vallássá racionális énünket. Ez utóbbi istenítése és érzelmeink eretnekké nyilvá­nítása egyike korunk nagy tévhiteinek. Ennek mélyen antihumánus voltára következete­sen rámutatni, szerintem a biológusnak társadalompolitikai kötelessége! Hogy azon a súlyos környezetválságon úrrá lehessünk, amelyben élünk, nem elegendő sem az öko­nómia, sem pedig az ökológia; ehhez elsődlegesen pszichológiára van szükség!

Azért, hogy ifjúságunkat a természet szeretetére, védelmére neveljük, szükséges, hogy ne csupán tanulmányi, illetve kutatási eredményeket várjunk el tőlük, hanem hogy élmé­nyeket is biztosítsunk számukra. Az állatbúvárnak semmiképpen sem szabad az állatok iránti szeretetét letagadni, elfojtani, hiszen ez az alapja annak, hogy a velünk egy bolygón élő valamennyi teremtményt — és én ezt a szót nem vallásos értelemben, hanem mint darwinista biológus használom — a maguk valóságában, biológiai egyedülállóságukban megismerjük és megértsük.

Az a táj, amelyben dolgozunk, nem csupán a vadon élő állatok élőtere, de a vadbiológus élményeinek színtere is, legalábbis az kellene legyen, hiszen nemcsak intellektuális és fizio­lógiai szükségleteink vannak, hanem emocionálisak is! A nyugati, polgári filozófián be­lül az „ontológiai redukcionizmus” képviselői lényegében ugyanazt vetik a szemünkre, amit környezetvédelmi vitáinkban az erőműveket építő, minden vadont, mint „szükségte­len” tájat bebetonozni akaró technokraták, s akiket értékvaksággal vert meg a sors, mert nem látják a fától az erdőt. Azt vetik szemünkre, hogy velünk nem lehet vitázni, mert mi emocionálisak, „érzelmesek” vagyunk, míg ők szigorúan a szakszerűség képviselői. Ám a szakszerűnek egyáltalán nem az emocionális az ellentéte. A szakszerű ellentéte a szakszerűtlen. Láttuk: maga az emóció is természettudományosan bizonyítható érv. Emóciók nélkül szánalomra méltó érzelmi rokkantak, megnyomorodott lények lennénk csupán, és isten óvjon az efféle közveszélyes szörnyetegtől. A rációnak és az emóciónak, tehát értelmünknek és érzelmeinknek természetesen koegzisztenciálisan kell működni­ük; valahogy úgy, ahogy a jó lovas összenő a lovával, akárcsak a hortobágyi pásztor. A hátas viszi a csikóst, de azért ő tartja a szárat, ő határozza meg az útirányt. Az agysebészet újabb kutatási eredményei szerint az ember legjobban felindult állapotában, tehát affektusban képes tanulni. Agyunk emóciós központjának, a limbikus idegrendszer-részhez tartozó hippocampusnak operatív szétrombolása megakadályozza a pácienst újabb gon­dolati tartalmak, emlékképek felvételében, rögzítésében. Tehát nem „rózsaszín lelkű ál­latbarátok” vagy a zöldek pártjának rajongó fantasztái, hanem a racionálisan, számítógé­pekkel dolgozó orvostudorok azok, akik az emberi érzelmek tiszteletére, megmentésük szükségességére hívják fel a figyelmet, érvelnek ezek fontossága mellett. Ezért nem ta­gadhatjuk meg az emóciót! Hiszen ez az ember legelemibb oldala; a ,,hideg” értelem szenvedélyes ikertestvére, mely csakis ott vetendő el, ahol tudásunk képtelen ellenőrzésé­re, és ezáltal demagógiává fajul. Ha a hátasló ledobta a csikóst és céltalanul megiramodik a pusztában.

