MILLENNIUMI ALAKOK
1996 november
Rabonbán
Ha az ezredévi ünnepségek díszfelvonulásán a nézők között közvéleménykutatást rendeztek volna, hogy kit tartanak a legszebben öltözött magyar politikusnak, bizonyára az a talpig fekete bársonyba öltözött, kócsagtollas úr kapja a legtöbb szavazatot, akinek még a lovára is Kossuth-címeres nemeztakarót terítettek, s a zablaszárat kétoldalt szűk posztónadrágba (székelyharisnyába) bújtatott csatlósok tartották. Ő volt az, Ugron Gábor, az erdélyi Rabonbán.
A nemes veretű Rabonbán kifejezés először a székely krónikákban fordult elő. Valószínűleg mesterségesen alkották: előtagját a rabbi szó elferdítéséből, utótagját pedig a bán főnévből rakták össze. Az ún. Székely Krónika szerint a honfoglalás idején a székelyek vezérét, főpapját nevezték rabonbánnak. A millenniumi évek romantikus, Erdély központú historizmusa, amikor újra úgy emlegették a székelyeket, mint Attila leszármazottait, a leghívebb magyarokat, nemcsak a köznyelvben hozta divatba a rabonbán szót, de beojtotta a szépirodalomba is.
forradalmár nimbusz
Ugron Gábor 1847-ben született. Pesten és Bécsben tanult jogot, s miként a fiatal Eötvös Károly, ő is részt vett az Almásy Pál-féle, ,,utolsó” Habsburg-ellenes összeesküvésben. Igaz, a szervezkedésben betöltött szerepe neki sem volt nagyobb, mint a Vajdáé, nem is ítélik el, de ahhoz azért elég, hogy idejekorán kialakuljon a daliás termetű ifjú forradalmár nimbusza. 1869-ben beáll önkéntesnek a József főherceg nevét viselő gyalogezredbe, de közben újságot is szerkeszt. Gyermekkori barátjával, Bartha Miklóssal — aki később antiszemita művek (pl. a Kazár földön) írójaként szerez kétes hírnevet — Ördögborda címmel élclapot jelentet meg.
1871-ben először Olaszországba utazik, ahol fölajánlja szolgálatait Garibaldinak (rövid ideig harcolt is Riciotti légiójában), majd Párizsba siet, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kommünt. ,,Díszes egyenruhában sétálgat a torlaszok között mint diplomáciai útlevéllel rendelkező előkelő idegen, mindent megnéz, mindenkit kikérdez, mindenhol megjelenik és szorgalmasan küldözgeti helyzetjelentéseit az Ellenőrnek és más lapoknak… Arról persze szó sincs, amit később oly gyakran emlegetnek hívei, s célozgat rá maga is, hogy ti. életét kockáztatva harcolt volna a szabadságért. A franciák szabadságáért. De a harcolók hősiessége határozottan imponált neki.” (írja Búza Péter Ugronról rajzolt portréjában.)
Miután 1872-ben hazatér, a nemzetközi forradalmi mozgalmakban szerzett tapasztalatai alapján elérkezettnek látja az időt, hogy hivatásos politikusként is porondra lépjen. Képviselőnek jelölteti magát. A függetlenségi pártban csatlakozik a „fölforgatókhoz” (Verhovay Gyulához, Ónody Gézához, Bartha Miklóshoz), eltávolítják a párt éléről a rendíthetetlenül elvhű és tisztakezű Mocsáryt, s ezzel megalakulhat az új formáció: a „függetlenségi és 48-as” párt. A csoport legfőbb célja, hogy kormányképessé tegye a pártot. Ugron semmiféle eszköztől nem riad vissza, manőverei azonban végül is kudarcot vallanak.
Nemcsak a függetlenségi mozgalomból szorul ki, de tekintélye is megrendül. Igaz, korántsem politikai okokból. A hírek arról szólnak, hogy Ugron, a rettenthetetlen párbajhős, a kiváló szónok s a parlamenti obstrukció utolérhetetlen bajnoka, csődbe jutott. Hétezer holdas birtokát különböző adósságok fejében betáblázták, így az már aligha fedezheti tetemes kiadásait. A Rabonbán ekkor merész lépésre szánta el magát. Olcsón fölvásárolta a környék gazdáitól a zabot, s azt — parlamenti kapcsolatait kihasználva — jó pénzért eladta a kincstárnak, amely azután ebből a készletből élelmezte a közös hadsereg hatalmas lóállományát. „Ez bizony panamaszagú akció, különösen, ha olyan ember követi el, aki minden alkalmat megragad a hasonló ügyek leleplezésére.” A Rabonbán zabügyleteit a sajtó jól megszellőzteti, ekkor ragadt rá a Zabonbán gúnynév.
