TÜRELEMJÁTÉK

Az utóbbi időben gyakran olyan érzésem támad, hogy figyelnek. Általában az esti órákban tör rám ez a határozott, furcsa balsejtelem, amely ellen mit sem érnek a józan ész megszokott ellenérvei.

Ugyan, ki figyelne éppen engem? És főleg miért? – tettem fel magamnak százszor is a kérdést, és megpróbáltam higgadtan szembenézni a helyzettel, ám hamarosan be kellett látnom, hogy mindezzel pontosan az ellenkező eredményt érem el. A kezdeti konok balsejtelem mára jószerével meggyőződéssé vált, amit csupán azért nem hangoztatok a nagy nyilvánosság előtt, mert egyelőre hiányoznak a kellő bizonyítékok, amelyekkel szavaimat hitelt érdemlően alátámaszthatom.
egész seregnyi titkos megfigyelő
Pedig ha azt állítom, hogy figyelnek, ezzel még vajmi keveset mondtam. Tudniillik nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki a kulcslyukra tapadva leskelődik utánam, hiszen ez esetben kereshetném kegyeit vagy valamiképpen próbálnék kiegyezni vele és rávenni, hogy a továbbiakban hagyjon fel ezzel a zavaró tevékenységgel. Mi sem volna egyszerűbb! Néhány barátságos szó vagy egy jól megalapozott logikus érvelés valósággal csodákra képes. Sajnos azonban jó okom van úgy vélni, hogy nem egyetlen ember tart szemmel, hanem egész seregnyi titkos megfigyelő követi tekintetével minden mozdulatomat.

Most is szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy tömött sorokban ülnek velem szemben, és kissé unottan, de mindenképpen kitartóan bámulnak. Nézik, ahogy itt ülök az asztalnál és feszélyezettségemet leplezendő, kényszeredetten mosolygok.

Kényelmesen hátradőlnek a székben és szenvtelenül szemlélnek. Feltehetően arra várnak, hogy valamiképpen kompromittáljam magam vagy óvatlan megjegyzést tegyek, amiből aztán személyemre nézve terhelő következtetéseket vonhatnak le.

Csakhogy most az egyszer emberükre akadtak!

Kényszeredett mosolyom ugyanis elszánt határozottságot takar, és mivel a körülmények szerencsés összejátszása folytán az estéim általában szabadok, igyekszem úgy alakítani, hogy mindinkább próbára tegyem a türelmüket. Ahelyett tehát, hogy különféle kompromittáló tevékenységet folytatnék, mindvégig tétlenül üldögélek az asztalnál, és bár ez meglehetősen fárasztó, erőt ad a gondolat, hogy valószínűleg ez az egyetlen biztos módszer, amivel keresztülhúzhatom a számításukat.

Némán és csaknem teljesen mozdulatlanul ülök a széken, akár egy örökös statiszta szerepre kárhoztatott színész, és ez a sajátos taktika eddig kitűnően bevált. Meg mernék esküdni, hogy megfigyelőim már az első fél óra után türelmetlenül mocorogni kezdenek a helyükön és egyre sűrűbben pillantanak a karórájukra, legalábbis erre enged következtetni a tény, hogy végül minden áldott este cselhez folyamodnak.

Valaki kopogtat az ajtón és választ sem várva belép a gyengébb nem valamely virágja teljében lévő képviselője – egy kétségkívül bájos agent provocateur –, majd különösebb ceremónia nélkül helyet foglal asztalomnál, mintha régi ismerősök volnánk. Így akarják kiugratni a nyulat a bokorból, és a kényes szituáció valóban nehéz feladat elé állít, hiszen a körülmények ellenére még véletlenül sem akarok faragatlannak látszani.

Ez nálam elvi kérdés, így aztán köztes megoldásként, rendszerint udvarias fejbólintással nyugtázom a megnyerő teremtés jelenlétét, mire ez utóbbi nyomban heves gesztikulációval kísért, hosszú előadásba kezd, és a drámai fordulatokat provokatív megjegyzésekkel fűszerezve igyekszik bevonni a társalgásba.
sejtelmesen mosolygok
Meg kell hagyni, látogatóim általában nincsenek híján a tehetségnek, és monológjaik bizonyos jellegzetességei a legnevesebb színpadi szerzők buzgó tanulmányozásáról árulkodnak, sőt még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy az egyszerűség kedvéért szó szerinti idézetekkel traktálnak. Erre persze nem mernék mérget venni, és tulajdonképpen mindegy is, mert bármit mondanak, válasz helyett csupán sejtelmesen mosolygok, mint aki tökéletesen átérzi ugyan a pillanat jelentőségét, ám egyelőre nem kíván egyértelműen állást foglalni.

Így még az a vád sem érhet, hogy a hozzám intézett szavak süket fülekre találnak, és ha úgy vesszük, talán dicséretet is érdemel ez a megfontolt diszkréció, hiszen rendszerint meglehetősen bizalmas természetű, komplikált ügyeket tárnak elém, amelyek különben is alapos megfontolást igényelnének…

Bájos látogatóm eleinte mindig abba a tévhitbe ringatja magát, hogy végül mégiscsak sikerrel végződik küldetése, ám ahogy telnek-múlnak a percek, lassanként megrendül az önbizalma, fokozatosan kiesik szerepéből, majd egyszer csak felpattan az asztaltól és feldúltan elviharzik. Sejtem, mit érez, és más körülmények között valószínűleg éppen én lennék az első, aki gyengéden karon fogja és mindenféle feltétel vagy körülményeskedés nélkül felajánlja szolgálatait. Ha négyszemközt találkozhatnánk, tulajdonképpen még azt sem bánnám, hogy megfigyelőimnek dolgozik, de mivel ez, sajnos, nem lehetséges, valósággal fellélegzem, amikor távozik.

A hirtelen beálló csendben még a légy zümmögését is hallani, aztán a drámai feszültség ismét nehézkes unalomba fordul, és ha nem követek el semmi ostobaságot, már nyert ügyem van, mert az indiszkrét kíváncsiskodók hamarosan a távozás mellett döntenek. Csalódottan felállnak helyükről, és mintha legördülne egy súlyos függöny, legalább másnap estig fellélegezhetek.

kép | Sergei Stroitelev, lensculture.com