HAZATÉRÉS?

1.

1967. július 24-én a freiburgi egyetem nagy előadótermében, az Auditorium maximumban Paul Celan több mint ezer hallgató előtt felolvas a verseiből. Az első sorban ott ül Martin Heidegger is. Celan 1948-ban Bécsben, akkori nagy szerelme, Ingeborg Bachmann inspirációjára tanulmányozza a Lét és időt, és később a többi művet, elsősorban a Hölderlin-értelmezéseket. A művek vonzzák, alkotójuk náci múltja elborzasztja. Freiburgba mégis a megismerkedés lehetősége csábítja, bár a helyszínen kétségek rohanják meg, hogy valóban akarja-e ezt a találkozást.

Heidegger mindenesetre akarja. Már az ötvenes évek óta figyelmesen követi Celan munkásságát, a német nyelvű költészet egyik legnagyobb mesterének tartja, tud életéről és kínjairól, tudja, hogy a michailowskai náci lágerben ölték meg a szüleit. Arról is tudomása van, hogy a költő jóformán az egész elmúlt évben pszichiátriai kezelés alatt állt. Ezért az a véleménye, hogy igen üdvös volna, ha Celan a Fekete-erdőbe is ellátogatna. Nem fejti ki, miért volna üdvös, de feltételezem, hogy segíteni akar a lábadozón, és mi adhatna üdvösebb és heideggeribb vigaszt, mint a Fekete-erdő és a felláp?
hadd örüljön
H. előző nap bejárja a freiburgi könyvesboltokat, intézkedik, hogy jól látható helyekre tegyék ki Celan műveit, hadd örüljön, ha sétálgat a városban. A felolvasás előtt az egyetem egyik professzora, Gerhart Baumann bemutatja őket egymásnak, valaki fényképet akar készíteni róluk, megörökíteni, amint a gondolkodó a poétával találkozik, de Celan felugrik, és kijelenti, hogy nem hajlandó közös fényképen szerepelni Herr Heideggerrel. Heidegger úr derűs marad, Celan néhány percre eltűnik, majd visszajön, és közli, hogy mégis beleegyezik a dologba. Ekkor azonban már senkinek sincs kedve hozzá.

Az előadás után leülnek egy pohár borra, békésen csevegnek, és Celan elfogadja Heidegger invitálását másnapra, fel a hegyre. Később, amikor Heidegger már hazament, váratlanul meggondolja magát. Ezzel az emberrel nem tud együtt lenni – mondja Gerhart Baumannak, nem akar vele találkozni, mert nem tud nem gondolni a múltjára.
kissé kopasz öregúr
Másnap reggel mégis felmegy vele Todtnaubergre, a hegyre, amelynek neve szintén úgy hangzik, mint egy átok, mert benne van a halál (Tod), a jajkiáltás (au) és a kényszermunkásokat foglalkoztató szervezet (Todt). Ezen a baljós csengésű halálsikoly-hegyen van az a híres kunyhó, a menedék, aminek építésében több mint negyven évvel ezelőtt Heidegger saját kezűleg vett részt, ahol a Lét és időt megírta, és ahonnan csak lefelé vezetnek az utak. Akkoriban már a marburgi egyetem rendkívüli filozófiai professzora volt, két kisfiú apja, kellett a nyugodt hely, ahol írhat és gondolkodhat, kellett az erdő, a növények, a láp, a rusztikus körülmények, a parasztok társasága, amit gyerekkorában annyira megszokott. Mindez most is kell még. Előző évben, Hannah Arendt hatvanadik születésnapjára, egy őszről szóló verset és egy képeslapot küld, látképet a kunyhóból. Arendt tisztában van e magánszimbólumok jelentőségével, köszönőlevelében azt írja, hogy a vers és a szépséges kút képe a lehető legnagyobb örömöt okozta neki, a látvány sokáig elkíséri majd. A kút szépsége nem nagyon észlelhető egy másik fotón, amelyet én láttam, jobban feltűnik az a kissé pocakos, kissé kopasz öregúr, rossz szvetterben, aki kezében egy csorba fehér vödörrel távolodik a kúttól, tartásában virgonc büszkeség: Martin Heidegger vizet hord!

Azon a délelőttön, a kunyhó és a kút köré húzott bűvös körben, ő és Celan tanúk nélkül töltenek el egymással néhány órát. A bukovinai zsidó költő, aki – Claudio Magris szerint – „az éjszaka és a halál birodalmába szállt le, hogy megtalálja a mágikus jelszót, amely kinyitja a történelem börtönét”, és a messkirchi filozófus, aki sohasem kért elnézést senkitől náci múltja miatt. „Ha Heidegger 1933-as elkötelezettségét és annak bizonyos következményeit, amelyek a rákövetkező években komplikált és kétértelmű módon tovább éltek, megérthetnénk, megmagyarázhatnánk és meg is bocsáthatnánk – idézi Vajda Mihály Derridát –, akkor is megbocsáthatatlan maradna, ahogy Blanchot mondja, továbbra is a gondolat sebe maradna háború utáni hallgatása Auschwitzról.”
egy enigma
Hogy mi történt, vagy mi az, ami nem történt akkor a todtnaubergi hegyen Celan és Heidegger között, miről beszéltek és miről hallgattak, azt máig vitatják. „Nem tudjuk, miről, beszélgettek” – Rüdiger Safranski csak ennyit jegyez meg. Gadamer szerint azonban Heidegger később elmesélte, hogy a költő mindvégig figyelmetlen volt, növényekről, állatokról és botanikáról beszélt, amely dolgokról még nála is többet tudott, ivott a kútból, és elmondta, mit gondol a kortárs francia filozófusokról. A többi néma csend és egy enigma, egy beírás a vendégkönyvbe: „A kunyhó vendégkönyvébe, a csillagkockás kútra vetett pillantással, egy eljövendő szó reményével a szívben…”

Egy eljövendő szó reményével a szívben – írta Celan. És azután?

(1959-ben Celan kisfiával és feleségével Sils Mariában nyaralt, ahol randevúja volt Adornóval. Bonyolult ügy, a találkozó – nyilván nem véletlenül – elmaradt, és Celan rejtélyes művet írt a témáról; címe: Beszélgetések a hegységben. „…én, aki mindezt elmondhatnám neked, aki elmondhattam volna, aki nem mondja el neked, és aki nem mondta el neked…”)

Jó hangulatban jöttek le a hegyről – tanúsítja Gerhart Baumann. Celant mintha kicserélték volna, annyival jobb állapotban volt, tanúsították a barátai, mikor másnap megérkezett Frankfurtba. Augusztus elsejei keltezéssel pedig verset írt, címe Todtnauberg.

Lator László fordításában így hangzik az első néhány sor:

„Arnika; szemvidító, / a csillagkockás / kútból a korty / a / kalyibában / a könyvbe / kinek a nevét vette / fel az enyém előtt? / az ebbe a könyvbe / írt sorok egy / gondolkodó / eljövendő / szavába / vetett / szívbeli / reményről. / …
törvényt akart ülni
Nyilvánvaló: Celan bocsánatkérést várt, bűnbánatot vagy valami hasonlót. A kutatók sokféleképpen magyarázzák a verset és az egyes szavak szimbolikus jelentését. Az eseményre vonatkozóan is megoszlanak a vélemények: beszélnek reményről, csalódottságról, sőt, horrorról is: Jean Bollack, Celan jó ismerőse azt állítja, hogy a költő a todtnaubergi találkozó minden részletét előre kitervelte, mert – a halottak nevében – („a halál némethoni mester”) törvényt akart ülni egy náci fölött!

„A valóság más és több, mint a tények és az események összessége, amely egyébként ellenőrizhetetlen – írja Hannah Arendt. „Aki azt mondja, ami van, mindig történetet mond el, és ebben a történetben az egyes tények elveszítik esetlegességüket, és egyfajta emberileg felfogható jelentést nyernek.”

Egyszer-kétszer még találkoznak, leveleket is váltanak. Celan Párizsban bibliofil kiadást csináltat a Todtnaubergből, és az első példányt elküldi Heideggernek. Az elmúlt évekig úgy élt a köztudatban, hogy a megajándékozott csak banális köszönőlevéllel nyugtázta a küldeményt. A közelmúltban azonban rábukkantak egy levélre, amelyet Heidegger 1968. január 30-án írt Celannak, vagyis – jegyzi meg Emmerich – a náci hatalomátvétel harmincötödik évfordulóján. Ebben megköszöni a „váratlan nagy ajándékot…”, a verset. „Azóta sok mindenről hallgattunk együtt, de azt gondolom, hogy egy napon még kimondatik a kimondatlan…” – írja. Ez egyértelmű. De vajon megkapta-e Celan ezt a levelet? És a várva várt szó elhangzott-e?
gyógyíthatatlan
Utoljára 1970. április elején találkoznak Freiburgban. Celan verseket hoz, Heidegger annyira koncentrál a felolvasásra, hogy utána egész versszakokat idéz emlékezetből, a költő ennek ellenére figyelmetlenséggel vádolja őt, kiborul. Nyomott hangulatban válnak el. Gerhart Baumann a kertkapuig kíséri Heideggert, aki búcsúzáskor megrendülten mondja: „Celan beteg, gyógyíthatatlan.” A tragédia nagyon hamar bekövetkezik: április huszadikára virradóra Celan Párizsban, a Mirabeau hídról beleveti magát a Szajnába.

Titokzatos jelek arra utalnak, hogy a Celannal való első találkozás mélyebb hatást tett Heideggerre, mint azt életrajzírói állítják. Sajátos hangulatról van szó, az önreflexió elbizonytalanodásáról. Ennek az 1967-es évnek július végi napjaiban – az ő szótárából veszek kölcsön – Heidegger szabadabbá válik a hívásra!

De nem Celan hívását várja.

2.

Négy nappal Celan freiburgi felolvasását követően, július 28-án Hannah Arendt is előadást tart a freiburgi egyetemen, és 15 év után újra találkozik Heideggerrel. Ez a második hosszú elválásuk. Először 1933-ban szakad meg köztük a kapcsolat, egészen 1950-ig. Az totális elszakadás volt, minden értelemben. Ezúttal néha azért írtak egymásnak, de H. A. 1952 óta nem jött át Freiburgba, pedig jóformán minden évben meglátogatta a közeli Baselben lakó Gertrud és Karl Jasperset. Ez a visszavonulás és tartózkodás Heidegger akaratából történt, általa kiszabott büntetés volt. Ennek kissé homályos okairól később lesz szó.
valóságos sztár
Az elmúlt évben azonban, Arendt hatvanadik születésnapja alkalmából, a már említett gratulációval és verssel, H. jelképesen amnesztiát hirdetett. A felköszöntött megtanulta már, hogy óvatosan reagáljon a Freiburgból jövő változásokra, ezért nem küld külön értesítést érkezéséről, viszont nagyon megörül, amikor meglátja Heideggert a teremben. Spontán laudációt mond a tiszteletére, a hallgatóság ambivalensen reagál, a freiburgi Mestert ez idő szerint nem túlságosan kedvelik. De egykori tanítványa – aki Jaspers tanítványa is volt –, Hannah Arendt rendkívül népszerű, valóságos sztár, A totalitarizmus gyökerei című könyve óta, amely 1951-ben jelent meg, az egész világon ismerik a nevét. Azóta sok más fontos művet írt, tanított a Harvardon, a chicagói egyetemen, Berkeley-ben, professzor a New York-i New School for Social Research-ön, nemzetközi botrányt robbantott ki az Eichmann-perről szóló tudósításaival, a politikai filozófia nagyasszonya, mindenféle irodalmi és kulturális díjak birtokosa, az NSZK-ban valamikor egy vonatot is elneveznek róla. Ráadásul idős korában is hódít még, felkelti – többek között – Hans Morgenthau, Hermann Broch vagy bármilyen meglepő, W. H. Auden egyoldalú szerelmét. Ö azonban a párizsi emigrációban megismert későbbi férjét, Heinrich Blüchert szereti kizárólag. „Még mindig nem tudom elhinni, hogy mindkettőt megkaphattam, a nagy szerelmet és az önmagammal való azonosság tudatát. És csak azóta birtokolom az egyiket, amióta a másik is az enyém. Így hát végre tudom, milyen az, ha az ember boldog!” – ez a vallomás, amelyet még fiatalon tesz Blüchernek, mindvégig érvényes marad. Blücher újságíró, nem zsidó, egykori kommunista, egykori kabarészerző, autodidakta filozófus, rendkívüli személyiség, Amerikában nagy tekintélyt élvez, egyetemen tanít, Arendt kedves kifejezésével élve: „masculini generis”. „Drágám, mekkora ajándék ez a sorstól: egy érzés, amelyről az ember tudja, hogy egész életében megmarad, illetve még erősödik is! Ahol te vagy, ott van az otthonom”. – így Blücher.

