KŐBEN SZOBOR – PAPÍRON ŰR

TAMÁS FERENC KÖLTŐI GYÖTRELMEI

„A kőben ott van a szobor.
A papíron nincsenek jelek.
Ürességébe belehal
a gyönge képzelet.”

Talán e négysorost szeretem legjobban. Ahogy pontosan jelöli a jelentést. A költői kimondás vitális-materiális kényszerét. Ahogy pontosan formálja a formát. A kevésben soknak gyönyörűen feszülő fegyelmét. Benne a kötet minden kérdőjele. Négy ciklus majd’ száz verse a válasz. Ha versben vannak egyáltalán. Mármint kérdések és válaszok. Önmaga szabta feladat (gyötrelmes feladat?) mindenképpen van. Ha a kőben ott a szobor, ki kell belőle bontani. Ha a papíron ott az űr, ki kell rajta tölteni. A négy ciklus bontja és tölti. Hogyan?

kísérteties ellenvidámság

Engedelmes olvasó vagyok. A szerző kér. Én szót fogadok. Elejétől végéig olvasom. A Prelúdiumtól Fináléig. Négy cikluson át. Figyelem a pontos zenei szerkesztést. Prelúdium, azaz előjáték, bevezető tétel. Fugato, azaz nem zárt részlet. Scherzo, azaz élénk zenei tréfa. Finale, azaz zárótétel, mindenképpen befejezés. Csakhogy a négy tételben megfigyelhető valami. Egyik sem egyszerű, inkább módosított-bonyolított értelemben szerepel. A prelúdiumban itt több lehetőség van. Erre és arra is mehet. Többféleképpen is kitöltheti a papíron az űrt A fugatóban itt erőteljes az eltérés. Határozottan felszámolja a fúga zártságát. Éppen a változatosságot teszi formáló költői elvvé. A scherzo itt legfeljebb zenei áltréfa. Vidámsága szándékosan csinált kísérteties ellenvidámság. Inkább fekete humort idéz, mint önfeledt örömöt. A finale itt is egyértelmű zárótétel. De nem pontosan foglal össze. Az egyik lehetőséget elhagyja, a másikat felerősíti. Melyek e lehetőségek? Csak két tételben.

Első tétel: „Mintha kő volna…”

„Az örömöt is kimondani – ki lehet?
Nemcsak a csupasz hideget.”
– – –

„mintha kő volna, lomha ősi kő,
kivési önmagát”

Az első a módosított prelúdium majdnem elejéről. A második a véglegesített finale egészen végéről. Kezdő költői kérdés. Végző költői válasz. A papiron kitöltötte az űrt. A kőből kibontotta a szobrot. Mi lett az űrből, amit kitöltött? Milyen lett a szobor, amit kibontott? Az űr kitöltésében kételkedik. Mondta az örömöt is. Legalább mindig is akarta. De szomorúsággá lett. Már a vágy is tétova volt. „Ha lehet, (ha lehetne) az örömöt.” A szobor kibontásában is kételkedik. Levegőből és porszemekből van. Csak „minthakő”. Ha nem lenne: „szegényebb lenne akkor / a világ?” A költő, mert jó költő lett, csak kérdez. Az olvasó, mert jó olvasó szeretne lenni, válaszol is. Ki lehetne mondani az örömöt. De oly kevés az öröm. Ilyenné lehetett mára a világ. Kőből van a kibontott szobor. Nemcsak levegőből és porszemekből. Szegényebb lenne nélküle a világ.

sok a veszélyzóna

Bizony, ki akarta mondani az örömöt. Vasárnap délelőttöt a Várban. Nyári alkonyatot Egerben. Napfény C-dúr akkordot a Dunán. Virágzó mandulafát kék ég alatt. Korcsolyázó vízibolhát. Arányló szőlőfürtöt. Benne áramló örömöt. Sejtek, szövetek ujjongását. Mondta is. De elcsuklott közben a hangja. Mert nem ez az igazi világa. És valljuk be. Az örömöt nehezebb kimondani. Mert sok a veszélyzóna körülötte. Megelégedésé, közhelyé, egyhangúságé. És csak percekig tarthat a kínzó tudattal élő, önmagát gyötrően figyelő, reflektált páros öröm. Amikor a társ tükrében élheti meg létezésének illanó örömét. Nem ebből lett a kőből kibontott szobor.

