PARANCS JÁNOS VERSÉRŐL
2013 október
SZÜLETÉS
először semmi sincs
valami híg üres közeg
alaktalan formálódó sejtcsomó
ahogy dülöngél imbolyog
mintha még nem is volna
földereng majd eltünik
ám hiánya már ragyogtatja
létét örökre belém égeti
aztán testet ölt elindul
lendül előre karja lába
sorsa rendeltetése lesz
fut kiszabott pályáján
lankadatlanul a Nap körül
amíg ideje ki nem telik
Aki magyarázta már gyereknek a fogantatás, születés részleteit, aki látta már a gyanakodva összehúzódó szempárban a hitetlenkedést, hogy ááá, ezt azért már nem hiszem el, ez olyan, mint a Mikulás meg a fogtündér – csak az értheti meg, milyen valószínűtlen csoda, hogy a híg üres közegből, magából a semmiből egyszer csak valami lesz, testet ölt az alaktalan formálódó sejtcsomó. És nem elég, hogy a formátlan formát nyer, hogy dülöngélő, akaratlan imbolygása irányított mozgássá rendeződik, már alakulása is befolyásolja a világot: létét örökre másokba égeti, s mikor végre megszületik, sorsa és rendeltetése van.
nagyon is személyes
Parancs verse a születés felfoghatatlan rejtélyét általánosítja, s csupán egyetlen személyes névmással árulja el, hogy nem mindenki, Akárki születését írja meg, hogy a sok ezer éves történet nagyon is személyes: létét örökre belém égeti. A vers jó húsz évvel lánya születése után íródott, amikor már a kiszabott pályára is rálátása lehetett.
A kötet másik verse (Item, utókor) bizonyítja, hogy a születés és halál körforgása ugyanakkor kiábrándult józansággal is ábrázolható: „Nevek hangzanak és tűnnek el / egymás után, többé említetlenül. / Helyesbítek: emberek tűnnek el / egymás után, s többé a nevük se / említődik, mintha nem is léteztek volna… Csak az Úr határtalan szeretete őrzi őket, / mint a borostyán az őskori, valahai férget.”