A boldog házasság azonban nem zárja ki Arendt és Heidegger dramatikus kapcsolatát, szabálytalan és rejtélyes viszonyát, szerelmét, barátságát vagy minek nevezzem. Heidegger és Arendt. Arendt és Jaspers. Jaspers és Heidegger. Összetartozó és nem-összetartozó hármas. Bizonyos pontokon elválaszthatatlanok.

,,1960. X. 10.

Kedves Martin,

szóltam a kiadónak, hogy küldjenek neked egy példányt a könyvem, a Vita activa német kiadásából. Ehhez szeretnék néhány szót hozzáfűzni.

Látni fogod, hogy a könyvben nincs ajánlás. Ha közöttünk rendben mentek volna a dolgok – úgy értem, nem nálad vagy nálam, hanem közöttünk –, akkor megkérdeztelek volna, hogy neked ajánlhatom-e; közvetlenül az első freiburgi napokból származik, és jóformán minden tekintetben neked köszönhet mindent. Ám ahogy most állnak a dolgok, ez nem volt lehetséges: mégis, valamilyen módon legalább el akartam neked mondani a puszta tényállást…

Minden jót!

Hannah”

Végre elmondta. Már rég el akarta mondani.

És ez az, amit Heidegger a legkevésbé akart hallani. Kapcsolatuk az elmúlt években éppen csak formális, ezek után H. majdnem hét évi hallgatásba burkolózik. Arendt, erősen leegyszerűsítve, így foglalja össze ezt a pszichológiai bonyodalmat egy Jaspershez írott levelében: „Tudom, hogy elviselhetetlen számára, hogy a nevem megjelenik a sajtóban, és hogy könyveket írok stb. Egy életen át csaltam előtte, úgy tettem, mintha mindez nem is létezne, és még háromig sem tudnék számolni, ő meg elégedetten vette tudomásul, ha kiderült, hogy az ő dolgaiban mégiscsak elszámolgatok háromig, sőt, akár négyig is. De egyszerre csak meguntam a csalást, és ezért az orromra koppint. Egy pillanatig nagyon dühös voltam, de most már nem vagyok az. Mert véleményem szerint ezt valamiképpen megérdemeltem, a csalás miatt, és azért is, mert kiszálltam a játékból.”

De most 1967. július 28-a van. Régi sztori, új kezdet. Hanyadik is?
nem meséli el
Celanról nem beszélnek azon a délutánon. Talán említik a nevét, de Heidegger nem meséli el a todtnaubergi kirándulást. Az előző évi Spiegel-interjút sem hozza szóba. Nem meséli el, milyen nehezen szánta rá magát. Hogy mennyire bántották a támadások, amelyeket a Spiegel egy róla szóló könyv apropójából publikált. (Heidegger, világéj, éjfél… Arendt és Jaspers elkeseredve olvasták. H. A. – tévesen – Adornót és Horkheimert sejtette a támadások mögött.)

Heidegger nem mondja el, hogy mennyire izgult. Az ajtóban állva várta a Spiegel embereit, nehezen szedte a levegőt, feszült a feje, micsoda megpróbáltatás! És Hannah Arendt nem kérdezi meg, hogy az interjút miért csak a halála után engedi publikálni…

De hát ki beszél itt halálról? A világhelyzetről, arról igen, arra elvesztegetnek néhány szót. („Pocsék időszak: Ilyenkor jobb volna közelebb lenni egymáshoz…” – írja H. A. Párizsban élő barátnőjének, Mary McCarthynak. Komolyan fontolgatják a férjével, hogy áttelepülnek Európába.)

Saját magukról sem beszélnek. A sérelmekről. A félreértésekről, Heidegger 78 éves, Hannah 61. Ahogy Elzbieta Ettinger, szerelmük első krónikása írja: a Sturm und Drang kora lejárt.

És Jaspers sem téma. Ahhoz nem volna elég egy délután.

Pár nap múlva Heidegger levelet ír Arendtnek, aki akkor éppen Jaspersékat látogatja meg Baselben. Ebből egyet s mást megtudok. Szabálytalan sorrendben részleteket idézek:

„Még aznap este, amikor elmentél, megtaláltam annak a Mallarmé-idézetnek a helyét, amelyet Walter Benjamin felhasznált.” H. részletesen leírja, hol és hogyan talált rá a becses sorokra, valóságos sikertörténet. „Délutáni beszélgetésünk a beszédről (nyelvről) és dialektikáról sajnos túlságosan rövidre szabott volt. Nem tudnál augusztus 19-e előtt újra idejönni egy délutánra, vagy túlságosan elfoglalt vagy?”

A rövidre szabott délutáni diskurzus színhelye mondjuk Heidegger háza volt. Rötebuckweg 47. A bejárati ajtón kártya: „Látogatás 17 óra után”. A lényeget nem írták ki: hogy ide csak előzetes megbeszélés után lehet jönni, pontosan meghatározva a napot, órát, percet, időtartamot, amit Elfride aggályosan számon tart. Ezúttal eltekintenek a formaságoktól.
bölcsességfog
Nyikorgó falépcső, fel az első emeletre. Egy óriás-szekrény az ajtó mellett. Dolgozószoba. „Ahol hallgatag, súlyos kötetek állnak… mint fogak nyolc sora. A házigazda az egyik fog. Meg-megvillan sárgás, kopasz fejebúbja, zömök, erős figurája mélyen belesüpped a málnaszínű karosszékbe. Martin Heidegger, a német filozófia mélyen ülő bölcsességfoga.”

Ez Voznyeszenszkij visszaemlékezése. 1967, úgy látszik, a Látogatások Éve: Voznyeszenszkij a tél végén járt itt. Lehet, hogy az ő küldeményéről szól Heidegger levelének következő passzusa: „Tegnap egy különnyomatot kaptam, áttekintést a jelenkori ‘szovjetfilozófiáról’. Milyen szerencsétlen dolog! Ha az ember meggondolja, ezek nyilván tehetséges emberek! Erről bizonyságot szereztem még egyetemista koromban, az első világháború előtt.”

Voznyeszenszkijt elvarázsolja a témája. Visszaemlékezését 1989-ben írja, és olyan gondolatokat tulajdonít akkori önmagának, amelyek – információk tökéletes hiányában – 1967-ben nem juthattak az eszébe. Mindegy, azért szép, amit ír: „Befelé fordítom a szemem, kutatok az emlékezetemben, és már nemcsak a hatalmas homlokcsontot fedezem fel, hanem éles hiúz-szemöldökét, körömkefére emlékeztető sörtebajszát, finom, mellényes öltönyét és fürkésző kis szemét is, amely beszélgetés közben lassan felmelegszik, és a konyak lángja csillog benne. Keresem rajta a csodálatos Hannah Arendt iránt érzett szerelem visszfényét és a filozófus tragédiáját. De arca semmit sem árul el.”

Heidegger levele azonban igen. Utolsó mondata így hangzik: „Ha nem érnél rá, én is átjöhetnék Baselbe”.

3.

Fanfároknak kéne szólniuk, mert végre kimondta (leírta), hogy – ha Hannah hívná – néhány órára átjönne Baselbe! Ami jelképesen azt jelenti, hogy Jaspershoz is ellátogatna, egykori barátjához, harcostársához, akivel annyi éve már minden kapcsolata megszűnt. Csakhogy Arendt postafordultával válaszol: a kérdéses napon szívesen átjön Freiburgba. Eldőlt. H. A. nem hallotta meg Heidegger ajánlkozásában a hívás hívását! Vagy úgy gondolta, már késő, Jaspers öreg, beteg, a végjáték előtt fölösleges beiktatni egy új jelenetet; a Lét és idő című nagy német regény utolsó előtti, posztromantikus fejezetét, a Kibékülést. (Die Versöhnung. Egy modern opera címe lehetne.)

Heidegger 1933 májusában látogatja meg utoljára Jaspersékat. Még előbb, a tél elején, sértődött választ küld Hannah Arendtnek, aki kétes pletykákra hallgat, és őt „dühödt antiszemitizmussal” vádolja. Vajon igaz-e, hogy az utóbbi időben kirekesztette szemináriumairól a zsidó hallgatókat? Nyugodtan akart dolgozni – válaszolja H. –, több hónapi szabadságot vett ki. De kik voltak azok, akik a disszertációjukkal legalább egyszer havonta rendszeresen megjelentek nála? A zsidó hallgatók. És akik külföldi ösztöndíjhoz kértek tőle segítséget? A zsidó hallgatók. És akik mindenféle ügyes-bajos dolgukkal zaklatták? Megint csak ők. Ez bőszítő volt. „De ennek nincs köze a zsidókkal való személyes kapcsolataimhoz. És főleg nem érintheti a veled való viszonyt” – így Heidegger. Ezek után 17 éven át megszakad köztük a kapcsolat.

Arendt belekeveredik a cionista ellenállásba, letartóztatják, szerencsésen kiszabadul, menekül, Párizsban telepedik le. Nagyjából akkor nevezik ki Heideggert a freiburgi egyetem rektorának. Csak egy tanévben regnál, aztán lemond, mert – állítólag – idegesíti az állami beleszólás. De rövid működése és rektori székfoglaló beszéde még ma is sötét árnyékot vet nevére. H. szavait és tetteit áthatja a lelkesedés a „Führerprinzip”, az egyetlen és igaz Vezér, az „ébredés nagysága és pompája iránt”. Jaspers levélben reagál a beszédre. Szívszorító olvasmány. Megköszöni, mert szép párhuzamokra hívta fel a figyelmet a görögség és a mai német egyetemek feladata között, mert pozitív kicsengése volt, és mert a szép szavakat H. eddigi művei hitelesítik, és óvatoskodva megjegyzi, hogy örömteli élményét még az aktualizáltan „forszírozott” kijelentések sem csökkentették. Így a levélben. De otthoni feljegyzéseiben méltatlannak és visszataszítónak minősíti a rektori beszédet. Rüdiger Safranski tárgyilagosan számol be Jaspers képmutató magatartásáról, nem veszi észre benne a drámát, a diktatúrákban élők szokásos kígyóbűvölő taktikáját. Szándékosan félremagyarázni azt, ami nyilvánvaló, abban a reményben, hogy akkor talán mégsem igaz, talán csak lidérces álom!

Az a bizonyos utolsó látogatás Jasperséknál még a rektori kinevezés előtt történik. A hiedelmek szerint Heidegger azért nem ment el többé hozzájuk, mert Gertrud, Jaspers felesége zsidó. J. viszont azt meséli, hogy H. megbántódott, mert Gertrud keményen beolvasott neki. Ö maga egyébként csak szőrmentén vett részt a vitában. „Csakugyan azt hiszi – kérdezte Jaspers –, hogy Hitler, ez a kulturálatlan demagóg teremti majd meg Németország egységét?” „Ez nem kultúra kérdése! Nézze a kezét… milyen szép!” – válaszolta Heidegger.

Később, évekkel a háború után, egy Jaspershez írott levelében patetikusan bevallja, hogy azért nem ment többé hozzájuk, mert „szégyellte magát”, úgy általában mindenért… Mire J. Arendtnak: „Ez mellébeszélés, hasztalan és követhetetlen. Heidegger nem tervezte el, hogy többé nem jön el hozzánk, egyszerűen csak így történt. Én sem döntöttem el 1945 után, hogy nem akarom őt többé látni, éppen csak így történt, szándék nélkül.” És másutt: „Nem tudja felmérni, hogy mekkorát bukott, mint ember!” És H. A: „…neki nincs jelleme, rossz sincs, semmilyen sincs.” Vagy: „Todtnauberg egy egérlyuk, amelybe visszahúzódik, és csak a csodálóit látja, azokat, akik felzarándokolnak hozzá. Az ember nem azért kapaszkodik fel 1200 méter magasra, hogy kínos kérdéseket tegyen fel.

magyarázkodik
És ha mégis, hát eget-földet letagad, úgysem mondja senki a képébe, hogy hazudik”. Egy másik levélben H. A kijelenti, hogy Heideggernek meg kellett volna tagadnia azt a felülről jött utasítást, amely egykori szeretett professzorát és mentorát, Husserlt zsidó származása miatt elparancsolta a freiburgi egyetemről. Mért nem akkor mondott le a hivataláról? Hogy kézbesíthette ezt a szégyenteljes határozatot? Husserl nem heverte ki a megaláztatást, belehalt. Heidegger potenciális gyilkos! Így Hannah Arendt 1946-ban. És akkor még nem is tudja a legelképesztőbb dolgot: hogy a Husserlt elbocsájtó szép üzenethez, engesztelésül, Heidegger egy csokor virágot mellékelt. És ’38-ban nem vett részt Husserl temetésén, csak levélben nyilvánította részvétét, és nem tiltakozott, amikor a kiadó levette a Lét és idő új kiadásának első oldaláról a Husserlnek írott ajánlást. Lábjegyzetben azonban meghagyta a nevét, magyarázkodik a háború után. Safranski szerint, amit H. a háború után önigazolásul önmagáról ír, az retorikai mestermű, apologia pro vita sua. Hannah Arendt egyszerűbben fejezi ki magát: „Semmi egyéb, mint a legeszelősebb hazudozások, kimondottan patologikus jelleggel. De ez egy régi történet.”