Bizony, ritkán mondhatta ki az örömöt. Inkább a gyomorszájban lakó rémületet. A félelemtől összekoccanó fogakat. A fuldoklók feszülő szorítását. A magát elveszítő tétovaságát. Az óceánmélyi szörnyű súlyt. A csendben záruló kőkapukat. Mondta is. És megkeményedett közben a hangja. Nem mert ez az igazi világa. Hanem mert ez a világ igazi arca. Amit a múlt kiszáradt vagy kiszáradtnak vélt kútjaiban az álmok felkutatnak. Nem páros öröm ez, hanem magányos töprengés. Ami pillanatra oldható. De végleg meg nem szüntethető. Benne a hideg fürdőszoba görbe tükrében élheti meg egyedüllétének tartós örömtelenségét. Ebből lett a kőből kibontott szobor.

Második tétel: „Nézd, Hamlet, mégse minden börtön”

„eggyel, egynek s egyben vagyok.
…Csak ámulok. Virágozom.”
– – –

„Ott állnak oldalt, kik magukra maradtak.
Ott állnak oldalt a megalázottak.
Ott állnak, akiknek arcába csaptak.”

Hogy jön ez össze? Akik magukra maradtak? Akik megalázottak? Akiknek arcába csaptak? Azzal, hogy mégse minden börtön? Egynek és egyben maradás? Sőt ámuló virágzás is? Csak a zenei szerkezet ellenpontozott tételeiben. Csak a költészet feloldhatatlanul termékeny ellentmondásaiban. Meg – természetesen – a történelemben élő reális én és a költészetben élő fiktív én, létező és lírai személyiség megélt-megalkotott paradoxonaiban.

Mert egyfelől ott van, hogy a „múlt sebei üszkösödő / fekélyek – – –”. Meg ott vannak az elfeledett, de álomtól felkutatott „mélytengeri halak”. És e költészet legjobb villanásai. A holdban nyüszítő elkapart gyerek. A kislány az orvlövész célkeresztjében. A kicsavart nyakú történelmi halott. Az éjszaka jövő pribékek. Az idő testén támadó fekete lyuk. Meg a megrendítően kinagyított pillanatok. A harmincéves férfi, aki nehéz szülés lehetett. Fiziognómiáján „a mater dolorosa szituáció” tünékeny felvillanása. Meg az Autóbaleset halottja. Akiről nem tudni, a csattanás után rögtön jött a kegyelem? Vagy megélte még egy örökkévalóság értékű másodperc nem érdemelt szenvedését? Ezek adják e költészet csendes sodrását és sötét alapszínét.

végső méltóság

Mert másfelől persze ott van a megmaradás, önmagának maradás, a kőben való megformálás lehetősége és valósága. Nem az óhajtott, de kimondatlan-kimondhatatlan örömről van szó. Hanem valami másról, e mögött. Közhely, de meg kell fogalmazni. Ilyesmiket fogalmazgat a költészet. Még a legnagyobb is. A személyiség végső méltóságáról van szó. Amely nem könnyű időkben nem a történelemben, hanem a történelem ellenére építi fel, teszi szabaddá és faragja kőbe magát. Persze személyiség és történelem ellentéte nem a személyiség, hanem a történelem szégyene. Igaz, a történelem nem szégyenlős. Nos, valami ilyesmi körvonalazódik itt. Nem a kimondottban, inkább a sejtetettben. A kimondottban kopárra kopik a kötet vége, a finale. A Macabre kísérteties Goethe – Bűvészinas allúziójában. A Song, a gyakorlat férfihangra keserű Babits-parafrázisában. Hadd ne idézzem a csírázó infarktus, burjánzó rák, leselkedő agyhalál költőileg nehezen elfeledhető, személyesen nehezen elviselhető képsorait. Mégis ott bujkál a kimondottal szemben, a sejtetettben a másik lehetőség.

Ide teszem mindkettőt a végére.

Először a kimondottat:

„A világ immár lakhatatlan.
Az ország immár lakhatatlan.
A város, az utca lakhatatlan.

A lélek beomlott, lakhatatlan.”

Másodszor a sejtetettet:

„Az angyalok nyelvén se mondhatót
végül kimondod.
Nem értenénk mi, árván korhadók,
csupán a dombok.”

kép | adobe.com