ANZIKSZ A KOLOSTORHEGYRŐL

Ha elveszteném a látásomat, csakis a b.-i Szűzanyához jönnék, nagy fekete szemüveggel, kopogós végű fehér bottal. Vakvezető kutyám nem lenne, nem illik a képbe. Talán szemüvegem sem lenne. Olyan lennék, mint egy szent a lépcsősök közül; csuhás, szelíd, esetleges arcvonású, mert tükörbe már sose néznék, csak arra ügyelnék, hogy barokkosan lógjanak rajtam a drapériák, ezt ujjal is könnyű kitapintani, ilyenkor a szem érzékenysége is az ujjakba költözik, meg a fülbe, meg az orrba; a lépteim csoszogásából is hallanám, hogy melyik szent szobra előtt járok, s az illatok után is megmondanám, hogy hány lépcsőfok van még hátra. S minden pihenőnél rendezném a redőket a vállaimtól a földig, s barokkos kontraposztóban támaszkodnék a fehér botra. Messziről azt hihetnék, hogy én is egy vagyok a lépcsősor kőszentjei közül, s ha mégiscsak lenne vakvezető kutyám, úgy kuporodna a lábaimhoz, mint Remete Szent Páléhoz a sakál. Csak annyit mondanék csendesen, hogy „lábhoz”, s meg sem mozdulnánk azontúl; két mozzanatlan kőszobor; egy kétlábú emberféle a szentek időtlen tartásában, s mel­lette egy négylábú, kinyújtott nyakkal, s tátott szájjal, mint a vízköpők, s a b.-i Szűzanya megadná látásunkat, és szünet nélkül csak látnánk-látnánk, és belepne a harmat, és befújna a hó, de a látásunknak semmi nem vetne véget, az se, ha a fagyok ellen ránk húznák a nehéz, dohos szagú ponyvát, s lábunknál, fejünknél görcsösen összekötnék, mert a látásunk a sötétben még élesebb lenne, a látást mindig megadja a b.-i Madonna, ha kérik; TIBI MARIA, írta a bécsi pap az ékkö­vekkel kirakott színezüst koronára, amivel a Mária fejét feldíszítette, mert a pap újból látott, 1906-ban, a boldog békeidőben, amikor még százszorosan érdemes volt látni. És sokkal többet látott, mint mielőtt megvakult, meglátta a légmozgáso­kat, a hideg és meleg frontok vonulását, az ökörnyál végén a gombostűfejnyi pókot, a fecske csőrében a bogarat, és ki tudta olvasni a csillaghunyorgások morzejeleit. Du Königin der Engel, Bitte für uns, hunyorogták még akkoriban a csillagok a Lajtán túl, Angyaloknak királynéja, tiszta szűz, Kérjed a te szent fiadat érettünk, vibrálták ugyanazok a csillagok a Lajtától keletre, mert akkor még a Lajta folyó fölött székelt az égi fordító iroda. És Du Morgenstern, Bitte für uns, meg Te hajnalcsillag vagy éltünk hajnalán.

szinte foszforeszkál

Látnánk a ponyvák alatt a torony elkészültét, az állványok ácsolásától a vakolat­verésen át a malterozásig, és látnánk, hogy harmatos, friss üdeséggel, tisztasággal nyúlik az égbe, fehér-sárga színeivel akkor is él, ha mögötte kék az ég, s akkor is, ha szürke, viharok előtt szinte foszforeszkál, s alkalmanként világít a nap he­lyett. Egyvalami hiányzik róla; a felirat a homlokzatról; TIBI MARIA!

 

Tibi Maria, gondolnánk a nehéz szagú ponyvák alatt, s egy kicsit várnánk a tavaszt, hogy a buroktól szabadulva újból igazíthassam barokkos redőimet, s az éjszakai sötétségben lehajolhassak a Vízköpő kutya fejét megvakarni. Remete Szent Pál is ezt teszi mindig a sakállal.