Régi történet, régi sérelmekkel, és megszólal egy régi dallam. Amikor Arendt „eszelős hazudozásokról” ír, nem lehet nem gondolni arra a zöld ruhás szép fiatallányra, aki ő volt, nem lehet nem gondolni a májusi estékre a marburgi parkokban, és ezekre a sorokra, amelyeket, annyi más ilyen sor mellett, akkoriban, 1925-ben, Heidegger írt neki: „Azt mondtad, hogy az első találkozásunkkor félelemmel töltött el téged az, ami köztünk lehet. Dehát, lehet-e még valami, egyáltalán? Nem volt-e már minden és nem lesz-e mindig? Tettünk-e mi ezért valamit? Az egyetlen, amit tehetünk, hagyni kitárulkozva, hogy legyen, ami van. Hogy tiszta örömöt jelentsen számunkra, és forrása legyen életünk minden egyes napjának”. 17 év és hatvanmillió halott vajon kiirthatta-e H. A. tudatalattijából ezeket a szavakat?
mennyi ambivalencia
Mennyi ambivalencia J. és A. háború utáni leveleiben! Szapulják és szeretik a tékozló fiút, a testileg-lelkileg összeroppant embert, akinek a francia megszálló csapatok elkobozzák a könyvtárát, rekvirálják a házát (Elfride szívósságának köszönhető csak, hogy végül visszakapják a javaikat), akit igazolóbizottságok elé citálnak, „Mittläufernek” (csatlósnak) kiáltanak ki, és kirúgnak az egyetemről, félnyugdíjjal. Szigorú ítélet: Jaspersnek is része van benne . A háború után óriási erkölcsi tekintélynek örvend, igaz, régen, a nagy heidelbergi korszakban is így volt, akkoriban a Robespierre gúnynevet ragasztották rá a háta mögött, A negyvenötös év végén, a téli szemeszteren, Jaspers a bűntudat-bűnbánat problematikáról tart előadásokat, azoknak az értelmiségieknek a konfliktusairól, akik ’33-ban az új hatalomtól megújulást, megtisztulást és a technika rémuralmától való megszabadulást vártak, ám mert szellemiségét később mégsem tudták vállalni, elszigetelődtek, és ma azt állítják, hogy ők is áldozatok voltak. Mintha Heideggerről beszélne. Aki egy szép nap hozzá irányítja az igazolóbizottságot, abban a reményben, hogy Jaspers elnéző lesz, nagylelkű és tisztára mossa őt. Egy narcisztikus ember naivitása!
felbecsülhetetlen feljegyzések
„Kedves, kedves, Karl Jaspers! – írja azokban a napokban New Yorkból Hannah Arendt. – Mióta tudom, hogy maguk túlélték a pokoli színjátékot, a világ megint otthonosabb és barátságosabb számomra.” Ez az első igazi levele, de pár soros üzenetet és élelmiszercsomagot már eljuttatott Heidelbergbe, Jaspersékhoz. A levelezés beindul, és Jaspers élete végéig, szünet nélkül tart, egyre gazdagabban és meghittebben; hatalmas, élő, magán és kultúrtörténeti dokumentum, tanúság egy nagyszabású barátságról, felbecsülhetetlen feljegyzések a korszakról. Több mint 800 levél. Ehhez képest a Heideggerrel való levelezés, a szenvedély néhány hónapját leszámítva, csak „zengő érc és pengő cimbalom”.

„Itt (Amerikában) van valami, ami a szabadsághoz hasonlít, és sokan vannak, akik erősen úgy érzik, hogy szabadság nélkül nem lehet élni.” H. A. nem kritikátlan, de jól érzi magát. Férjétől megtanult „politikailag gondolkodni és historikusan látni”. Amolyan szabad úszó publicista-író lett belőle, többfelé dolgozik, többek között a kitűnő Partisan Review-nak, hazatérő katonáknak tart előadásokat a diktatúráról, tele van tervekkel és lehetőségekkel, és az életerő, ami leveleiből sugárzik, gyógyszerként hat Jaspersre. Elixír és élelmiszercsomagok: Hannah húskonzerveket küld, vitaminokat, tejkonzerveket, teát, kávét, koncentrált citromlevet… „[K]üldjek cigarettát is, hogy megörvendeztethessék a barátaikat?”
harcostársi szövetség
1945 karácsonya van. Jaspers vonakodva bár, de eleget tesz a freiburgi igazolóbizottság felszólításának. Régi íróasztalánál ül, és hála Arendt küldeményének, megszokott italát ihatja: tejes teát. („…[M]eglepődne, ha most betoppanna hozzánk: ugyanazt a szobát látná, ugyanazt a széket az íróasztalom mellett, amelyen maga mint doktorandus ülni szokott … És mégis annyira más minden. Ebben a kizökkent világban csak a külsőségek élnek kísértetiesen tovább…”) Egy éve még méregkapszulával a zsebükben minden percben a véget várták, Gertrud és ő, és most a győztesek hozzáfordulnak: ítélkezzék Heideggerről! Mit írjon hát a század – úgymond – legnagyobb gondolkodójáról? „Úgymond?” Ki mondja ezt? Békés órákon ő mondja ezt, Karl Jaspers, kezdettől tisztában van vele, hogy a legnagyobb, már akkor is sejtette, amikor először találkozott a hat évvel fiatalabbal, pont negyedszázaddal ezelőtt, Husserl házában. Ezelőtt nemrég halt meg Max Weber, és Jaspers akkoriban úgy érezte, hogy mestere és barátja szellemi támogatása nélkül kifutott a talaj a lába alól. „A mi fenomenologikus gyermekünk…” – mutatta be neki Martin Heideggert Husserl felesége. Ez az új barátság az egyik legfontosabb dolog, ami akkoriban történt vele. „Kössünk harcostársi szövetséget!” – ajánlotta a fenomenologikus gyermek. Azokban az ősidőkben, 1922-ben, Jaspers meghívta magához Heideggert, nyolc napot töltöttek együtt, dolgoztak és filozofáltak… „A nyolc önnel töltött nap folyton eszemben van… – köszönte meg Heidegger. – A barátság, a bajtársiasság növekvő, biztos tudata…” Szép szövetség volt! De a Lét és idő megjelenése után egy kissé megingott. Ennek nem szakmai féltékenység volt az oka, igazán nem, csak éppen Heidegger művének stílusa és hangvétele valahogy idegen volt Jaspers számára. „Ami addig rejtve volt, az a műveinkben napvilágra jött!” Vajon tud-e arról Jaspers, hogy Heidegger az „unalmak unalmának” minősíti az ő műveit? Én úgy sejtem, hogy tud.

És mit tudnak a német filozófiáról a francia katonai vezetők? Egy Towarnicki nevű fiatal francia katona a Rajnai Divízióból meglepően sokat. Ismeri a Lét és időt, és mélységes tisztelettel elzarándokol Heideggerhez, egyetlen vágya összehozni őt Sartre-ral. Ez utóbbi politikai okokból vonakodik. A fiú lázas pr-tevékenységet folytat, információkra vadászik, szerencsére néhányan azt állítják, hogy rektorátusa idején H. védelmébe vett egyes zsidó tanárokat, és megakadályozta az egyetem előtt a zsidó könyvek elégetését, Towarnicki ezt boldogan közli Sartre-ral, aki ezek után megenyhül. Közben Heidegger Sartre művét, a Lét és semmit olvassa, Towarnicki példányát. Különösen a síelésről szóló passzusok tesznek rá hatást, valamikor ő is foglalkozni akart a témával. Towarnicki szalad Sartre-hoz a jó hírrel, az akadályok elhárulnak, már a randevú időpontját is kitűzik. Mámorában Towarnicki Camus-t is be akarja szervezni, de ő ellenáll, mindegy, a királyi randevú létre fog jönni! És mégsem jön létre. „Nem volt hely a vonaton…” – motyogja csalódottan Towarnicki.
szellemi rohamcsapat
Hogy mit tud a német filozófiáról a francia megszálló hatóság? Szónoki kérdés: semmit. Jaspersnek kell elmagyaráznia Heidegger jelentőségét. Politikai ambícióit kicsinyíti, kijelenti, hogy a húszas években Heidegger nem volt antiszemita, és később is csak bizonyos esetekben volt az (itt megemlít egy csúnya példát), más esetekben azonban segítőkész volt és kockáztatott (itt megemlít egy szép példát), e tekintetben nem jelent az ifjúságra nézve veszélyt. Nem tér ki arra, hogy Heidegger uniformisban egzecíroztatta diákjait, katonai fegyelmet vezetett be az egyetemen, egy szellemi rohamcsapat vezérének képzelte magát. És 1936-ig valami akadémiai tanács tagja volt, amely a német jogreformot készítette elő, olyan emberek társaságában, mint Julius Streicher és Hans Frank. Vagy – Hugo Ott állítása szerint – a todtnaubergi bölcs Göringben látta megtestesülni „az új ember vezéralakját”! Ilyesmikre Jaspers nem tér ki. Ami szerinte igazán aggodalmat keltő, az a heideggeri gondolkodásmód diktatórikussága, kommunikáció-képtelensége, zártsága. Ez ma végzetes, mert a fiatalok alól kicsúszott a talaj, nincs ellenálló képességük, előbb meg kell tanulniuk önállóan gondolkodni. És majd ha H. gondolkodásmódja is átesik egy valóságos újjászületésen, és majd ha ez a műveiből is kiolvasható lesz, akkor, de csak akkor, immár többé nem lesz akadálya annak, hogy újra helyet foglaljon a katedrán.
a hallgatás
Mélyütés. És paradox módon, aki az ütést adja, jobban a szívére veszi, mint aki kapja. Heideggerül szólva: „A lelkiismeret szavának meghallása a bűnösség faktumának tudomásulvétele.” H. ez idő tájt mintha süket volna. „Most meg kéne írnod a vallomásaidat, ahogy Szent Ágoston” – mondta neki öreg kollégája és barátja, Bultmann –, hogy megvédd gondolataid igazságát!” De – meséli Bultmann – Heidegger arca ekkor kővé vált, és szó nélkül eltávozott. Jaspers ezzel szemben sokáig rágódik a saját maga által hozott ítélet fölött. Erről tanúskodik egy 1948. március elsejéről keltezett, Heideggerhez írott levele, amit sohasem küld el, igen, újabb el nem küldött iromány! (Ebben a képzeletbeli regényben állandóan elküldött és nem-elküldött levelekre bukkanunk majd.) Jaspers-Robespierre szemrehányásokat tesz önmagának, amiért a harmincas évek elején nem állította meg Heideggert politikai ámokfutásában! Később, amikor egyre borzalmasabb lett minden, ezek a dolgok elvesztették a jelentőségüket; és ha egykori barátjára gondolt, csak távoli emlékek jutottak az eszébe, és újra csodálatot érzett iránta. Éppen ezért, ’45-ben valami magyarázatot várt tőle, egy mondatot, egy szót! Hiába. (Egy eljövendő szó reményével a szívben.) Az a szó nem hangzott el. Viszont H. hozzá irányította az igazolóbizottságot… Jaspers befejezi levelét, de nem adja fel, archiválja, és egy másik levelet ad postára, amit a freiburgi egyetem rektorának címez. Heidegger munkásságát méltatja benne, és kéri, hogy oldják fel tanítási tilalmát. (Ez aztán 1951-re rendeződik.) Később mégiscsak ír az egykori fenomenologikus gyermeknek, megkérdi, vajon nem kéne-e megpróbálniuk véget vetni a hallgatásnak. A közéjük ereszkedett sötétség nem akadálya annak, hogy néha magánemberként és filozófusként egy-egy szót váltsanak. És a távoli múltból küldi üdvözletét, „ragaszkodással valamihez, ami volt, és ami már nem lehet.” Érthetetlen módon: a levél nem érkezik meg a címzetthez. De Heidegger megtudja valakitől, hogy Jaspers írt neki, azonnal tollat ragad, közli, hogy a félreértések és tévedések ellenére ő éppen úgy érez iránta, mint azelőtt; dagályos és mesterkélt tónusban írott levél. „Ebben a növekvő világszenvedésben egyre kevesebben őrködnek a gondolkodás fölött, gondolkodók és költők egyetlen lehetséges tartózkodási helye a magány, az egyedüllét…” Jaspersnek nem tetszik a levél őszintétlen hangja, hűvösen válaszol. És megvetően informálja Hannah Arendtet: „Teljesen begubózott létspekulációiba. (Seinspekulation. Gúnyosan hozzáteszi: már y-nal írja: Seyn.) „Lehet-e tisztátalan lélekkel, ennyire őszintétlenül, meglátni a legtisztábbat?” És más alkalommal: mintha Heidegger valóban azt gondolná, hogy a Nyugat jövője azon múlik, megértik-e a metafizikát? Mintha azt hinné, hogy a nácizmus fő baja nem az emberiség elleni bűntett és a háború kirobbantása volt, hanem a metafizikával szemben kialakított helytelen attitűd!
nem titkolt nosztalgia
A levelezés akadozik. Heidegger sötét képeket fest a jövőről, és egy új Advent eljöveteléről beszél sejtelmes mondatokban, Jaspers nem tud mit kezdeni ezzel a profétikus szóáradattal, merő álmodozásnak minősíti, egy újabb, életveszélyes álmodozásnak, a mágia szolgálatában, de Heidegger el van ragadtatva attól, hogy őt álmodozó gyermeknek tartják, ömlengve válaszol, leírja, hogyan árulták el a nácik az álmait, milyen megpróbáltatások érték, hogyan dacolt a rezsimmel, amikor Nietzschéről tartott előadásokat, és ha Jaspers – Baselből Heidelbergbe menet – keresztülutazik Freiburgon, kimenne a vonathoz, hogy kezet szoríthasson vele… Ezek után J. két évig képtelen neki válaszolni. De amikor hetvenedik születésnapjára Heidegger egy nagyon személyes hangú levélben gratulál, magányosságára panaszkodik, és arra kéri őt, hogy fogadja el egy vándor köszöntését, akkor ellágyul, és nem titkolt nosztalgiával válaszolja, hogy képzeletben gyakran látja őt, hallja a hangját, reménykedik abban, hogy „talán még lehet valami köztük.” Nem lesz. H. valami félreérthető dolgot ír egy cikkben, amit ő magára vesz, és ezzel végérvényesen lezárja a Heidegger-kérdést. Sőt, Hannah Arendtet is szakításra szólítja fel, ő azonban kategorikusan elutasítja az „ultimátumot”. Jaspers egyébként tapintatból sokáig elhallgatja Arendt előtt, hogy Heidegger, annak idején, állítólag denunciált egy zsidó professzort. Amikor 1966-ban mégis szóba hozza ezt, H. A. meg sem rezzen. „Amit mondasz, arról senki sem tud semmit!” – válaszolja, éppen olyan elfogultan, mint amikor a háború után potenciális gyilkosnak nevezte Heideggert. Ez egyben felszólítás is: most már hallgatni kell ezekről a dolgokról. És Jaspers hallgat. És vár. Talán már nem azt a szót várja. Már csak valamilyen szót.

