A NADÍR

Szlavnak

Miről írok? Ezt mindig megkérdezem magamtól, nem is annyira az olvasó miatt, ő úgyis rájön (vagy nem), de én? Lehet, hogy megírom, és még akkor sem tudom. Nem tudom úgy. Egy nyomozásról, ilyesmiről. Az olvasó ebben már nem vehet részt, mert ő készen kapja az eredményeket. A nyomozati szakasz — neki — lezárult. De mi ez az „olvasózás”? Valami újfajta illedelmesség? Na mindegy. Nem morzsolom tovább az olvasót!
egy elfelejtett felsőfok
Nyomozásról tehát. És még? Olvasásról, kibetűzésről. Arab betűkről. És persze, ne feledjem, újév van, január eleje. És kaptam egy fényképet azzal, hogy szilveszter éjszaka nyissam fel a borítékot, törjem fel a pecsétviaszt — mert volt rajta, igazán. Ez egy intim dolog. Akkor nem is kéne róla írni? A publikumnak? Hisz akkor már hogy lenne intim? Mintha a hímporát vesztené egy szárny, vagy berepedne, vagy az a finom fekete fátyolszövet tépődne le róla, mintha egy huzat, egy szűzhártya. Ki gondolná egyébként, hogy az „intimus” felsőfok? Egy elfelejtett felsőfok, aminek elkallódott az alapfoka. A „bizalmas”, a „meghitt” négyzete vagy köbe valaminek. Van egy láthatatlan magja, amit körül kell járni, ki kell tapogatni. Csak akkor leszek bizalmasa és belső embere valakinek. Egy (láthatatlan) léleknek, akihez közelednem kell, és erre talán bármilyen kerülőút fölhasználható, mindenféle szabálytalanság. Vagy nem? Mert kissé már részegen, rossz világítás mellett nézegetni egy fényképet és a hátára írt idézetet, nem túl célravezető. Nekem ehhez kell néhány nap haladék, és az írás ritmusa, ez a másféle parlando. Elővenni újra — képzeletben — a fényképet, végigjárni, kitapogatni, mintha magasnyomású lenne, mintha rézmetszet. Végigmondani. Értetlenül, de mégis elsősorban annak a láthatatlan (intim) léleknek, a feladónak, a barátomnak.

Nadar a léghajóban. Önarckép. Bajuszos, cilinderes úr, elővillanó kézelő, gallér, két zsák (sózsák?), a ballaszt, az elmaradhatatlan távcső és egy vasmacska. Nadar egyik kezével a léghajó kötélzetébe kapaszkodik, és kinéz, rézsút lefelé. Nadar. Furcsa név! Sémi gyök. Én rögvest így olvasom: héberül vagy arabul. (Bár arabul egyáltalán nem tudok.) Az egész üzenet egy arabeszk. És ki tudja azt megbízhatóan olvasni? Lehet, hogy van szakembere az ilyesminek. Csakhogy! Csakhogy én vagyok a címzett. Egyedül én. Nézem Nadart, és ízlelem a nevét. Az idézetről még szó sincs. Csak a névről. Rémlik, hogy Nadar fotós volt, de nem tudok róla többet. Vajon a barátom tudja, hogy a „nadar” azt jelenti héberül: fogadalom, szentül igér, fogadalmat tesz? Meg arabul is. Bár alig tudom kiolvasni, silabizálni. Tehát „Nadar” megfogad valamit „szentül” az új évben, Istennek. Hisz másnak nem nagyon lehet, csak éppen Istennek. A „nazír” pl. olyan ember, aki Istennek van szentelve. Mint Sámson, ez a tévelygő, hübriszbe eső nazír, akit annyira szeretek. Mert nem nagyon lehet elviselni, hogy az ember zálogtárgy, ígérvény Isten birtokában. Krisztus, a Názáreti, aki nem is volt „názáreti”, sőt még názír sem, csak egy hajtás (necer) Jisáj (Jessze) törzséből, ahogy Izajás híres próféciája ígéri (Iz, 11,1.). A félrehallások családfáján, a beleolvasások mátrixában. Akkor miért ne tegyük hozzá a magunkét? Ez a mi, az én botladozó, dadogó, mellébeszélő anyaságom. Például ideírni Celan Radix, matrix című verséből a következőket: Wurzel. / Wurzel Abrahams. Wurzel Jesse. Niemandes / Wurzel — o / unser. Gyökér. Ábrahám gyökere. Jesse gyökere. Senki gyökere — ó, a miénk.

