Jámborné Balog Tünde

ETŰDÖK NYÁRFAHANGRA

[MINDEN KIS NESZ]

ETŰDÖK NYÁRFAHANGRA

a nyárfa

Csak nyűg vagyok a nyakadon, mondtad az ablaknál ülve, ahol utolsó hónapjaidat töltötted, mögötted az égigérő nyárfával, emlékszel?, suháng korában hoztad biciklin tolva egy május elsején, amikor elmaradt a felvonulás, mert egész áprilisban szakadt az eső; a szárazhídnál, ahol fel szokták verni a sátrakat és a bográcsokat tartó állványokat, térdig ért a sár, a kubikgödrök megteltek, jókora halak ugráltak ki a záporoktól felhólyagosodott vízből, a folyó vadul szaggatta partjait, csúf, sötétszürke esőfelhők ponyvája takarta be a várost, és a nagy házban naponta üléseztek az elvtársak, égtek a távolsági vonalak, mert senki nem merte vállalni a felelősséget, mindenki a felsőbb utasítást várta: építsék-e a tribünt a négyes útelágazásnál és vonuljon-e legalább Baranyásig a tömeg, vagy fújják le az egészet, de csak három nappal az ünnep beköszönte előtt döntöttek végre odafönt, amikor a meteorológiai intézetből megjött az előrejelzés, hogy május első hetében tovább folytatódik az európai monszun tombolása, hatalmas esőzések, felhőszakadások, zivatarok várhatók, és csak akkor, az ünnep előtti pénteken került kihirdetésre a verdikt a felvonulás elmaradásáról, ám az Úristennek van humorérzéke, szombatra nagy szélfúvást támasztott, a felhőtakarót rongyokra szaggatta, és elsején már hétágra sütött a nap, a föld gőzölgött a melegben, mintegy varázsütésre virágba borultak a fák, csapatokban döngtek a méhek, és senkinek sem hiányzott az emelvény a rosszul szabott öltönyökben feszengő, hurkás tarkójú főemberekkel, sem a rendőrökkel biztosított lezárt útszakasz a fegyelmezetten vonuló úttörőkkel, táblákkal masírozó kollektívákkal; a Hatos, a Zöldfa és Rontóné kocsmája meg a többi italmérés nyitáskor megtelt ráérő férfiemberekkel, te mégis inkább kibicikliztél öcsémmel a hídhoz megnézni, mekkora a Maros, és nyakig sárosan, gyalog kerültetek haza, mert a kerékpárokra kötözve nyárfasuhángokat hoztatok, hogy gyakorold a fára mászást, Prikulics, mondtad vigyorogva és ráhúztál a fenekemre – ami tőled felért egy szerelmi vallomással –, és még aznap este el is ültettétek a csemetéket nagyanyám háza és a mi portánk elé, ám hiába fogant meg valamennyi, az öt fácskából végül ez az egy maradt meg a törzsébe szorult, ágaskodó őzbakkal, pedig jól érezték magukat, nem idegenbe kerültek, utcánk valaha marosmeder volt, a folyó itt írt le egy kanyart a sarkon álló ótemplom körül, és amikor kétszáz éve, a nagy árvíz után elásták a Marost – ahogy a Prédikátor fogalmazott kéziratos várostörténetében –, a patkóalakú holtág sokáig nádas, zsombékos lápvidék maradt; rucák, vöcskök bóklásztak benne le-lebukva a zsákmányért, éjszaka lidércfények imbolyogtak fölötte és bumfordi sellők meg agyas-bugyas víziemberek – ujjuk közt úszóhártyával – ficánkoltak a sekély vízben az ezüstösen fénylő hínárba és egymásba gabalyodva, visongásuk elnyomta az idő múlását jelző bakter dudájának hangját a toronykörüljárón, ám ez régen volt, a Siket dédapám öregapjának idején, azóta feltöltötték a morotvákat, és csupán a Hold, a Berkes és a Vizes utca neve őrizte eredetük emlékét, de nem sokáig, mert az elmúlt évszázadban minden kurzus újabb neveket adott a régi utcáknak, a házak, kertek és az úttest alatt azonban változatlanul árad és apad a Holt-Maros homokba fúló vize, a tempósan hömpölygő Akherón, bőven itatva a szomjas gyökereket, kivált az ablakunk előtti nyárfáét, mert házunk az utca legmélyebb pontján áll, ahol összeér a Fent és a Lent, egy-egy felhőszakadás után a mi árkunk telik meg először, mégis ennek a vize apad el leghamarább, a nyárfa óriás szivattyúként magába szívja, és akkora zöldezüst koronát növelt, hogy mára a fél utcát betakarja, ipszilont formázó törzsének alsó, függőleges szárát három ember sem érné körül, és az ágaskodó, agancsos csonkot közrefogó rézsutos ágai is vetekszenek az utcabeli fák derekával, így aztán az a valahai suháng felér egy folyóparti nyárfaligettel.