Titokban haláláig írogatja Heideggerrel kapcsolatos gondolatait. A legutolsó bejegyzésben egy fennsíkról fantáziál; havas csúcsok fölött, magas hegy tetején terül el, a levegő éles és tiszta. A filozófusok itt szoktak egymással találkozni. Vagy megküzdeni. Mert a gondolataik fölött uralkodó hatalmak háborúban állnak egymással. Ő mégis ráakadt odafönn egy emberre, aki fontosnak találta azt, amin ő spekulált. Egyetlen ilyen emberre akadt, többre nem… „Az az ember azonban az én közeli ellenségem volt. Mert a Hatalmak, amelyeket szolgáltunk, kibékíthetetlenek voltak egymással. Nemsokára úgy tűnt, hogy már beszélni sem tudunk egymással. Az öröm vigasztalan fájdalommá változott, mint amikor az ember elszalaszt egy lehetőséget, amely pedig ott volt, elérhető közelségben. Hát így történt ez Heideggerrel és velem.”

4.

Hannah Arendt zöld ruhája ma már kultúrtörténeti adat. Heidegger a leveleiben emlegeti. Hans Jonas a memoárjaiban. A 18 éves Hannah így jelenik meg a kissé ódivatú, nyárspolgári marburgi egyetemen. Königsbergből és Berlinből jön, divatos zöld ruhában, fantasztikus sötét szemmel néz az emberekre. Más, mint a többiek Hans Jonas, a diákkori jóbarát H. A. szuggesztív egyéniségéről, lényeglátásáról, érzelmei mélységéről beszél. És megemlíti, hogy ugyanakkor meghatóan félénk és gyerekes volt. Egy romantikus manzárdszobában lakott szobatársnőjével, egy kis egérrel, amelyet a tenyeréből etetett. Ő és az egér egyformán magányosak voltak… – meséli Hans Jonas.

messkirchi varázsló
Marburg négyszáz éves protestáns egyetemi városka, ahol mindenki ismer mindenkit, „kicsi világ, amelyben az úgynevezett értelmiség uralkodik, ezért nagynak hiszi magát…” – írja Heidegger Jaspersnek „Az egyetem unalmas, a diákok jóravalók, különösebb elhivatottság nélkül. És mivel sokat foglalkozom a ‘negativitással’, itt alkalmam van tanulmányozni, hogy milyen a semmi…” Igazi társasági élet nincs, csak formális, hierarchikus kapcsolatok és egy görög olvasókör. Magasröptű unalom. Ebben a környezetben Heidegger is alapvetően különbözik a többiektől. 1923-ban nyeri el marburgi állását, és hamar sztár lesz. A „messkirchi varázsló”, ahogy – szülővárosa nyomán – a hallgatók nevezik a háta mögött, hatalmas gondolatkonstrukciókat épít fel, amelyeket azután saját maga rombol le, és a felajzott diákokat megfejtetlen rejtvényekkel terhes bizonytalanságban hagyja. Ez a gyengébb idegzetű hallgatók számára annyira nyomasztó, hogy az egyik lány, háromévi hiábavaló „rejtvényfejtés” után megöli magát. George Steiner szerint H. nem is akarja, hogy megértsék, ellenkezőleg, „az is lehetséges, hogy amit Heidegger a Seinnel elmond, bármilyen buzgalommal esküsznek is rá a diákok és hívek, valójában semmit sem jelent, vagy az ő autisztikus révületén kívül semmi sem fordítható le belőle.” A Mester visszaél pedagógiai éroszával, senkit sem enged közel magához, rejtélyes nimbuszába burkolózik De egyúttal mulatságos és parasztosan egyszerű különc is; télen sokszor sítalpakon érkezik, sínadrágot és lódenkabátot hord, nyáron rövidnadrágot, „egzisztenciális” öltözékeket, mondják a hallgatók, akik tetszéssel fogadják ezeket a Wandervogel mozgalomból átörökített szokásokat. Kirándulni járnak vele, követik szeretett hegyeire, átveszik az általa önművelő szigorral vegyített vándormadár romantikát, szellemi disputákat folytatnak a hegyekben a szabad ég alatt, Istenről és a világról vitatkoznak, mint Leverkühn és teológus társai. „Valami iszonyú gondolati energia sűrűsödött össze ebben a kis schwarzwaldi emberben – emlékezik Gadamer –, és amikor az kirobbant, egy csapásra megváltoztatta a helyzetet a világban.”

Minden egybevág, mert semmi sem vág egybe. H. harmonikus családi környezetben nőtt fel Messkirchben, a sváb-alemann határnál. Kisvárosi, majdnem falusi gyerek, apja pincemester és sekrestyés, és elvárja, hogy fiai ministráljanak.

nem szeretem magamat
Hannah Arendt Königsbergben él, nagypolgári zsidó környezetben, még kislány, amikor apja, akit imád, szifiliszben meghal, anyja néhány év múlva újra férjhez megy, ő új családjában idegennek érzi magát, senkihez-semmihez sem kötődik Heidegger számára szülőhelye mindig alapvetően fontos marad, és mindvégig szoros a kapcsolata az öccsével, aki Messkirchben él. Hannah teljesen szabad, vallásosság vagy világnézeti konfliktusok nem nyomasztják, legfeljebb a kérdés: hogy valójában ki ő és tartozik-e valahová? („Soha életemben nem szerettem külön valamely népet vagy közösséget – írja majd 1961-ben az Eichmann Jeruzsálemben vitája kapcsán Gerschom Scholemnek –, sem a németet, sem a franciát, sem az amerikait, sem a munkásosztályt vagy bármi mást, valójában csak a barátaimat szeretem, és minden más ilyenfajta szeretetre képtelen vagyok. És ha a zsidók iránt külön szeretetet éreznék, azt gyanúsnak tartanám; mivel magam is zsidó vagyok. Én nem szeretem magamat, és azt a valamit, amiről tudom, hogy a saját szubsztanciámhoz tartozik.”) Heidegger ezzel szemben forrón szereti mindazt, ami szubsztanciájának része, németségét és katolicizmusát, amivel egyébként keményen viaskodik. És 17 évvel öregebb. És családja van. Szóval, minden elválasztaná őket: de mert annyira mások, mint a többiek, és mint eddigi életükben bárki, a fejlemény rohamosan és elkerülhetetlenül bekövetkezik.

„Amikor üvölt a vihar a kunyhóban, akkor pihenésül egy sötét szemű fiatal lány képe előtt álmodozom, aki esőköpenyben, kalapját mélyen lehúzva a homlokára, először lépett be a terembe, és kérdéseimre csak egy-egy kurta, alig hallható igennel vagy nemmel válaszolt…” – írja 1925-ben, szerelmük első nyarán, todtnaubergi vakációjáról Heidegger a távoli kedvesnek.

Akkor már több hónapi szerelem és konspiráció van mögöttük. Ha viszonyuk kitudódna, Heideggert kirúgnák az egyetemről, és nyilván Elfride is otthagyná. A játékszabályokat tehát – erről már szó esett – első perctől kezdve ő diktálja. A kezdeményező is ő volt.

Íme, részletek az első levélből:

,,1925. II. 10.

Kedves Arendt kisasszony!

Ma este még el kell jutnom magához, a szívéhez kell szólnom.

Legyen köztünk minden egyszerű, világos és tiszta. Akkor kiérdemeljük ezt a találkozást. Hogy maga a tanítványom lett, hogy én a tanárja vagyok, az csak alkalmat adott ahhoz, ami történt.”

Még kisasszonynak szólítja, még magázza. „Én sohasem fogom magát birtokolni, de mindig része lesz az életemnek.” Csábít a gondolat, hogy másképpen fordítsam. Így: „Én sohasem fogom kegyedet birtokolni…”

És sorjáznak az atyai intelmek és tanácsok, egyetemről, tanulásról, életről, nőiességről. Heidegger hasonló stílusban írogatott régebben egy Elisabeth Blochmann nevű fiatal nőnek is, Elfride barátnőjének, akivel azóta is, időszakonként, amolyan szerelmes barátságot tart fenn. A levelezés akkor sem szakad meg, amikor a félzsidó Blochmann a harmincas években Angliába emigrál, sőt, a háború után is, mindhalálig folytatódik. De ez egy másik történet, csak segédanyag, és Voznyeszenszkij nem az Elisabeth Blochmann iránt érzett szerelem visszfényét keresi a filozófus arcán!
banális dolog
Gondolom, H. késő este írja levelét, amikor már alszik a család. Rettentő feldúlt, akarja-nem akarja, lelkifurdalás gyötri (akkoriban a bűnbeesésről szóló Luther-kommentárokról ad elő), boldog és szorong, mi is történt? Egy tanítványa, egy fiatal lány, esőköpenyben, és a köpeny alatt izgató zöld ruhában, félénken beállított a fogadóórájára. Ö hívta? Magától jött? A levél azt sugallja, hogy rászánta magát, Safranski szerint Heidegger hívta. Végül is mindegy. Gondolom, hetek óta köztük volt már ez, ez a vihar előtti csend, amelyet tekintetek, hangsúlyok, véletlen találkozások, töredezett dialógusok töltenek be… Banális dolog, egyszerűbb volna azt mondani, hogy Heidegger hülyén belezúgott egy tanítványába, de ez méltatlan hozzá és az esethez: élete legnagyobb szenvedélye lesz ez a kapcsolat, ő fogja így jellemezni, később is, akkor is, ha majd vallomást tesz a feleségének. De most még 1925. február 10-e van. Heidegger befejezi Arendt kisasszonyhoz írott levelét. Még bocsánatot kér tőle, mert – idézem „egy pillanatra megfeledkeztem magamról”. Skizofrénia. A messkirchi ministránsfiú bocsánatot kér, az egyetem Don Juanja kiszemeli zsákmányát. A befejező sorokat Heidegger harmadik, legvalódibb énje, a Lét és idő alkotója írja: „Egyszer majd hadd illessem sima homlokát egyetlen csókkal, hálából a lényében lakozó fényességért, amely a munkámra is átsugárzik.