A telek rajzosak voltak mindig. Hol hófehér papíron éles, tiszta vonalakkal, hol szürkésen összesatírozva minden. A hegyen az összes fenyő összes ága kirajzoló­dott a fehéren. A templomhegyről még a tűlevelek is látszottak. Akkor volt a szen­tély is fenyőfákkal tele, és vártuk, hogy madarak szálljanak fel, mert nem lehet, hogy annyi fenyőn ne legyen néhány fészek is.

A tavaszt, azt kifestik. Szépen, finoman a vékony ecsettel, ügyelve az előrajzolásra. Pont, pont, pont, pont, rügyek, rügyek, rügyek, bomló pontok, apró levelek. Csipkés, áttört, súlytalan minden, vékony cérnából verik a csipkét, átlátni, belátni, kilátni rajta. A levegő is csak úgy áramlott ide-oda, és mindenhova befolyt az ezüstös kék.

Mit is mondott a két ember a toronyban?

Oh, knédige Frau! És kidugták a fejüket a keskeny ablakon, mintha a nyakuknál összenőttek volna, valamilyen mitológiai részek, és a torony inogni látszott a neve­téstől. Te, ezek lejönnek, mondtuk akkor, és úgy futottunk, mint régen a söprűs ember elől, aki pedig nem is kergetett. Csak úgy roszogott a tűsarkú cipőinkben a sóderos homok, és rémülten lapultak a földhöz, vagy ugrottak arrább a káráló tyúkok.

Tavasszal kezdték a tornyot renoválni, és a malter szaga összekeveredett az orgo­náéval. A toronytetőre orgonafát tűztek. Olyan volt, mintha a toronyból nőtt volna, mint Luccában a tölgyfák.

A fagyok múltával éjszakánként titokban tollászkodnánk, szellőzködnénk, been­gedném a tavaszt a redők alá, Vízköpő időnként lerázná magáról az éjszakai harma­tot, úgy ugatna, ahogy éjjel szoktak a kutyák, belekalkulálják a sötétség rétegeit is, és a földgolyót körbefutó visszhangokat.

a bodzabor misztériuma

Előrehajolva átnéznénk Remete Szent Pálhoz, és ő átintene, hogy érezzük-e mi is, és tudjuk-e, hogy mi az? És én visszaintenék, hogy: nekem mondja? Én aztán ismerem a bodzát, és én akartam mindig bodzabort csinálni, és nekem vannak erről elgondolásaim: Nagy edényekben — húszliteres fazekakban, lekvárfőző lábo­sokban, savanyúságos üvegekben — érlelgetni, ha forrni kezd, kóstolgatni, hófehér vásznakon szűrögetni. A konyhában állnának az edények, kettő-három a sarokban, egy az asztal alatt, a kredenc tetején az üvegek férnének el. S ahogy érne a bodza, az egész lakást ellepné az illat a május végi este langyosságával, tekergő kis hűvös­ségáramlataival. Egyik este kijöhetnénk virágot gyűjteni. Mondta volt valamelyikünk, s kidolgoztuk a lehetőség minden mozzanatát: ruhakosárral ereszkedünk le a hegyoldalon, a bodzatányérokért hol lehajolunk, hol felágaskodunk, egyikünk az ágakat lehúzza, másikunk nagyollóval vágja, dere­kunkban a szabad levegőn szerzett bűvös esti fáradtság, a kosárba még fér, mert a bodzavirág a végtelenségig összenyomható, időnként egész tenyérrel megnyom­kodjuk, a virág olajos nedve, mint sűrített illat, az ujjainkra tapad. S mint egy előúrnapján, a városban nagyot kerülve, illatot hullajtva körmenetesen hazatérünk, s hozzálátunk a titkos, nagy áldozathoz, a szent átváltoz­tatáshoz. A virágnak nedve borrá változik. S mindket­ten így átéltük volt a bodzabor misztériumát. Egyikünk is magában, másikunk is magában. Ez nem gondolatok sora volt, egyikünkben sem. Ez maga volt a bor felmutatása előtti néma áhítat. A kolostor alatti ösvényen a bodzaillat beletorkollt a sült hagyma szagába. Ez már a falu esti illata volt. Lassan gázoltunk benne. A kertek és udvarok mélyén emberek motoztak. Összeszedték a tyúktojásokat, megöntözték a palántákat, az utolsó sort még felrakták a bontott-téglarakás tetejére. Egy szikár árnyék kinyúlt a spaletta két szárnyáért. Utána keskeny csíkokban fény hunyorgatott.