Ugron a korszak jellegzetes figurája. Szívesen szónokolt az „egyszerű székely nép” érdekében, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy kétes tranzakciókba bocsátkozzék. Nevét összefüggésbe hozzák a még Tisza Kálmán idején leleplezett „székely puccsal” is. A szervezkedés mögött az ellenzék „törökbarát” körei húzódtak, akik Klapka közvetítésével angol pénzen s Bécsben vásárolt fegyverekkel meg akarták állítani az orosz cár térhódítását a Balkánon. Úgy képzelték, ha sikerül felfegyverezni néhány ezer székelyt, s ezek el tudják vágni a cári csapatok Románián keresztül vezető utánpótlási vonalait, összeroppan az orosz offenzíva, és a török szultán, aki a nehéz időkben a magyar szabadságharc hősei mellé állt, lélegzethez jut, s ellentámadásba mehet át.
A puccsot azonban olyan hevenyészve készítették elő, s még az akció előtt annyian jelentették illetékes helyen, hogy elterjedt, az emigrációban élő Klapka és az itthoni törökbarát ellenzékiek sem gondolták komolyan, s csak azért találták ki az egészet, hogy az angoloktól kicsalt pénzt elsikkaszthassák. Mindenesetre tény, hogy a puccs ,,hivatalos” leleplezése előtt egy héttel Tisza Kálmán már Bécsben járt, hogy megbeszélje az uralkodóval, a puccsistákkal szemben milyen büntetést foganatosítson. Megegyeztek, hogy nem csinálnak nagy ügyet a dologból, mert sem újabb mártírokra nincs szükség, sem arra, hogy a komolytalan ellenzéki akció diplomáciai bonyodalmakat okozzon.
le kell tartóztatni
Kiderült, hogy Ugron részt vett az angol képviselőház egyik tagjával folytatott tárgyaláson, de hogy pontosan mennyi pénzt kaptak, azt nem lehetett tudni. Ugront tehát le kell tartóztatni, ez nem kétséges, mégis jobb lenne, ha nem kéne… így a főkapitány az elfogatási parancsot idejekorán kiszivárogtatja, hogy a képviselő úrnak még legyen ideje elmenekülni. A Rabonbán leborotválja bajuszát és szakállát, kék szemüveget vesz, s Olaszországba utazik, Itáliának ugyanis nincs kiadatási egyezsége a Monarchiával. Ugron Gábor kalandos életében megpróbálkozott még bank- és fonodaalapítással, tégla- és cserépgyártással, de egyik sem sikerült neki. A függetlenségi mozgalmat is politikai ellenlábasa, Kossuth Ferenc tette valódi kormányképes erővé.
Charlie és Emma
Herczeg Ferenc emlékirataiban többször emlegeti az „emigráns gyermekeket”, közöttük is főként Pulszky Károlyt (,,Charlie-t”) és Szemere Attilát. Előbbi a szabadságharc sikeres diplomatájának, Pulszky Ferencnek, utóbbi az 1849-es miniszterelnöknek, Szemere Bertalannak a fia. A többi között ezt írja róluk: ,,Az emigránscsemeték, ahányat ismertünk közülük, művelt és nagy fantáziájú emberek voltak, de csak fogyatékos érzékük volt az élet reális igényei, különösen a pénz értéke iránt. Igaz, számító embernek, pláne takarékos gazdának lenni, abban a korban, különben sem volt ’úri’ dolog.”
Pulszky Károly a millennium idején az Országos Képtár (a későbbi Szépművészeti Múzeum) igazgatójaként és Márkus Emília, a „szőke csoda” férjeként szerzett hírnevet magának. (Mindenki Emmája nemcsak sikeres színésznő volt, hanem — mai szóval — a korszak szexbálványa is. „Egész lényében, de különösen ruganyos járásában, amelynek puhasága lappangó erőt sejtetett, volt valami, ami a trópusok nemes nagy ragadozóira emlékeztetett”), Charlie „fényes emelkedése” és bukása a századforduló egyik jellegzetes karriertörténete.