Nemcsak a szépség, de az emberi méltóság, barátság, szabadság és mindaz, ami valódi értéket jelent, nem fejezhető ki az egzakt ökológia terminológiájával. Mindezen humánus értékekkel kapcsolatos hajlamunk, ismeretünk szubjektív tapasztalatok révén ivódott be­lénk. Egyesek szerint ez viszont nem jelenthet mást, mint hogy minden, ami emberi, művészi, lélektől áthatott, az csupán illúzió. Ez azonban szinte büntetendő ismeretelmé­leti tévedés a minket körülvevő világról szerzett tudásunk, tapasztalataink „objektivitá­sát” illetően! Következetlenségre vall, ha tagadjuk azt, ami szubjektív élményeinkben lejátszódik, annak viszont, ami ugyanarról a külvilágról szerzett élményről informál, el­ismerjük objektív jellegét. Hiszen összes szerzett tudásunk szubjektív élményekre alapo­zódik. És ez pontosan az, amit a latin „subiectum”, tehát az „alatta lévő” szóval fejez ki az etimológia. Lorenz utal rá elsőnek, milyen naiv ismeretelméleti tévedés abban a hitben élni, hogy a szubjektív élmények tudomásul nem vétele vagy tagadása által objektívekké válhatunk.

A technomorf gondolkodásmód az emberi értékérzet elfajulásához, elcsökevényesedéséhez vezet. A fizikának, és ezáltal a technikának is alapja a matematika. Ennek fontossá­ga vitán kívül áll; a technomorf embert azonban sokszor abba a tévhitbe vezeti, hogy minden valóság mennyiségileg mérhető, illetve fordítva, valami, ami nem fejezhető ki számok­ban, képletekben, annak nem is lehet reális léte.
nagy félreértés
Ezzel elérkeztünk a negyedik és utolsó kérdés­körhöz, a természetvédelemhez. Az említett tech­nomorf gondolkodás következményeként a tech­nikai környezetvédelem, úgy tűnik, kiszorítja a biológiai természetvédelmet. Sokan ez utóbbit csupán üdülési értéknek, a szabadidő-eltöltés egyik elemének, legjobb esetben esztétikai kate­góriának tekintik, és értetlenkedve állanak a mérhetetlenül nagy természet, mint összbenyo­más ,,mérhetetlensége” előtt. A politikus számá­ra a nagyvárosi forgalomban végzett légszennyezésmérés testi létünk tűrési határának mércéje. Egy békákkal teli városszéli tócsa fenntartása viszont nem alapozható meg merkantilis, tehát mérhető érvekkel. Egyik legnagyobb dilemmánk az, hogy a földterület költség-haszon-relációiban a biológiai természetvédelem csupán érzelmileg vagy csupán ,,ökológiailag” van megalapozva (és láttuk, hogy még ez utóbbi sem helytálló), és ennek folytán védett területeink csak mint ritkasággyűjtemények tarthatók fenn. Mint apró, ma­radék állományok, természetvédelmi „fügefalevelek”, melyeket szabadtéri múzeumként kezelünk és egzotikumként mutatunk be a „látványosságok” címszava alatt. Hazánk e téren dicséretes kivétel, ha nemzeti parkjainkra gondolunk, hiszen a szomszédos Ausztri­ában például mindmáig sem sikerült egyetlen egy ilyen védettségi kategóriának a száz százalékos megvalósítása. A természetvédelem körül kialakult „nagy félreértés” a technológia mindenhatóságá­ba vetett hitünkben rejlik. Ennek következtében a tisztán technikai, a tüneteket körbekuruzsló környezetvédelem nyugaton mindenütt nyomasztó túlsúlyba került az állatfajok és életterük együttes fenntartásának szükségességével szemben. Ehhez még hozzájárul osztrák és német jogrendszerünk azon képtelensége, hogy az életterek egészének védel­me helyett a fajok névleges védelme áll az előtérben. Legyen szabad ezt egy egyszerű példán megvilágítanom. Ha nálunk egy tanuló egy pocsolyából kifog egy tavi gőtét, haza­viszi, hogy kielégítse biológiai tudásvágyát, és azontúl szíve egész melegével tartja, meg­figyeli akváriumában, a törvény szerint ez a tanuló megbüntetendő. Ám ha a polgármester vagy a tanácselnök betemetteti az egész pocsolyát, steril angol gyepszőnyeget téríttet fölé­be a „faluszépítés” jegyében, sétautat épít, rózsakertet telepít és padokat állíttat rá, s így a megsemmisített tócsa sok száz állat- és növényfaj elpusztulását jelenti, még „kör­nyezetvédelmi érdemérmet” is akaszthatnak a tettes nyakába.