És ki másnak a nemzetségtáblája lenne ez, ha nem Krisztusé? Hisz neki „gyökere” Jisáj, akinek „gyökere” Ábrahám. Köbgyök. De vajon Krisztusnak tényleg gyökere az, aki Ábrahámé? Vagy a nemzetségtábla egy idő után már „senkié”, a miénk? Ilyenek ezek a gyökök. Egyszer csak elvész bennük a fonál, kiderül, hogy porfonálba kapaszkodtunk, azt sodortuk egyre. Nadar. Mindez a névgyök szótárazásából fakad. Radix, matrix. Ki az intimus, a közös ős, közös ősünk? Vagy nincs is? Lát Nadar valamilyen tájat egyáltalán? Mondjuk, minket kettőnket, ahogy sétálunk egy apátság udvarán, és gyökérszavakat mormolunk, bizalmasan? Radikális beszéd. De az ég is borult, gyülekeznek a komor fellegek, sötétek és néhány hattyúként vagy vadlibaként szárnyaló. A kispapoknak ilyenkor usgyi a refektóriumba, ott folytathatják eszmecseréjüket Jézus Krisztus nemzetségtáblájáról. És nem mi vagyunk (voltunk!) ott, ezt nem árt azért bevallani: több mint száz év múlva érkezünk. Ehhez nincs türelme senkinek, ennyit várni. Még oszlopos Simeonnak se. Nadar, ez a bátor férfiú, akiről semmit se tudok, lehet, hogy inkább Szindbád, a hajós, aki most így menekül az életből vagy a halálból, ezen a különös csónakon. Egyébként Szindbádról se tudok sokat. Az ifjúkoráról. A gyerekkoráról. Nadar. Milyen bonyolult módja ez önarcképünk, önmagunk megjelenítésének! Eszembe jut, tehát ideírom egy régi versem, amit azóta átírtam, már nem is létezik, vissza van vonva, de ez a pár sor mégis valahogy szép. „Léghajókosárban, együtt akkor is / — Térművelet — midőn lent van a / Sík terep, továbbra is vetélő / Csónakunk.” Egyáltalán elférne itt még Nadar (Szindbád) mellett bárki, egy társ? Ebben a kissé groteszk mózeskosárban, egy nagyobb háziállat szállítására alkalmas vessző-kalitban? Milyen jó lenne, ha „ott lent” vetélne a vetélő, mi pedig itt fönt néznénk komikus bukdácsolását, ráadásul együtt! Pedig mi egyedül, Nadar, utazunk bukdácsolva ebben az igen labilis tákolmányban, és lent a szokásos, hangyává törpült statisztéria. Ez időtlen, sík terep, már Ikarosz is ezt látta vagy Phaetón, és most éppen mi. Mi egyedül. És nyugodtan szemlélődünk, cilinderben, mint egy állatidomár. Húzva és engedve ezt a vékonyabb, de remélhetőleg erős irányítókötelet. Nadar. Csak most mondom, pedig rögvest eszembe jutott egy másik radikális ügy, a mátrix másik rubrikája. A nadír, és persze az ikertestvére is akkor, a zenit. Olyan furcsa a hangzásuk, olyan titokzatos, mondjuk szindbádi. Mert mi a „zenit’? Arab szó. És mit jelent, hogy van igazán? Mindig ezek a