PRÉRIFARKAS
[WORLD PRESS PHOTO]
Kivételesen bemutatkozom: coyote vagyok, a prérifarkas. A nevem mindegy, a falkám a lényeg, abban van az erő. Én terelem az árut, terítem a termékeket, hajtom be a nyereséget és sajtolom ki az utolsó csepp vért vagy izzadságot a már alig mozgó testből. Nekem mindegy, hogy épp mi a feladat, mit és hogyan kell végrehajtani, a lényeg a hatékonyság és a pontosság. Csempészáru, drog, ember – egyre megy, habár ez utóbbi a legmacerásabb, nem is szeretem annyira, mindig adódik valami, sírnak, könyörögnek, ordítanak, mintha számítana bármit is. De az igaz, hogy ezen van a legnagyobb haszon.
Amikor elindulnak, a kezünkre adják magukat. Bíznak bennünk, fizetnek, együttműködnek, menekülnek a háború, az éhezés, a nyomor és a bizonytalanság elől, és fogalmuk sincs, hogy az indulást követően már a mi szabályaink szerint zajlanak az események, és majd visszasírják, ami elől most futnak. Minden csak nézőpont és tapasztalat kérdése. Én már rég tudom, amit ők még nem.
nincs helye a művészkedésnek
Én állok minden fotón a másik, a láthatatlan oldalon. A képet készítem, vagy csak odébb húzódom, ha az amatőrök fotóznak. A mi képeinknek célja van, dokumentumok: bemutatják az árut, ezeken nincs helye a művészkedésnek. Eljutnak a családokhoz vagy a vevőkhöz egy rövid üzenet kíséretében, amiben pontosan megfogalmazzuk, mennyit és hogyan juttassanak el nekünk, ha. A legjobb, hogy ez a „ha” semmit sem jelent. Sokszor, már a kép készítése után késő ehhez a „ha”-hoz, az áru már a vevőnél van, vagy… De a család ezt nem tudja, megijed, reménykedik és küldi a pénzt. Aztán kétségbe esik és feljelent! Mintha nem tudnák, hogy senkinek sem érdeke, hogy bármi kiderüljön. Majd pont a hatóságok – amik elől menekülnek, és amik szinte kizárólag a mi szervezetünk tagjaiból állnak – nyomoznak és szolgáltatnak igazságot! A határokban pedig az a nagy előny, hogy az országok akkor sincsenek egymással jóban, ha ugyanazt a nyelvet beszélik, nincs diplomáciai kapcsolat, vagy ha mégis van, hogy is mondjam, hűvös.
Több ezer menekült gázol át a Darién-szorosban található Rio Muertón (a név jelentése „Halál folyó”), ahol többen megfulladtak a veszélyes vízben. Segítenek egymásnak, hogy ne fulladjanak meg a gyors áramlatban. Rio Muerto, Kolumbia, 2023. augusztus 2.
Azért megdöbbent az emberi ostobaság és a vak remény. Ezek egymásnak sem hisznek. Pedig vannak egyértelmű jelek. Nem olyan rég vagy harmincat filéztem ki saját kezemmel a kamera előtt, volt ott minden, fiatal, idős, férfi, nő, gyerek. Szándékosan, és az utasításnak megfelelően lassan, aprólékosan dolgoztam, nem kapkodtam el, a nagyobb drámai hatás kedvéért még húztam is az időt, és amikor végre kész voltam, és ott álltam vértől és belektől iszamósan, míg az ujjaimról vakartam az agyvelőt, nyugodtan néztem a lencsébe és belemondtam a kamerába: „Így jár, aki nem fizet. Ne indulj el elegendő pénz nélkül!” Tisztára, mint egy oktatófilm, YouTube tutorial a hülyéknek. El is küldtük, terítettük az információt, súlyt helyeztünk rá, hogy eljusson a célcsoporthoz, sokan lássák, mert ezzel időt és energiát spórolnak nekünk. Legyen náluk pénz. Mondjuk, az sem garancia semmire. Nekünk jobb, nekik nem biztos. De az üzlet, az üzlet, mégiscsak a nyereség miatt hajtjuk magunkat és őket, a pénz beszél, a kutya meg…
Ennyi emberi élő áru nem kell. Egy részük felhasználható anyag: prostitúció, szervkereskedelem, rabszolgamunka, de a legjobb a tiszta, azonnali haszon. Pénz, ékszer, bármi. Utána még mindig ki lehet találni, hogy miből lehet további nyereség.
az Ígéret Földje
Néha engedjük, hogy páran elérjék a vágyott célt. Azokat is lefotózzuk, és a képeket hazaküldjük. Boldogan mosolyognak, nem is sejtik, hogy mi vár rájuk. Csak annyit mondok, hogy Aligátor Alcatraz. Tyúkketrecek embertömegeknek egy nagy, mocsaras, aligátoroktól hemzsegő senkiföldje közepén. Íme, az Ígéret Földje! Pedig erről is lehetne tudni, mert a baseballsapkás szőke őrült büszkén mutogatta a sajtónak a létesítményt. Volt, aki tapsolt és éltette. De nem ment át az üzenet, ezek süketek és vakok. A boldogan mosolygó idióták videója a határkerítésnél mindent visz és mindent felülír. És a következő transzportok már neki is buzdulnak, csomagolnak, búcsúzkodnak, fohászkodnak, fizetnek.
Nekik is van néhány fényképük. Ezek azelőtt készültek, hogy elvettük tőlük a telefonokat. Vagy jön velük egy rejtőzködő riporter. Ha nem szúrjuk ki időben, ezekből a képekből pár megmarad. Mondjuk, ez sem baj. Nekünk semmi sem árthat. Az együttérzés, a szenvedés képei paradox módon reményt adnak, hogy lehet még valami emberi a fájdalom mélyén. Cipelik egymást, támaszt nyújtanak, segítenek, gyógyítanak. Azt azért figyeld meg, hogy sosem egy coyote viszi a hátán a gyereket. Nem keveredünk. Fel sem merül, hogy lehajoljunk hozzájuk. Ha mégis, hát azért, hogy noszogassuk, terelgessük őket, vagy megszerezzünk ezt-azt.
Menekültek érkeznek Las Banderasba ( jelentése: „A zászlók”) a kolumbiai–panamai határon. Darién-szoros, 2023. augusztus 3.
Különben mi is onnan valók vagyunk, ahonnan ezek: a híres Közép- és Dél-Amerikából. Egy vérből valók lennénk, de nem vagyunk, mert mi úgy döntöttünk, hogy nem a lúzer oldalon állunk. Ott álljanak ők. Ember embernek farkasa, ugye.
Ne csodálkozz a stílusomon. Most elengedtem magamat, megcsillant egy kicsit a múlt. Régebben nekem is volt nevem. De elég okos vagyok, hogy időben döntsek. Én láttam és értettem a jeleket, coyote lettem, prérifarkas, a falka tagja, ahol az erő lakozik. Minden képen ott vagyok. Nem az ölelésben, hanem a szenvedésben és az elárult reményben.