A Pulszkyak — az apa, a két fiú, nem is szólva az unokatestvérekről, a sógorokról és egyéb rokonokról — a közélet hangos szereplői. Az öreg harcos „polgárjogi aktivista”, a zsidó-emancipáció lelkes híve. (Charlie hosszú vörös szakállat viselt és folyékonyan beszélte a jiddis nyelvet, a pincérek és hivatali altisztek gyakran lezsidózták, amiben ő kedvét lelte). A Pulszky-szalonban megfordult a korszak valamennyi jelentős politikusa, tudósa, művésze, bankárja. Charlie és Emma lakása leginkább egy reneszánsz főúr palotájához hasonlított, zsúfolásig telerakták műkincsekkel, keleti szőnyegekkel, kandeláberekkel. Egy szemtanú szerint egyszer, amikor Charlie a népes társaságnak bemutatta legújabb olaszországi szerzeményét, egy Desdemonát ábrázoló képet, Emma a lakomához Desdemona jelmezében jelent meg.
bohém és labilis
A Pulszky-klánnak természetesen sok ellensége akadt, és nemcsak a jobboldalon. Csakhogy sem az öreg, nagy múltú, harapós Pulszkyval, sem Ágost nevű fiával, a nagy tekintélyű parlamenti képviselővel nem volt tanácsos ujjat húzni. A bohém és labilis idegzetű Charlie fiú viszont védtelennek látszott. Miközben Charlie rengeteg (állami) pénzzel a zsebében Olaszországot járta, jó érzékkel fedezett fel eldugott régiségboltokban híres festményeket és tengerparti kaszinókban gyönyörű asszonyokat. Előkelő körökben divat lett az Országos Képtárba járni és Charlie itáliai (és Emma budapesti) kalandjairól fecsegni.
A képviselőházban először 1896. február 15-én nyújtottak be interpellációt a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez az „Országos Képtár számadásai tárgyában”. Várady Károly képviselő a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló és a Magyarország tudósításaira hivatkozva azt kérdezte Wlassics Gyula minisztertől, igaz-e, hogy Pulszky Károly kezén százezrekre rúgó közpénzek fordultak meg, s ezekről nincsen hiteles számadás. A miniszter szigorú vizsgálatot ígért.
Később, megbízható rendszerességgel Polonyi Géza képviselő (egyébként jeles antiszemitikus élharcos) hozta szőnyegre a „gótikus házban” az Országos Képtár ügyét. Herczeg Ferenc írja: „A képviselőház tudós esztétikusai főleg azt vették zokon, hogy Pulszky az állam pénzén valami Piombo nevezetű festőtől is szerzett képet. A magyar politika szótárában Piombónak olyan hangzása lett, mint Franciaországban a Panama szónak. Valahányszor Polonyi Géza, az önkéntes főmagánvádló, gúnyosan a Házba süvöltötte a Piambo nevet, a honatyák düledeztek a kacagástól. A Piambo, melyért szegény Charlie-t annyit támadták, ma a Szépművészeti Múzeum egyik legfőbb büszkesége, miként a többi műtárgy is, amit hozott.”
szerenád közpénzen
Pulszky Károly hallani sem akart az elszámolásról. Valószínű, hogy számlavezetéssel egyáltalán nem foglalkozott. A pénzt, amit rábíztak, mindig magánál tartotta, hogy ha útjai során valami értékes műtárgyra talál, azonnal megvásárolhassa. (Wlassics Gyula miniszter utalt is rá, hogy az Országos Képtár igazgatója „túlment hivatalos megbízása határain, mivel nem csak nyilvános árverésen vett képeket”.) Ellenségei külön vádpontként emlegették, hogy Velencében közpénzen szerenádot adott Eleonora Dusénak, amit egyébként Charlie maga is büszkén emlegetett. Kiváló kapcsolatai révén potom áron vásárolt Raffaello- és Tiziano-képeket, Verrocchio- és Donatello-szobrokat. Amikor elindult ellene a hajsza, egyáltalán nem védekezett; egy hétig ágyban feküdt és angol leányregényeket olvasott.
