BIZONY, SZIGET

Alighanem egy szigetre jutottunk. A fiam keze, amely az enyémet fogóval szerepet cserélve, vezetőmmé lépett elő, biztatóan szorítja meg vérehagyott ujjaimat. Az ez, bizony. Sziget. Meglehet, jó zsíros földdarabon járunk, még ha virágcserépnyi is, köröskörül tengerrel.
A kenyérpirítónk! A heverőm! Hagyományaink után sóhajtoztam, melyek nélkül nehéz lesz felépíteni kettőnk itteni életét. Csak a téli hónapokat kell átvészelnünk,mondja a gyerek unokagügyögéssé fiatalodott hangja.
A parti sós víz ölelése szorongat. Már-már szétmorzsolja földünk. Alighanem vonulóban, egy-egy hullám csap át fölöttünk. Százéves humuszból – mivégre? – kel ki az új nap.
Kinek ki a gyámolítója, nincs felelet. Ennyi bizonytalanságon, magvak a holdon, csak úgy lehetünk úrrá, ha gyökeret eresztünk.