ÉJSZAKAI ÁLLATOK

Érdekesnek – vagy akár kivételesnek is – gondolod, hogy egyes állatok éjszaka aktívak? Például a denevérek nappal alszanak s éjszaka röpködnek. Bizonyára azért furcsa ez számodra, mert te fordítva élsz: éjjel alszol s nappal vagy éber. Más a napi ritmusod. Az embereknek (és jó néhány állatnak is) a szemük a legtöbb információt nyújtó érzékszervük. Ezért mi világosban vagyunk tevékenyek. De ha meggondoljuk, hogy a többi érzékelés – hallás, szaglás, ízlelés, tapintás – sötétben ugyanúgy működik, mint világosban, rögtön megértjük: ha egy állat számára nem a látás fontos, hanem más érzékelések, akkor teljesen mindegy, éjjel vagy nappal van. Sőt: a látókkal szemben még előnyben is van éjszaka, hiszen neki nem hiányzik a fény.

Márpedig nagyon sok állatnak a szaglás vagy a hallás a legfontosabb információ-forrása. A sünnek például nem igazán jó a látása, viszont rendkívül kifinomult a szaglása és a hallása. Nem csoda, hogy általában este, éjszaka aktív; akkor indul vadászni, amikor már lement a nap, sötét van. Gyakran látni, amint a szürkületben vagy csillagfényes éjszaka motoz a kertben. Ha kiteszünk neki felvágottat, sajtot, azt is elfogyasztja – bár lehet, csak amikor mi már lefeküdtünk.

Az éjszakák sem teljesen sötétek. Világíthat a hold, pislákolhatnak a csillagok, elvetődhet egy távoli lámpa fénye, tehát valamennyi fény gyakran még éjszaka is van. Újholdkor persze kevesebb, mint holdtöltekor, de abszolút sötétség a szabad természetben gyakorlatilag soha sincs. A sötétben is a szemükre hagyatkozó állatok számára ezért lényegében kétféle stratégia lehetséges. Az egyik, hogy megelégszenek a kevés fénnyel. Ilyenek például a baglyok. Olyan szemük van, amelynek nagyon tágra nyitható a pupillája, ezért félhomályban is viszonylag jól látnak, legalábbis sokkal jobban, mint a zsákmányállat, amit el akarnak kapni. Sikeres vadászataikról tanúskodnak a bagolyköpetek, amelyeket a pihenő helyük alatt lehet találni. Bámulatos, hányféle kis rágcsáló csontja van ezekben a köpetekben. Félhomályban a macskák is jól látnak, mert egy különleges tükröző felület megduplázza a szemükbe jutó fény hatását.

Sok állatfaj nem a látására támaszkodik, hanem a szaglására. Ilyenek az éjszakai lepkék. Vannak lepkefajok, amelyeknek a hímje több kilométer távolságból is megérzi a nőstény által kibocsátott illatanyagot (szaknyelven feromon), ami az emberi orr számára érzékelhetetlen. A legtöbb éjszakai lepkefajt azért a fény is „vonzza”, hiszen nem vakok, csak nem a látásuk a vezető érzékelésük. Ezt használják ki a lepke-kutatók, akik úgy gyűjtik be az adott helyen előforduló fajokat, hogy éjszaka kimennek a területre, erős lámpával megvilágítanak egy kifeszített fehér lepedőt, majd befogják a vászonra telepedő példányokat.

Vannak állatok, amelyek „örök éjszakában”, például fényt soha nem látó barlangokban élnek. Ilyen az Aggteleken honos vakfutrinka (egy bogár) és a vakászka (szárazföldi, de csak nedves környezetben élő rák). A legnevezetesebb közöttük az aggteleki fehér vakrák, amely a bolharákok közé tartozik. A bolharákok 1–2 cm nagyságú, soklábú, áttetsző testű, oldalról lapított állatok, amelyek közül a közönséges bolharák nálunk is gyakori, szinte minden tisztavizű patakban megtalálható. Ha fölemelünk egy tenyérnyi követ a patak fenekéről, gyakran láthatjuk a kicsiny bolharákot, amint oldalán fekve, a lábával evezve, „ijedten” menedéket keres. Ilyesféle a vakrák is, csakhogy ennek teljesen elcsökevényesedett a gombostűfejnyi szeme. Érthető, hogy visszafejlődött a látószerve, hiszen évmilliók óta nem használja.

Az „örök sötétség” lakói azok a talajban élő állatok is, amelyek csak nagyritkán jönnek a felszínre. Többnyire ezek is vakok, vagy legalábbis erősen csökkent a látásuk. A talajlakó férgeknek – pl. a földigilisztának – nincs szeme; fényérzékeny sejtek vannak a bőrében, amelyekkel csak annyit tud megállapítani, hogy világosban van-e vagy sötétben. Egy sereg más talajféregnek (pl. az 1–2 cm-es, vékony, tekergőző, áttetsző testű televényférgeknek) azonban semmiféle látása nincs – de nem is hiányzik neki. A talajban viszonylag védett a ragadozóktól (hacsak a vakond rá nem bukkan!), a hőmérséklet és a nedvességtartalom sokkal kevésbé ingadozik, mint kint, a szabadban. A bőrében lévő „ízlelő” idegvégződésekkel éjjel-nappal egyformán tájékozódik a talajban található, számára ehető anyagokról.