Az eljárás azonban hirtelen komolyra fordult. A vizsgálóbíró mintegy ötvenezer forintnyi hiányt állapított meg, s javasolta a vádlott vizsgálati fogságba vételét. Amikor Charlie-t beszállították a Váci úti börtönbe, hirtelen összeomlott. (Emília hónapokig nem tudott színpadra lépni.) Ágost a legjobb ügyvédeket és orvosokat kereste meg, hogy fivérét beszámíthatatlannak nyilváníttassa. Ez nem sikerült, amikor azonban Ágost — Emma könyörgésére — letétbe helyezte az ötvenezer forintot, Charlie-t szabadon bocsátották. A kultuszminiszter a képviselőházban egy kérdésre válaszolva elmondta: „Megtörtént a részletes elszámoltatás, s megállapítást nyert, hogy Pulszky Károly 7300 forinttal tartozik a kincstárnak, mely összeget az igazgató úr fizetéséből fognak levonni”.
Charlie ekkor már nem tartózkodott Magyarországon. Előbb Angliába menekült, később Ausztráliába vett hajójegyet. Itthon azt beszélték, hogy útközben az óceánba vetette magát. Az igazság az, hogy megérkezett Sydneybe. Rövid ideig életbiztosítási ügynökként dolgozott vidéken. A nedves, trópusi levegőn valami fertőző betegség támadt rá, s egyre kevésbé tudott már megbirkózni depressziós rohamaival. Brisbane mellett az erdőben lőtte főbe magát.
Vay Sarolta-Sándor
Furcsa história ez, zegzugos, akár egy pesti mulató helyszínrajza, frivol, mulattató és megható, mint egy századvégi bulvár darab a Magyar Színház színpadán. A szálak a bukott forradalomig vezetnek, az érzelmek túlcsordulnak, a jelmezek felcserélhetők. Gárdonyi írta A bor című darabjának egri bemutatója után: „Láttam szőke, beretvált arcú cigányokat, lakkcipős parasztasszonyokat, derékig érő hajú, kebles Jancsit…”
Most már minden megtörténhet? Vay Lászlónak, Bem tábornok egykori szárnysegédjének, a daliás honvéd őrnagynak, a gyóni kastély urának és Beniczky Saroltának, a rendíthetetlen Habsburg-ellenességéről híres Beniczky család leszármazottjának a várva várt fiú helyett leánygyermeke született. Csakhogy a forradalom egykori hőse nem törődött bele a sors eme kegyetlen tréfájába, s elhatározta, hogy leányából, Saroltából fiút nevel. Ennek érdekében föl is fogadta nevelőnek Kászonyi Dánielt, aki Kossuth titkos utasításaival érkezett Londonból. A forradalom újraindításából azonban nem lett semmi, viszont Kászonyi a kis Saroltát megtanította a betűvetésre. És még valamire.
Kászonyi Dánielnek két szenvedélye volt: az egyik a magyar szabadság, a másik egy reménytelen szerelem. Ötvenéves korában utóbbi váratlanul beteljesedett: szerelmének tárgya egyszer csak az ölébe hullott (igaz, kissé már fonnyadtan, öregen és betegen). A hajdani forradalmár azonban így is tudta, mi a kötelessége: magához vette egykori szerelmét, kit a férj csúful elhagyott. (Még a négy gyermek sem jelenthetett akadályt.) Ilyen egy igazi férfi! Kászonyi ezt a példát nyújtotta át a kis Saroltának. Emellett megtanította őt vívni és lovagolni.
a nemek egyensúlya
A történet akkor vett igazán váratlan fordulatot, amikor Beniczky Sarolta, akiről feljegyezték, hogy betegesen irtózott a holdfénytől, s emiatt gyakran voltak hisztériás rohamai, második gyermekként fiút szült. Vay László azonban nem jött zavarba. Nem is változtatta meg elsőszülöttjével kapcsolatos terveit, ám, hogy a családon belül föl ne boruljon a nemek egyensúlya, elhatározta, fiát szoknyába bújtatja. Vay Péter később — szerencsére — az „öltözékéhez illő” papi pályát választott. Nővére, Sarolta írta róla: „minden bűnökért imádkozik már a szép szőke misszionárius”.
Vay Sarolta tizenhat éves és már fiúnak vallja magát, amikor anyai nagyanyja, aki viszont „a maga testi valójában” ismerte unokáját, egy drezdai leányintézetbe íratja. Csakhogy Sarolta (Sándor?), talán hogy férfiasságának csalhatatlan bizonyítékát adja, az intézetből megszöktet egy „nefelejcs-szemű, aranyszőke, ifjú misst”. Kászonyi Dániel („Dani papa”) a harmadik vasútállomáson éri utol a boldog párt, s neveltjét — immár bizonyítottan férfiként — haladéktalanul hazaviszi Gyónra.
