HIÁNYCIKK

A címszó meggondolkodtat, bár a 2008-as kiadású Retró szótár (Burget Lajos) szerint a kifejezés a szocialista tervgazdálkodás idejében vált a hiánygazdálkodás jellemzőjévé. A „hiánygazdálkodás” újabb töprengésre ösztökél: mintha a hiány előállítására vonatkozna, azaz a tervgazdálkodás igyekezetére, hogy megtermelje a hiányt a dolgozó népnek. Az így előállított tárgytömeg tehát maga a „hiány” – virtuális produktum, egyfajta gazdálkodás során létrejött fogalom.

fülszőrcsipesz

Minthogy a „hiánygazdálkodás” külön nem szerepel a Retró szótárban, hiábavalónak tűnik további feltevésekkel nyűglődni – az örkényi egypercest kívánó téma mégis létjogosultságot követel magának, s persze az akkori élet is, a hiánycikkektől hemzsegő 50-es évek eleje. Ugyanis a hiánycikk azért itt-ott felbukkant, kapható volt, ha csak néhány óráig – amíg az információkra fülelő közönség el nem kapkodta. A kaphatóság híre futótűzként terjedt, a hallott hírek útján, mindenfajta hivatalos értesítés, reklám, bejelentés, közlemény nélkül. A hiány tehát nem volt tökéletes, termelésében hézagok, fennakadások keletkeztek – szabotázs? –, ezért a népesség hiány-ellátása csorbát szenvedett (hogy korabeli képzavarral fejezzem ki magam). Néhány elárusítóhelyen igenis felbukkant időnként a marhaszegy és a fülszőrcsipesz, a 4 cm-es vasszög és a nejlonharisnya, a franciakulcs és a fehér kenyér – jobbára percekre csak.

A hiánycikk valósága mindegyik nemzedéket érintette. Ifjúságom (13–14 éves voltam) öröme és kínja kötődik egy bizonyos hiánycikkhez. A futballhoz. Ebben az időben a városi fiúkat is elkapta a futballőrület; a nemzeti válogatott brillírozása példát adott. A szűk, akkor gépkocsimentes utcák sok helyen rögtönzött futballpályákká váltak, iskola után bekaptuk ebédünket, s máris szaladtunk kiskapura, kétkapura játszani az aszfalton, a macskaköveken. Kabátot, táskát, pulóvert használtunk kapunak. De mindennek előfeltétele természetesen a labda lett volna – de az nem volt. Azaz csak mint hiánycikk létezett.

Úgy beszélek erről, mintha albumot lapoznék, s érzem az „ifjúság édes madara”-szerű giccs közelségét. Unokámat viszem hetente futballtréningre, szabályos pálya egy parkban, zöld fű, hálós kapuk s vagy két tucat focilabda csak úgy odahintve, közprédára. Lehet dekázni, rugdosni, fejelni. Válogatni a focilabdák között. Ez a realitás. A kapitalizmus túltermelése. A tervszerűtlen gazdálkodás.

Szóval azokban az időkben kincs volt egy 5-ös foci, de még egy 4-es is. Sárgára festett bőrszeletek gömbölyűvé pumpálva, a „belsőből” kinyúló szelep a vastag bőrfűző mögé gyűrve – ez a Vágy megtestesülése volt. Soványabb vigasz lett volna egy kisebb gumilabda vagy rongyokból eszkábált és körülkötözött gömbölyeg (a focilabda valószínű őse) – de a gumilabda is csak olykor-olykor felbukkanó hiánycikknek számított – „exportból visszamaradt” árunak mondták. A volt New York, később Hungária, de e kettő közben Sportszerkereskedelmi Nemzeti Vállalattá avanzsált kávéházhelyiség kirakatában időnként láttunk kerek és színes labda-idomokat, de amikor a hallott hírre megrohantuk a céget, közölték, hogy azok kirakatdíszek, és nem eladók.

utolsó mohikánként

Volt azonban egy régi 4-es futball-labdánk, hogy melyikünké, arra nem emlékszem. Sok vihart és rugdosást megért, kiérdemesült labda, egy helyi suszter által jó néhányszor foltozott, összevarrt bőrgömb, biciklipumpával néha újraélesztett foci. Utolsó mohikánként szállt, ívelődött a kocsiút fölött, pattant az aszfalton, szinte ragadt a technikás lábra. Vele megidézhető volt Puskás és Kocsis ördöngös lábmunkája, a kapura lövés extázisa, az igazi pályák légköre.

Ám a labda egy alkalommal Csengeryné első emeleti erkélyére repült – s ott is maradt.

Nem tudom, érezhető-e a mai labda-kínálat mellett, hogy mit jelentett akkor az elvesztése. Tudniillik Csengerynének esze ágában sem volt visszaadni a labdát, elkobozta, mint valami ártalmas és veszélyes tárgyat; nehézgéppuskát, aknavetőt, sorozatlövőt, amelyet eladdig ámokfutók használtak, felelőtlenül, kriminális vágyaik kielégítésére.

Csengeryné egyedül élő öregasszony volt, egy mérnök özvegye, szigorú matróna, egyenes tartással, kemény vonásokkal, régies kontyba csavart, ősz hajkoronával. Az a típus, aki nemigen ad vissza futballt. Könyörgésünk, hogy jók leszünk, lényének betonfalába ütköztek, még a küszöbére helyezett csokor virág sem indította meg. „Nem fogtok többé lövöldözni az ablakom alatt!” – hirdette ki a végítéletet. Maradt: Nagyapa. Ecseteltem neki helyzetünket, bízva abban, hogy egykorú felnőttek csak megértik egymást. Nagyapa vállalkozott is, hogy felmegy Csengerynéhez az első emeletre és elkéri a labdát. Lélegzetvisszafojtva várakoztunk az utcán. Nagyapa becsöngetett a lakásba, bebocsátást nyert és eltűnt az ajtó mögött, de kisvártatva újra nyílt az ajtó, és ő lógó orr-ral megjelent – labda nélkül. „Nem sikerült, fiúkák”, tárta szét kezét bánatosan, „a hölgy hallani sem akar a labdáról…” Úgy állt ott nagyapa, mint egy csatát vesztett stratéga a tisztikar előtt. Egy ideig topogtunk a kapunál, aztán verten szétszéledtünk. Nagyapa zavartan motyogott magában, nemigen figyeltem rá, de néhány szófoszlány eljutott a fülemig. „Jani talán… felmászna éjjel… egy féldeciért… létrával…”

Nem tudom, mire gondolhatott az öreg.

kép | adobe.com