A vakondnak hajdan még volt szeme. Évmilliókkal ezelőtt azonban – ki tudja, miért? – fokozatosan áttért a földalatti, ásó életmódra. Azóta csak akkor jön a felszínre, ha a járataiból eltakarított földtörmeléket kitúrja a felszínre (ez a vakondtúrás). A vakondnak már a kölykei is vakon születnek. Van ugyan apró, mákszemnyi szemük, amely azonban a bundájukba rejtett – hiszen úgysem látnak vele.

Híres éjszakai állatok a denevérek. Sokan irtóznak tőlük, és számos előítélet, sőt tévhit kering velük kapcsolatban, például, hogy vigyázni kell, mert beleakadnak az ember hajába. Ez rémmese. A denevér lát ugyan valamennyire, de sokkal pontosabb képet („hang-képet”) kap a fülével. Az emberi fül számára már nem hallható ultrahangot bocsát ki, s azt érzékeli, ami a körülötte lévő tárgyakról visszaverődik. Spallanzani (ejtsd: szpállandzáni) olasz pap-tudós már az 1700-as évek közepén megállapította, hogy ha beköti a denevérek szemét, attól még kiválóan tájékozódnak, s nem repülnek neki semminek, míg ha a fülüket dugaszolja be, ügyetlenkednek, és mindennek nekiütköznek. Olyan pontosan „látnak” a fülükkel, hogy röptében azonosítják és elkapják a gyorsan repülő rovarokat is. Nyári estéken, a lámpák fénye körül gyakran látni csapongó denevéreket, amelyek a fényre odagyűlő rovarokra vadásznak. A denevérek azért repülnek csapongva, hirtelen irányváltásokkal, mert mindig arrafelé fordulnak, ahol éppen a látóterükbe (vagyis igazából „halló-terükbe”) kerül egy repülő jószág.

Egyes állatok csak alkalmanként aktívak éjszaka, például bizonyos madarak a költési időszakban. A fülemüle (más néven csalogány) május környékén szinte egész éjszaka énekel. (Külön gyönyörűség számunkra, hogy telt, kellemes, fuvola-jellegű hangja van, és nagyon dallamos az éneke. Ráadásul mindig más és más dallamsort énekel, sohasem ismétel.) Vajon miért jó a hím fülemülének, hogy egész éjszaka énekel, ahelyett, hogy pihenne? Mert így védi a „birodalmat” (szaknyelven a revírt) a többi hímtől. Énekével odacsalogatja a tojót, hogy az majd ott építse fel a fészket, s költse ki a tojásokat. Tulajdonképpen „hang-kerítést” emel énekével a kiválasztott bokros-bozótos köré. De miért éjszaka? Mert nappal nagy veszélynek teszi ki magát és leendő fészkét is, ha a hangjával elárulja, hol bújik meg. Világosban jobban veszélyeztetik a jó szemű ragadozók, főleg mert a birodalma, a fészkelő helye nagyon alacsonyan, gyakran egy bokor tövében van. Nappal tehát ritkán szól a csalogány.

Nevezetes éjszakai állat a szentjánosbogár. Nyári este vagy éjszaka – különösen Szent Iván napja környékén, amikor rajzik – különös látványt nyújtanak az erdőben itt-ott felvillanó zöldes fénypontok. A nálunk élő szentjánosbogaraknak csak a hímje tud repülni; a nőstény szárnyatlan, olyan, mint egy „kukac”. Viszont mindkettő világít. A potrohuk végén van a világító szervük, ami azért különleges, mert a benne végbemenő kémiai folyamat – amely az égéshez hasonlít, hiszen oxidáció – csak fénykibocsátással jár, melegedéssel nem. A röpködő hímek a fénypontok alapján találják meg a fűszálakon csücsülő nőstényeket. Sietniük kell, mert kifejlett bogárként már nem, vagy csak alig tudnak táplálkozni. Abból élnek, amit a ragadozó életmódú lárva gyűjtött magába, még mielőtt bebábozódott volna. Veszélye is lehetne annak, hogy „kivilágítják” magukat, hiszen így a ragadozók számára is könnyű célpontot jelentenek. De ebben az esetben ez éppen fordított hatású: a szentjánosbogár ugyanis mérgező vagy rossz ízű a ragadozók számára. Így tehát ez a fény a riasztószín éjszakai megfelelője. Azt jelzi – persze nem tudatosan, hanem a biológiai ösztönök szintjén –, hogy „engem úgysem eszel meg, mert mérgező vagyok”.

Fénykibocsátó állatok a mély tengerek sötétjében is élnek. Pl. a horgászhal, amely onnan kapta nevét, hogy a nőstény fején van egy előrefelé nyúló, ostorszerű nyúlvány, amelynek a végén kis csomó világít. Ennek a fénye a közelbe – éppen a horgászhal szája elé – csalja a kis halakat, amelyek egy pillanat múlva a tűhegyes fogak között végzik.

A „sötétség állatvilága” tehát hihetetlenül sokféle, még ha nem is annyira gazdag, mint a „világosságé”.

Feladatok:

1) Nyomozzatok Fekete István regényeiben éjszaka aktív „állat-hősök” után.

2) Próbáljatok meg bekötött szemmel járni-kelni, figyelni. Mi segített a tájékozódásban?

kép | vecteezy.com