APA- ÉS ANYAMÉRETŰEK
Lappan behúzza fülét-farkát és vinnyogva az ajtó mögötti ruhásszekrénybe bújik. Ott biztosan nem lesz útban, gondolja. Jól meghúzza magát, amíg elmúlik a vihar, és már senki nem kiabál senkivel. Érzi, hogy ilyenkor mindenkinek csak útban van, ha meg esetleg elbotlanak benne, csak még mérgesebbek lesznek. Inkább elbújik, összehúzza magát olyan kicsire, amilyenre csak sikerül – majd később előjön.
Kismilla azonban tudja, hol keresse, már jön is, szőke, barackillatú fejecskéje megjelenik Lappan előtt, és odabújik hozzá, mélyen befurakodva a kabátok közé. Kismilla megsimogatja Lappan fejecskéjét, dúdolni kezd neki, csitítgatja a még mindig nyöszörgő állatot. Lappan megpróbál a dallamra figyelni, de a kabátokon is átszűrődik a kiabálás.
– Olyan nagyok ilyenkor – mondja Kismilla. – Mindig nagyobbak, ha kiabálnak.
Lappan igenlően vakkant egyet.
– Amikor azt hitted, hogy megbántottak az iskolában, akkor te is nagynak tűntél. Felfújtad magad, és félelmetes voltál, pedig csak egy kicsi kutya vagy.
Lappannak eszébe jut, hogy Nagymillával mentek az iskolába és a kerítésnél várták Kismillát, aki úgy megörült, mikor meglátta őt, hogy gyorsan nekiiramodott, és a lendülettől gyorsan el is esett. Több gyerek állt az ajtóban, mind nevettek erre. Lappannak eszébe jut a düh, ami elöntötte a gyerekek iránt, még most, itt a szekrény mélyén is úgy átérzi, hogy morog az emléktől, de Kismilla újra simítgatja.
– Pedig akkor sem volt baj. És most sincs semmi baj. Csak kicsit mérgeskednek. De nem velünk. Most nagyon nagyoknak tűnnek, de nemsokára újra apa- és anyaméretűek lesznek.
Lappan elégedetten morog, szinte dorombol, mint egy kismacska, és még szorosabban odabújik Kismillához. Milyen jó, hogy mindketten ilyen kisméretűek, így kényelmesen elférnek ebben a szekrényben.
– Apa egyszer volt kicsi – suttogja Kismilla. – Amikor megbetegedett. Emlékszel? Itthon kellett maradnia, Anya pedig azt mondta, hogy lázas és ne zavarjam. Benéztem hozzá az ajtón, és nagyon kicsi volt, szinte eltűnt a paplan alatt. A párnán is kicsi volt a feje.
Lassan mindketten elcsendesednek a szekrény alján. Várakozás közben el is szenderednek. Lappan arról álmodik, hogy óriási méretű kutya lett belőle, és hátán viszi Kismillát az iskolába, a gyerekek pedig ámulva nézik őket. Meg se mernek mukkani az óriási Lappan láttán.
Egyszer csak fény árad a szekrénybe, ahogy Nagymilla kinyitja az ajtót. Felkarolja Kismillát, Lappan csóválja a farkát, amikor meglátja, hogy Nagymilla újra anyaméretű lett. Kismilla úgy mondta az előbb: anya- és apaméretű az, akinek anya- és apaméretűnek kell lennie, és Lappan örül, mert ilyenkor nincs szükség arra, hogy ő óriási legyen, nem kell Kismillát megvédeni, hiszen az igazából az anya- és apaméretűek dolga.