NADÁNYI ZOLTÁN VERSÉRŐL
2013 július
ÖSSZEESKÜVÉS
Levetkezett a szép kezed,
lehullt a kesztyű róla,
forró kezemhez úgy osont
titkos találkozóra.
És összebújtak a kezek
és sugdosódni kezdtek,
hízelkedett az én kezem,
könyörgött a kezednek,
jöjjön el hozzá máskor is,
ne hagyja el, keresse,
ha te nem jössz is, te magad,
szökjék el és szeresse.
A vers újrajátssza Romeo és Júlia első találkozásának gyönyörűségesen erotikus szóváltását: „Szentségtelen kézzel fogom ez áldott, / szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót…” Kosztolányi fordításában „csókolódzik akkor kézbe kéz”, de míg Shakespeare-nél a szerelmi vallomás hamar rátér az ajkakra, Nadányi ennél az egyetlen testrésznél marad, és a végletekig kijátssza a lehetőségeket és a lehetetlenségeket. A kedves keze függetlenített, önálló akarattal rendelkező lény lesz, huncut cseléd, aki kedvére elszökhet, szerelmi légyottra járhat a Gazda tudta és beleegyezése nélkül. A petrarcai blason szélsőséges alkalmazása adja a vers báját, s könnyű elképzelni az árnyjátékszerű táncot, amint fokozatosan egymásba fonódnak az ujjak, míg végül eggyé válik a kettő. Az antológia kéz-versei közül ez az egyetlen, ami minden árnyékot száműz, nincs benne se kétely, se fájdalom, nincs halál, se őrület, csak tiszta, ártatlan erotika.