jumpstory download20210603 195200

Csak nyűg vagyok a nyakadon, szólalt meg újra Koja, mert nem válaszoltam azonnal rekedt hangú szentenciájára, és csak ekkor, másodjára vágtam rá, naná hogy nyűg vagy, de nélküled nincs értelme semminek, és könnyektől homályosuló szemmel bámultam az ablaküvegen túl ágaskodó őzbakra: vergődve próbált szabadulni az ágak szorításából, mint Koja roskatag testéből a lélek.

az őzbak

Ma sem tudom, hogy ez a groteszk, nyilván az antik mítoszok erdeiből származó félig állat, félig növény figura mikor nőtt ki a nyárfa törzsének villás elágazásából, ahonnét Koja lefűrészelte a harmadik ágat, mert rossz irányban, az ablak felé nőtt, veszélyeztetve a járdán biciklizők szemevilágát, ám egyszerre ott ágaskodott fehér kéreggel borított szügyét kidomborítva, izmos nyakán ülő fejét kecsesen hátravetve, és éppen azután vettük észre, hogy hajszál híján megúsztuk az ütközést egy eleven őzbakkal Klárafalva és Ferencszállás között, ahol olyan közel van a folyó az úthoz, hogy ha jó irányból fúj a szél, érezni lehet a víz, a sarjú széna és a korhadó füzek szagát, ami ha egyszer megcsapja az orrod a motoron éjjel hazafelé jövet, Koja mögött ülve, örökre befészkeli magát szaglósejtjeidbe, és hiába múlik el ötven vagy akárhány esztendő, hiába lettél botra támaszkodó süket és félvak öregasszony, ha arra a nyáreleji éjszakára gondolsz, a megüresedett ház falai leomlanak körülötted, elárvult ágyadat elnyeli az ár, egyenes derékkal újra ott ülsz a kettőötvenes Jáván Koja széles válla mögött, kisimult arcodat hátához támasztva hallgatod szívverését és a motor csendes dorombolását a kihalt negyvenhármason, ahol még nem dübörögnek egymást érve a kamionsorok (ennyi előnye volt a vasfüggönynek, ha több nem is), kívületek alig jár valaki az úton, nagyritkán hagytok el suhanva egy-egy döcögő Trabantot, a Jávának (a keleti blokk legszebb motorjának) alig van hangja, minden kis nesz elér hozzátok: a békák távoli kardala, a tücskök lágy, a lóbogarak éles cirpelése, és a fészkükben álmodó madarak mocorgása; újhold van, bársonyfekete éjszaka, egyedül a Jáva reflektorfénye hasít ki belőle egy ékalakú sávot, mélyen beszívom a széles pászmákban áradó Maros-szagot, és mert a vízről jövő szél hűvös és borzongató, közelebb húzódom Kojához, ám éppen amint megérzem izmai rándulását, megtörténik az a szavakkal leírhatatlan találkozás a pillanat töredéke alatt, csupán súrolva, de nem átlépve az észlelés határát, retinánkra örökre ráég a jelenés árnyképe: magasra szökkenő testtel ugrik a csodaszép őzbak, billen a Jáva, Koja azonban erősen tartja a kormányt, nem veszítjük el egyensúlyunkat, nem esünk el, pedig ütközünk, ez kétségtelen – a szélvédőre vér fröccsent és a sárhányó is behorpadt – egy pillanatra elnémul a világ, minden kis nesz megszűnik, kivéve azt a semmire sem hasonlító földöntúli hangot: az őzbak patájának súlytalan koppanását