 

S én azt gondoltam, hogy ezt is akarhatnám megcsi­nálni. Meleg tyúktojást a tenyerembe, az öntözőkanna rózsájából vízcseppeket a papucsomra, téglától törött körmöket az ujjaimra, mázsás fáradtságot a derekam­ba. Ha lesz bodzabor, még minden lehet, motyogtam csak úgy gondolatban. Hangosan ennyit mondtunk:

– A Béla tudja a bodzabor receptjét.

– Kérd el.

Ezzel szövetségünk újraköttetett.

sakálforma disznók

A Remete Szent Pál sakálja olyan, mint egy fekete szőrű magyar disznó. Éjszakánként mintha röfögve szuszogna is, s ilyenkor van az, hogy Vízköpő halkan vonyít, és lépések nesze veri föl az erdőt, túrások, horkanások, a pálosok őrzik a disznókat. Az óljaik is tele voltak a sakálforma disznókkal, takarították alóluk a trágyát, és öntötték eléjük a finomra őrölt sárga darát és a rendházi moslékot. Mindegy, hogy a kukorica csak Amerikából került Európába, és ide csak a törökök hozták. Akkor pedig kiürült a rendház és a disznóólak. A hidasok. Akkor is így mondták: hidasok. Jöttek a buggyos bugyogójú basák, agák, janicsárok, egyik ke­zükben a görbe szablya vagy a rohanástól tűzcsíkot húzó fáklya (Istenem, hogy szerettek játszani a tűzzel! Nekik nem mondta a nagymamájuk, hogy aki a tűzzel játszik, az éjjel bepisil?), a másik kezükben meg ott volt a zsák kukorica. Futva menekültek a pálosok Bécsújhelyig, lengett utánuk a fehér csuha, felváltva vitték a Częstohowai Fekete Madonnát, minden mást hagytak, az erdő felemás vaddisz­nókkal lett tele, a falusiak is vermekbe bújtak és a hegyekbe, lángoszlopokkal sza­kadt be a templom.

Üszők, ázott koromszag, a téglák réseiből kiserkedt virágok, a padló kövén ciklá­men és moha, a megmaradt falon gyíkok napoznak. Visszajöttek a fehér barátok, de eltelt már száz év, az utat nem is találták rögtön, sokszor eltévedtek, dehát nem is ugyanők voltak, akik menekültek, azoknak csak a csontjait hozták, Jakab­nak, Kristófnak, és a Częstehowai Fekete Madonna képét.

Szuszognak a disznók az őszi éjjeleken, ínyüket felhúzva keresik a makkot. Víz­köpő is hallja a makkok koppanását, éjszaka jobban hallatszik minden, a hulló csillagok is itt koppannak a közelben, a barátok jönnek és mennek a fehér csuhá­ban, szelíd bégetésnek vélik a röfögést, a koppanó makkokat hulló csillagoknak.

