FOLTOS DONGÓK

A kisfiú a foltos dongókat a fontos dolgok közé sorolta. A kisautóknál, motoroknál, de még a modellvasútnál is előbbre, mert nem járgányok voltak, hanem szállgányok. Bizonyos tekintetben persze olyanok, mint a járgányok, ezt be kellett látnia, elvégre eljutnak egyik helyről a másikra, csak, mivel ezt a levegőben teszik, nem járnak, hanem szállnak, így a szállgánynév jobban illik rájuk, mint a járgány. (A kisfiúnéha túlzott tudálékossággal magyarázta magának a világot.)

A foltos dongókat a kisfiú az erdei embertől kapta. Az erdei ember a kiserdőben lakott. Helyesebben, senki sem tudta igazán, hol is van az otthona, de a kiserdőben föl-fölbukkant. Olykor, amikor a kisfiú átvágott a fák között, találkozott vele. Titokban, persze, hiszen az erdei embertől tartani kellett. Beszélték róla, hogy taszító és még veszélyes is lehet. Talán mert a haja túl hosszúra nőtt, és a szakálla olyan bozontos volt, akár egy madárfészek. A körme zöld színben pompázott. És minden egyes zöld körmén egy-egy foltos dongó ült. A kisfiú ámuldozva bámult. A szívében azonnal vonzalom támadt.

Az erdei ember legyintett egyet, mire a foltos dongók fölröppentek, a kisfiú feje körül köröztek, végül letelepedtek a vállára. Öt a jobb, öt a bal oldalon. Addigra az erdei ember eltűnt, talán kámforrá vált, talán elnyelte a föld, talán csak elfutott. A kisfiú örült, hogy így történt. Tetszettek neki a foltos dongók. Haza is szaladt velük.

Hosszú napokba telt, mire felfedezte, hogy a foltos dongók gépek. Újabb napokba, míg kiókumlálta, hogy icike-picike kulccsal kell fölhúzni őket, aztán tapsolni egyet, hogy szárnyra kapjanak. Óránként röptette a rajt. Percekig képesek voltak a levegőben maradni.

Egy nap damilokat kötött a foltos dongókra, s az összecsomózotthorgászzsinórok végét a nadrágszíjához erősítette. Amint elkészült, a raj zümmögni kezdett. Csak húsz méterrel a föld fölött jutott a kisfiú eszébe, hogy föl sem húzta a szerkezeteket, s nem is tapsolt. A foltos dongók talán maguktól, a maguk erejéből és akaratából repültek. A kisfiú nemsokára félni kezdett. Minél távolabb került a házuktól és az ismerős vidéktől, annál jobban mardosta a félelem. Olyan magasra emelkedett, hogy a táj hatalmas terepasztallá alakult alatta, amelyre elmosódó alakzatokat halmoztak, s a színek is összefolytak. A füle bedugult, a szeme égett, már alig kapott levegőt, amikor végre ereszkedni kezdtek.

(A folytatás az őszi számban olvasható.)