Gyermekeink számára a nagy kaland még mindig a más élőlények felfedezésének örömében rejlik. A patak, a tópart vagy akárcsak egy tócsa is élmény számukra; izgalmas, titokzatos élővilágának sokféleségével és meglepetéseivel. Mi, felnőttek viszont megfosztjuk őket — főként a városban élő ifjúságot — az ilyen élményektől, s éppen abban a korban, amikor atalálkozás a természettel pszichológiai „bevésődési folya­matként” — ahogy Lorenz nevezte — alapvetően meghatározza későbbi egész lényüket. Mindezt pedig szánalmas, rideg, élettelen gyári természetpótlékkal kompenzáljuk. Sok gyermek már csak műanyag-békákat, plasztik ramatyokat ismer, ahogy azt manapság minden játékszerbolt kínálja. Korunk fogyasztói társadalmának — én inkább úgy monda­nám, „mindent eldobó társadalmának” — jellegzetes attribútumai, termékei, illetve sze­mete ellen felszólalni fontos feladatunk, hiszen egy ilyen fejlődés hátborzongatóan inhu­mánus célhoz, az „eldobható emberhez” vezethetne. Az emberek többségének napi fog­lalatossága során csakis élettelen, tehát magunk által készített tárgyakkal akad dolga, s ezáltal nem veszi tudomásul, hogy élőlények is vannak — rajta kívül — a világon, és soha meg nem tanulja, miként kell bánni azokkal. Semmi sem tiszteletre méltó, tiszteletet parancsoló, amivel napi munkája során foglalkozik, ezért hovatovább visszafejlődik ben­ne a képesség, hogy respektust érezzen. Ezt a kórképet „tétlenségi atrófiának”, sorvadás­nak nevezzük.

Az, hogy az élettelen környezettel foglalkozunk, nem kényszerít bennünket etikai megfontolásokra. A természetvédelem tehát korántsem csak az állatok és növények megmenté­sét szolgálja, de saját humanitásunkat, saját lelkünk megmentését is. Az értékvakság ko­moly pszichológiai, sőt társadalmi konfliktusokhoz is vezethet, és csakis az élő természet intenzív megismerésével és a biológiai, valamint pszichológiai ismeretek elmélyítésével gyógyítható. Kis hazánk, Magyarország nyugati viszonylatban még mindig feltűnően sokféle vaddal, páratlan szépségű természeti tájjal rendelkezik. A Szigetköztől a Viharsarokig, az Őrségtől a Kiskunságig és a Mátrától a Hortobágyig. Mindent meg kell tennünk ezek fenntartására, éspedig nemcsak azért, mert biológiai funkcióik vannak, nemcsak a — számunkra — emocionális élményértékeik miatt, hanem egész egyszerűen azért, mert léteznek, ott vannak, ahol találjuk őket, a biológiai fejlődéstörténet, a táj evolúciója, szukcessziója eredményeként. Itt persze kérdezhetnénk: mi köze mindennek az ökológiá­hoz, az etológiához vagy a vadbiológiához? Ha tudományunkat erkölcsileg is igazolni, legitimálni akarjuk, úgy nem szorítkozhatunk csupán vizsgálatára, tehát csak a kutatásra. Eredményeink előfeltételei a hatékony védelemnek, a veszélyeztetett fajok és élettereik megtartásának. A kutatás ezen a ponton jelentőssé válik a természetvédelem, mint a hazaszeretet egy új formája számára. Egy ilyen környezeti vagy öko-patriotizmusnak ugyanis nincs nacionalista mellékíze, mert nem az adott adminisztratív-politikai, tartományi vagy államhatárokon tájékozódik, hanem a természeti tájhoz kötődik, és ezért politikamentes! A Fertőtó például két ország tava, de reméljük, hogy a közös világkiállításig egy Nemzeti Parkká, illetve a világ első Nemzetközi Parkjává tudjuk nyilvánítani, annak a tény­nek szimbólumaként, hogy két állam, különböző társadalmi rendszerüktől függetlenül, ezt az egyedülálló tájegységet nem elválasztó határként, hanem összekötő kapocsként kezeli. Hiszen csak egy természetünk, csak egy bolygónk van. Még szebb lenne persze, ha ezt három ország határán, a hamburgi-csallóközi és szigetközi Duna ártéri erdejében is meg lehetne valósítani!