Örüljön, maga jóságos! A maga M. H.-ja.”

Utolsó alkalom volna így fordítani: „a kegyed M. H.-ja…”

A második számú levél már tegeződve íródik.

Mint egy prózavers. Tudós olvasók, gondolom, könnyedén belehelyeznék e mámoros filozófiai elmélkedéseket a szerelemről a heideggeri gondolatrendszerbe. Én egy tükröt látok, nagy, díszes darabot, Heidegger csodálja benne önmagát: ímé, lássam, ez vagyok én, a szerelem teoretikusa, a szerelmes Gondolkodó! A tükröt persze Hannah tartja elébe…

Néha úgy ír, mint bárki. Banális és romantikus. Nem úgy romantikus, nem ír kék virágról, de azért ír virágról, olyanról, amit majd Hannah fog leszakítani, meg az eljövendő májusról, nyári légről, nyári estékről, Hannah könnyű nyári ruhájáról, és a hegyről, az ő hegyéről, a hegyi tóról, a szakadékról, amelynek meredek partja mellől letekint a nyugalmas mélybe. A romantika kliséi. Még nem beszéli folyékonyan az erotika nyelvét.

Hamarosan már azt is tudja.

,,25. II. 27.

Kedves Hannah!

A démonikus megrohant. De tiszta homlokod, némán kérlelő drága kezed, asszonyi gyöngédséggel átszellemítette.
Ez még sohasem történt meg velem.
A viharban, visszafelé az úton, még szebb és nagyobb voltál. És én képes lettem volna éjszakákon át vándorolni veled.
Fogadd ezt a kis könyvet, mint gondolataim jelképét. Egyúttal, legyen e szemeszter szimbóluma.
Kérlek, Hannah, ajándékozz meg néhány szóval. Nem akarom, hogy így menj el.
Biztosan nincs időd az utazás miatt. De csak pár sort írj, ne „szépen…”
Csak úgy, ahogy írsz. Csak mert Te írod.

A te Martinod.”
profi mozgalmár
Elkezdődik a konspirálás. Titkos kis cédulák, kurta utasításokkal: ekkor és ekkor légy itt és itt. Ha ég nálam a villany, gyere. Ha nem jövök eddig és eddig, gyere holnap. Indulj el utánam egy villamossal később. Várj a szokott padnál, ha nem ma, akkor holnap, ugyanabban az időben. Csak 9 után gyere. Úgy gyere, mint múlt pénteken. És egyszer, majd később: Svájcban van dolgom Husserllel, meghívlak egy napra. És Hannah, mint egy profi mozgalmár, mindent végrehajt, jön, megy, vár. Az illegalitás szelíd bája. Amikor majd Rosa Luxemburg és Leo Jogiches kapcsolatáról fog írni, H. A. meggyőzően hangsúlyozza, hogy az illegalitás miként növeli az erotikus vonzerőt.

Az ő leveleinek nagy része nem szerepel az Ursula Ludz által kiadott kötetben (Briefe 1925 bis 1975 und andere Zeugnisse). Eltekintve néhány kivételtől, hiánytalanul csak öregkori levelei olvashatók. Az érzelmek labirintusában tehát főleg a Mester nyomán kell haladnunk. De azért találunk néhány szép és nosztalgikus verset, magányról és szerelemről, amelyeket Arendt írt, és egy irodalmi igényű önvallomást. Ez a tavaszi szünetben, otthon, Königsbergben készül, hogy szerelmese látva lássa, milyen is ő valójában. Élőszóval elmondani nem tudná. Levelei tanúsága szerint H. is könnyebben oldódik fel írásban, mint szóban. „Mindketten nehezen beszélünk, de megértjük a csendet…” – így Heidegger.

Az önvallomásnak Árnyékok a címe. Harmadik személyben írott néhány oldalas, romantikus iromány, komplikált heideggeri fogalmazásmódban. Ördögűzés. A szorongást, az elidegenedettséget, a realitástól való félelmet akarja elűzni azzal, hogy nevén nevezi. Valahogy így:

„….már alig ébredező ifjúságában is a rendkívüli és a csodálatos után áhítozott, és így később szinte ijesztő természetességgel hozzászokott ahhoz, hogy életét az itt és a most, és az akkor és az ott megduplázza.”

Lehet, hogy ugyanaz taszította a szorongásba, mint ami a makacs vágyba: odaadni magát egy Egyetlennek.

Most már nemcsak képzeletben, hanem a valóságban is május van. Véletlenül meglátják egymást egy koncerten, és Martint úgy felkavarja Hannah látványa, hogy kimenekül a marburgi éjszakába, azokon az utakon rohangászik, ahol együtt szoktak sétálni. Öt nap múlva fordulat áll be a kapcsolatban.

„Ezúttal eláll a szavam – és csak sírni tudok, sírni –, és nincs válasz a miértre – és a válaszra való fölösleges várakozás – belehullik a hálába és a hitbe. Most megteszek mindent, amit az angyal akar.” A messkirchi varázsló, a maga enigmatikus nyelvén ünnepel. „És a te nagy órád, amikor szentté válsz… Gyermek, hogy csinálod ezt? És ennyi tisztelettel és méltósággal!” Szent? Nem tudom. „Kislány, hát én csináltam asszonyt belőled? Ez csodálatos!” – Blücher, Hannah jövendő férje írja majd ezt, évek múlva. Akkor és ott, a marburgi tavaszban, Heidegger és Hannah Arendt szorongva ámuldoznak azon, ami velük történik. És Martin nem győzi mondani, hogy Hannah nélkül nem menne a munkája, hogy mennyit köszönhet neki, hogy ő érti legjobban a gondolatait, akkor is vele van, ha nincs vele… „És az, hogy van szerelem, hogy tud lenni, az a jelenvaló lét legboldogítóbb adománya.”

Rövid periódus, mely alatt a jelenvaló lét túl bőkezűen szórja adományait. Hamarosan behajtja az árát.

Hannah fizeti meg. Nagy ár: bujkálás, kiszámíthatatlanság, érzelmi viharok, kiszolgáltatottság. ’26 januárjában egy szemesztert Freiburgban hallgat Husserlnél. Nem megszépítő messzeség, hanem kijózanító.
heidelbergi alternatíva
„Elfelejtkeztem rólad – írja neki január végén Heidegger –, nem közömbösségből, nem mert külső körülmények erre kényszerítettek, hanem mert el kellett, hogy felejtselek, és el is foglak felejteni, valahányszor a munkám egy utolsó, legnagyobb koncentrációt igénylő fázisba érkezik. Ez nem órák vagy napok kérdése, hanem egy folyamat, amely hetek és hónapok alatt készülődik, és aztán lecseng.” (Valóban így van, a kiadó és az egyetem rektora sürgetik a munkát, H. éjjel-nappal dolgozik.) Ekkor a Lét és idő még csak torzó, két részre terveződött, de még az első sem készült el egészen. Arendt az önként vállalt rabszolgaság és a függetlenség között ingadozik, a freiburgi szemeszter végén nem tudja, hogy visszamenjen-e Marburgba, vagy Heidelbergben tanuljon-e tovább Jaspersnél? Szeretné, ha szerelmese marasztalná, de erről nincs szó, sőt, H. nemcsak támogatja, hanem sugalmazza is a heidelbergi alternatívát, Jaspers figyelmébe ajánlja Hannah Arendtet, és büszke magára, amiért önzetlen és nagyvonalú volt. A szenvedély, mint heveny roham, lecsillapodott.
forog a mókuskerék
Nézem Hannah fényképét a heidelbergi időszakból: egy bérház gangján áll, a korlátnak támaszkodik, szép és kihívó, csúfondárosan nevet arra, aki fényképezi. Heidelbergben diáknak lenni jó, akkor is, ha az ember önként száműzi ide magát. Még látható a régi egyetem bejáratán Friedrich Gundolf felirata: „Az élő szellem.” Később ezt majd átjavítják a „német szellemre”. A hosszú főutcán éjjel-nappal vidám élet van és zsibongás, a Kroll kávéházban mindenki találkozik mindenkivel, és aki nem tud az átlag havi 100-150 márkából kijönni, az elmegy abba a Plöckben található halvendéglőbe, ahol kevés pénzért jóllakhatik. És a délutánok a Schlossparkban, és a kirándulások fel a Königsstuhlra, az odenwaldi erdők, a remek könyvtárak. Nézem Hannah fényképét: ki hinné, hogy ezt a magabiztos, szép fiatal nőt titkos szerelem férge rágja? Pedig rágja. „Kizárólag miattad mentem el Marburgból, hogy ne nehezítsem neked még jobban…” – írja majd 1950-ben Heideggernek. A szakítás gondolatával játszik, nem adja meg neki a címét, eltűnésével provokál, sajnos túl jól sikerül a provokáció, néhány hónap múlva Heidegger rátalál, és ha szolidabban is, újra forog a mókuskerék. A Jaspers-féle racionalitás azért mégis kiszabadítja Arendtet az elmúlt évek romantikus atmoszférájából. Ha valakinek sikerült engem kijózanítani, az Jaspers volt – nyilatkozza később. És: „Csak tőle fogadtam el, hogy neveljen.” Kölcsönösen hatnak egymásra, Jaspers és a hallgatók, ezt a szabadságot Hannah először életében tapasztalja, (Mi a filozófia? – kérdezte a hallgatóktól J., és a beszélgetések alapján kidolgozta az Egzisztenciafilozófiát.) Hannah gyógyul, már szeretői vannak, rövid ideig a jóval idősebb Loewenson, expresszionista író, akit Max Weber özvegyének vasárnap délutáni összejöveteleiről ismer, azután egyetemi kollégája, Benno von Wiese, akiből később szintén náci lett. Hannah beszámol új barátjáról Heideggernek, azt állítja, hogy „egyszerűen boldog”. Heidegger úgy tesz, mintha elhinné, és örülne. Volo ut sis! – idézi Szent Ágostont – akarom, hogy legyél! „Leveled úgy megrendített, mint első napokban a közelséged.” A todtnaubergi bölcs magától értetődőnek tartja, hogy a Lét és idő óceánjában, mint parányi halak, parányi szerelmek úszkáljanak Hannah körül, és azonnal a semmibe vesszenek, ha ő, a nagy hal, a Nagy Szerelem felbukkan a habokból. Mert néha azért felbukkan, és valamelyik kisváros vasútállomásán várja kedvesét, hogy néhány órát vagy egy egész napot együtt töltsön vele.

De valami történik:

a kötet 40. számú levelében Heidegger euforikusan közli, hogy egy hétig Heidelbergben lesz dolga,

a 41. számú levél már arról értesíti Arendtet, hogy megérkezett, találkozzanak este 10-kor az egyetemi könyvtár előtt,

a 42. számú levelet ezúttal Hannah írja, az első, általa írott levél, ami a kötetben szerepel:

„Heidelberg, ’28. IV. 22.

Azt, hogy most nem jössz, azt hiszem, megértettem. […] És újra az a rejtélyes, kényszerű szorongás gyötör. Amit most mondani akarok neked, az nem más, mint a helyzet józan mérlegelése. Szeretlek, mint az első nap, ezt tudod, és én is tudtam, ez előtt a viszontlátás előtt is. Az út, amit mutatsz nekem, hosszabb és nehezebb, mint gondoltam. Egy egész hosszú életet kíván. Ennek az útnak a magányát önként választom, ez az egyetlen lehetőség, amit el tudok fogadni. […] Mindig annyit adok, amennyit tőlem kívánnak, és maga az út nem más, mint a feladat, amit szerelmünk kirótt rám. Elveszteném az élethez való jogomat, ha elveszteném az irántad való szerelmemet, és elveszteném ezt a szerelmet és a realitását, ha vonakodnék a feladattól, amire rákényszerülök.

‘És ha van Isten, a halálon túl még jobban foglak szeretni.’”

De hát mi a feladat, és mire kényszerül? Melyik romantikus regény hősnőjének érzi magát?