kérdések, még egy képet nézve, még most is, a te képedet, a te egyik titkos önarcképedet szemlélve is. Még a szemlélés helyett is. De ha ez a szó hiányzott abból az istenverte mátrixból! Ezt meg kell értened! És ma (jan. 1.) a lencseleves előtt megkerestem végre. Így van a „zenit”: samt ar-rá’s vagyis a „fej útja, iránya”. Milyen gyönyörű. Megtalálni arabul. Arab betűkkel. Nagy nehezen. És vele együtt ezt is: as-samt. (Ha jól olvasom?!) Ez pedig az azimut. Egy másik titokzatos fogalom. „Egy kitüntetett irány és a vizsgált pont irányába mutató egyenes hajlásszöge.” Ilyen egzakt. A madárjósok gyakorlatából származó mérési módszer. Ami egyedül a (madár)nézőé, az ő kizárólagos tulajdona. A hajlásszög. Mint egy titkos zárkombináció. Nadar fejének is van egy ilyen útja, a mód, ahogy tartja, az általa kijelölt irány, aminek titokban kell maradnia. És tényleg! Nem is ad módot az önarckép ennek az iránynak a meghosszabbítására. Lehetne ilyesmivel kísérletezni, de felesleges volna, és a kép félreértéséről tanúskodna. Mindig tartozik a nézőhöz egy zenit, a látkör csúcsán, ez még nem jelent semmit, de vizsgált pontok és kitüntetett irányok is, azimutok, nézésének utánozhatatlan stílusa, a hajlásszög, minden önarckép leglényegesebb (intim) része, vagy inkább a pecsét, ami ráüti bélyegét, a védjegy. Ez a kissé ferde, rézsútos, félénk fejtartás. És tartozik hozzá egy nadír, vagyis nazír as-samt (ar-rá’s), amit úgy lehetne fordítani, tehát félreérteni, hogy a fej irányához, útjához valahogy viszonyuló, esetleg éppen szembeforduló, Az ellentétes hasonlat. A másik irány, ami — ezen a bölcs, ősi nyelven kifejezve — végső soron hasonló vagy talán ugyanaz. Olyan, mint, tehát éppen az ellenkező. Nadír. Rerum concordia discors. A dolgok viszályos harmóniája, amiben állandóan kérdezni kell, lankadatlanul. „Reszketni a kérdés vágyától és örömétől.” Kérdezni, hogy hol a (saját) zenithez tartozó (saját) nadír, míg egyszerre nem látjuk őket. És hány segédegyenes kell ehhez! Talán ezért írt a barátom a fénykép hátoldalára Nietzschétől származó sorokat: az ilyen azimutok fölállításában (és lerombolásában) volt-e nála jártasabb?
Jó, ideírom most már a „Vakság örömét”, az árnyékban maradó gondolatot, nem húzom tovább az időt. „Gondolataimnak — szólt a vándor az árnyékához — kell megmutatniuk, hol állok, de nem árulhatják el nekem, hová megyek. Szeretem, ha a jövőt illetően tudatlan vagyok és nem akarok áldozatául esni a türelmetlenségnek, sem a beígért dolgok elképzelt zamatának.” (Vidám Tudomány, 287.)

