Lackfi János

TÉRSÉGEK

2009 július

TÉRSÉGEK

Olcsó mentségnek tűnhet, mégis törvényszerűnek érzem, hogy ez a kommentár csak jelentős késéssel készült el. Ahhoz, hogy valóban megtudjam, „milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök”, a tengerentúlon kellett járnom. Montreali szállodaszobám, ahol ezeket a sorokat a számítógép végtelen terébe vetem, nincs is túl magasan a maga tizenöt emeletével, hiszen dolgoztam én Brüsszelben, botcsinálta EU-hivatalnokként a harmincötödiken is. Ott azonban a házak, még a legkacifántosabb, eklektikus épületszörnyek is lenn bujdostak a mélyben, itt pedig velem párhuzamos lebegésben is működik egy város. A környező irodaházak ablakai éjjel is világlanak, némely szorgos alkalmazott hódolatot mutat be a kéklő képernyő szentségtartója előtt, avagy fax-szalaggal szaladgál, mint régi táblaképeken a szentírási tekercset tartó szentek. „Krízis van, nem akarják elveszteni az állásukat” – kommentálja az egyik itteni magyar. Egyszóval itt, ahol nagyobbak az autók, a hamburgerek, az utak, az utcák, a jégkorongjátékosok, még jobban kitárult velem az a tér-láncolat, melynek szorongató tudatáról Pascal beszámol. Vasarely képeinek lüktető geometriai hálójához hasonlatosan pulzál itt körülöttem ez a négyszögesített, polip-szerű város, miközben természetesen jól tudom, hogy New Yorkhoz képest mindössze komótos vidéki porfészek. Térburjánzása mégis élethűbben modellezi ezt a kopár végtelenségérzetet, mint eddigi nagyváros-tapasztalataim. Hullámzik ugyan a folyó, hullámzik a fürdőkád, kis absztrakciós képességgel hullámzásuk exponenciálisan növelhető is, ám a tenger, az azért tenger.

sosem ér véget

Sehol nincs vége a világnak. Az élők felfalják és tovább éltetik egymást, szájunk habzsolja az állat- és növényvilágot, szemünk zabálja a látványt, és sosem telik be vele, fülünk a hangok vég nélkül örvénylő lefolyója, egyik érzékelés a másiknak adja a kilincset, bezuhognak belső végtelenünkbe, összeömlenek, színezik egymást. A világ pedig felhabzsol minket, testünkkel trágyázza a temetők fáit, gondolatainkkal az irodalmat, képzeletünkkel a képzőművészetet, az általunk kibocsátott, szájról szájra szálló hang rezgésével a muzsikát. A benzinkúti vécében felkapunk egy slágert, továbbfütyörésszük, a kutas átveszi tőlünk, hazafelé beugrik vásárolni, a dallam átmászik a szupermarket biztonsági őrének fülébe, hamiskás verzióját hazaviszi a pénztárosnő, akinek a fia ezt gajdolja iskolába menet, elhaladva a zeneszerző ablaka alatt, aki félálomban tovább szövi, felébredve pedig lejegyzi és kompozícióba olvasztja a melódiát. A sztori sosem ér véget, valaki meghal, de születik másvalaki, valaki elutazik, de valahová megérkezik, valakik elválnak, de mások találkoznak. Csak annak a története véges, aki már nincs az e világon létezők sorában, bár az irodalom őt is éltetheti tovább, lehet versben-prózában bujdosó, elszegődhet hétpróbás vándormotívumnak. Végtelenített szappanoperában élünk, a szereplők meghalhatnak, de fel is támadnak, ha a nézőközönség elég erélyesen tiltakozik. Ki mindenki került elő jóval halála után az őt övező feledésből! Hol csellengett, miféle anyaméhben forgolódott, micsoda szférák között lebegett súlytalanságban évszázadokig Shakespeare vagy Vivaldi, akik nélkül ma már el se tudjuk képzelni világ-tudatunkat? A nagy Mosógép egyre csak rotálgat élőket-holtakat, elnyel és feldob sorsokat, szavakat, látványokat. Minden kezdődik újra, minden egymásba épül és alakul, egymásba kapaszkodik, mint a téglák, mint az egymás anyagából táplálkozó hullámok.