jumpstory download20210603 195245

az álom

álmomban hazafelé tartok, mint azóta minden éjszaka, az ótemplom meg-megrázkódó lomha tömege körül botorkálva a sötétben, sehol nem égnek villanyok, a vastag, szürke homályban néma árnyak kószálnak, rettegve keresem közöttük az utat, a mohos téglajárdát és a terebélyes tujákat a torony és az emeletes cinterem között – mögöttük randevúztam Kojával egy másik évszázad közepén, a barokk oromzaton akkor gólyák grasszáltak világgá kelepelve szerelmüket, mostani örökös éjszakámban azonban csapzott, fekete hollók károgják a sohamár litániát –, a cinterem megfeketedett ajtaján szúette áldozati lángok lobognak a két domborművű kratérben, itt kell legyen az út valahol, a sötétben érzem az apró, éretlen tobozok gyantaszagát, gyerekkoromban mindig téptem néhányat a tujákról, kemény húsukba vájtam körmömet, mint később Koja hátába ölelkezés közben, ledörzsöltem viaszos bevonatukat, csípős illatuk sokáig érződött a kezemen, de hiába tévelygek, nem találom a bélyeges téglából rakott járdát, már az az aszfalt is töredezik, amit ráhúztak ötven éve, mikor a ciprusokat – mert úgy hívták a tujákat nálunk, ciprusnak, életfának – kivágatta az előző tiszteletes, most árnyak nyüzsögnek a helyükön, arctalanok, se nemük, se koruk, utánuk tünedeznek fel a Vizes utca egykori lakói, hajdani barátok, ismerősök buknak fel a föld alatti árból, az elásott holtág, az Akherón lassan áramló fekete homokjából, csak Koja nincsen köztük, és én lehajtott fejjel osonok a falak mentén, ujjaim begyéről lehorzsolódik a bőr, véres nyomokat hagyok a vedlő vakolaton, ijesztő kalligráfiát, magam sem tudom, mit jelentenek, talán az elmúlt sötét évszázad titkos történetét írják öntudatlanul is, a duplanullás ügyeket, mint a Kojáéké is volt, a senki számára el nem érhető, mégis egész életünket, sőt, a gyerekeinkét is láthatatlan karanténba záró ítéleteket egy részük máig nem került elő, valahol valakik még mindig őrzik, lapjaikra rányomnak egy-egy pecsétet, dátumot bélyegeznek a rubrikákba, megjegyzéseket, feloldhatatlan kódokat firkálnak rájuk és ahogy araszolok még mindig az utat keresve, mész és cement gyűlik véres körmöm alá holnapra elévülő bizonyítékként, mert reggelre gondos kezek meszelnek le minden nyomot, és amikor lassan evickélve felfelé az álom didergető vizéből kinyújtom balkezemet, hogy – mint minden reggel – rátegyem Koja egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasára, és már érezni vélem tenyeremen még mindig sima bőrének melegét, a lassú dobbanásokat, bordái ketrecébe zárt szívének lüktetését, amikor végleg felszínre lök az ébredés sokkja, kezem hűvös, idegen tapintású lepedőkre bukik, és ahol Kojának kellene lenni – ott semmi sincs

jumpstory download20210603 195258

a semmi partján

ülök az ágyon és hallgatom az éjszaka hangjait: a bútorok reccsenését, az órák ütését, az utolsó autó hangját, ahogy elhúz a ház előtt, a szomszéd kapujának jajduló csikordulását, azután már csak a szél marad: nyöszörögve tépi-szaggatja a nyárfa koronáját, és térdemen a laptoppal hiába próbálok írni, nem megy, nélküled még mindig nem megy, pedig másfél éve annak a szombat estének, amikor úgy köszöntem el tőled, hogy holnap délelőtt jövök, de te rám se hederítve, földöntúli derűvel arcodon dünnyögtél a kórházi ágyon fekve egy dévaj katonanótát, amit hat évtized alatt egyszer se hallottam tőled, és egyedül az Isten a tudója, hol szedted föl, mert nem voltál katona (nem rajtad múlt, a háború alatt, negyvennégy decemberében tizenhat évesen mentél volna a leventékkel nyugatra te is, apád azonban nem engedett, dühöngtél is a rögeszméje miatt, ám csupán éretlen voltál, nem hülye, másfél év múlva a soha vissza nem térő iskolatársakat keresve beláttad, hogy ez a „rögeszme” mentett meg… az apám a legéleslátásúbb ember, akit valaha is ismertem…, később pedig, mikor korosztályodat diplomaosztás után behívták, te a Margit körúti fegyházban támasztottad homlokoddal a falat – a smasszerek, akik nemcsak őriztek, hanem gyűlöltek is, egy hétig nem engedtek lefeküdni – és közben hallgathattad a kopácsolássá sűrűsödött neszeket: bitófákat állítottak a sétaudvaron), szóval ismeretlen volt számomra a nóta, és már soha nem is tudom meg, hogy kitől tanultad: a börtönben egy akasztásra váró tábornoktól, vagy szabadulásod után a hozzád hasonlókat – a dolgozó nép ellenségeit – befogadó építőiparban valami két háborút is megjárt öreg szakitól cserépkályhaépítés közben, hogy a beregi híd alatt lány nyög a legény alatt –, talán nem is katonanóta volt, csak én gondoltam valamiért –, de már nem tudtam megkérdezni, másnap reggel mindössze a véres kispárnádat adták ide, meg a papírvattába csomagolt műfogsorodat, a többi, ami maradt belőled, a fal mellé tolt hordágyon feküdt letakarva, és csak mikor a nővér felhajtotta a lepedő sarkát és megláttam az arcodat, akkor jutott eszembe, hogy a magad módján elköszöntél tőlem: az este már az ajtónál voltam, amikor abbahagytad a dünnyögést és utánam szóltál, mint régen, aztán nehogy elkéss Prikulics, de nem én késtem, te siettél, az a földöntúli derű az arcodon elárulhatta volna, hogy dezertálni készülsz, mert belefáradtál a vénség napról napra sokasodó megaláztatásaiba, csupán én voltam gyanútlan, ezért ülök most itt a semmi partján egyedül, várva, hogy üzenj, próbálom kiszűrni a nekem szóló jelet a neszekből, az egyetlent, amire nincs földi magyarázat, ami egyedül tőled jöhet, a semmire sem hasonlító földöntúli hangot: az őzbak patájának súlytalan koppanását

kép | jumpstory.com