VARGABETŰ
Borostyán, a kiöregedett sárkány, a meredek hegyoldalba vájt pincesoron vett magának lakást. Mivel a szőlőműveléshez nem értett, s borral, musttal nem akart pancsolni, eladta a pincében talált holmit. Mit is kezdett volna sárkány létére szőlőpréssel, puttonnyal, lopótökkel, borosüveggel, demizsonnal, csobolyóval? Mikor az utolsó kongó hasú, keskeny dongájú hordótól is szerencsésen megszabadult, elégedetten körülnézett. Barátságos barlang ez, semmi fölösleges, minden a helyén, gondolta. Kellemes félhomály, megfelelő klíma. Az ágyban szalmazsák, a falon képek. A sarokban tűzhely, a túlsó falnál vizespad, rajta vödör, nem kell messzire mennie, ha megszomjazik. No nézd, a padon, a vödör mellett, szépen sorban, mint ágon a verebek, hét királylány: Anka, Manka, Panka, Ica, Vica, Árnika és Veronika. „Lóg a lába, lóga… nincsen semmi dóga…” Ült a hét ölbe tett kezű leány, s lógatta a lábát. Borostyán megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Embert, királylányt soha nem evett, nem rabolt (sárkány, tehette volna), nem is tudja, hogy ezek itt, mikor, hogyan kerültek hozzá. Mi legyen most velük?
A lányok akkor összesúgtak, s mint akik otthon vannak, mintha mindig is ezt tették volna, mentek, futottak: mosni, főzni, takarítani, piacon kiválasztani a legfrissebb káposztát, hazahozni a legszebb almát, virágot öntözgetni, macskát cirókálni. Tisztázzuk csak! Borostyánnak nem volt macskája. Volt viszont egy árva kis birkaképű szimurgja. Csak csúfolnák a többiek, mormogta Borostyán, mikor meglátta (száz éve is van annak) a fészekből kipottyant birkafejű vakarcsot. A zsebébe tette, hazavitte, s most is itt van vele, velük. Nagy mókamester, kedves jószág. Földre ejtett zörgő diót pofozgat, s szinte már dorombol, mikor állát, füle tövét vakargatják. A hatodik lány ehhez különösen értett. Szóval futottak, hatan hat felé. A hetedik csak ült, ült tovább, lóg a lába, lóga, mintha dóga nem is vóna. Borostyán végigmérte a szorgoskodó lányokat, a tőle telhető legszebb mosollyal. Sárkánynak ez nem is olyan egyszerű! Kénsárga szeme megszelídült, pikkelyes homloka kisimult. Aztán elkomorult. Tekintete megakadt a hetedik lányon. Veronika még mindig a padon ücsörgött; a félhomályban hunyorgott picit, hogy jobban lássa Borostyán arcát. Okosabban tette volna, ha szeme elé kapja a kezét. Borostyán, a sárkány, most borzasztó pofát vágott. (Miért? mérges, gonosz, szigorú? szomorú? mi nem tetszik neki? csak dühös? ezt maga a sárkány sem tudta volna megmondani, én is honnan tudnám?) Veronika halálra rémült, kővé dermedt ettől a tekintettől. Aztán valahogy erőt vett magán, s hogy ne féljen annyira, dúdolni kezdett. Hangja lassan, nagyon lassan erősödött: lebbent, libbent, zizzent, surrant, hussant, babrált, esőcsepp kopogott, ujjbegyecske dobogott, égen, ágon, bádogtetőn, küszöbön, láthatatlan párkányon.
(A folytatás a nyári számban olvasható)