Sándor (Sarolta?) nyelveket tanul, sokat olvas, és maga is megpróbálkozik az írással. Sokat iszik, gyakran részeg, erős, fekete szivarokat szív, s előszeretettel látogatja a vidéki nyilvánosházakat. A lányok imádják az apró termetű gavallért. Amikor egyszer valami rokon azt kérdezi tőle, nő létére miért hord férfiruhát, Sarolta-Sándor így válaszol: ,,Ennek egyszerű az oka. Férfi vagyok, az akarok lenni, és ezt nekem senki sem tilthatja meg!” Szívesen forgolódik a vidéki színházak körül, Egerben például a szép Hegyesi Marinak csapja a szelet, s mint arról a helyi sajtó beszámol, nem is eredménytelenül. Ez idő tájt jelennek meg első versei — Vay Sándor néven — a Képes Családi Lapokban, a Petőfi Társaság kiadványában.
megszökteti a primadonnát
Mindenütt ott van, ahol történik valami. A tiszaeszlári per idején Nyíregyházára utazik (Szabolcsban és a Nyírségben van a Vay család ősi birtoka), de csak ritkán látható a vármegyeházán, az újságírók padsorában. Ezúttal Eszéki Emmának, a helybéli törvényszéki bíró leányának, a színház tehetséges, bár már nem egészen fiatal színésznőjének udvarol. Nem is várja meg az ítélethozatalt, hanem egyik éjszaka, előadás után megszökteti a primadonnát. Pesten összeházasodnak, s a Lipót utca 52. sz. alatt lakást bérelnek. Három évig élnek együtt. Eszéki Emma örökre lemond miatta a színpadról.
Sarolta-Sándor néhány év múlva a Wörthi-tónál megismerkedik a klagenfurti erdőfelügyelő kissé csúnyácska, lángolóan vörös hajú leányával, Marival, akit hamarosan feleségül is vesz. Apósától egy sohasem volt kiadó titkári állására nyolcszáz forint kauciót kér. Amikor azonban kiderül, hogy a reménybeli hivatal nem is létezik, a becsapott após följelenti Sándort, mire a rendőrség letartóztatja, s a vizsgálati fogságban a fogolytársak és a fegyőrök megbizonyosodhatnak, hogy Sándor valójában nő. Mari, a feleség azonban nem panaszkodik férjére; egy levelében azt írja: ,,Nem szeretek többé idegen gyermekeket (ti. mielőtt férjhez ment, tanítónő volt a foglalkozása), de ha Sanyival volna gyermekem, ezt imádnám.”
Vay Sarolta-Sándort Budapest leghíresebb védőügyvédje, Hets Ödön veszi pártfogásába, s hamarosan ki is szabadítja a börtönből. Az ügyvédi költséget Sándor korábbi felesége, Eszéki Emma fedezi. Az orvosi szakvéleményt Krafft-Ebing, a híres pszichológus adja; szerinte a vizsgált személy esete „patologikus”. Sarolta-Sándor a bíróság előtt arra hivatkozik, hogy „minden lépését a szeretet vezette, s aligha követhetett el bűnt, hiszen ez az isteni tanításnak is az alapja”. Felmentik.
Elhatározza, ezután már csak az irodalomnak él. Sorra jelennek meg novellái, meséi. Az „úri közönség” szinte falja a könyveit. Népszerűségét csak fokozza furcsa megjelenése: a 153 centis termet, a széles, vénlányos arc, a vastag szivar, a zord káromkodások, a kockás zsakett és az érett asszonyra valló formák… Hiába azonban a nagy népszerűség, Sándor-Sarolta nem elégedett a „magyar literatúra anyagi javadalmazásával”. Ezért egy időre elutazik Fiúméba, ahol kávéimport-ügynökséget nyit. Valami üzleti ügyben éppen Zürichben időz, amikor kitör az első világháború. Négy évig hiába próbálkozik, nem tud hazatérni. Közben tüdőgyulladást kap, a luganói szanatóriumba viszik. Itt éri a halál 1918. május 23-án. Hogy hol nyugszik a teste, nem tudjuk.