Nadar: Sarah Bernard

Ez a Dél, amikor az ember egybeesik az árnyékával, Nietzsche kedvence és mániája. Amikor ő maga a függőón, ami lefelé meghosszabbítva a nadírt, fölfelé pedig a zenitet metszi ki. A metsző egyenes, a lángoszlop. Nézni a képet és olvasni a szöveget a fonákján, ezt a fenéksúlyt, de inkább eredeti környezetét, ahol színre kerül, a Vidám Tudományt, egy hatalmas pókháló. Nadar repül. És én is, ahogy én tudok fejtve a titkosírást, egy nyomolvasó a fedélzeten. Egyre magasabban, tehát egyre mélyebben. Olvasom újra és újra a monomániás fedélzetnaplóban. „…a boldogság és szerencsétlenség két testvér, egy ikerpár, akik együtt nőnek nagyra, vagy…”. Zenit és nadír. A „fej útja” és a „láb útja”, gondolkozni és járni. Ahogy a görögök. Gondolkodni és szállni. Ahogy Nadar. Ahogy csak ő tud gondolkodni, tehát szállni, és ahogy Nietzsche a fonákján, magasabbra és mélyebbre, boldogan és szerencsétlenül.
zsigeri és megmagyarázhatatlan
„Állandó mozgás magasság és mélység között…, mintha állandóan lépcsőn mennénk fölfelé, megpihenve néha a felhőkön.” Vagy — és ezt Nietzsche valamiért kihagyta, de miért? — lépcsőn lefelé, megpihenve a hullámokon, a zöldesfehér szörnyetegeken. És ugyanúgy, azt írja valahol (előbb vagy utóbb): ,,Felettünk álló törvény, hogy el kellett idegenednünk egymástól…”. De miért kurziválja, és főképp miért nem „alattunk álló” is egyszersmind? Állati, mondjuk, vagy ősvilági, zsigeri és megmagyarázhatatlan. Zenit és nadír. De hát tudjuk. Ismerjük, minek hosszan idézgetni. Például így: „Olyanok vagyunk, mint két hajó, amelyek a maguk útját járják, a saját céljukat követve: utunk keresztezheti egymást és meg is ünnepeljük e találkozást…, mikor a derék hajók nyugodtan pihentek egymás mellett, ugyanabban a kikötőben, egyazon napfényben, olyan nyugodtan, mintha már a célnál lennének; mintha egy lett volna a céljuk.”

És valóban, elképzelhető-e egy másik (lég)hajó a Nadaré mellett? Képtelenség! De lehet, hogy egy ilyen átmeneti kikötőt, közös dokkot vagy stéget szemlél a magasból, és ezért ilyen merengő, fájdalmasan (lehet másképpen?) szemlélődő az arckifejezése. Talán éppen ilyesmiket mondogat, „ugyanabban a napfényben…”, „egyazon kikötőben…”, „mintha egy lett volna…”, és a bajsza megrezdül, mint a magyalbokor, amiről éppen elröpült a szajkó, és a hajlásszög is változik egy kicsit, óhatatlanul, néhány szögpercnyit csak, meg az idő is múlt, himbálóznak a (só)zsákok.

Mindazonáltal számomra a kép a zenit, ahogy most nézem, és a verzón, ha fordítok, a szöveg, a Nietzsche-üzenet a nadír. így van és kész. Mert a szövegek, ahogy olvasom őket az általad kimetszett ünnepi epigráf körül, ahogy az új évet (1882.) köszöntő himnikus bejegyzés után következnek, melyben ez áll: „Amor fati: mostantól kezdve ez az én szerelmem!”, a szövegek különös útvesztővé állnak össze, köveiket mágikus erő (azimut) vonzza egymáshoz, és egész tájuk olyan madárjós égi mátrixához hasonlatos, aki a megfigyeléseiről készült bejegyzéseket mindig eltörli, de azok maguktól láthatóvá lesznek újra. És hogy! Egyre vörösebb betűkkel. Nadarnak viszont — fordítok vissza, rektó — könnyebb eget kívánok és légiesebb utat. Különben persze, hogy amor fati! Tudom anélkül is. Mégis! Az összetevőire — radix, mátrix —, a segédegyenesekre és a kitüntetett irányokra nem vagyok kíváncsi. Hisz ott a fejtartás, ez a titok, repüljön így! És kívánom még, hogy végül a horgonyra is szüksége legyen.

felső kép | Nadar (Gaspard-Félix Tournachon, 1820 – 1910)