KIHAJÓZÁS ELŐTT

A kikötő üres.
Az utolsó utáni pillanatban vagyunk,
ajtón átlépve, küszöb felett
visszafordulni lehetetlen,
átlépni bizonytalan.

Sötét gőz borul
utcákra, műhelyekre,
az elhagyott csavarkulcsra.
A raktárak kongása
alkalmat szül.

Kint tompán kopog
egy háború,
mint makacs eső.
Itt már nincs senki.

Csak az én.
Csak a te.
Csak az ő.

A repedező ablak
tükröződésében hiszem,
hogy van még valaki,
hogy megmentenek,
vagy, hogy lesz,
aki hőst csinál belőlem
ötven év múlva.

Nem így képzeltem ezt.
Leomlottak az illúziók,
körülöttem darabokban
a súlytalan tér.
Fura önsajnálatban lebegek,
és a hajó reggel indul,
de se bőrönd, se búcsú,
a rekedt kürt egyszerre
sír és nevet.

kép | adobe.com