 

És majd jön a tavasz, amikor mindig átmelegedtek a remetelakok, a befalazott ablakokat újból megnyitották, Jakab és Kristóf is ilyenkor kelt útra; Kyrie, ora pro nobis virgo Maria, kunkorodtak a mogyoróbarkák, és már látni lehetett, hogy a jég alatt változatlanul folynak a vizek. A Częstohowai Fekete Madonna várta őket; az egyetlen biztos pont a forgó mindenségben: kora tavasz, késő tavasz, zajló folyók, tutajok, faúsztatók, Győr, Komárom, Zólyom, Lőcse, Podolin, Lubló, Cserveni Klastor, Dunajec, sóút, Kos, Bika, Ikrek, Rák, gomolyatúró, avas szalonna a tót favágóktól, Częstohowa a tülekedő embersokasággal, a láb nélküli emberek kocsija, himlő, kolera és rossz seb, a megöregedett markotányosné az éneklő me­netben, szakadt saruk, hamuszínű csuhák, szájpadláshoz tapadt taplónyelvek, a fiatalasszony a dézsa forró vízzel, forog, kering, szédül a világ, de van egy fix pont, egy origó, egy támpont: Hónuk alatt a Fekete Madonna, felváltva hozták: Częstohowa, Dunajec, Podolin, Cserveni Klastor, Zólyom, Komárom, Győr, Mér­leg, Ollós, Nyilas és az épülő kolostor a Remete-hegyen, piroslott már a csipkebogyó.

Salve Regina
Mater, mater
Misericordiae
Salve, salve
Regina

Mocorognának a mészkő-belsőnkben a megindult vizek, a Salve Reginánál min­dig, sós ízű vizek, mint a tenger, és marnák az édesvízi mészkövet, amiből az ilyen szenteket faragni szokták; csipp-csepp, hullanak, szivárognak, peregnek fe­lülről befelé, vájatok, járatok, üregek, egész hegy- és vízrajz a redők alatt, Salve Regina, Máter, máter, mint a lehelet, úgy halt el a hang, a kórus csak állt, és csendben nézett, akkor indultak meg először befelé a vizek, ne lássa senki, végig a garaton, orrüregen, belső barlangokban, bolyhok, nyálkák, moszatok, zuzmók között, a bőrünkön még ott volt az erdei napszag, és kezünkben a kikericscsokor. Salve Regina, Częstohowai Fekete Madonna, ez nem az ötszáz évvel ezelőtti kikericscsokor. A kikerics: kikerics, a napfény: napfény, tavasz-nyár-ősz-tél, mo­solygott a Madonna, és fogta a kisdedet, mintha csak öt perce fogná. Máter, máter misericordiae, tekints be vízzel itatott sötét barlangjainkba!

viszi a cethal a kincset

És véges-végig úgy hallgatnánk, mint a karmeliták. És hallanánk, hogy a lépcső alján valaki elindul, lassan, óvatosan, most érkezik Remete Szent Pálhoz, most áll meg Szent Antal előtt, Alexandriai Szent Katalinnál a korlátnak támaszkodik, s ha nem is fordítjuk arra a fejünk, akkor is tudjuk, hogy a plébános jön, fehér bot és szemüveg nélkül, mert a Madonna őt is meghallgatta, úgy, mint a bécsi papot 1906-ban, és azóta ő is látja a frontok vonulását, ahogy húzódnak a légszennyezettséggel, látja az oxidokat, kéneket, légnemű savakat, látja az ördög leheletét, ahogy begomolyog minden résen, és hullanak a fák, mint a levelek 1906-ban, nagy­méretű ősz ez, és elhullás, ilyet nem tud az Apokalipszis, forog, szédül minden, bukik föl-le, a felhős savfürdőben; egy biztos pont van, a Fekete Madonna, a torony alatt a bordás szentélyben, bordás mellkasban, cethalban a lenyelt kincs, viszi a cethal a kincset egy egész óceánon át; hullámzik, csapódik, dagad és apad az ötszáz esztendő óceánja.

 

A plébános Vízköpő kőfejére támaszkodik, s látó szemével meglátja, hogy a tátott szájon át még gomolyog a pára, s talán a bensőnkben mocorgó vizeket is hallja. Kicsit áll még, kifüleli a titkosabb dobogásokat, sustorgásokat, áramláso­kat, fölnéz a renovált toronyra, mely megint világít, mint a nap.