A 22 éves Hannah Arendt „díszbe öltöztetett szívvel” állt a tavaszi estében az egyetemi könyvtár előtt. Egy eljövendő szóra várt. Két éve, hogy szentté avatódott a marburgi tavaszban. Most tilalmas remények cikáztak át az agyán, hogy ki tudja, talán a távollét, talán az eltelt idő… Sohasem kérte Heideggertől, hogy hagyja el érte a családját, erre titokban sem számított, nem is gondolt rá, de ha mégis… Ám éppen az ellenkezője történt: őt bocsátották el. Egy későbbi levél alapján kikövetkeztethető, hogy az operáció érzéstelenítéssel ment végbe, Heidegger lemondásról és kötelességekről beszélt. Aláírta freiburgi kinevezését (Husserl ajánlására), és érthető módon semmi szüksége nem volt lélektani bonyodalmakra. Meg vagyok róla győződve, hogy búcsúzóul örök szerelméről biztosította a lapátra tett kedvest.

A szeretet a sóvárgás egy fajtája…
a szeretet fogalma
Arendt Szent Ágoston szeretetfelfogását tanulmányozza. Ebben a periódusban a keresztény filozófia divatos dolog a nemet egyetemeken, ambiciózus bölcsészhallgatók Szent Ágoston Vallomásainak hatására önnön lelkiismeretük mélyrétegeiben kutakodnak. A demokrácia utolsó pillanatai ezek: a zsidó Hannah Arendt egy katolikus szentet választhat disszertációja tárgyául. Talán terápia is: a szeretethiányban szenvedő szerző önmagát gyógyítja a témával. (Sok évvel később azt az ironikus észrevételt teszi, hogy Heidegger műveiben a szeretet fogalma semmilyen formában nem szerepel, egyetlen lábjegyzetet kivéve.) Arendt a filozófus Augustinust állítja előtérbe a teológussal szemben. Mondanivalóját Jaspers ideái szerint rendszerezi – heideggeri nyelven. A teológus elbírálók tanácstalanok és csalódottak „A hallgató felmutatta a lényeget, de nem gyűjtött össze mindent, amit Augustinus a szeretetről leírt” – a szigorú professzor, Jaspers értékeléséből válogatok: „Néhány dolgot hibásan idéz. Néha túl erőszakosan értelmezi a szöveget. Sajnos nem érdemli meg a legnagyobb elismerést, csak dicséretet. Cum laude.” A hatvanas években, amikor kiadásra készíti elő dolgozatát, Arendt meglepődve fedezi fel, hogy már akkor is, a keresztényi szeretet transzcendens közegében is, az emberek világon belüli kötelékeit kutatta.

A 43. számú levélben Hannah bejelenti Heideggernek, hogy „hazát és hovatartozást” talált egy marburgi diáktársa, Günther Stern mellett, akihez feleségül fog menni. Ezúttal minden egybevág, származás, életkor, intellektus, ambíciók, barátság és szolidaritás, csak szerelemről nincs szó, legalábbis Hannah részéről, de ez így van rendjén, elvégre hosszú és magányos útra vállalkozott, eredetileg egyedül… Arra kéri Heideggert, hogy ne felejtse őt el, és ne felejtse el azt sem, hogy számára áldás volt a szerelmük, és az is marad, áldás. „És annyira, de annyira, szinte kínoz a vágy, hogy tudjam, hogy vagy, mit dolgozol, hogy érzed magad Freiburgban? Csókolom a homlokodat és a szemedet…” – fejezi be levelét. Nagyjából akkor, Elisabeth Blochmann látogatást tesz Todtnaubergben. Pár nap múlva H. bocsánatot kér tőle, amiért „túllépte barátságuk határait”, és olyasmire „vette rá”, ami Elisabeth számára kínos volt.
intellektuális párbaj
1929. Thomas Mann Nobel-díjat kap. A náci párt nürnbergi kongresszusán hatvanezer ember vonul fel. Hofmannstahl meghal. A New York-i tőzsdén 50 dollárnyit esnek az árfolyamok Davosban, tavasszal Heidegger intellektuális párbajra hívja ki a humanista tradíciók nagy képviselőjét, a német kultúrfilozófia fehér hajú fejedelmét, Ernst Cassirer zsidó filozófust. Mindenki ott van. Settembrini-Cassirer és Heidegger-Naphta a kultúra esélyeiről vitáznak egymással. „Ha a jelenvaló lét kétfelvonásos – írja Rüdiger Safranski –, akkor Cassirer a második felvonásra fordítja a figyelmét, azaz a kultúra nappaljára; Heidegger azonban az első felvonásba tekint, az éjszakába, ahonnan jövünk. Azt a Semmit bámulja, amelyből kiemelkedik a Valami…” Nagyvonalú, elegáns disputa. Odalent a síkföldön Hannah kirekesztve érzi magát.
izgalmas kettős élet
„De minden bánatot el lehet viselni, ha egy történetet mondunk róla, vagy elmeséljük” Hannah Arendt megírja legszubjektívebb művét, Rahel Varnhagen élettörténetét (Egy német zsidónő a romantikából alcímmel), 1930-ban fog neki, akkor Berlinben él a férjével, és Kurt Blumenfeld hatása alatt áll, aki a „posztasszimilácionista-cionizmus” megteremtőjének kiáltotta ki önmagát. Arendt izgalmas kettős életet él: a jelenvaló lét Berlinjének egyre aggasztóbb közegéből indul időutazásaira a 130 évvel korábbi Berlinbe, ahol még csak korlátozott számú zsidó telepedhetett le, és emancipációról csak a kivételesen gazdagok álmodhattak. Rahel, a pária arche-típusa, nem gazdag, nem szép, keveset járt iskolába, de fejébe veszi, hogy kiművelődik, és a „Bildung” révén fogja magát elfogadtatni. Egy manzárdszobában, Lessing arcmása alatt, irodalmi szalont alapít. Az első zsidó nő a német történelemben, aki ilyesmire vetemedik, elképesztő pimaszság, de „bejön neki” (egyszer Goethe is meglátogatja), a kora romantika nagy színpada ez, ott van mindenki, Tieck, Brentano, Mme de Staël, a Schlegel fivérek, Heine, Hegel, Fichte, Mirabeau, Friedrich von Gentz – micsoda siker! Rahelt mégsem fogadja be a berlini arisztokrácia, majd csak akkor, amikor idősebb korában, józan megfontolásból feleségül megy a nem zsidó Varnhagenhez, és kikeresztelkedik. De előtte még lebonyolít néhány őrjöngő szerelmet, arra méltatlan, szép és fiatal arisztokrata fickókkal, akik mindig elárulják őt, olyankor művészien szenved, a szenvedés a specialitása, amit nagyszerű levelekben dokumentál, vagy tízezer levél marad utána, „a szíve vérét csepegtette a borítékokba”, mondta Heine. Élete végén aztán Rahel, teátrális körülmények között megbékél zsidóságával. A könyv műfaja esszé vagy kritikai életrajz, az irónia és együttérzés bravúros egyvelege. Nagyon személyes és dokumentálisan pontos, egyfajta anti-credo: szerzője már nem hisz az asszimiláció lehetőségében, nem hisz a „befelé fordulás” intellektuális fölényében, a romantikus illúziókban, a német demokráciában, és már nem hiszi, hogy misztikus kötelék van közte és Heidegger közt. A varázslat elmúlt. Arendt olyannak látja a valóságot, amilyen. Fájdalmas tapasztalat. Erről tanúskodik a 44-es sorszámú levél, az utolsó, amely ebből a korszakból fennmaradt, és amit ugyancsak ő írt, 1930. szeptember 30-án.

Zavaros ügy. Férje és Heidegger együtt utaznak valahová. A vonatablakban állnak. Hannah a pályaudvar peronjáról nézi őket. Olyan vízió, amelytől előre félt, amit előre elgondolt, és ami lám, bekövetkezett. Elzbieta Ettinger szerint a dolog előzménye annyi, hogy Heidegger meglátogatta őket Berlinben, majd együtt utazott el Sternnel valahová. Én nem tartom valószerűnek, hogy H. előzőleg látogatást tett volna náluk. Hannah levele nem kelti ezt a benyomást.

„Annyi minden jött össze, hogy egész megzavarodtam. Nem azért, mert megláttalak, és mert abban a pillanatban sürgetően és tisztán felrémlett bennem az életem és – kérlek, hadd mondjam ki – a szerelmünk kontinuitása. Nem emiatt.

Hanem mert már percek óta ott álltam előtted. Tulajdonképpen te is láttál, felületesen rám néztél. És nem ismertél meg. Gyerekkoromban, egyszer, az anyám egy buta játékot eszelt ki, amivel nagyon megijesztett. Olvastam egy mesét a törpéről, akinek olyan hosszú lett az orra, hogy senki sem ismert rá. És az anyám úgy csinált, mintha velem is ez történt volna. Még mindig érzem azt a rettentő rémületet, ‘én vagyok az, a gyereked, dehát a Hannah vagyok!’ – kiabáltam. Ma hasonló érzésem volt. És aztán elindult a vonat, és úgy történt, ahogy elgondoltam, vagyis ahogy szorongva elképzeltem. Ti ketten ott fönn és én lenn, veletek szemben, tehetetlenül és egyedül. És nem volt mit csinálni, csak amit mindig is: hagyni, hogy megtörténjék, és várni, várni, várni.”

Várni, mire? Két héttel ezelőtt zajlottak le a parlamenti választások Németországban. A nemzeti szocialisták az addigi 12 helyett 107 mandátumot szereztek. A Lét és időben olvasom: „A nem-tulajdonképpeni jövőnek várás jellege van.”

Ingeborg Bachmann így emlékezett egykori disszertációjára, amelyet Heideggerről írt:
az ünnepi kötet
„Igen, amikor erről a tanulmányról beszélek, mindig azt mondom, hogy Heidegger ellen íródott. Még csak huszonkét éves voltam és azt gondoltam, most megsemmisítem ezt az embert. Tulajdonképpen azért voltam olyan dühös, mert a bécsiek, Carnap és mások már ezt ad absurdum megpróbálták, de ő kisiklott előlük. Huszonkét évesen, hatalmasan tudtam lelkesedni és támadni. Természetesen nem semmisítettem meg őt. Pedig akkoriban azt hittem, hogy nem fogja túlélni a disszertációmat. Egyébként olvasta, egyike azoknak a ritka személyeknek, akik elolvasták. És az a különös kívánság rohanta meg, anélkül hogy erről előbb bármit is tudtam volna, hogy az ünnepi kötetben, amelyet hetvenéves születésnapjára adtak ki, Paul Celantól és tőlem is szerepeljen egy vers. És mind a ketten nemet mondtunk…”

5.

1950. február:

„Hivatalos úton voltam (Freiburgban), és Heidegger egyszerre csak megjelent a szállodámban. Így hát, hála nekem, a német költészet néhány szép Heidegger-verssel gazdagodott. Az ember megteszi, amit tud” – így Hannah Arendt, amikor egyik barátjának beszámol Heideggerrel való újra találkozásáról.

Egy kicsit játssza az eszét.
általános butaság
Valóban hivatalos úton van, de Freiburgban semmi dolga. Az európai zsidó kultúra újjáépítéséért alakult nemzetközi bizottság nevében járja be Németországot. Megrázó élmény. „Mivé lett a német hazaszeretet?” – kérdi németországi utazásáról szóló esszéjében. Itt csak önsajnálat, apátia és fölösleges buzgólkodás van. „Az emberek a romok alól kúsznak elő, a világ gonoszságára panaszkodnak, és ha éhesek és fáznak, szemrehányóan mondják, szóval ez a ti demokráciátok, ezt akarjátok ránk tukmálni!” A szellemi élet képviselői sem jobbak. Zavaros dolgokat, közhelyeket nyilatkoztatnak ki, elavult szentenciákkal véleményezik az aktuális eseményeket; az általános butaság rendkívül nyomasztó, az emberek a legelemibb dolgokat sem tudják korrektül megítélni, és azt állítják, hogy a világ megint elhagyta őket. Lehangoló, lehangoló. Jaspersék már elmenekültek, Baselben telepedtek le.

H. A. néhány napra átmegy hozzájuk. Rég áhított viszontlátás! Persze sok szó esik Heideggerről. Jaspers megmutatja a leveleket, amelyeket a háború után váltottak. Hannah bevallja egykori love storyját. „Ó, dehát ez nagyon izgalmas!” – mondja a szerelmi dolgokban egyébként roppant konzervatív Jaspers. „Ezt nem hittem volna róla…” – írja a férjének, nagy megkönnyebbüléssel Arendt.

És egy január 3-i levélben, ugyancsak a férjének: „Azt még nem tudom, hogy Heideggert látni fogom-e? Ezt rábízom a véletlenre.”