Egyik ismerősöm jelentőségteljesen rám nézve azt mondta, egy költőnek munkaköri kötelessége kifeküdni időnként a csillagos égbolt alá. Valóban, a kelleténél jóval ritkábban teljesítem tisztességesen ezt a feladatot, pedig nagyon is hiányzik időnként a szögekkel kivert mennybolt súlya mellkasomon. Magunk meghosszabbítása, megsokszorozása az űrben nem igazán lehetséges addig, míg a konstellációk látványának szemléletében kellőképpen el nem merültünk. Míg a szögek meghosszabbított hegye bőrünket el nem érte, míg messzesége erejével oda nem rögzített bennünket arra az egyetlen koordinátapontra, ahonnan kitűnő kilátás nyílik az egész világegyetemre.

adobestock 468007470

Babits azt írja, hogy minden egyes ember halálával mindörökre a semmibe omlik egy színes, kavargó, egyedien strukturált univerzum. Krisztus azt tanácsolta az őt sirató jeruzsálemi asszonyoknak, hogy helyette inkább önmagukat sirassák, Babits viszont azt mondja, hogy az egyén helyett a vele pusztuló világot sirassuk. Gondolkodtunk már a földgolyó fejével? Tudom persze, hogy ez csak afféle antropomorfizálgatás, kedves metafora, a megérthetetlen megértésére irányuló röhejes emberi erőlködés, de mégis. Miféle érzékelhetetlen viszketést keltenek vajon olyannyira öntudatos lépteink a Föld bőrének ráncaiban? És vajon mit foghat fel egy baktérium a sok ezerből, amikor átkel testünk zsúfolt belvárosán, itt-ott megáll, hogy besegítsen kicsit az emésztésben vagy éppen kialakítson valami betegséget, aztán terjed szépen tovább. Vajon bőrünk schengeni határának átlépésekor érez egyáltalán valamiféle közegváltást? Annyi az egész, mint mikor a turista az erdőből kiér a mezőre? Vagy semmi ilyesmiről nincs szó, megint csak emberi képzeletem kisteljesítményű motorját túráztatom, míg csak le nem ég?

a végtelenség URH-sávja

„E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el” – a félelem aztán hol magánnyá, szorongássá szelídül, hol borzongássá, esetleg kozmikus eksztázissá izzik. Kicsiségünk tudata nemcsak azért lehet vigasztaló, mert „gondolkodó nádszálnak” érezve magunkat azt hihetjük, hogy mi tudunk a világról, ő viszont nem tud rólunk. Éppilyen fontos, hogy aki kicsi, védelemre szorul, aki pedig nagy, az talán nemcsak eltaposni, hanem megvédeni is képes őt. A tágasabb lépték persze értelmetlenné teszi apró igyekezeteinket, gürcölésünket, hiszen ugyan mit számít nyolc vagy több óra munkánk, mit az általunk bearaszolt-belakott milliméterek e hatalmas tér- és időóceánhoz képest? Igen ám, de ha meditatív nyugalommal ráhangolódunk a végtelenség URH-sávjára, és átvesszük a kozmosz pulzálásának ritmikáját, akkor lóti-futi tevékenykedésünk felelőssége is elröppen a vállunkról, és évmilliók, kilométer-milliók távlatába sodródik tőlünk. Kesernyés ráncaink folytatódnak a Tejútban, a galaxisok havas esője megsokszorozódik tudatunk tükörtermében. Boldog rettegéssel simulunk csillagtüskés szőranyánkhoz.

Az írás a Kell egy jó szó című sorozatba, egy Blaise Pascal-idézethez készült. Az idézet: „Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az előtte volt és utána következő öröklétbe vesző életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök, sőt, az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata… E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.” (Gondolatok, 205., 206.)
kép | adobe.com