Úgy hallgatunk, mint a karmeliták. Nekik ott volt a zene. A némán lehajtott nyakszirtek fölött úgy rezgeti az orgona akkordjaitól a tömjénszagú lég, hogy nyo­mását alig lehetett bírni, s a fehér, keményített vászonfőkötők finoman megmozdul­tak. S minden szó sokkal szebb addig, míg ki nem mondják. Ragok és névelők bilincse nélkül, pontoktól, vesszőktől elrugaszkodva. Egy szférában mozog az il­lat, a zene, a gondolat, s hogy érzem a bőröm feszülését, s hogy a testemben valami zendül, úgy, mint a harang, s kinn is, benn is harangnyelv lendül, s látom a saját nyakszirtem alázatos ívét, s még jobban meghajtom, hogy szinte már fáj. Isten látja mindezt, s én is látom. Látom, ahogy a fénypászma a főkötőmről a hátamra siklik, és a melegével végigcirógat, Isten így szeret engem, s majd alko­nyatkor megint a cellám falához lapulok, mert mindennap ott hal el a fény, s a ruhám redői közt még holtan is meleg. És valahonnan illatok jönnek, azt hiszem, erre mondtuk régen, hogy orgona. Nem, ez a szúrós, ez másféle illat, melege akár a felhevült testé. Nagy, fehér tányérvirágok, ó, mi a nevük? Vagy a macskák ólálkodnak megint a kertben? Jaj, az emberbeszédjük merő csúfolódás.

 

Csak ez a szomjúság ne volna. A konyhában ott van a csobán, teli hűvös vízzel, s az udvaron a kút a felhúzott vederrel. De ha mezítláb megyek is, számolják a léptem, s a nyikorgásból is tudják, hogy az én ajtóm nyílik, s reggel a sütödében úgy néznek rám, mint ki az ördöggel cimboráit, s mindig az én ostyámra intenek, hogy nem jó. Sületlen vagy túlsült. Fulladnának meg a szomjúságtól. Dagadjon föl a nyelvük a tikkadtságtól. Víz. Eső. Harmat. Hóharmat. Hő. Jégcsap, amit a nyelvvel érinteni lehet. Hogy mondtuk ezt? Enni? Nyalni? Álltunk az eresz alatt a bokáig érő hóban, s a jégcsapok a homlokunkig nyúltak, s aki köztünk nagyobbra nőtt, vagy jól tudott ágaskodni, a szájával is elérhette, s akkor egyikünk bőgni kezdett, hogy fázik a kesztyűtlen keze, s mi a havat meggyúrva jól meghajigáltuk, s a kezünk ugyan fázott, de a hátunkon már kiütött a meleg pára.

Hallgatunk, mint a karmeliták. Magyarul hallgatunk. A mayerlingiek németül hallgattak. És nem volt tekintet, amely a kétféle hallgatást lefordította volna. Az új magyar apáca szeme azt mondta, hogy felhő, Rába, ladik, pendely, szénaszagú esték, az agg mayerlingié azt mondta, hogy Sodoma und Gomora, armer, armer Kronprinc Rudolf, oh du unglückliche Maria Vetsera. És nem volt tolmács. Ahhoz se, hogy otthon a szobában a komód fölött ott függött a császár képe, s a nagyapa festményarcával félig összenéztek, s néha nem lehetett tudni, hogy a szakáll és a bajusz mögött melyik a nagyapa s melyik a császár.

tekints reám is kegyesen

Agg mayerlingi szerzetesnők, testük a szalmazsáktalan priccshez keményedve, kezük-lábuk a fűtetlenség reumájától már nem a földi tevés-vevésre való, meggörbedt ujjaikkal mintha mindig a mater misericordiae köntösét fognák. Oh, boldogságos, szeplőtlen Szűz, Kármel-hegy ékességes fénye, ki különösen kegyes szemmel tekintesz arra, aki áldott ruhádat viseli: tekints reám is kegyesen, és fogadj oltal­maid palástja alá! Oh, a madonnák palástja, a széttárt karú köpenyes madonnák! Oltalmuk alatt mi baj érhette az embert?