És két nap múlva: „Hétfőn Freiburgban leszek, oda kell menjek hivatalosan… De semmi, de semmi kedvem nincs viszontlátni H. urat!”

És megkeresi egy közös ismerősüket, és elkéri tőle H. úr címét.

Február 7-én érkezik meg Freiburgba. Pár sort küld Heideggernek, aki estefelé eljön a hotelbe, a válaszlevéllel:

„Kedves Hannah!

Örülök az alkalomnak, hogy korábbi találkozásunk most, későbbi életutunkon mint maradandó folytatódhat.

Szép volna, ha ma este 8 körül el tudna jönni hozzám. A feleségem, aki mindenről tud, szívesen üdvözölné. De sajnos, ő ma este nem ér rá.

Levele csak délben jött meg. Mivel nekünk Zähringenben nincs telefonunk, személyesen hozom el ezeket a sorokat a szállodájába, és fél hét után ismét eljövök.

M. H.”

A levelet a portásnál hagyja. De rögtön utána meggondolja magát, és a szobapincérrel üzen Arendtnek.

„…Amikor a pincér a neved mondta, az olyan volt, mintha megállt volna az idő” – írja neki másnap Hannah.

„Amikor a viszontlátás első pillanatában a legszebb ruhádban felém jöttél, az olyan volt, mintha átléptél volna ötször öt évet…” – válaszolja később Heidegger, és a ruha barna színét az alkonyi fényben fürdő, frissen lekaszált szántóföld színéhez hasonlítja.

„…és mint villámcsapás hasított belém, amit előtte sem magamnak, sem neked, sem senkinek nem ismertem volna be, hogy hála a váratlan impulzusnak, amit az adott nekem, hogy Friedrichtől megtudtam a címedet, nem követtem el, elsősorban önmagam ellen az egyetlen igazán megbocsájthatatlan árulást. De egyet tudnod kell: ezt Pusztán büszkeségből és színtiszta hülyeségből követtem volna el, és nem elvi alapon” – így Hannah.

„Tudtam, amikor ott álltam veled szemben február hetedikén, és azt mondtam neked, hogy te. Az idő sajátos titka ez: visszatér és átalakít mindent. Ez új ajándék számunkra” – így Heidegger.

„Először életünkben beszélgettünk igazán…” – tudósítja Arendt a férjét erről az első estéről, de áltatja magát: szó sem volt igazi beszélgetésről.
miért nem volt náci
Ezen az estén Heidegger, az „álmodozó gyermek”, elmagyarázza, hogy miért, illetve miért nem volt náci. Egy eljövendő szó? Nem. Csak szavak. Celan nem érné be ezekkel a szavakkal. Hannah Arendt a párizsi emigrációban zsidó gyerekek Palesztinába menekítésében működött közre, amikor H. a metafizikáról szóló előadásaiban a nemzeti szocializmus belső igazságáról és nagyságáról értekezett! Celan úgy ülne itt, mint egy inkvizítor. Kérdéseket tenne fel. Képzeletben Hannah is kérdéseket tett fel, rengeteg tisztázni való kérdése volt, most mégis hagyja, hogy Heidegger ragadja magához a szót. „Politikai dolgokban sem gyakorlott, sem tehetséges nem vagyok” – jelenti majd ki Heidegger egy levélben. „Igazán nincs abban a helyzetben, hogy rájöjjön, miféle ördög rángatta őt ezekbe a dolgokba…” – mentegeti majd Arendt. És otthon, Amerikában mindent elkövet, hogy rehabilitálja a „gondolkodás birodalmának elrejtőzött királyát”, régebbi, Heideggert elítélő kijelentéseit visszavonja, magyarázkodó cikkeket ír, és később művei angol kiadását szorgalmazza, ellenőrzi a fordításokat, olyankor is ezt fogja tenni, amikor éppen újra megszakad köztük a kapcsolat!

Elzbieta Ettinger szerint ez volt acél: Heideggerék felhasználják Arendtet. Manipulálják. Elfride szándékosan ment el hazulról. Csapdát ástak. Hannah önként belesétált. Nem akarom elhinni, hogy ennyi volna az egész: egy szappanopera intrikája! De ha mégis… akkor sem lehet letagadni, hogy vannak ilyen mágikus esték, a már nem és a még nem között! Hannah Arendt váratlan felbukkanása az öregedő Heidegger számára nagy érzelmi megrázkódtatás, ébredés, drámai kizökkenés abból az elszigeteltségből, amibe évek óta bezárja magát.

Ülnek hát egymással szemben, két külön világ, köztük a senki földje, tele aknákkal. Hannah Goethe Divanjából idéz, vajon mit? „Kedves Arendt kisasszony! Ma este még el kell jutnom magához, a szívéhez kell szólnom…” – írta huszonöt évvel ezelőtt Heidegger. Most 61 éves. Arendt 45. „Ez az este és a rákövetkező reggel egy egész élet igazolása. Alapjában nem várt igazolás” – írja majd Arendt.
mindig és mindenütt hazudik
A rákövetkező reggelen Hannah újabb, hivatalos vizitre megy a Rötebockweg 47-be. Idill helyett most valóban csapda várja: Elfride számon kéri rajta a múltat. „Ez a nő valószínűleg pokollá teszi H. életét, legalábbis azóta, amióta valahogy kihúzta belőle a vallomást arról, ami annak idején köztünk volt….” – tudósítja az eseményekről Arendt a férjét. „És Heidegger, aki pedig notóriusan, mindig és mindenütt hazudik, sohasem tagadta a 25 év alatt, sőt, mindig a legnagyobb nyíltsággal vállalta – legalábbis ez derült ki hármunk beszélgetéséből –, hogy a velem való dolog valamikor élete nagy szenvedélye volt! Attól tartok, hogy a nagyságos asszony, amíg én élek, minden zsidót utálni fog. Sajnos, hihetetlenül ostoba!” Arendt szerint Elfride és Heidegger kapcsolata a csőcselék-elit viszony tipikus példája, Elfride szörnyeteg, tönkreteszi és tönkretette Heidegger életét, rábeszélte, hogy lépjen be a nemzeti szocialista pártba, aminek ő már régebben tagja volt, a lánymozgalomban jeleskedett, és az összeomlás előtt brutális módszerekkel kényszerítette munkaszolgálatra a környékbeli nőket. Heidegger nézőpontjából azonban más a helyzet, Elfride, gondos, jó feleség, jó barát, aki mindig mindent megtett annak érdekében, hogy ő nyugodtan dolgozhasson. és ő ezért végtelenül hálás. Ha a kapcsolat újrafelvételének alapfeltétele a Madame-mal kötött béke, ám legyen, Arendt belemegy a színjátékba, Elfride is belemegy, a jelenet giccsesen végződik, a két nő búcsúzóul összeölelkezik. Arendt másnap egy szép és méltóságteljes „tisztázó” levelet küld Elfridének, és elutazik. Heidegger boldog: „Miután elmentél, békés reggeli fény maradt a szobámban utánad. A feleségem hozta be, de te segítetted neki behozni… […] Ez a ragyogó reggeli fény azonban még jobban rávilágít akkori vétkemre…” A náci párt tagja volt, becsülete oda, nem bánt meg semmit, Németország romokban, de ő egy huszonöt évvel ezelőtti titkos románc miatt emészti magát! Nem a házasságtörés ténye miatt, hanem mert nem vallotta be azonnal Elfridének, aki megértette volna az élmény nagyszerűségét! Heidegger arra törekszik, hogy mitológiává szublimálja házasságtörését. „A szerelem, amit feleségem iránt érzek, csak most kap új erőre, ezt a te szerelmednek köszönhetem, meg az ő hűségének, és annak, hogy bízik benned és bennem!” Húha! Néhány hétig, néhány hónapig tart majd ez az új mámor, aztán – mint máskor is – alábbhagy, csillapodik, kiürül. De amíg tart, 32 szép verset ír Arendthez, „neked” ajánlással, lepréselt faleveleket és szárított virágokat küldözget Elfride kertjéből a nagy városba, ahogy New Yorkot nevezi. Leveleiben tovább építgeti a szerelemről alkotott új teóriáját, melynek lényege: „Szükségem van a feleségem szerelmére, amely mindent elviselt, és mégis növekedni tudott. És szükségem van a te szerelmedre, amely rejtélyesen megőrizte önmagát és felélesztette mélységeiből az övét.” Ez az elszabadult nárcizmus volna a bevezetés a szerelem metafizikájába? Arendt nem ezért jött. Amit férfi és nő kapcsolatáról és hűségről és hűtlenségről tudni lehet, azt megtanulta Blücher mellett. Heidegger ismét Szent Ágoston: Idézi: Omnia et sublata et conservata et elevata, vagyis minden (ami Hannah egykoron volt) elvétetett, megőrződött, felemelődött. Erotika-mentes liturgia. De szülővárosában, Messkirchben, ahol Elfride nincs vele, a démonikus mintha elszabadulna; egészen más hangú leveleket írogat: „Ó, Te! – ha itt volnál – de hiszen itt vagy mégis ide szeretnélek varázsolni…” Egy bizonyos napra céloz, amikor Hannah újra eljött és „ami volt, az lett”, és ők ketten a negyedik dimenzióból, mintha az örökkévalóságból, és Hannah megkérdezte, „hát ez igaz?”, meg egy sétáról a mezőn, és: „Te, te újra eljött, te megérkezett Hannah-Te-Te…” Elfridéről egy szó sincs ezekben a levelekben.

leforrázott puli
Többféle szerepet játszanak mind a ketten. És mindegyiket őszintén. „Heideggernek abszolút semmi fogalma arról, hogy mindez 25 évvel ezelőtt történt, hogy tizenhét évig nem láttuk egymást… – írja Hannah régi barátnőjének, Hilde Frankelnek, arról az első, hotelbeli találkozásról. – Úgy állt ott előttem, mint egy leforrázott puli.” Most puli vagy egész élet igazolása? Hol így érzi, hol úgy. Az is, ez is. Irónia nélkül elvesztené az önbecsülését. És megint ott állna a berlini pályaudvaron, és várna, várna… Hannah Arendt többé nem akar a vesztesekhez tartozni.

Csakhogy Heideggerrel az ember nem küzdhet a fair play szabályai szerint.
tapintatlan bunkó
A totalitarizmus gyökerei kirobbanó siker, Arendt a topon van, írnak róla, beszélnek róla, Princetonba hívják tanítani, a híre természetesen Németországba is eljut. Elképzelem, amint Freiburgban, a Rötebock 47-ben a reggelinél, Hermann, az egyik fiú, az újságot lapozgatva megjegyzi, hogy „ez a te Frau Arendted, papa, ez nagyon befutott!” A lap fordításban közöl egy interjút, amit a New York Times csinált Frau Arendttel. Hermann egy tapintatlan bunkó, részleteket olvas hangosan. Igen – mondja Arendt doktor –, egyenlőségjelet kell tenni a kommunizmus és a nácizmus között, mivel mind a kettő a totalitárius genus altípusa. Hogy mit gondol az új humanizmusról? Egyetért Jaspersszel abban, hogy… persze, Jaspersnél diplomázott. Heideggernél tanult, nem, nem hajlandó Heidegger múltjáról nyilatkozni, felhívja a tisztelt újságíró figyelmét, hogy Platón is elment Syracusába, a filozófusok mindig vonzódtak a zsarnokokhoz. Saját magát nem nevezné filozófusnak, szigorúan véve csak politikai filozófiával foglalkozik. Nem, nem mindenáron akar különbözni Mesterétől, ő is erős nosztalgiát táplál a görög polisz eszménye iránt, de őt, Heideggerrel ellentétben az amerikai köztársaság ideája is… A politika legnagyobb hőse Lessing volt, mert elszántan védelmezte a relativizmust. Karl Jaspers is… Ahány mondat, annyi géppuskalövés. Elfride kiragadja a bunkó Hermann kezéből az újságot, és bedobja a kandallóba. De másnap a fogorvosnál, egy női magazin egyik lapjáról, Hannah mosolyog rá azokkal a szabálytalan fogaival.
csak bosszankodik
’52 tavaszán Arendt újabb európai körútra megy. Meghitt érzelmekkel siet Freiburgba. Visz egy példányt a könyvéből is, de Heidegger közli, hogy nem tud angolul olvasni, Elfride majd belenéz, Elfride nem néz bele, kész. Többé nem kerül szóba a dolog. A Mester németül se olvassa el soha Arendt könyveit, minek olvasná, nem érdekli, csak bosszankodik a létezésük miatt, Hannah sikereire nem reagál, de neki, olykor, ha a jelenvaló lét szeszélye úgy hozza, szüksége van a segítségére, így megy ez, senki sem lehet tökéletes. És ezek dramatikus napok. „A Madame agyára ment a féltékenység” – tudósítja a férjét Arendt. Elfride antiszemita kijelentéseket tett, ő beolvasott neki, csúnya jelenet volt. Heidegger feszült, újra tanít az egyetemen, minden előadás előtt ijesztően szorong. „Amíg a kreativitása fennáll, nincs veszély…” – írja Hannah Blüchernek. A ritka pillanatokban, amikor kettesben vannak ő és Martin, a gondolkodás gondolatáról gondolkodnak. Ez az ő dolga itt, serkenteni Martint az alkotásra, megszilárdítani a talajt a lába alatt, önként vállalt misszió, amit más nem vihet végbe ezen a világon, csak ő, aki a legjobban érti az ősködből előjövő ideákat… „Csak a depresszió ne lépjen fel újra! Most ez ellen próbálok valamit tenni. Talán emlékezni fog rá, ha nem vagyok itt.” Szédítő magabiztosság! Blücher, a férjzseni, belemegy a játékba: „Hallgatni és tovább haladni! Hogy mit jelent a gondolkodás? Ez Isten után a filozófia legnagyszerűbb kérdése! Segíts neki a kérdések feltevésében!” Igazságtalanul ironizálok Hannah Arendt őrzőangyal szerepe fölött. Rüdiger Safranski komolyan veszi. Szerinte Arendt nemcsak a kérdések feltevésében segített rengeteget Heideggernek, hanem – gondolati értelemben – a válaszadásban is. A sors iróniája, hogy H. erről mit sem tudott, tehát nem foglalt állást arról a vitáról, amelyet Hannah Arendt folytatott az ő gondolataival. Safranski nagyszabású filozófiai elemzésében témáról témára kifejti, hogy H. A. hatalmas életművében hogyan fejlődött tovább egy-egy heideggeri gondolat, vagy hogyan nyert konstruktív cáfolatot. A konklúziót még én is megértem:

„Hannah Arendt születésfilozófiájában, ami Heidegger halálfilozófiájának hatásos ellenpárja, szintén megszólal a szorongás hangja, de a ’világba vetettség’ heideggeri magányával szemben megszólal a világba érkezés ujjongása is. […] Ezek az újrakezdések azonban csak akkor történhetnek meg, ha ígéret jár velük és megbocsátás. Hannah Arendt megfogadta önmagának, hogy kitart Martin Heidegger mellett. Azért tudta ígéretét megtartani, mert ereje volt a megbocsátáshoz.”
titkos randevú
A körülmények azonban túlságosan zaklatottak Freiburgban. Arendt titkos randevút tervez, a Bodensee mellé, de ez kútba esik, ő meg utazgat, többek között Marburgba, különös egybeesése az eseményeknek, hogy élete eme jelképes helyszínére hívják előadást tartani, oda, ahonnan – ahogy Blücher nevezi – a Martin-legenda elindult. Aztán újabb utat tervez Freiburgba. De indulás előtt egy levélke jön Heideggertől:

„Jó lesz, ha most nem írsz és nem jössz. Minden nagyon fájdalmas és nehéz. De el kell viselnünk.”

Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Celan néhány sorát:

„Újra találkozások / elidegenült szavakkal: / kővágó, vadgaz, idő.”

A kapcsolat döcögve megy tovább, a büntetés nem totális, csak szigorú. Abban az évben még egyetlen levél jön Heideggertől, Jaspers felől érdeklődik. Következő évben két levél jön tőle, az egyikben megint megemlíti Jasperst, azt írja, találkozni szeretne vele, nem bánná, ha Arendt közvetítene kettejük között, H. A. megpróbálja, de elutasító választ kap.

Akkoriban Hannah mesét ír, csak úgy, magának; címe: Heidegger, a róka… Rövidített változatban így szól:
a csapdák természete
„Volt egyszer egy róka. Olyan, de olyan ügyetlen volt, hogy minden csapdába belepottyant, és nem is tudta megkülönböztetni a csapdákat a nem csapdáktól. Gondolt hát egy nagyot, és épített magának egy saját csapdát, amiben aztán olyan jól elhelyezkedett, hogy soha többé nem tudott belőle kijönni. De nem bánta. Mert jött hozzá sok látogató és megcsodálták. Ő meg büszkén mondhatta: én vagyok a legjobb minden róka közül! És ebben sok igazság volt, mert senki sem ismeri olyan jól a csapdák természetét, mint az, aki egy életen át benne lakik.”
makacsul ismételgeti
1954-ben három levél jön H-tól. Utána öt évig semmi. 1959-ben egy levél érkezik. „Emlékszel, melyik verset idézted nekem a Divanból, viszontlátásunk első estéjén?” – kérdezi ebben Heidegger. Nem tudom, Arendt mit válaszolt. Közben többször jár Németországban, de mindig elkerüli Freiburgot… „Olyan ez, mint egy hallgatólagos megállapodás…” – magyarázza Blüchernek, és bármilyen abszurd, makacsul ismételgeti, hogy közte és Heidegger közt semmi sem változott. A marburgi időkben megtanulta tőle, hogy minden a jövőben kezdődik… És így lett: ’67-es újratalálkozásuktól kezdve, Hannah haláláig már nem szakad meg köztük a kapcsolat.

6.

„Néhány órára én is átjöhetnék Baselbe…” – írta Heidegger 1967. augusztus tizedikén Hannah Arendtnek, három héttel Celan látogatása után.

Ha Arendt akkor azt válaszolta volna, hogy „gyere!”. Ha megérezte volna, hogy a sóvárgás, ami ebből az egy sorból kiolvasható, ezúttal nem neki szól, hanem valami többnek, mint az ő személyes kapcsolatuk?

„Hannah – Te

De hisz Te vagy az ‘és’ Jaspers és Heidegger között” írta egyik 1950-es messkirchi levelében Heidegger.

Megpróbálom elképzelni ezt a meg nem valósult találkozást Baselben, Jaspers házában, amit Hannah az ő európai otthonának nevez, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog.

Az első pillanatok elfogódottsága. „A szorongás beléjük fojtja a szót.” H. és J. harminc éve nem látták egymást.
szorongásos álom
Heidegger egy papírlapot szorongat, amire felírta azokat a Walter Benjamin által idézett Mallarmé-sorokat, amelyekről két hete beszélgetett Hannah-val. Áthidaló témának megfelelő. Hannah elmeséli, hogy ő és Blücher hogyan találkoztak össze a francia összeomlás után Marseille-ben Walter Benjaminnal. Mindhárman internálótáborból szabadultak, és az amerikai beutazási vízumra vártak. Walter Benjamin viszonylag hamar megkapta az övét, és a spanyol átutazó vízumot is megszerezte. Utolsó találkozásukkor Blücherékre bízta néhány kéziratát azzal, hogy juttassák el New Yorkba, ha vele valami történne… Egy illegális csoporthoz csatlakozott, amely a Pireneusokon keresztül gyalog akart átjutni Spanyolországba. Később Golo Mann, Werfel, Alma Mahler és Heinrich Mann is megtették ezt az utat. De Benjaminéknak pechük volt: reggel lezárták a spanyol határt, ott rekedtek Franciaországban. H. és J. jól ismerik ezt a történetet, de amíg Hannah beszél, rendeződik a lélegzetvétel, szűnik ez a feszültség, amit a vizsgadrukkhoz lehet hasonlítani, igen, Heideggernek visszatérő szorongásos álma, hogy újra érettségizik… Walter Benjamin aznap éjjel megölte magát, meséli Hannah, és ez úgy feldúlta a határőrök kedélyét, hogy másnap mégis átengedték a társait, rövid idő múlva pedig feloldották a határzárlatot. A beállott csend nem bántó, baráti csend, ennyi jár Walter Benjaminnak. Hannah nem néz rájuk, de arra gondol, hogy ezek ketten nagyon megöregedtek, Jaspers persze jobban. „A kiöregedett filozófusokat éppen úgy fel kéne küldeni a padlásra, mint Fellini filmjében az öreg nőket – mondta gonoszul egy ifjú titán egy párizsi szemináriumon. – Eldalolnák kedvenc dalukat és adieu mon beau capitain! A maga öreg kedvencei is mehetnének már. Maga persze kivétel, Mme Arendt: még sokáig lesz muníciója…” Lesz. Lett. Posztumusz muníciója is: A szellem életéről. A nagypofájú francia majd elszántan nyomozza benne a két öreg kedvenc szellem-jelenlétét.

A csend túlságosan elhúzódott. Heidegger töri meg: kisméretű könyvet szed elő a zakója zsebéből, feláll, odanyújtja Jaspersnek, és azt mondja, hogy ez a legújabb válogatás Paul Celan verseiből, neki hozta, nagy költőnek tartja Celant, és abban a szerencsében volt része néhány hete, hogy személyesen is megismerhette, sőt, felvitte magával Todtnaubergre, a kunyhóba.

Elképzelem, hogy mindez így hangzana el. Egy szuszra.

– Ivott a kútból – mondaná még Heidegger, és még mindig állna.

Jaspers érdeklődve bólintana. „Ivott a kútból.”

Akkor Heidegger azt mondaná, hogy a Celannal való találkozás sok régi dolgot juttatott az eszébe, azt, ami volt, és ami már nem lehetséges. Vagy mégis? Választ várna. De Jaspers nem tudná, hogy mit válaszoljon.

Én sem tudom. Vajon elhangozhatnak-e még azok a szavak? Amelyekre Jaspers várt valamikor? Amelyekre Celan még mindig vár? A szavak, amelyeket Hannah Arendt sohasem hallott?

Dönteni kell. Döntök.

Elképzelem, hogy Hannah Arendt kimegy a konyhába, segíteni Gertrudnak. Tea, konyak, sütemény. Gertrud már nem utálja Heideggert: megtört, állapítja meg elégtétellel. Gertrud is megtört. Mit tud Heidegger erről a barátságról, Jaspersék és Blücherék között? Hannah férje nemrég nagyon beteg volt, és Jaspers, az egykori orvos, szabályosan kitanulta a kórt, hogy hosszú, szakszerű levelekkel tartsa benne a lelket. Arendtben is ő tartotta a lelket, amíg az Eichmann-botrány zajlott, és képes volt egy életre megszakítani a kapcsolatát Golo Mann-nal, kedves egykori tanítványával, amikor az Arendt könyvéről ledorongoló kritikát írt…

„Drága, drága barátaim – gratulált Hannah ez év februárjában Jaspersék házassági évfordulójára –, ez nem válasz Karl hosszú, kedves, nagyszerű levelére, csak egy felköszöntő, mert ezekben a napokban mindig eszembe jut, hogy milyen csodálatos, hogy ti ketten egyáltalán a világra jöttetek, egymásra találtatok, és ezt a különleges összetartozást megteremtettétek, ami nekem második otthont adott. Nem kívánhatok nektek mást, mint amit magamnak, hogy ez még így legyen sokáig!”

És Jaspers, amikor még magázódtak egymással: „Mindig újra hálás vagyok, amiért a barátja lehetek. A magával való szövetség elriasztja az embergyűlölet és a szívtelen közönyösség szellemeit.”

És Golo Mann: „Vajon boldog volt-e Jaspers? Meg volt elégedve magával. Éppen olyan igazságos volt másokhoz, mint önmagához. Örült, hogy könyvei sikert aratnak, és pénzt hoznak a házhoz. Szerette a feleségét. Szerette Hannah Arendtet. De az élet örömeiből nem sok jutott neki.”

Kész az uzsonna, H. bevinné a tálcát a szalonba. Bensőséges hangulatot találna. „Ráhagyatkozás.” Egy szóról folyna a szó, de nem arról a szóról, hanem egy Celan vers címéről, keresnék a címet alkotó összetett szó gyökereit. Zsonglőrködés a nyelvvel. Hannah is bekapcsolódna. Mind a hárman az etimológía és a német nyelv szerelmesei. Egy zsidó, egy náci és egy svájci. És egy bukovinai költő versének a címe: „Hazatérés.” Haza-térés.

Nem érdemes meg nem valósult találkozásokról, ki nem mondott szavakról képzelődni. A kimondott szavak is elég rejtélyesek.

Hannah Arendt hagyatékában egy cédulát találtak, amelyre pár soros dedikációt firkantott. Heideggernek szánta. Először ezt akarta a Vita activa német példányához mellékelni, de meggondolta, eltette. Mért tette el?

„Az ajánlás lemarad erről a könyvről. De hogyan ajánlhatnám Neked, én közeli barátom, aki hű voltam hozzád és hűtlen voltam hozzád és mindig szerettelek?”