Pedagógusként úgy látom, a tájhoz tartozás tudatának eme cseppet sem soviniszta, te­hát agressziómentes új alakja, az ökológiai hazaszeretet rendkívüli jelentőségű diákjaink számára, mert képes őket a Duna-medence, Közép-Európa, tágabb értelemben vett szülőföldünk természeti és kultúrértékeinek megóvására és fenntartására. Ifjúságunk ez­zel kapcsolatban rendkívül fogékony és kritikus beállítottságú, és ez a tény alapozza meg reménységemet! Nekünk, felnőtteknek viszont nem szabad elfelejteni azt, hogy földün­ket, amelyen élünk, egész bolygónkat nem atyáinktól örököltük. Korántsem! Gyermeke­inktől, unokáinktól vettük kölcsönbe.

A természeti élmény, különösképpen a vadak­kal, vadmadarakkal való találkozás, a természeti táj díszletei, kulisszái előtt éppen egyedfejlődé­sünk fogékony korszakában alapját képezi „öko­lógiai hontudatunknak”. Ehhez azonban biztosí­tanunk kell az előfeltételeket, melyek lehetővé te­szik állandó kapcsolatainkat az állatvilággal, pa­takkal, vadvirágos réttel. Mert az pszichológiai tény: a természeti tájak az ember „gyerekszo­bái”, ezeket egy életen át sohasem felejtheti el.

A lorenzi „bevésődés” nem csupán a gyermek–anya-kötöttség alapmechanizmusa, hanem az élettérhez, a hazai biotóphoz, a szülőföldhöz ragaszkodás indítéka is. Hiszen tudjuk, a „bevésődés” a gyermekkorra jellemző, vissza­fordíthatatlan tanulási folyamat, tehát kitörölhetetlen. A költők ezt persze jóval korábban érezték, mint azt a biológusok leírták volna. Gondoljunk csak Radnóti versére:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.” vagy Petőfi szavaira: „Szép vagy alföld, legalább nekem szép …”
a táj meg­határoz
Mindez azonban hogy fest majd a jövőben? Ha a táj egyre inkább elveszti egyéni, sajá­tos arcát, egyre inkább összetéveszthető lesz egyéb területekkel? Pedig a szülőföld arcula­ta bevésődik az emberbe; jellemünkben, világnézetünkben (szó szerint, és nem politi­kai értelemben!) formál minket, hiszen még gondolkozásunk is földrajzilag meghatáro­zott, lokalizálható, a szűkebb hazai biotóphoz kötött. A táj, amibe beleszülettünk, meg­határozza az embert, még mielőtt értelmileg átgondolhatnánk e befolyás jellegét és mód­ját. Ezért az „ökológiai egyensúlynál” fontosabb számunkra a „lelki egyensúly”. Mi viszont nemcsak élettereket, de élménytereket is megsemmisítünk a vidék „megműve­lése”, „hasznosítása” révén. Mindez saját lelki szerkezetünk teljes félreismerésére, tehát nem romantikus elvontságra, hanem a természettudományos műveltség hiányára utal!

A tegnap emigránsai hazájuk elhagyására kényszerültek, mert ott megváltozott a politi­kai rendszer. A holnap emigránsa azért vándorol ki majd, mert az ökorendszer változik meg, és a környezet, a tájkép, a szülőföld elviselhetetlenné válik számára. Az otthon tehát nemcsak biotóp, hanem pszichotóp is. Nemcsak anyagcsere-lakótér, hanem a lélek élette­re is, amellyel azonosulunk, amely lelki egészségünk bázisa.

Kölyökkorunk fejlődése során egy emlékezet szövedék alakul ki bennünk, egy kép­kincs, melybe énünk is belefonódik. A tér és az én egyetlen, feloldhatatlan magvává válik emlékezetünkben. Ezáltal belegyökerezünk a tájba, és így születik meg tudatunkban az otthon képe, a szülőhaza fogalma. Ez a pszichikai helymeghatározás pedig meghatározó­vá válik további életünkre is.

Egy technomorf, agyoncivilizált környezet persze, mivel sem biotóp, sem pedig pszi­chotóp, nem válhat „lelkünk táptalajává”. Az otthon-érzet elvesztését váltja ki belőlünk. Hazátlanná válunk. Ha pedig származási helyeink felismerhetetlenekké válnak, ez olyan veszteség, ami semmivel sem pótolható. Megint csak Radnóti Miklós szavai jutnak eszünkbe: „Mondd, van-e ott haza még…”; és: „…megvan-e még az az otthon?”