A mayerlingiek ujjai a madonna-köpenyt már örök görcsben fogják, mert a hegy száraz gyomrában a testek nem porladnak. Szent katakomba. A Mennyország szo­borkertje. Pálosok, karmeliták, redők, saruk, csomós övek, fehér fejfedők, szarko­fágok, ácsolt, fedeles fekhelyek, a lépcsősor pihenőjével egy magasságban. Itt Alexandriai Szent Katalin a kerékkel, ott a szelíd szerzetesek az olvasóval. Minden szentnek a maga attribútuma.

A nyarat vastag ecsettel festik, mindig is azzal festették, szaftosan, itt-ott elfolyat­va. Sűrű a lomb és sűrű az árnyék, kevés áttetszőség, a szél is megreked, fülledt motozások a lombok alatt, és július 16-án, a Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén olyan az ég, mintha hevített fémből hajlították volna, a nap is túlhevítve majdnem elfolyik, a ringlispílek csengőjétől és a céllövöldések puskájától az ég is rezgésbe jön, hullámzó lombok, rezgő ég, kénes, oxidos, savas légáramok, a Madonnát viszi a bordás ívű szentély, Częstohowai Fekete Madonna, Kármelhegyi Boldogasszony. Erre vitték Quirinust is kihallgatni, Sziszek püspökét. És itt legelt a dombon a fenyegető, szakállas bakkecske, olyan szaga volt, amilyen csak a mitológiá­ban lehetséges. Ugrált a hegyen, mint Belzebub fia, s szarvaival a földet döfködte.

 

És itt lakott a bicegő szabó, akinek Dante-feje van, s azt mondta, hogy szép dolgai vannak a karmelita kolostorból. A pálosok gazdasági épületében lakott egy se nem pince, se nem konyha szobában, s egymás után tekerte ki a század eleji színes nyomatokat. Azt mondta, hogy szereti a szépet.

A búcsúsok az árut elrakták, a ponyvákat lehúzták, leállították a körhintákat, lakat alá tették a céllövő puskákat, a sekrestyében a Mária-képek egy szálig elkel­tek, vége a búcsúi és a templomi zenének, volt mit látnunk, hallanunk egész nap, lazítok a megcsavarodott redőkön, Vízköpő a nyelvét lógatja, várjuk az éjjelt, az enyhületet.

a legjobb perspektívából

A plébános megsimítja Vízköpő fejét, de még nem indul el, csak kicsit hátrébb lép, nagy levegőt vesz, mint aki abban bízik, hogy éjszaka a légáramok is kicseré­lődnek, és mi a legjobb perspektívából látjuk, hogy mögötte a torony hozzátarto­zik, szelíd kompozícióban állnak, a Hold itt a fővilágosító, anzikszot készítünk a Mennyországnak, A PLÉBÁNOS A RENOVÁLT TEMPLOMTORONNYAL, és körbedíszítjük színekkel, levegős, csipkés, áttetsző ágbogokkal, beszüremkedő világos éggel, a húzódó légvonulatokkal. Olyan tavaszt rögtönzünk, mint amikor az orgonafát a toronyra tűzték, bodzákat festünk és illatot, a renovált torony a nap helyett világít, és oda írjuk, hogy TIBI MARIA, ahogy a bécsi pap írta az ékkövekkel kirakott ezüst koronára, mert látását ő is visszanyerte, 1906-ban.

Én meg egészen ittfelejtettem magamat. Attribútumom a lélegző Vízköpő.

felső kép | Hórusz Archívum

kép | pxhere.com