A technikai fejlődés egyenes következményeként gyermekeink egyre ritkábban szület­nek otthonos tájba, mindinkább egy tetszés szerinti, csupán „valamilyen” arcnélküli kör­nyékbe. A szülőföld viszont nemcsak eredetet, hanem jövőt is jelent, nemcsak azt, ahon­nan származunk, de azt is, ahová fejlődünk. Mindezt tehát óvnunk, védenünk kell az érzéketlen távturizmus korában, melynek tősgyökeres, helyi kultúrákat szétromboló ha­tásai a konkvisztádorok gyarmatosító időszakára emlékeztetnek. Az utóbbi hónapokban sokat hallottunk a nemzeti identitásról, de még egy szót sem az ökológiai identitásról. És nyugaton sokat hallunk a nemzetek, államok egyesült Európájáról, de semmit a szülő­földek, a hazai tájak közös kontinenséről! Nemzeti bankunkban, vagy a nemzet labdarú­gó válogatottjának fontosságában alig kételkedik valaki. Nemzeti parkjaink létjogosultsá­gát még ma is kétségbe vonják némelyek. Pedig éppen ezek a — Radnóti szavaival — „búvó otthoni tájak” páratlan hangulatukkal, állat- és növényvilágukkal, pásztoréletük­kel a szó szorosabb értelmében létfontosságúak, nemzeti létünk és nemzetközi elkötele­zettségeink szempontjából.

A természetvédelem korunkban egy-egy ország kulturális mércéje. Viszont alig van történelme, és ennek folytán még nincsenek hagyományai, hiszen az emberiség kultúrtörténetének egy teljesen új, eddig nem létező értékkategóriája. A nyugat-európai etika két alappillére a humanitás és a szabadság. Mindkettőnek csupán interspecifikus, azaz fajon belüli, tehát kizárólag emberek közti vonatkoztatása van. A még hiányzó, harmadik pil­lérnek interspecifikusnak kell lennie, tehát belevonva az etikába a fajok közti kapcsolatot, az ember-állat viszonyt. A nem-emberi alkotások, az evolúció teremtményeivel szembeni tiszteletet, felelősségünket a természettel szemben.

A kulturális deficitet ezen a téren egy egyszerű példán lehet érzékeltetni. Ha egyik lenyűgöző műemlékünknek, a kölni dómnak 140 méter magas templomtornyát a természet emberi kizsákmányolásának mértékegységeként kezeljük, úgy azt az idősza­kot, amikor az ember emellett természetvédelemmel is foglalkozott, mindössze 3 mm-nek vehetjük, ami a torony csúcsára lerakódott szenny-, illetve koromrétegnek felelne meg.
emberi élet-e még
A vadak űzésének, zsákmányolásának, irtásának és életterük megsemmisítésének több ezer esztendős története van. Természetvédelmünk viszont alig 100 éves. Ezért nem is alakulhatott még ki a természetvédelem filozófiája. Első nyomait Konrad Lorenz, Bernhard Grzimek és Albert Schweitzer írásaiban észleljük, valamint Friedrich Engels a természet dialektikájáról írt művében. Itt persze felvetődhet a kérdés, mire is jó mindez, kell-e nékünk valóban természet, hisz meg tudnánk nélküle is élni. Miért van hát szüksé­günk mocsári gólyahírre, vidrára, vándorsólyomra? Hát persze hogy tudnánk mindezek nélkül élni, nagyon is kényelmesen. Akárcsak a kölni dóm nélkül is, István király koroná­ja nélkül vagy a keszthelyi Helikon Könyvtár nélkül is. Hogy emberi élet-e még, amiből mindez hiányzik, annak megválaszolását Önökre bízom.

Értékelképzeléseink rendszerében helyet kell biztosítanunk a vadon élő állatvilág és élettere részére is. De mivel indokoljuk védelmük szükségességét? Az ökológiai érv, ahogy láttuk, éppoly kevéssé kielégítő, mint az ökonómiai. Marad tehát egy etikai indok, sőt, némelyek számára talán a vallásos megokolás. A „természetes” természetet azért kell fenntartani, mert van, mert itt találtuk ezen a bolygón. Léte, jelenléte az evolúció eredménye ezen a földön. S ez az egyetlen való ok fenntartására. Ez kötelességünk, nem csupán biológiai funkciói vagy emocionális élményértéke miatt, hanem pusztán azért, mert létezik. Egy természeti táj, életközösség, va­don élő állat „értéke” létének tényéből adódik.

A teológia a felebaráti szeretet fogalmát régen kiterjeszthette volna a nem emberi teremtményekre. Ám évszázadokon át csak Aquinói Szent Tamás tézise volt érvényben: „Csak az ember imago Dei, isteni megnyilvánulás, minden egyéb csak vestigium, a nyoma csupán.” Assisi Szent Ferenc mai fogalmaink szerint „zöld kívülálló­nak” minősíttetett, szavára nem hallgatott az egy­ház. Az ember számára csak a Bibliában megfo­galmazott uralmi feladat volt fontos: „Népesít­sétek be és hódítsátok meg a Földet”. Hiányzott az egyéb teremtmények iránti szolidaritás, és voltaképpen ez a nagy szakrális félreértés még ma is érvényes. Következményeit valamennyien ismerjük. Miközben azon vagyunk, hogy tönkretegyük a világot, még mindig akadnak idealista filozófusok, akik kétségbe vonják annak realitását. Azon vitáznak még ma is, létezik-e világunk egyáltalán, mialatt azt az elpusztulás veszélye fenyegeti, ami persze maguknak a filozófusoknak végét is je­lenti. És ez nemcsak a fenyegető környezeti katasztrófára vonatkozik, hanem a háborús veszélyre is. Az atombombák árnyékában enyhén szólva elvontnak tűnik a Nikomachosi etika újabb értelmezési lehetőségeiről vitázni. Mindezt önkritikaként mondom, saját ha­táskörömre, a főiskolákra, a tudományokra vonatkoztatva. Mindnyájunknak, tehát bioló­gusoknak, filozófusoknak, politikusoknak egyaránt tudatossá kell váljon, hogy mi embe­rek csupán vendégek vagyunk ezen a bolygón, és e szerint kellene viselkednünk. A Biblia intelme: „Uralkodjatok a föld felett”, még ha érvényes is volt a maga idején, ma már csak történelmi perspektívában értelmezhető. Habár akkor is, ha a szentírást szó szerint ven­nénk, világossá kellene válnia mindenki előtt, hogy a bölcs uralkodó már csak saját érde­kében sem zsákmányolja ki alattvalóit olyan mértékben, ahogy azt mi tesszük más teremt­ményekkel: a vadon élő állat- és növényvilággal, életterükkel.

A természetvédőknek persze nem könnyű erről meggyőzni a természet uzsorásait. Mi ugyanis egyenlőtlen helyzetből vitázunk, harcolunk a természetet pusztítókkal. Nekünk az NSZK-ban és Ausztriában nem állnak rendelkezésre sem tervezőirodák, sem reklámügynökségek, sem pedig állami támogatás, mint az ellenoldalnak, mely az energiaigények kielégítésének szükségességét és a munkanélküliség rémképét milliós összegekben számítja fel nekünk. Vajon mit állíthat ezzel szembe a természetvédő egyenrangú érv­ként? Mi képtelenek vagyunk egy látszólagosan „hasztalan” vadvirágos rét, egy, a hivata­los területi statisztikákban „értéktelennek” minősített mocsár élményértékét márkában vagy schillingben kifejezni. Vagy mi az értéke a naplementés égen húzó darucsapat látvá­nyának, a pacsirtadalnak, a délibábnak, a tihanyi visszhangnak? Lehet-e mindezt egy árcédulával ellátni, „forintosítani”, ahogy azt már itthon is mondani szokták?

Ez éppoly elvetemültség, agyrém lenne, mintha a Mona Lisát, Beethoven Missa Solemnisét, a kölni dóm gótikus pompáját vagy Mátyás király corvináit vetnénk alá hol­mi tömegfogyasztási értékelésnek. Sőt még annál is rettenetesebb volna. Hisz ezek embe­ri alkotások, a természet azonban egy felsőbb rendszeré. Egyikünknek ez a biológiai evo­lúciót, másikunknak az Istent jelenti, ám mindnyájunknak több tisztelettel kellene visel­tetnünk a rajtunk kívüli lényekkel, élő-lényekkel, az élettel.

kép | Richard Woldendorp: Abstract Earth, lensculture.com